A szóban forgó kötet címe: Mi igazságos… és mi nem? Kérdőjellel a végén. Vagyis a szerző, Michael Sandel, aki a fülszöveg(ek) szerint világszerte híres, a legismertebb morálfilozófus, arra tesz kísérletet, hogy definiálja az igazságosságot és az igazságtalanságot. A könyv alcíme sem ígér keveset: A helyes cselekvés elmélete és gyakorlata
Azt írtam, hogy Sandel arra tesz kísérletet, hogy kimondja a frankót. Nem kicsit merész vállalkozás. Nagyon gyakorlati szinten indít, nem lacafacázik a hátlap szövege sem, gyors felsorolást tesz, mi mindennel is fogunk találkozni: Van-e joga a kereskedőnek természeti katasztrófa esetén megemelni a közszükségleti cikkek árát? Fel lehet-e áldozni egy ember életét egy másik ember életének megmentése érdekében? Lehet-e bármikor elfogadhatónak tekinteni a rabok kínvallatását? Egyenlő arányban adózzanak-e a szegények és a gazdagok? Szabad-e megkülönböztetni a jelentkezőket az iskolai felvételek során?
A kérdés ősi. Ősibb Poncius Pilátusnál, aki az evangéliumok szerint megkérdezte Jézust: „Mi az az igazság?” Pilátus minden bizonnyal kiábrándult, cinikus vagy liberális volt, aki tisztában volt az érdekek és a relativitás erejével, valamint a filozófia tudálékos téblábolásával. A kérdése költői volt, nem hitt az igazság létezésében. A kérdése is költői volt, nem is várt rá választ. Voltaképpen csak egy kézlegyintésre méltatta a felvetést, hogy az igazság megismerhető.
Az is tény, hogy az Újszövetség nagyon rövidre zárja a kérdést. Jézus magáról mondja, hogy ő az igazság (Ján 14:6). Máshol már írtam, igen könnyen levezethető, hogy az igazság voltaképpen a szeretet, a szeretet pedig az adni-tudással. Vagyis az igazság voltaképpen az adni-tudás.
Csak az a helyzet, hogy a gyakorlatban azért ez nem ennyire pofonegyszerű. Mert mi van, ha a bátyám terrorista, és én tudok róla, hogy ártatlan embereket robbantott már fel, és készül további merényletekre is? Persze az az igazságos, ha szeretek. De kit, a bátyámat inkább, vagy a jövendő áldozatait? No, ugye, hogy ugye?
A könyv egyfelől lélegzetállító, másfelől dögunalmas. Még nem ülepedett le, hogy melyik inkább. Az általa felvetett kérdések, mondom, láttad, csuda izgalmasak. Az is, ahogy Sandel kibontogatja, hogy egyes esetekben melyik a legvalószínűbben elfogadható hozzáállás. Amikor sikerül neki. Nem mindig sikerül. Azért ő mégis csak egy morálfilozófus, nem pedig az Isten Fia, lássuk be!
Addig nincsen semmi baj a könyvvel, amíg a gyakorlati életből vett példákkal, mint utóbb, a második fejezettől kiderül, felvezeti a keményebb eledelt, a morál egyes irányzatainak, legfőbb képviselőinek, főleg az idejét múlt, cseppet sem polkorrekt Arisztotelész, majd Kant és John Rawls nézeteinek a bemutatását. Persze, van ezekben a fejezeteken is rengeteg nagyon hasznos infó, töprengésre méltó gondolat, de olyan érzésem volt, mintha tankönyvet olvasnék. A Rawls nézeteiről szóló fejezetnél fontolgatni kezdtem, hogy ez is félbehagyott olvasás lesz. Mert addigra kezdett az is kristályosodni, hogy túl sokat várok a kötettől, bedőltem a cím nagyot ígérésének.
Mer Sandel végül nem ad választ a címben felvetett kérdésre, és az alcím ígéretét sem teljesíti be. Ne várjunk túl sokat! A magam részéről simán megbocsátok neki. Megbocsátok, mert azért el kell mondanom, Sandel böcsületes. Nem izmusokban és irányzatokban gondolkodik, hanem gondolkodik. Ezért, ha a tutifrankót nem is mondja meg, mert nem is lehet, a maga véleményét alaposan körülbástyázza, és az esetek döntő többségében egyet is lehet érteni a véleményével.
De számomra a kötet harmadánál-felénél egyértelmű volt: nincs minden esetben fekete-fehér válasz a morális kérdésekre. Sőt, a legtöbb esetben nincsen fekete-fehér válasz. Közelíthetünk, sőt, olyan is lehet, hogy logikailag hajlunk erre-arra, de ott mélyen legbelül meg tudjuk, hogy mi is a tutifrankó, s az nem feltétlenül fedi le a logikát, a kauzalitást és pláne nem a polkorrekt követelményeket. S talán ez tetszett legjobban: Sandel nem beszél Istenről, de nyitogatja a szemeket, hogy alapvetően az a tény, hogy morálról, igazság, igazságtalanságról beszélünk, felveti azt a kérdést, amit még a liberalitárus szemlélet sem kerül meg, hogy az igazságosság érték, az igazságtalanság nem. Ahogy az előszóban a fordító, Felcsúti Péter megfogalmazza: „Kevés számú kivételtől eltekintve (gondoljunk Shakespeare III. Richárdjára, aki úgy döntött, hogy gazember lesz) legtöbbünk számára fontos, hogy igazságosnak, méltányosnak, tehát erkölcsösnek gondolhassuk magunkat és cselekedeteinket. Még ha néha nem is vagyunk azok, keresünk és legtöbbször találunk is indokokat és körülményeket, amelyek menthetővé teszik viselkedésünket.” (Mondjuk ismerek olyan embert, akinek eszébe sem jut az igazságosság látszatát sem vetíteni magáról, xarik az egészbe, csak önmaga felé követeli meg mindenáron. Ő a liberális álomember: nem igényel semmiféle transzcendens, nehezen magyarázható értelmezést a léte.)
De vajon mi a cudar életért valljuk ezt mindnyájan, egyöntetűen? Erre varrjunk gombot!
Sandel egyensúlyoz a liberális és a konzervatív elfogás között, hol ezt, hol azt kritizálja vagy támogatja, bár inkább az utóbbit. Az utolsó fejezetben színt vall, de hagy egérutat. Ha akarom, ez baj, ha akarom, egyáltalán nem. De a könyvét elolvasva voltaképpen bármelyik álláspontból van ok a tapsikolásra, legyen szó a gazdasági, anyagi különbségekről, a homoszexuális házasságról, bármiről. S a könyvet olvasva kiderül, a fene sem tudja, mi az igazság, csak kapirgáljuk, forgatjuk, nézdegéljük, vitatkozunk felette, küzdünk érte, ki-ki amilyen szempontból szemléli.
S tudom, támadható az álláspontom, de nekem éppen itt csalódás a könyv. Mert nem adja, amit a címe ígér. Ha nem az lenne a címe, ami, nem lenne csalódás. De az, ami, és ami a címe, az azt mondja, hogy megmondja. Nem mondja meg, csak azt, hogy neki mi a véleménye, melyik nézőpont számára a legvilágosabb. Meg az, hogy bármit meg lehet támogatni számokkal, érvekkel, filozófiával. Amivel mások vagy egyetértenek vagy nem. Vagyis ott vagyunk, ahonnan kiindultunk: marad kinek-kinek a józan paraszti az igazság megítéléséhez, az állam meg támogatja, amit támogat, és van, aki örül neki, van, aki meg nem. De jobb ez a világ úgysem lesz. Ezt én mondom, nem Sandel.
