Akkor megint írok egy dögunalmas, széllel szembe értékelést, amiben ismét bejön a saját papírformám. Miszerint nem szeretem Stephen King-et. De mégsem tudok egyszer s mindörökre leszokni róla. Valószínűleg azért, mert vannak olyan dolgai, amik mégiscsak csettintősek, így, a hüvelyk és a középső ujjal. No, nem erről a könyvről beszélek.

Az a zseniális egyébként Király úrban, hogy eszébe jut valami apró ötlet, mondjuk ül a göbzin, megy valami író-olvasó purparléra abban a böszme nagy országban, egyik végétől a másikig, aztán csak úgy kipattan, hogy milyen lenne már, ha az utasok egy része egyszerre csak eltűnne? De miért is, teszi fel magának a kérdést. No, nem a futurista keresztény próféciaértelmezés végett, egyfajta titkos elragadtatással, hanem mert… És uszkve kész is van a kötet első felének a sztorija. Időkapu, gömbizék, amik mindent felfalnak, nyomukban a semmi. 

Aztán: vajon hányunknak nem jutott még eszünkbe kedvenc ellenségünkről, hogy megtehetnénk, menne bizony a levesbe. De mert kulturáltak, humanisták, miegyéb vagyunk, ez persze olyan izés, már az is, hogy egyáltalán eszünkbe jut, mert persze, hogy nem, de milyen jó lenne már, ha valahogy mégis, nem mi tennénk, csak de, és kész a következő fele a kötetnek, skizó ezerrel. 
S ez Király zsenialitásának csak a fele, mert a másik fele, ahogy ezeket az ötleteket kitölti, kitömi részletekkel és jellemekkel. S ettől, bármilyen banális vagy éppen baromság az alapötlet (a harapós autós sztorit nem mertem még elkezdeni sem, annyira idiótának tűnik), elkezd élni a dolog. Mondjuk számomra aztán a miafrancvanmármegint-fíling miatt sokszot meg is hal mégis. Most a sztori főgonoszának gyerekkori para-alapjának (mindent fölzabáló, semmit teremtő gömbizék) megjelenése volt, amikor ledobtam a könyvet: na ne! Aztán visszavettem, de nagyon lelkestelenül. 
A skizó író történetét olvasás közben megnéztem Szerelmetesfeleségtársammal filmen. A végén ő csak annyit kérdezett: „Erre miért voltál kíváncsi?” Utólag már nem is tudom. Nem rossz, de nem is jó, olyan kis semmilyen. Lehet, a maga korában ütött, nem volt túltárgyalva a lelkibetegségek ezer formája, de ma és nekem, hát nem.

Aztán, bár tudatában vagyok, hogy King alapvetően horrorírónak minősíttetett, valahogy a fröcssenetek nem kötnek le. Ezzel meg valahogy úgy jártam, mint a Mesék a kriptából sorozattal. Az első éved érdekes, szellemes volt. Mármint intellektuális értelemben (csak az aszott élőhulla ne baromkodna a tökéletesen érthetetlen szövegével minden rész elején meg végén!). Aztán a második-harmadik kimaradt, és a negyedikkel csaptunk a lecsóba. Olyan dögunalmas, hogy mindig az a megoldás, hogy a hulla fölkel és vérengz, hogy csak na! Most King-nél is valami ilyesmi érzésem van.

De mondom, az a vicc, hogy mindezzel együtt és ellenére nem dobálom ki a King-könyveimet. Maximum mennek a Rukkolára. Mint ez is, mert hétszentség, hogy ezt többet úgysem olvasom el.