Ismét az óbudai Könyvmegállók egyikében, konkrétan a Pók utcaiban találtam erre a kötetecskére. Egyfelől mert Kriterion, másfelől, mert a borító Méhes György családos sorozatára (pl: Tatárok a tengeren) emlékeztetett. Még akkor is, amikor belelapoztam, beleolvastam.

Sípos Bella erdélyi, brassói magyar publicista, folklorista volt. És édesanya. Ez a könyve ez utóbbi tény következtében született ifjúsági könyv. Csak nagyon távoli rokonságban áll Méhes Györggyel, hiába a közös vonások, Erdély, ifjúsági könyv, hasonló borító.

Az ágrólszakadt rokonság az írónő családja körül előforduló állatokat jelenti, nem az ember rokonságot. Nem Sípos Bella tehet róla, de nekem ez csalódás volt. Valahogy jópofább lett volna, ha embereket jelent az ágrólszakadtság meg a rokonság.

A történet nem egybefüggő, hanem voltaképpen kis történetek egybefűzése. Amely történetek kedvesek, aranyosak, néha mosolyogtatók, és bizony kicsit semmitmondók. A szereplők közül egyedül az egyes szám első személyben mesélő anyának van jelleme, személyiség. Még a gyerekeknek is jóformán egy tulajdonsága van: szeretik az állatokat, legyen azok bármilyenek, kicsik, nagyok, szőrösek, csupaszok, bármilyenek. Az egyik történet szereplője például egy szöcske, aki bentlakással az egész család kedvencévé válik. Egy másiké pedig megszámlálhatatlanul sok katicabogár. A harmadiké, negyediké oroszlánok, majmok, majd egy fekete rigó. S mondom, kedvesek, aranyosak a történetek.

Csak valahogy hiányzik a kohézió, és még inkább az a cöccentés, amitől igazán jók, emlékezetesek lennének az egyes fejeztek. Pedig Isten bizony majdnem sikerül, csak egy pici kellene, egy apró csosszanás, egy lepkepukkanatnyi érzés, stílus, valami…