„Van, ami egyszer még elmegy, de másodszor nem” – énekli Vincze Lilla az egykori és szerencsére jelenkori Solaris tagjaival alkotott utolsó, közös Napoleon Boulevard lemezen. A szám címe, meglepő fordulattal: Van, ami egyszer jó* 

A második részhez még nem jutottam hozzá, az elsőt sikerült elolvasnom, arról értékelést is írtam.

Nos, az a helyzet, hogy romlottak az arányok. Úgy fest, megint renitens vagyok, mert bár ennek a résznek az általános értékelése magasabb, mint az elsőé volt, én meg itt fikázni fogok. De legalább nem hosszan.

A rajzok megint állva megvettek, kilóra. Azzal semmi baj nincs, sőt. Egyszer elolvastam a kötetet, aztán kétszer végiglapozgattam, hogy gyönyörködjek. Mert káprázatosan van miben most is. Majdnem hibátlan. Ami hiba, vagy nem is tudom, minek hívjam, az is olyan esztétikusan az, hogy még csak a szemöldökömet sem vontam össze, olyan esztétikus átverésről van szó. Mert ugye vannak ezek az állatok. Akiknek kivétel nélkül kezük van, jobbára öt ujjal. Ez eddig nem tűnt fel. Vagyis állatok, akiknek jobbára emberteste van. De most van egy pont, ahol nagyon kilóg a lóláb. Nem tudom, Blacksad ((SPOILER: rendszeresen pofára esik-e az éppen aktuális nőivel, de ugye, az első kötetben lelőtték, itt meg önhibáján kívül nem tud elmenni a randira, és macskanyu annyira berág, hogy mint szürke szamár a ködben…)) S álljunk meg ennél az új macskanyunál egy pillanatra: azt tűnt fel, hogy a grafikus Juanjo Guarnido-val nagyon hasonló az ízlésünk nőügyben: szereti a telten gömbölyű idomokat, ha van mit fogni egy nőn. Így ábrázolta Blacksad vágyainak és érzéseinek legújabb netovábbját, félmeztelenül elnyúlva az ágyon. Húsos, fogható, női test. Mondom: női test! Akkor néztem meg jobban macskanyu arcát, hát, még a cicabajusz is elnagyolt, teljesen női arc, csak a fülecskéi cicafülek. Vagyis át vagyunk vágva, kérem szépen, ezzel az állatsággal!

És akkor megint a Blacksad immár visszatérő problémája: a történet. Ami valami hihetetlenül nem eredeti, és ismét marhára semmitmondó. Ezt figyeld: ((SPOILER: kelet-nyugat harca, hidegháború, amott megvan a hidrogénbomba, és egy profka, az egyensúly kedvéért el akarja juttatni az oroszokhoz is a dolgot, nehogy egyoldalú balhé legyen.)) Még szerencse, hogy ez csak lassan bontakozott ki, mert… de nem, nem tettem volna le, mert a rajzok, ugye.

S volt, hogy már káromkodtam is egyet magamban: egy pávián közli, hogy ő bizony holokauszt-túlélő. Mi van? Oké, a pávián holokauszt-túlélő. De tuti a képzavar, s a szerzők bátrak, mert a következetlenségükkel igen könnyen az antiszemitizmus vádját vonhatják magukra. Az állatok eddig tutira megfeleltek a képregénybeli szerepüknek, a rendőrkopó kutya, a biztonság ember (ööö…) rinocérosz. A holokauszt-túlélő: majom. Ugye, ne dobjuk el az agyunkat? Freud-i elszólás vagy szimplán vaskos mellényúlás?

Egy másik szereplőről nem árt tudni, ki is volt a múltban ((SPOILER: fekete-fehér fotót mutat, rajta az inkriminált szereplő, náci egyenruhában, horogkereszttel, egy macskányi Hitler (Cathit, Catler, Hitcat?) mellett állva. S azért ez már a beszarás kategória, mert a kettő valami olyan szinten nem passzolt össze, hogy az hihetetlen. S aztán itt Cathit, Catler, Hitcat mellett {{egy bagoly feszít, s a bagoly, na minek a szimbóluma?)) Na, ugye? 

Végül, ennek a gondolatepizódnak a végén: ki tudná nekem kölcsönadni a Torkig vagyok a holokauszttal! című könyvet, sehol nem lehet kapni? Miért kell ennyire, mindenhová, céllal, cél nélkül mindenhová besuszterolni? Itt, ebben a képregényben semmi szerepe nincsen. Csak mintegy intés, hogy helló, nehogy elfelejtsd, kapcsolódási pontom jelenleg nincsen, de azért létezem! Mint Pistike, aki mindenről az jut eszébe… Nem csupán azért felesleges itt ez az arcbatolás, mert nincs dramaturgiai szerepe, hanem azért sem, mert korántsem spanyolviasz a képregény és a holokauszt összekötése, még abban a formába sem, hogy állatok a szereplők. De hogy mennyire nem spanyolviasz itt egy link.

Szóval a lényeg, ha az első részre igaz, hogy sokkal jobb nézni, mint olvasni, de erre a harmadik kötetre meg hatványozottan az. A rajzok hihetetlenül lenyűgözők, de jócskán csappant a lelkesedésem. Ami nem fog visszatartani attól, hogy a nem olvasott részekben továbbra is gyönyörködni akarok!

* https://www.youtube.com/watch… ; 9:38-tól kezdődik ez a szám, de a lemezről a 1:18-nál kezdődő Szállj el a hülye űrhajóddal! az abszolút favoritom. Egyébként nagyon-nagyon hallgatható az egész, s lehet rajta jókat rötyögni.

A Sztrugackij-tesók írásaival úgy vagyok, mint valamikor késő-kamaszkoromban egy lánnyal. Nem pont úgy, hanem valahogy úgy. Vannak lényegi különbségek. De ami hasonlít, az nagyon hasonlít. Nem volt nagyon szép a lány. Nem volt bombázó sem, bár el volt látva a megfelelő kellékekkel. Nem mondhatom azt sem, hogy olvadóan kedves volt. Viszont művelt volt és okos. Jó volt vele lenni. Meg borzalmas volt vele lenni. Izgalmas lány volt, mert nem voltak kiszámíthatók a reakciói, és fantasztikus ötletei voltak; egyszer egy dögunalmas házibulin ketten eltáncoltuk a Rómeó és Júliát, piszkosul élveztük, és a tánc után, arcot mosva abban a vadidegen fürdőszobában volt az egy igazán szenvedélyes csókunk, és akkor voltam legközelebb ahhoz, hogy azt mondjam, szerelmes vagyok belé. Nem mondtam, mert nem lett volna igaz. Úgy voltunk együtt, hogy soha nem voltunk együtt, s úgy volt szerelem a kapcsolatunk, hogy soha nem voltunk szerelmesek. A falra másztam tőle, ha együtt voltunk, de egy idő után nagyon hiányzott, ha nem volt ott. Semmiképpen nem mertem volna neki adni a lelkem, miközben félig mégis nála volt, ha akartam, ha nem, s vágytam rá, hogy nála legyen, de soha bíztam meg benne annyira, hogy oda is adjam neki. Nem volt pillanat, hogy mellérendelőnek éreztem volna kettőnk szerepeit, ő volt a tavaszi szél, aki hol gyengéden simogatott, hol hűsített, hol meg egyszerre csak eltűnt, semmivé lett. Ő irányított, én meg a kiszolgáltatott kisfiú voltam mellette, akinek jogában állt alkalmazkodni és engedelmeskedni. 
Ma úgy mondnám, izgalmas, de rettentően beteg kapcsolat volt.

