Az a helyzet, hogy kegyetlen vagyok és vérszomjas: ha egy könyv nem tetszik, teljesen simán félbehagyom, de ha valamiért mégis eljutok a végéig, és mégsem tetszik, ugyanilyen természetesen pontozom le, akár a pincéig. (Empatikus nem vagyok, rendre értetlenül állok az olyan értékelések előtt, amelyek végigszenvedésről, aligvártamhogyvégelegyenről, meg hasonlókról szólnak. Komolyan tök simán le lehet tenni bármilyen könyvet.*)

Ebbe az Asimovba nagy elánnal vágtam bele az Acélbarlangok után. Örültem, hogy van még Baley-nek munkája. Aztán olvastam, olvastam, és egyre lanyhult a figyelmem, volt egy pont, ahol minden (nem létező, ugye? :-D ) empátiám ellenére már untam, hogy ki ezért, ki azért fóbiázik. Baley az agorafóbiája miatt, a solariaiak meg a másik ember közelsége miatt. Először érdekes volt, aztán nem annyira. De mert kirimiről van szó, és én soha nem tudom kitalálni, ki a gyilkos, a nyomozás végkifejlete fenntartotta az érdeklődésemet. Szerencsére.

Mert maga a nyomozás nem volt ugyan egy vasziszdasz, a végén a csavar sem volt hatalmas, de azért az utolsó oldalak felvetettek néhány olyan kérdést, amiken lehet egy kicsit törpölni. Nem merülök bele, de csak egy példa (ha nem is a végéről): a magányra idomított gyerekek programozása során hatalmas eredmény, hogy tízéves korukban akár egy hétig is el vannak valamilyen képernyő előtt. Mondom: eredmény. Mert a magányra drimbölik őket. Vagyis: képernyő = magány. Írta Asimov 1964-ben. Prófétált. 

Aztán azt fejtegeti, hogy a magányra kárhoztatott solariai életforma azért életképtelen, mert az ember egyik legalapvetőbb tulajdonsága a közösségben élés. Aki erre képtelen, és a magányos ember jobbára azért magányos, mert képtelen erre, az gyakorlatilag halálra van ítélve. Akkor is, ha él. Mert élő, de mégis halott. 
Aztán Baley kimondja a tutit: ki kell törni az acélbarlangokból is, mert lehet, hogy megóvnak, de végül minden, ami bezár, halál lesz. Az élet teret akar.

No, akkor most jön a plágium. A szövegben volt egy-két érdekesség, következetlenség. Az utóbbi, vélhetőn a fordítás hibája. Például: Baley Daneel számára az előző kötetben kolléga, emitt partner. Az első valahogy találóbb és szellemesebb, hiszen Daneel nyomozni segít Baley-nek. De azért van, hogy ebben a kötetben is kolléga Baley. 
Aztán van, hogy Baley egy gyermekmondókát idéz: Kiskomárom, nagykomárom. Öööö… Még jó, hogy nem Debrecenbe kell menni, vagy hogy nem forog a dorozsmai szélmalom. Bár, akár az is lehetne. Bár, végül is Baley földi, Komárom a Földön van… 

Aztán: a két főszereplő az előző nyomozás során simán tegeződött. Itt hivatalossá válik a viszony: magázódnak. 
És Szent Jozafáttal nem tudtam mit kezdeni. Baley a könyv elején lépten-nyomon, majd később egyre csökkenő mennyiségben emlegeti, de nagyon szövegidegen Istennek eme katolikus embere ebben a sci-fiben. 
(Plágium-forrás: Data, Orient és mudlee értékelése a Moly-on.)

* Van egy édes sztorim. Szerelmetesfeleségtársam még alsós isis volt. Nézett egy fosatós filmet a tévében. Legalábbis az ő ingerküszöbének az volt a film. Film közben valamiért kiment az édesanyjához a konyhába, és elmondta, menyire fél a film miatt. 
– Hát akkor ne nézd! – felelte az édesanyja. 
És akkor AkkorMégNemSzerelmetesfeleségtársam kislány agyában valami helyrekattant: „Ja, hogy olyat is lehet, hogy félbehagyom? Jé!” 
És ezt tette.