A szóban forgó kötet címe: Mi igazságos… és mi nem? Kérdőjellel a végén. Vagyis a szerző, Michael Sandel, aki a fülszöveg(ek) szerint világszerte híres, a legismertebb morálfilozófus, arra tesz kísérletet, hogy definiálja az igazságosságot és az igazságtalanságot. A könyv alcíme sem ígér keveset: A helyes cselekvés elmélete és gyakorlata

Azt írtam, hogy Sandel arra tesz kísérletet, hogy kimondja a frankót. Nem kicsit merész vállalkozás. Nagyon gyakorlati szinten indít, nem lacafacázik a hátlap szövege sem, gyors felsorolást tesz, mi mindennel is fogunk találkozni: Van-e joga a kereskedőnek természeti katasztrófa esetén megemelni a közszükségleti cikkek árát? Fel lehet-e áldozni egy ember életét egy másik ember életének megmentése érdekében? Lehet-e bármikor elfogadhatónak tekinteni a rabok kínvallatását? Egyenlő arányban adózzanak-e a szegények és a gazdagok? Szabad-e megkülönböztetni a jelentkezőket az iskolai felvételek során? 
A kérdés ősi. Ősibb Poncius Pilátusnál, aki az evangéliumok szerint megkérdezte Jézust: „Mi az az igazság?” Pilátus minden bizonnyal kiábrándult, cinikus vagy liberális volt, aki tisztában volt az érdekek és a relativitás erejével, valamint a filozófia tudálékos téblábolásával. A kérdése költői volt, nem hitt az igazság létezésében. A kérdése is költői volt, nem is várt rá választ. Voltaképpen csak egy kézlegyintésre méltatta a felvetést, hogy az igazság megismerhető.

Az is tény, hogy az Újszövetség nagyon rövidre zárja a kérdést. Jézus magáról mondja, hogy ő az igazság (Ján 14:6). Máshol már írtam, igen könnyen levezethető, hogy az igazság voltaképpen a szeretet, a szeretet pedig az adni-tudással. Vagyis az igazság voltaképpen az adni-tudás. 

Csak az a helyzet, hogy a gyakorlatban azért ez nem ennyire pofonegyszerű. Mert mi van, ha a bátyám terrorista, és én tudok róla, hogy ártatlan embereket robbantott már fel, és készül további merényletekre is? Persze az az igazságos, ha szeretek. De kit, a bátyámat inkább, vagy a jövendő áldozatait? No, ugye, hogy ugye?

A könyv egyfelől lélegzetállító, másfelől dögunalmas. Még nem ülepedett le, hogy melyik inkább. Az általa felvetett kérdések, mondom, láttad, csuda izgalmasak. Az is, ahogy Sandel kibontogatja, hogy egyes esetekben melyik a legvalószínűbben elfogadható hozzáállás. Amikor sikerül neki. Nem mindig sikerül. Azért ő mégis csak egy morálfilozófus, nem pedig az Isten Fia, lássuk be!

Addig nincsen semmi baj a könyvvel, amíg a gyakorlati életből vett példákkal, mint utóbb, a második fejezettől kiderül, felvezeti a keményebb eledelt, a morál egyes irányzatainak, legfőbb képviselőinek, főleg az idejét múlt, cseppet sem polkorrekt Arisztotelész, majd Kant és John Rawls nézeteinek a bemutatását. Persze, van ezekben a fejezeteken is rengeteg nagyon hasznos infó, töprengésre méltó gondolat, de olyan érzésem volt, mintha tankönyvet olvasnék. A Rawls nézeteiről szóló fejezetnél fontolgatni kezdtem, hogy ez is félbehagyott olvasás lesz. Mert addigra kezdett az is kristályosodni, hogy túl sokat várok a kötettől, bedőltem a cím nagyot ígérésének. 
Mer Sandel végül nem ad választ a címben felvetett kérdésre, és az alcím ígéretét sem teljesíti be. Ne várjunk túl sokat! A magam részéről simán megbocsátok neki. Megbocsátok, mert azért el kell mondanom, Sandel böcsületes. Nem izmusokban és irányzatokban gondolkodik, hanem gondolkodik. Ezért, ha a tutifrankót nem is mondja meg, mert nem is lehet, a maga véleményét alaposan körülbástyázza, és az esetek döntő többségében egyet is lehet érteni a véleményével.