Szóval ami ebből analógia: kamaszkorom óta, egészen pontosan az első Metagalaktika megjelenése, vagyis 1978, mégvagyisabban tizenegy éves korom óta táncolok az ABSZ tesókkal. Ott olvastam ugyanis először a Piknik a senki földjén-t. Amit egyáltalán nem értettem, és idegesített, hogy nem értem, de miközben szerettem az egész Metagalaktiká-t, jóformán csak ez az egy elbeszélés maradt meg belőle. S azóta sem értem, regény formájában sem. De mindkettő, a Metagalaktika és a Sztalker is itt van a polcomon. Ahogy nagyjából az összes magyarul megjelent ABSZ-könyv is. S nem mondhatom, hogy bármelyik is letaglózott volna, hogy akármelyiket is zseniálisnak tartom, hogy volt olyan, amelyiket nem tudtam letenni, mert egyik sem lenne igaz. De itt kell, hogy legyenek. S itt kell majd lenniük a még meg nem szerzett, vagy teljes terjedelmükben, újonnan kiadott köteteknek is. És valahogy mindig úgy járok a könyveikkel, hogy nekiveselkedem, majd hamar fonalat veszítek, felriadok, újra nekifutok, és újra eltévedek a szövegben, de képtelen vagyok feladni, arról pedig szó sem lehet, hogy megváljak tőlük. És ha lassan is, rendre elolvasok egy-egy kötetet, és nem garantálom, hogy nem fogom újraolvasni őket. (A legesélyesebb a Lakott sziget, igaz, az az egyetlen, amiben nem veszítettem fonalat. Az is igaz, hogy a zseniálisan jó orosz filmváltozatot előbb láttam.)

Nem adom fel tehát az ABSZ-könyvek elolvasását. Annyira nem, hogy az Egymilliárd évvel…körülbelül egy évvel a megjelenése után, 1979-ben már ott volt a polcomon. Többször nekifutottam, de mindig legyőzött. Aztán amikor bekeresztényültem, azon könyvek közé soroltam, amit úgysem fogok elolvasni, és elajándékoztam. Aztán amikor a Rukkola indult, újra megszereztem. Aztán olvasni kezdtem. Nem haladtam vele. Amikor szembesültem azzal, hogy a Rukkola által nemhogy fogynának a könyveim, hanem lassan mindent elárasztanak, kérlelhetetlenül elrukkoltam. Hogy pár év múlva újra beszerezzem. Mondom, mint kamaszkorom barátnője, se vele, se nélküle.

Pedig az egész egy lepkepukkanat, egyszázhetven kis oldalka. Ha nem könyvjelzőnyi lenne a terjedelme, akkor nagyjából a fele oldalszámmal bírna. Most sem haladtam vele fénysebességgel. Sőt, volt, hogy inkább kiolvastam közben egy több hónapja olvasott tanulmánykötetet. Meg két képregényt. Meg egy Fodor Sándor szösszenetet. De most nem adtam fel. Igaz, nem kellett megerőszakolnom magamat, mert megfogadtam, hogy olyan baromságot nem csinálok, hogy könyvet félbe nem hagyok, mert minek tennék ilyet, ha egyszer valami nem nekem szól, amikor annyi, de annyi egyéb jó könyv van, hogy csak na, még azokra sem elég a maradék életem, még ha még egyszer annyit élek, mint eddig, akkor sem.

Szóval az van, hogy ez a majdhogynem szocreál panel-kamaradarab, hogy is mondjam, nem csupán oldalszámban kevés. Persze, a stílus, na az orosz és ABSZ, tehát önmagában elviszi a könyvet. Teljesen máshogy és máshoy, de mégis valahogy, valahol ugyanúgy ír Dosztojevszkij, Bulgakov, Akszjonov, Sefner és ABSZ. Meg a társaik. Élvezetesen, stílusában is oroszul. Szóval ezzel nincsen baj. De a szereplők most is jobbára kellékek (ez nem szokatlan náluk, nem sokat bíbelődnek a jellemrajzokkal), szinte felcserélhetők. Cselekmény gyakorlatilag nincsen, csak beszélgetés van. De abban sincsenek olyan nagyon nagy gondolatok. 
S persze, értem, ha akarom, hogy parafrázis a egész, igen, az elmúlt rendszerben a fortélyos félelem befolyt az élt minden apró zsigerébe, a hatalom úgy irányított, hogy csak apró dolgokat változtatott, hogy állandóan éreztette a jelenlétét, a függést a kézben tartást. Értem én, hogy el felőrölt, hogy sokan feladták, megalkudtak, mert feleség volt, gyerek volt, és csak egy élet van. Értem, valamelyest díjazom is ABSZ frappáns ötletét, sőt még azt is, hogy mutatnak némi kiutat, de mégis azt mondom, összességében mégis kevés az egész.

Nem tudom, csak nekem tűnt-e fel*, vagy én nem értek valamit, de a történet E/3-ban kezdődik, halad, középpontban Maljanovval, majd a 107. oldalon kezdődő fejezetben a szöveg első nyolc bekezdése még mindig E/3, majd a kilencedikben átcsap E/1-be. Van ennek valami okságos magyarázata? Azt valahogy nem tudom elhinni, hogy véletlen lenne, sem a tesók, sem a szerkesztők, sem a fordító nem vette észre, hogy itt most mi van. Egyszerűen nem találtam rá dramaturgiai indokot sem. Van?

* Utólag elolvastam az értékeléséket, nem, nem csak nekem tűnt fel. (Ráadásul elkezdtem olvasni egy másik könyvet, Vladimír Páral Kísértések á-tól cettig-jét, nos, abban ugyanez van, az egyik szereplő hol E/3-mas, hol E/1-es. A szerepét ennek a technikának ott sem értem.

No, ennek a füzetnek már a felütése tetszett. Van hozzá egy pár soros, bár egy egész oldalra kihúzott előszó arról, hogy milyenek a korzikaiak. Bemutatásul, védekezésül, felvezetésül? Mindegy. 
Nagyon jót derültem, amikor megérkeznek a kis gall falu vendégei, a más füzetekből már megismert gall szereplők (Laikofelix! Behalás! :-D ).

S aztán a korzikai szereplők mindvégig tartják magukat az egyoldalas be-, fel-, elővezetésben írottakhoz: szent dolog a délutáni pihenő, érzékenyek, sértődékenyek, harciasak, bátrak, kakaskodók. Aztán bár Asterix és Obelix azért mennek Korzikára, hogy megnézzék, hogyan bánnak ott a rómaiakkal, végül mégis nekik kell elkezdeni a rendcsinálást.

S az képkocka nehezen feledhető, amikor a három éve korzikai rabokkal építtetett útnak tizenhárom (!) kőlapja van letéve, négy rab dolgozik, ebből három fekve végzi a munkát (fekvelapátolás!), egy pedig állva alszik, a lapát nyelére támaszkodva. S jön a korzikaiból lett római, Szalamix: „Ööö… Volna egy kis munka..” Mire a felelet: „Nem elég, hogy áruló vagy, de még csúnya szavakat is használsz!”

De ami mindent visz: Asterix és Obelix újdonsült korzikai barátukkal másznak fel annak falujába a hegyoldalon. 
– Már közeleg a falu – mondja a korzikai. 
– Ő is a faludból valósi? – kérdezi Asterix egy druidára nézve, aki egy fa alatt hanyatt hever. 
– Patalogix, a druidánk. Éppen fagyöngyöt gyűjt. 
– Fagyöngyöt gyűjt? De hogyan? – hökken meg Asterix. 
A korzikai egykedvűen feleli: 
– Megvárja, amíg leesik.

