A harmadik robot-krimi. Baley jön, lát, fóbiázik, gondolkodik, beszélget, beszélget, beszélget, beszélget, majd kicsit szerelmeskedik, de mindvégig nagyon gondolkodik, és a végén mégsem buktatja le a tettest, csak beszélget vele, miközben a gonosz, na jó, a téves galaxis-politikai indíttatású csúnya-hősé (aki nem gyilkos; illetve izé, robotot ölni nem is gyilkosság) visszafogott megbűnhődik.

Asimov élő alakokat teremtett. Nekem különösen szimpi, hogy Baley nem egy pángalaktikus erőember rendcsináló, hanem egy esendő zsaru, aki ha kell, még vécére is elmegy! :-)

A beszélgetések, mert történetről a könyv háromnegyedéig gyakorlatilag nem beszélhetünk, ügyesen csűrődik-csavarodnak az érdekek mentén: ahogy Baley ide-oda mászkál, úgy sejlenek fel lehetőségek a megoldhatatlan megoldására, hogy aztán rendre porba hulljon minden eshetőség, s hogy a végén ott álljunk egy nagyon lapos, szimpla megoldással, ami mindvégig a szemünk előtt volt. Hogy aztán mégse így legyen.

Volt egy pont az olvasásban, amikor Szerelmetesfeleségtársamtól tanult módon egyre türelmetlenebbül doboltam az ujjaimmal, hogy legyen már, történjen már valami, unom Baley vizelésit, fóbiáit, sétáit, beszélgetéseit. Helyén volt minden puzzle-darab, de unalmas volt a kép, amit mutatott. A kíváncsiságom, hogy, oké, de mégis mi a fütty történt, mégis a kezemben tartotta a könyvet. Ami végül is az Asimov által kiötlött, zseniális és az egész eposza magyarázatául szolgáló pszichohistória kiindulópontjává vált. Válik. Fog válni. Osszátok szét! De ezzel együtt nekem indokolatlanul túl hosszú volt, egyfajta Bergman–sci-fi, ami egyben túl sok, mégis bajban lennék, ha enyém lenne a döntés, mit vágjak ki belőle.