A Fodor Sándor, akkor, ugyebár, Csipike és persze Rusz Lívia rajzaival, mert bármi mással piszkosul nem az igazi (hiába tett ki magáért szegény Pászthohy Panka, túl nagy a fa, ekkora fejszéje nem lehet). 
Aztán ha Fodor Sándor, akkor Büdösgödör. Egyértelműen. Részemről még, ha Fodor Sándor, akkor A felnőttek idegesek, mert ez vetekszik Méhes György mulatságos család-sorozatával.

Aztán itt van ez a könyv. Szatíra. Mulatságos történet egy kisvárosról, az önjelölt, korlátolt helyi lokálpatrióta újságcsinálóról, a „felfedezéséről”, nyomozásáról, és roppant kiszámítható ((SPOILER: felsülésről)). Egy könyvjelzőnyi könyvecske a bigottságról, az álszentségről, a tartalmatlan, érveket, tényeket, adatokat minden összefüggés nélkül egymásra halmozó múltkutatásról. Lehet rajta jókat derülni, szórakoztató az olvasása, és pont megfelelő hosszú.

De valahogy mégsem fogott meg igazán. Pedig könnyed, humoros, olvasmányos. Csak valahogy, valahogy, hm, nem is tudom, ha elgondolkodom rajta, miről is szól, olyan kis túl direkt.

Kriterion, Bukarest, 1971

3,5/5

(2017)

Biztosan benne van a transzcendens iránti alapvető, bár szerintem nem elvakult vonzalmam is, hogy ez a könyv már a címével felkeltette az érdeklődésemet. Az is tény, hogy a téma eleve adja, hogy teológiailag semmi nincsen benne a helyén, de eszembe sem jutott hitbuzgalmi iratként olvasni. Ahogy például a Kalandozások Ihajcsuhajdiában-t sem. Ami, ugye, adja magát e könyv párjául. (Ha már: eszembe jutott még Wass Albert is, a Tizenhárom almafapompás bevezető része, meg a Funtineli boszorkány hangulatilag, meg eszembe jutott Tamási Áron, stílusilag, meg Méhes György felülírhatatlan Szikra Ferkó-ja.)

Mert miről is van szó? A Mennyben kétség támad, hogy tud-e egyáltalán az ember üdvözülni, nem lehetetlen-e számára ez a feladat? Leáll tehát a Menny, és se oda, se a Pokolba nem küldenek lelkeket. Sátán kétségbe esik, hogy akkor honnan lesz neki munkája? Péter közli vele, hogy ő lesz a kísérleti alany, emberként le kell jönnie a Földre, be kell bizonyítania, hogy tud az ember üdvözülni, s akkor kap majd lelkeket a Pokol is. Hiszen, ha üdvözülni tud az ember, akkor jogosan kárhozik el. 
Erre az alapállásra nyilván egy keresztény ember csak fogja a fejét. De nem teológiát, hanem szépirodalmat olvasunk. Méghozzá milyet!

A nem kicsit szélsőségesen kommunista/szocialista utószóból megtudhatjuk (mégsem fölösleges, lám!), hogy az észt népmesék alapvető szereplője Sátán. Merthogy a könyv szerzője észt. A másik visszatérő szereplő Hans (igen, bár ez német és nem észt név), a béres, aki rendszeresen túljár az ördög eszén.

Tammsaare kiforgatja az észt népmesék alapállását. A Sátán lesz az, akinek drukkolunk, és Hans, vagyis Anst a gazember földesúr (naná, hogy az utószóban kulák!). De persze nem népmesét olvasunk. Nem is tudom, igazából mit. Az utószó azt mondja, szatírát. De annál több. Azt is mondja, hogy politikai tartalma van a könyvnek. Van az is, de szerencsére nem erről szól. Éppen az benne az élvezetes, hogy voltaképpen nem skatulyázható. Mese is, szatíra is, korkép is, parafrázis is, sok minden is. Leginkább Tammsaare. Aki egyszerre tud nevettetni és elgondolkodtatni (társadalmi, emberi viszonyokról, vallási kérdésekről), belevarázsolni a történetbe és dühöngésre, kámpicsorra késztetni. S aki ettől a könyvtől fogva bekerült a kedvenceim közé. Akkor is, ha semmi más nem ennyire jó, amit írt. Mert lássuk be, azt elérni, hogy az ember ne csak drukkoljon Sátánnak, hanem meg is szeresse, nem semmi bravúr! :-)

Szerencsére nem hittem a fülszövegnek, miszerint Hárs László könyve „lányokról szól lányoknak”. Egy pillanatra megtorpantam tőle az ötven évemmel, kopasz fejemmel, szakállam, de aztán legyintettem rá. S milyen jól tettem!

A kis pöttyös regényről azok a jó kis szerepcserélős kabarék, meg régi magyar filmek jutottak eszembe, amikor mindenki kever mindenkit mindenkivel, az ember csuda jókat kacag rajtuk, aztán el is feledi az egészet, csak a fíling marad meg hosszú időre.

Szóval nem lánykönyv ez kérem, ez a szöveg csupán promóció. Már csak azért sem igaz a reklámduma, mert a ((SPOILER: 2in1 BiriBorin)) kívül a többi főszereplő (5!) mind fiú. (Beeee!)

A történetről nem is mondok semmit. Egyfelől, mert merő spoiler lenne az egész, másfelől mert a lényeg nem is annyira a történetben, bár az sem rossz ám!, hanem inkább a stílusban van. Hárs László írt egy előszót a hetvenes években a hatvanas években született könyvhöz, s azt mondja, hogy annyira mai volt a hatvanas években, hogy a hetvenes évek már túl is haladta. De nem is. Egyetlen problémám volt csak: fogalmam sincsen, milyen az a csibésznadrág? A többi rendben volt, képben voltam.

Azt mondom én, kérem szépen, aki kedves, vidám, könnyed történetet akar olvasni, nemre, életkorra való tekintet nélkül olvashatja a Biri és Bori-t! Jókat fog derülni rajta, komolyan! Azt pedig elárulom, hogy Bori és Biri egyik randihelye, a Flórián téren álló ház, amelyben a Felszabadulás mozi volt egykor, tavaly nyárig az otthonunkat adta. Ettől még inkább szívcsücsök a könyv, bár semmilyen értékét ne emeli, csak a személyes érintettséget.

Azt mondjuk sajnálom, hogy nem a Réber Lászlós illusztrációkkal olvastam.

John Scalzi könyveiről az első pillanattól, vagyis a Vének háborújá-nak elolvasásától fogva az volt a véleményem, hogy nagyon klasszul megírt, voltaképpen semmi különöset mondani nem akaró, de roppant szórakoztató és pörgős regényt olvastam. Amivel az égvilágon semmi baj nincsen, hiszen ott vannak például Burroughs Tarzan- vagy John Carter könyvei, amiket a gondolatiság szikrájával, a realitás leghalványabb árnyékával sem lehet megvádolni, de mégis a szórakoztató irodalom gyöngyszemei. Nos Scalzi ebbe az sávba sorolt be a maga sorozatával. 

A Mélyűr pedig Scalzi mögé. Öööö… Elé. Ez a könyv 1998-ban jelent meg, Scalzi-é pedig 2005-ben. Nem mondom, hogy plágium, csak a tények sorrendisége miatt szögeztem le.

Szóval elkezdődik a történet, azonnal bele is csap a lecsóba, pörög, forog, lő, ugrik, száguld, üsd-vágd, van fantázia, van koherencia, van humor (amolyan Han Solo-s, de jobbára a narrációban és nem a párbeszédekben), van technika, van misztika és van vallás. Az utóbbi nem olyan kis finoman, mint Simmons Hyperion-sorozatában (az viszont korábbi megjelenés), de kellő menyiségben és nem dogmatikusan adagolva. A hit valami olyan formában suttyog elénk, mint a Star Wars birodalomban az Erő léte, ténye, használata: Istenről szó nincs, csak az erejéről, meg az imádságról. 
A sztori önmagában nem egy nagy dolog, gyön a kozmikus-ellen, sokat tud, misztikus ő is, vannak harcosai, meg über-harcosai, meg Misztikusai, akik, nem csupán fizika- és technikai, hanem pszichés eszközöket is szép sikerrel latba vetnek, s mindezt azért, hogy elpusztítsák az emberiséget. Még szerencse, hogy az emberek oldalán is vannak olyanok, akik nem semmi, mit tudnak!

Jól felépített a sztori, logikusan megy előre a történet, érnek, hm, hát ha nem is meglepetések, de azért vannak nagyon jó ötletek. Szokásosan, de szórakoztatón szokik össze a két főhős, kezdetben akár meg s ölnék egymást, aztán már egyáltalán nem (vö. például Leia Organa és Han Solo szívózásai egymással). S persze, bár izgulunk, kétség nincsen a végkifejletről. 
Tény, hogy van egy pont, amikor majdnem úgy jártam vele, mint például a Mátrix harmadik részével: annyira cselekményes volt, annyira pörgött, annyira csak akció volt, hogy egy idő után unalmassá vált. Szerencsére a szerző érezte, hogy hol kell pontot tenni a permanens harc végére. Vagyis, mondom, olyan, mint Scalzi. Ezt dicséretnek szántam.

Edgar Ken Rhodes magyar szerző. Ezen a néven egy könyvet találtam a Moly-on. Kár, mert szórakoztató, s mert roppant gördülékeny, ahogyan ír. Vagy van más neve is, amin lehet őt olvasni?

A szóban forgó kötet címe: Mi igazságos… és mi nem? Kérdőjellel a végén. Vagyis a szerző, Michael Sandel, aki a fülszöveg(ek) szerint világszerte híres, a legismertebb morálfilozófus, arra tesz kísérletet, hogy definiálja az igazságosságot és az igazságtalanságot. A könyv alcíme sem ígér keveset: A helyes cselekvés elmélete és gyakorlata

Azt írtam, hogy Sandel arra tesz kísérletet, hogy kimondja a frankót. Nem kicsit merész vállalkozás. Nagyon gyakorlati szinten indít, nem lacafacázik a hátlap szövege sem, gyors felsorolást tesz, mi mindennel is fogunk találkozni: Van-e joga a kereskedőnek természeti katasztrófa esetén megemelni a közszükségleti cikkek árát? Fel lehet-e áldozni egy ember életét egy másik ember életének megmentése érdekében? Lehet-e bármikor elfogadhatónak tekinteni a rabok kínvallatását? Egyenlő arányban adózzanak-e a szegények és a gazdagok? Szabad-e megkülönböztetni a jelentkezőket az iskolai felvételek során? 
A kérdés ősi. Ősibb Poncius Pilátusnál, aki az evangéliumok szerint megkérdezte Jézust: „Mi az az igazság?” Pilátus minden bizonnyal kiábrándult, cinikus vagy liberális volt, aki tisztában volt az érdekek és a relativitás erejével, valamint a filozófia tudálékos téblábolásával. A kérdése költői volt, nem hitt az igazság létezésében. A kérdése is költői volt, nem is várt rá választ. Voltaképpen csak egy kézlegyintésre méltatta a felvetést, hogy az igazság megismerhető.

Az is tény, hogy az Újszövetség nagyon rövidre zárja a kérdést. Jézus magáról mondja, hogy ő az igazság (Ján 14:6). Máshol már írtam, igen könnyen levezethető, hogy az igazság voltaképpen a szeretet, a szeretet pedig az adni-tudással. Vagyis az igazság voltaképpen az adni-tudás. 

Csak az a helyzet, hogy a gyakorlatban azért ez nem ennyire pofonegyszerű. Mert mi van, ha a bátyám terrorista, és én tudok róla, hogy ártatlan embereket robbantott már fel, és készül további merényletekre is? Persze az az igazságos, ha szeretek. De kit, a bátyámat inkább, vagy a jövendő áldozatait? No, ugye, hogy ugye?

A könyv egyfelől lélegzetállító, másfelől dögunalmas. Még nem ülepedett le, hogy melyik inkább. Az általa felvetett kérdések, mondom, láttad, csuda izgalmasak. Az is, ahogy Sandel kibontogatja, hogy egyes esetekben melyik a legvalószínűbben elfogadható hozzáállás. Amikor sikerül neki. Nem mindig sikerül. Azért ő mégis csak egy morálfilozófus, nem pedig az Isten Fia, lássuk be!

Addig nincsen semmi baj a könyvvel, amíg a gyakorlati életből vett példákkal, mint utóbb, a második fejezettől kiderül, felvezeti a keményebb eledelt, a morál egyes irányzatainak, legfőbb képviselőinek, főleg az idejét múlt, cseppet sem polkorrekt Arisztotelész, majd Kant és John Rawls nézeteinek a bemutatását. Persze, van ezekben a fejezeteken is rengeteg nagyon hasznos infó, töprengésre méltó gondolat, de olyan érzésem volt, mintha tankönyvet olvasnék. A Rawls nézeteiről szóló fejezetnél fontolgatni kezdtem, hogy ez is félbehagyott olvasás lesz. Mert addigra kezdett az is kristályosodni, hogy túl sokat várok a kötettől, bedőltem a cím nagyot ígérésének. 
Mer Sandel végül nem ad választ a címben felvetett kérdésre, és az alcím ígéretét sem teljesíti be. Ne várjunk túl sokat! A magam részéről simán megbocsátok neki. Megbocsátok, mert azért el kell mondanom, Sandel böcsületes. Nem izmusokban és irányzatokban gondolkodik, hanem gondolkodik. Ezért, ha a tutifrankót nem is mondja meg, mert nem is lehet, a maga véleményét alaposan körülbástyázza, és az esetek döntő többségében egyet is lehet érteni a véleményével.

De számomra a kötet harmadánál-felénél egyértelmű volt: nincs minden esetben fekete-fehér válasz a morális kérdésekre. Sőt, a legtöbb esetben nincsen fekete-fehér válasz. Közelíthetünk, sőt, olyan is lehet, hogy logikailag hajlunk erre-arra, de ott mélyen legbelül meg tudjuk, hogy mi is a tutifrankó, s az nem feltétlenül fedi le a logikát, a kauzalitást és pláne nem a polkorrekt követelményeket. S talán ez tetszett legjobban: Sandel nem beszél Istenről, de nyitogatja a szemeket, hogy alapvetően az a tény, hogy morálról, igazság, igazságtalanságról beszélünk, felveti azt a kérdést, amit még a liberalitárus szemlélet sem kerül meg, hogy az igazságosság érték, az igazságtalanság nem. Ahogy az előszóban a fordító, Felcsúti Péter megfogalmazza: „Kevés számú kivételtől eltekintve (gondoljunk Shakespeare III. Richárdjára, aki úgy döntött, hogy gazember lesz) legtöbbünk számára fontos, hogy igazságosnak, méltányosnak, tehát erkölcsösnek gondolhassuk magunkat és cselekedeteinket. Még ha néha nem is vagyunk azok, keresünk és legtöbbször találunk is indokokat és körülményeket, amelyek menthetővé teszik viselkedésünket.” (Mondjuk ismerek olyan embert, akinek eszébe sem jut az igazságosság látszatát sem vetíteni magáról, xarik az egészbe, csak önmaga felé követeli meg mindenáron. Ő a liberális álomember: nem igényel semmiféle transzcendens, nehezen magyarázható értelmezést a léte.) 

De vajon mi a cudar életért valljuk ezt mindnyájan, egyöntetűen? Erre varrjunk gombot!

Sandel egyensúlyoz a liberális és a konzervatív elfogás között, hol ezt, hol azt kritizálja vagy támogatja, bár inkább az utóbbit. Az utolsó fejezetben színt vall, de hagy egérutat. Ha akarom, ez baj, ha akarom, egyáltalán nem. De a könyvét elolvasva voltaképpen bármelyik álláspontból van ok a tapsikolásra, legyen szó a gazdasági, anyagi különbségekről, a homoszexuális házasságról, bármiről. S a könyvet olvasva kiderül, a fene sem tudja, mi az igazság, csak kapirgáljuk, forgatjuk, nézdegéljük, vitatkozunk felette, küzdünk érte, ki-ki amilyen szempontból szemléli.

S tudom, támadható az álláspontom, de nekem éppen itt csalódás a könyv. Mert nem adja, amit a címe ígér. Ha nem az lenne a címe, ami, nem lenne csalódás. De az, ami, és ami a címe, az azt mondja, hogy megmondja. Nem mondja meg, csak azt, hogy neki mi a véleménye, melyik nézőpont számára a legvilágosabb. Meg az, hogy bármit meg lehet támogatni számokkal, érvekkel, filozófiával. Amivel mások vagy egyetértenek vagy nem. Vagyis ott vagyunk, ahonnan kiindultunk: marad kinek-kinek a józan paraszti az igazság megítéléséhez, az állam meg támogatja, amit támogat, és van, aki örül neki, van, aki meg nem. De jobb ez a világ úgysem lesz. Ezt én mondom, nem Sandel.

Ismét az óbudai Könyvmegállók egyikében, konkrétan a Pók utcaiban találtam erre a kötetecskére. Egyfelől mert Kriterion, másfelől, mert a borító Méhes György családos sorozatára (pl: Tatárok a tengeren) emlékeztetett. Még akkor is, amikor belelapoztam, beleolvastam.

Sípos Bella erdélyi, brassói magyar publicista, folklorista volt. És édesanya. Ez a könyve ez utóbbi tény következtében született ifjúsági könyv. Csak nagyon távoli rokonságban áll Méhes Györggyel, hiába a közös vonások, Erdély, ifjúsági könyv, hasonló borító.

Az ágrólszakadt rokonság az írónő családja körül előforduló állatokat jelenti, nem az ember rokonságot. Nem Sípos Bella tehet róla, de nekem ez csalódás volt. Valahogy jópofább lett volna, ha embereket jelent az ágrólszakadtság meg a rokonság.

A történet nem egybefüggő, hanem voltaképpen kis történetek egybefűzése. Amely történetek kedvesek, aranyosak, néha mosolyogtatók, és bizony kicsit semmitmondók. A szereplők közül egyedül az egyes szám első személyben mesélő anyának van jelleme, személyiség. Még a gyerekeknek is jóformán egy tulajdonsága van: szeretik az állatokat, legyen azok bármilyenek, kicsik, nagyok, szőrösek, csupaszok, bármilyenek. Az egyik történet szereplője például egy szöcske, aki bentlakással az egész család kedvencévé válik. Egy másiké pedig megszámlálhatatlanul sok katicabogár. A harmadiké, negyediké oroszlánok, majmok, majd egy fekete rigó. S mondom, kedvesek, aranyosak a történetek.

Csak valahogy hiányzik a kohézió, és még inkább az a cöccentés, amitől igazán jók, emlékezetesek lennének az egyes fejeztek. Pedig Isten bizony majdnem sikerül, csak egy pici kellene, egy apró csosszanás, egy lepkepukkanatnyi érzés, stílus, valami…

Teljesen egyetértek a Moly-os Lancaster értékelésével, amit itt ejtett meg. Valóban, ez a füzet csak egy sokadik Asterix-füzet. De valahogy sehogy nem megy semerre, igazából történik benne ez, meg az, de olyan mű az egész. Asterix és Obelix oldalanként egymás nyakába borul, hogy de szeretik egymást, Hasarengazfix csak úgy száműzi Asterixet a faluból, mert ez a törvény… És senki nem gondol arra, ami a végső megoldás… Persze… Asterix meg okos, mint tudjuk. 

Szóval, igen, ez is Asterix-füzet, és ezért szeretjük, de csak azért.

Egy internetes beszélgetés során merült fel, hogy az egyház az évszázadok során mindig tudományellenes volt Galilei, Bruno, stb. Akkor találtam egy weboldalt, amely hosszan-hosszan sorolta a katolikus tudósokat, és jócskán, lényegileg árnyalja Bruno és Galilei perét. 
Azon az oldalon találtam rá Tomka Ferenc kis füzetecskéjére. Nagyon kíváncsi lettem rá.

Mert bár igaz, hogy az egyházat (persze már ez a szó is problémás, és én most tudatosan nem írtam nagy e-vel) az idők során valóban érték rágalmak, valóban jó pár kérdésben ijesztően sommás ítéleteket mondanak felette („A papok mind betegek, kisfiúkat rontanak meg és mindig csak a pénz érdekelte őket, stb.”), de az is való igaz, hogy a katolikus egyház hozta létre, tartotta fent az inkvizíciót, hogy rettentő sok méltatlan pápa ült Péter soha nem létező trónján, s hogy Róma mindig a társadalmi fejlődés mögött kullogott.

A füzetecskének már a címe is problémás. Több szempontból. (Nem azért, met nem vagyok katolikus. Semmilyen -ista nem vagyok, semmilyen -izmus nem vezeti a billentyűzetemet. Még a kereszténységemre is azt mondom, posztkereszténység.) 
Lássuk tehát a cím problémáit!

TEOLÓGIA Nem kell megijedni, egyszerű leszek. A címben ott van a bűn szó. Általános értelemben a bűn a törvények áthágása, a Btk., a Ptk., a kresz, és így tovább. Még bibliai értelemben is igaz ez, a bűn a Tízparancsolat megtörése. De az a helyzet, hogy a Biblia még inkább szűkíti vagy inkább tágítja a kört. Azt mondja, hogy Isten a szeretet. És elmondja, hogy a szeretet lényege az adni-tudás: „Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta…” (Ján 3.16)_. A Fiú pedig azért jött, hogy „ő szolgáljon és életét adja váltságul sokakért.” (Mt. 20:28) János apostol pedig azt írja, hogy „a bűn pedig a törvénytelenség ” (1Ján 3:5) . Ebből teljesen egyenesen következik, hogy ha a törvény a szeretet, a szeretet pedig az adni-tudás, akkor a bűn a megtartás és az elvevés. Ilyen egyszerű.

EGYHÁZ Pál apostol sommásan kijelenti, hogy az egyház nem más, mint Krisztus teste, amelyen át munkálkodik. Írhatom nagy betűvel a nevét, de akkor azonnal találkozom két újabb fogalommal, a látható és láthatatlan egyház fogalmával. A látható a helyi gyülekezet, a szervezett, tevékenykedő egyház. A láthatatlan pedig, amelyhez mindazok tartoznak, akik valóban Krisztuséi. A kettő nem fedi egymást, csak metszete van. A kis füzet, némi gőggel, az egyház alatt természetesen csak a római, katolikus egyházat érti. Amit, mert tulajdonnév, írhatok persze nagy betűvel, de ha az egyház külön, nagybetűvel írom, azzal voltaképpen minden más egyházat ignorálok.

KÉRDŐJEL van a cím végén. Érthetetlenül. Az egyház bűnös emberek közössége. A megtérés nem kilúgozás, nem azonnali megváltozás, hanem a cél felé fordulás, és elindulás. De nem a megérkezés. A keresztény ember nem tökéletes ember, hanem a tökéletesség felé forduló, arra törekvő (Fil 3:15). Éppen ezért teljesen indokolatlan a cím végén a kérdőjel. Mert az egyház, bár valóban Isten számára elkülönített, szent, de nem önmagában, és különösen nem cselekedeteitől függetlenül hordozza magában az Isten számára való elkülönítettséget. Hatványozottan igaz ez a római egyházra. Mert azért ha kereszténységről beszélünk, akkor a Bibliáról beszélünk, és némileg mulatságos, bár sokkal inkább tragikus a római tanokat és a Biblia egymásnak megfeleltetése. S bizony az is tény, hogy a római tanokból fakad a római egyház számos cselekedete is. Talán elég, ha csupán a hit és erkölcs dolgában való pápai tévedhetetlenségre, a képek, szobrok tiszteletére, a szent Bertalan éjre vagy az inkvizícióra gondolunk. De leginkább ott foszlik széjjel e kis füzet varrása ami a Biblia mondanivalójának az egyik kulcsa: cselekedetekkel nem kiérdemelhető az üdvösség. Nem tudunk annyit tenni, hogy üdvözülhessünk. Az üdvösség ingyen ajándék. A cselekedetetek pedig csak következményei a megváltottságnak. Éppen ezért bármilyen relativizáló érvelés, amely arra utal, hogy a másik is, vagy hogy ő még többet, csak szappanbuborék. Annak, hogy Kálvin is, Melanchton is gyújtott máglyát, semmi köze a római egyház keresztényüldözéseihez és -írtásaihoz. Mármint az üdvösség szempontjából. Bűn mindkettő. Slussz! Azzal, hogy Tomka Ferenc kérdőjelet tesz a címbe, gyakorlatilag azt mondja: az egyház, ugyan már, nem bűnös. De!

S akkor ez csak a füzet címe volt, feleim, úgy bizony! Nem megyek bele mélyebben. Gondolom, megkönnyebbülten felsóhajtotok. Csak egy nagyon fontos mondatot jegyeznék meg, az pedig a következő: Tomka Ferenc írása nem azt bizonyítja be, hogy a római egyház ártatlan, vagy kevésbé bűnös, pusztán csak történelmi és egyháztörténeti adalékokat ad, vékony sugárban. 
Már csak azért sem mélyülök, mert megtette ezt, nálamnál sokkal hozzáértőbben, műveltebben egy nagyon kedves ismerősöm, Csabai Tamás, aki aztán búvárkodásának eredményét meg is jelentette egy másik füzetnyi terjedelemben. Tom stílusa egyszerre tréfás (pamfletjét a XIX. század polemizáló stílusában ejtette meg, lehet jókat derülni felette) és egyszerre nagyon elgondolkodtató, ráadásul felettébb meggyőző. A füzet címe: Vitairat a történelmi érdemekről. S ő mindent elmond, amit én itt elmondhatnék. Pontosabban én mondhatnám el, amit ő már elmondott.

Többszöri nekifutásra végeztem A feladat-tal. Először még kiskamaszként győzött le. Aztán még párszor. De most fölé kerekedtem. Szent meggyőződésem volt, hogy már valamikor végigolvastam, sőt végig néztem a filmváltozatát is, de ahogy túllettem mindkettőn, konstatáltam, hogy á, dehogy, egyik sem volt még meg az életemben. Vagy, úgy a kor, a demencia, így ötven felett…

A könyv sok minden. Ha akarom, sci-fi, ha akarom kalandregény. Ha akarom, filozófia, az ember személyiségének sérthetetlenségéről, ha akarom, moralista mű, ha akarom, erkölcsi dilemmák megoldási kísérlete, kicsiben és nagyban (Galileia, Föld).

Elmondhatom, mindegyiknek élvezetes. De az is tény, hogy nem lettem annyira lelkes, mint sokan, itt a Moly-on. Főleg azért nem, mert vagy leltem komoly logikai bakikat, vagy nem volt eléggé a számba rágva a cselekmény. De tény, hogy a filmváltozat által sem lettem okosabb, az sem adta meg a kérdéseimre a választ.

Az első kérdésem az volt, hogy vajon az ((SPOILER: első ősmuksó, Umu, hogy a viharba került be az agyátalakító készülékbe? Mert ugye, ahhoz, hogy a sugárzás megfelelő méretűre, túlélhetővé csökkenjen, el kellett telnie sok-sok évnek, amit Gill, a kapott sugárzás mértéke miatt már nem élhetett meg. A könyvben ugrunk, Umu felébred a személyiség beültetés után. A filmben meg holdkórosként csak besétál az űrhajóba, beül a székbe, és hopp, el is készül az egy testben Umu-Gill kombó. A másik, dramaturgiailag marhára döccenős fordulat, amikor Mat visszaveszi a hatalmat. Valahogy olyan kis ovisra sikeredett. Nem vagyok egy konspirációs bajnok, de ha tudom, hogy akit bezártunk, értelmileg felettem van jócskán, hát azért az óvatossági küszöböm mégis csak legalább a plafonig ugrik. S ha szakember vagyok, legalábbis a kettős személyiségem űrhajós része az, akkor nem bacarintom el, hogy elég vagy nem elég az űrhajó üzemanyaga egy visszafordulásra. Hát nem? De szóljatok, ha csak nekem maradt ki valami.))

Az viszont kétségtelenül nagyon izgalmas, hogy mit kezd egymással valaki, ha nagyban önmagával szembesül a másikban. Megboldogult fiatalfelnőtt-korom idején megismerkedtem egy lánnyal. A közös jövőt illetőn rosszkor találkoztunk, én alig két nappal voltam túl egy nagy szerelem befejezésén, ő sem volt lelkileg, önbizalmilag erős talapzaton, de tettünk egy próbát, Hiba volt. Akkor is, ha minden megbeszélés nélkül ugyanazok a könyvek ugyanabban a sorrendben voltak a polcainkon, s akkor is, ha befejezte az elkezdett mondataimat és kimondta azt is, amit én nem mondtam ki. Ez nem volt jó. Nem voltam jóban magammal, az életemmel, és még annyira bennem volt az előző szerelem, hogy nem tudtam kellőn értékelni őt, az új lányt. S mert egyikünk sem volt szilárd, érett, így a negatív erőket erősítettük csak egymásban. Akármilyen jó volt együtt, évekig rá gondoltam, ha rettenetes ciróka-mínuszba kerültem, nem volt jó együtt. Esélytelen volt a kapcsolat, és szégyenemre én (Csernus szavaival 
Amikor sok-sok évvel később Szerelmetesfeleségtársam rám talált az interneten, először kétségei támadtak: 
– Ez a pasi olyan, mint én vagyok! Nem lesz ebből baj? – kérdezte a legjobb barátnőjét, Zsuzsit. Mindkettőnk szerencséjére az rám beszélte őt. Zsuzsit ezért én is a szívembe fogadtam, végül is ritkán van az embernek személyes kerítőnője. De Szerelmetesfeleségtársamnak abban igaza lett, hogy, hogy 90–95 százalékban egyeztünk egymással. Olyannyira, néhány év múlva a kamasz gyerekeim duzzogva morogták oda nekem: 
– Persze, mert te mindent megbeszélsz vele a hátunk mögött! 

Ami egyfelől természetes volt, hiszen egy ötfős petchwork-családot kellett összeidomítanunk és kormányoznunk. (Nem volt egyszerű munka, nem is sikerült igazán.) De akkor és ott nem beszéltünk meg semmit, mégis szinte ugyanazokkal a szavakkal érveltünk, egymástól függetlenül, és egymás jelenléte nélkül az én két nagykamaszomnak. 
– Igen, tényleg egyformák vagytok. Még a fejetek is egyformán golyó – bólintott Zsuzsi, amikor erről beszéltünk neki. 
Szóval ebben az esetben az egyezés nem volt/lett baj, sőt, az összjátékot, az együtt-maradást segítette. 
Mire akarok kilyukadni az önéletrajzi részleteimmel? Zsoldos esetében, hiába van ott ((SPOILER: mindenkiben Gill személyiségének nagy része, szerencsére vagy sem, de a másik, az eredeti személyiség jelenléte megtartja a különbségeket. Ami eredményez komoly bajokat is.))

A feladat által morál-vonalon feltett kérdés szerintem a következő: „De szabad-e ölni, embert ölni / gyilkolni, hogy álljon a vár ?/ Ér-e annyit, bármilyen mű, / hogy ember halál legyen az ár?”* Lehet-e olyan feladat, olyan kötelesség, amelynek az ára valakinek a vére, valakinek az élete? Figyelem, nem az önvédelemről beszélek, nem az olyan helyzetekről, amikor valakinek az élete másokat menthet, hanem konkrétan egy cél, egy mű érdekében szabad-e vért ontani, mások életét elvenni? 

Mondhatnánk, még e könyv ismeretében is, hogy dehogyis, egyáltalán nem, hiszen lám, ((SPOILER: Gill is, Eddie is, Mat is hiába tették, amit tettek, tök felesleges volt az egész, mert mi is várt rájuk a Földön, illetve a Marson? De azért Zsoldos otthagyja a kétséget: nem a feladat által lettek-e az emberiség öngyilkosságának és a vírus általi pusztításnak a Noéi a gyártott, felemás személyiségű űrhajósok? Igaz, persze, hogy ez csak így alakult, az eredeti feladat elvégzése korántsem eredményezte volna, hogy megérkezésüknek ekkora súlya legyen. Sőt, voltaképpen súlytalan lett volna. S ettől a kérdéstő válik izgalmassá a könyv.)) Amit tehát Bródy János kérdésként egyértelműen megválaszol a dalszövegben, Zsoldos nem meri olyan merészen kimondani. Talán mert minden helyzet más és más. S talán a mert a kitűzött cél is meghatározza a válaszadást.

* https://www.youtube.com/watch… Érdekességképpen végre megtaláltam az egész darabot, illetve a tévéjáték változatát: https://www.youtube.com/watch…

Vannak írók, akik több könyvvel lettek/lesznek halhatatlanok. Mondjuk Dosztojevszkij. Vannak, akik írtak egy csomó jó könyvet, de nincs közöttük magasan kiemelkedő, de az összes piszok jó. Mondjuk Vonnegut. Meg vannak olyan írók, akik írtak egy csomó könyvet, de voltaképpen van egy olyanjuk, amivel önmagában többet sem kellene/kellett volna írniuk. Ha például Márquez a Száz év magány előtt és után egy sort papírra nem vetett volna, voltaképpen nem történt volna semmi. Akármennyire jó mondjuk a Szerelemről és más démonokról. Persze, jó, hogy több regény szült, de a Száz év magány önmagában olyan csoda, hogy minden más csak futottak még. 
Bulgakov megírta A Mester és Margaritá-t, ami egyfelől azonnal ott van a Száz év magány mellett minőségben, másfelől Bulgakov is hátradőlhetett volna, minden más írása már csak desszert. Azonban a Kutyaszív-et olvasva cöccentenünk kell, mert micsoda desszert ez a desszert! Ám konkrétan csak a címadó kisregényre gondolok! De arra nagyon.

ÖRDÖGÖSDI 

Ahogy mondani szokták, ez vagy valami,vagy megy valahová. Egy betépett novella a húszas évekből. Az a fajta, amit soha nem szerettem, és átlapoztam most is. A Mester és Margarita-, illetve a Kutyaszív_ kavarmánya, de amíg azoknak csak erényei vannak, addig ez úgy fest, mint egy ujjgyakorlat azokhoz. Őszintén és egyáltalán nem értettem, de még csak kedvem sem volt erőfeszíteni.

VÉGZETES TOJÁSOK 

A Kutyaszív csodája, és az Ördögösdi hm-sége után olvastam. Ami jó. Mert ha egyből a Kutyaszív után olvasom, biztosan csalódás. De az Ördögösdi után meg határozottan felüdülés volt. Ha akarom, ez is egyfajta rendszercsúfolás, abból az alapállásból, amit A tanú című filmből ismerünk: a jó elvtársat odaültetjük, ahol helyet találunk neki, aztán ereszd el a hajamat…! Itt is ez történik, csak itt ha nem is világ-, de majdnem Moszkva-méretű katasztrófa lesz belőle. Folyik a vér, roppannak a csontok, mert valaki nem értett valamihez, ahová ültették, meg mert nem működik jól a rendszer. 

Egy kicsit nem tudom hová tenni ezt a novellát. Az eleje Bulgakov, és jobbára a Kutyaszív, a végéről meg egyrészt A triffidek napja és a Világok háborúja jut eszembe. S bár van átmenet, és bár egyáltalán nem unalmas, vagy ilyesmi, s bár még izgulni is lehet (másképpen, mint A Mester és Margaritán, ahol tudjuk, ha az olaj kifolyik… és az bizony kifolyik!), a végén, csak azt mondjuk, aha, és ez nem az aha-élmény, hanem az az aha, hogy oké, tetszett, elolvastuk, ez már a miénk, szeressük is őtet, de nem lesz szívem szotty. Csak egy Bulgakov sci-fi novella. Ami bárki mástól az a qva lenne, de Bulgakovtól nem az. 
S na ezért mondom, hogy sokszor jobb lenne úgy olvasni dolgokat, hogy nem tudom, ki írta, mert akkor nem lenne semmi ilyen-olyanságos elfogultság, hanem lenne csak maga a mű, oszt szevasz, ismerkedjünk.

KUTYASZÍV 

Véletlenül került a látóterembe a kisregény/novella filmváltozata (https://port.hu/adatlap/film/tv/kutyasziv-sobache-serdt…). Megnéztük, és én nagyon lelkes lettem. A film fekete-fehér, én azt hittem, valami régebbi alkotás, és értetlenkedtem, hogy vajon hogyan lehetett ebből film? Aztán láttam, hogy a fekete-fehérség csak álca, a film 1988-ban készült. (S ugyanaz a rendező követte el, aki a sokrészes, nagyon jól sikerült A Mester és Margarita tévéfilm-változatát: Vlagyimir Bortko. Ráadásul nem csupán szövegében hű Bulkgakovhoz, hanem képi világában is teljesen hozza a hangulatot. 

A filmből egyértelműen kiderül, hogy Bulgakov mélyen megvetette a proletariátus által diktatúrával vezetett államot, sőt magát a primitív proletariátust is. Csudálkoztam is, hogyan fogalmazhatta, jelentethette ezt meg, de aztán megtudtam, hogy nem tehette, nem jelentethette meg, a Kutyaszív csak 1987-ben jelenhetett meg, s akkor már javában a glaznoszty, a politikai és kulturális nyilvánosság időszakában járunk. 

– Az étel, Ivan Arnoldovics, igen ravasz dolog. Enni tudni kell, és képzelje, az emberek többsége egyáltalán nem tud enni. Nemcsak azt kell tudni, hogy mit együnk, hanem azt is, hogy mikor és hogyan – (Filipp Filippovics sokatmondóan megrázta a kanalát.) – És hogy miről beszélgessünk közben. Úgy bizony. Hogyha azt akarja, hogy jó legyen az emésztése, volna egy jó tanácsom – ne beszéljen evés közben a bolsevizmusról és az orvostudományról. És isten őrizz, hogy ebéd előtt szovjet újságokat olvasson.
– Hm… De hiszen más nincs.
– Hát akkor semmilyet se olvasson. Tudja, harminc megfigyelést végeztem a klinikán. Na és mit gondol, mi derült ki? Azok a páciensek, akik nem olvasnak újságot, kitűnően érzik magukat. Azok pedig, akikkel szándékosan olvastattam a Pravdát, elkezdtek fogyni. (172.)

Ahogy néztük a filmet, az fogalmazódott meg bennem, hogy: az állat, ha ember csinálunk belőle, igazán állattá lesz. Aztán rájöttem, tévedtem, mert Preobrazsenszkij professzor egy züllött, vacak minőségű embert kutyult össze a kutyával, és a vacak mindig legyőzi a minőségit. Ahogy kamaszkorom nagy szereleme, Ági mondta: „Mindig az győz, aki kevesebbet akar.” S fél év múlva befejezte a Nagy Szerelmünket, bár velem mondatta ki az utolsó szavakat. De ez a mondata egész életemben igaznak tűnt. Úgy fest, a történelemben is igaz. 

Ez a novella/kisregény a proletárdiktatúra, a kommunista-kísérlet kicsúfolása, nevetségessé tétele, az emberi méltóság megőrzésének hangsúlyozása. Miközben akár nézi, akár olvassa, szétröhögi magát az ember, de legalábbis végig vigyorog. És sír. Hogy mekkora szarcsimbók tud lenni az ember, és milyen dögletes rendszereket hoznak létre szarcsimbókok. És közben mégis büszke, mert a szarcsimbókok között, a dögletes rendszerben is lehet embernek maradni, nem kell a gerincnek feltétlenül gumiból lennie, ezt üzeni Preobrazsenszkij professzor, Bormental, de még Zinka személye is. 

Kicsit sci-fi, kicsit börleszk, kicsit fáj, kicsit fintor, kicsit komoly, kicsit kikapcsol, kicsit bekapcsol, kicsit ökölbe szorul a kéz, kicsit nevet a szív, és kicsit vágyakozik, hogy bár annyi lett volna a megoldás arra az átkozott negyven-hetven évre, mint ahogyan a professzor megoldotta. S kicsit nagyon kedvenc lett. Emiatt adok a kötetre öt csillagot, mert ez a kisregény leural minden mást.

Egy Moly-társ, Pudingman örömködött a Facebook-on, hogy megszerezte ezt a könyvet. A tartalom kíváncsivá tett, irány a Rukkola, és pár napon belül a birtokomban is volt. Igen-igen vékonyka kis könyv, Szerelmetesfeleségtársam erre is azt mondta: inkább könyvjelző. Ennek ellenére nem haladtam vele túl gyorsan.

A helyzet az, hogy a történet gyakorlatilag ott van a fülszövegben. De tényleg. A stílus pergő, élvezetes, a kerettörténet meg keretet ad neki. (Itt a reklám helye: a kerettörténet igen-igen hajadzik Mács József Adósságtörlesztés című remek regénynek a kerettörténetére, s igaz, a belső tartalom egészen más, de nekem az sokkal-sokkal jobban tetszett.)

A sztorit nem is érintem, mert, mondom, a fülszöveg nagyjából elmondja, ami elmondható. Miközben olvastam, rendre Csörsz István ismert könyve, a Sírig tartsd a pofád jutott eszembe. (Az, hogy folyton-folyt eszembe jutott róla valami, nem Mihailović hibája, pusztán csak beindultak bennem asszociációs láncok.) Csörsz is galerikről, tagjaikról ír, illetve az ő vallomásaikat teszi közzé. Ennek a könyvnek a főhőse, Ljubo nem sokkal szimpatikusabb, mint amannak a főhősei, de lehet, hogy ennek az oka abban van, hogy a kelet-európai sors, a volt szocialista országok ifjúságának a sorsa nem nagyon tér el egymástól. Mondhatnánk, hogy a politika és a rendszer kényszerítette ezeket a fiatalokat, de valószínűbb, hogy bármilyen országban, rendszerben valami nagyon hasonló sorsot markecoltak volna össze maguknak.

Ljubo kemény gyerek, bokszol, jól is csinálja. Hajtja a lányokat, s ha valamelyik kapcsolat komolyodna, soha nem az ő részéről, azonnal dobja is a fruskát. Voltaképpen nem erkölcsösebb, mint ellenfele, Apacs, csak máshol húzza meg a határokat. Így lesznek kérlelhetetlen ellenségek.

A kerettörténet szerint Ljubo Svédországban köt ki, felesége van, neveli a felesége gyerekét, de vágyik haza. Hiába van élete, mégsem él, csak éldegél. Arra vágyik, hogy legyen valami háború, hiszen akkor biztosan hazahívnák harcolni. Eszement gondolatmenet, nem? (Mondjuk lett is háború arrafelé, mocskos, véres, alattomos, nem hiszem, hogy Ljubo erre gondolt a vágyaiban.)

S voltaképpen ez a két fő kérdése a könyvnek: a szocialista rendszer ocsmánysága és az, amiről Hobó így énekelt:

Vesztes lettem, hiába győztem. 
Senki mellettem, senki mögöttem. 
Nem fáj a szívem. Rád gondolok. 
Tudom, a szabadság magányos dolog. 
Menj vissza, vándor, nem lehet két hazád!

És nagyjából ennyi.

Az utószó azt mondja, a szerző nagy ígéret volt, és népszerű a hazájában. Nem vonom kétségbe. Magyarul két könyvet leltem tőle, az egyik ez. 

Tizenhárom színész, tizenhárom sors, tizenhárom egyéniség, akik nagyok voltak, maradandót alkottak. Tizenhárom élet, egy-egy pár oldalon, tömören összefoglalva, bemutatva azokat, aik itt voltak, akiket szerettünk, és akiket ma is szívesen nézünk újra és újra. 

Róluk van szó:

Bajor Gizi
Törzs Jenő
Rátkai Márton
Tőkés Anna
Rajnai Gábor
Gózon Gyula
Kabos Gyula
Kiss Manyi
Sárdy János
Básti Lajos
Domján Edit
Latinovits Zoltán

A lista persze nem teljes. De a teljességre törekvés a hasonló összeállításoknál lehetetlen feladat, technikailag megoldhatatlan. Így viszont nyitva marad a vitára való lehetőség: ki miért és miért nem került bele a kötetbe. De jobban tesszük, ha figyelmesen, elgondolkodva, derülve inkább olvassuk azt, ami adatott!

Bános Tibor szereti azokat, akikről ír, a művészetüket is, az embert is, de szeretete igaz szeretet, nem teszi vakká, és pozitívan elfogulttá: az embert és a művészt együtt mutatja be.

Köszönöm neked, Szerelmetesfeleségtársam, hogy megszerettetted velem a régi magyar filmeket, azoknak szereplőit, és hogy hajlandó voltál velem újranézni a ’30-’60-as évek magyar filmtermésének a legjavát!

Kozmosz Könyvek, Budapest, 1981, ISBN: 9632114507

4,5/5

(2017)