De számomra a kötet harmadánál-felénél egyértelmű volt: nincs minden esetben fekete-fehér válasz a morális kérdésekre. Sőt, a legtöbb esetben nincsen fekete-fehér válasz. Közelíthetünk, sőt, olyan is lehet, hogy logikailag hajlunk erre-arra, de ott mélyen legbelül meg tudjuk, hogy mi is a tutifrankó, s az nem feltétlenül fedi le a logikát, a kauzalitást és pláne nem a polkorrekt követelményeket. S talán ez tetszett legjobban: Sandel nem beszél Istenről, de nyitogatja a szemeket, hogy alapvetően az a tény, hogy morálról, igazság, igazságtalanságról beszélünk, felveti azt a kérdést, amit még a liberalitárus szemlélet sem kerül meg, hogy az igazságosság érték, az igazságtalanság nem. Ahogy az előszóban a fordító, Felcsúti Péter megfogalmazza: „Kevés számú kivételtől eltekintve (gondoljunk Shakespeare III. Richárdjára, aki úgy döntött, hogy gazember lesz) legtöbbünk számára fontos, hogy igazságosnak, méltányosnak, tehát erkölcsösnek gondolhassuk magunkat és cselekedeteinket. Még ha néha nem is vagyunk azok, keresünk és legtöbbször találunk is indokokat és körülményeket, amelyek menthetővé teszik viselkedésünket.” (Mondjuk ismerek olyan embert, akinek eszébe sem jut az igazságosság látszatát sem vetíteni magáról, xarik az egészbe, csak önmaga felé követeli meg mindenáron. Ő a liberális álomember: nem igényel semmiféle transzcendens, nehezen magyarázható értelmezést a léte.) 

De vajon mi a cudar életért valljuk ezt mindnyájan, egyöntetűen? Erre varrjunk gombot!

Sandel egyensúlyoz a liberális és a konzervatív elfogás között, hol ezt, hol azt kritizálja vagy támogatja, bár inkább az utóbbit. Az utolsó fejezetben színt vall, de hagy egérutat. Ha akarom, ez baj, ha akarom, egyáltalán nem. De a könyvét elolvasva voltaképpen bármelyik álláspontból van ok a tapsikolásra, legyen szó a gazdasági, anyagi különbségekről, a homoszexuális házasságról, bármiről. S a könyvet olvasva kiderül, a fene sem tudja, mi az igazság, csak kapirgáljuk, forgatjuk, nézdegéljük, vitatkozunk felette, küzdünk érte, ki-ki amilyen szempontból szemléli.

S tudom, támadható az álláspontom, de nekem éppen itt csalódás a könyv. Mert nem adja, amit a címe ígér. Ha nem az lenne a címe, ami, nem lenne csalódás. De az, ami, és ami a címe, az azt mondja, hogy megmondja. Nem mondja meg, csak azt, hogy neki mi a véleménye, melyik nézőpont számára a legvilágosabb. Meg az, hogy bármit meg lehet támogatni számokkal, érvekkel, filozófiával. Amivel mások vagy egyetértenek vagy nem. Vagyis ott vagyunk, ahonnan kiindultunk: marad kinek-kinek a józan paraszti az igazság megítéléséhez, az állam meg támogatja, amit támogat, és van, aki örül neki, van, aki meg nem. De jobb ez a világ úgysem lesz. Ezt én mondom, nem Sandel.

Ismét az óbudai Könyvmegállók egyikében, konkrétan a Pók utcaiban találtam erre a kötetecskére. Egyfelől mert Kriterion, másfelől, mert a borító Méhes György családos sorozatára (pl: Tatárok a tengeren) emlékeztetett. Még akkor is, amikor belelapoztam, beleolvastam.

Sípos Bella erdélyi, brassói magyar publicista, folklorista volt. És édesanya. Ez a könyve ez utóbbi tény következtében született ifjúsági könyv. Csak nagyon távoli rokonságban áll Méhes Györggyel, hiába a közös vonások, Erdély, ifjúsági könyv, hasonló borító.

Az ágrólszakadt rokonság az írónő családja körül előforduló állatokat jelenti, nem az ember rokonságot. Nem Sípos Bella tehet róla, de nekem ez csalódás volt. Valahogy jópofább lett volna, ha embereket jelent az ágrólszakadtság meg a rokonság.

A történet nem egybefüggő, hanem voltaképpen kis történetek egybefűzése. Amely történetek kedvesek, aranyosak, néha mosolyogtatók, és bizony kicsit semmitmondók. A szereplők közül egyedül az egyes szám első személyben mesélő anyának van jelleme, személyiség. Még a gyerekeknek is jóformán egy tulajdonsága van: szeretik az állatokat, legyen azok bármilyenek, kicsik, nagyok, szőrösek, csupaszok, bármilyenek. Az egyik történet szereplője például egy szöcske, aki bentlakással az egész család kedvencévé válik. Egy másiké pedig megszámlálhatatlanul sok katicabogár. A harmadiké, negyediké oroszlánok, majmok, majd egy fekete rigó. S mondom, kedvesek, aranyosak a történetek.

Csak valahogy hiányzik a kohézió, és még inkább az a cöccentés, amitől igazán jók, emlékezetesek lennének az egyes fejeztek. Pedig Isten bizony majdnem sikerül, csak egy pici kellene, egy apró csosszanás, egy lepkepukkanatnyi érzés, stílus, valami…

Teljesen egyetértek a Moly-os Lancaster értékelésével, amit itt ejtett meg. Valóban, ez a füzet csak egy sokadik Asterix-füzet. De valahogy sehogy nem megy semerre, igazából történik benne ez, meg az, de olyan mű az egész. Asterix és Obelix oldalanként egymás nyakába borul, hogy de szeretik egymást, Hasarengazfix csak úgy száműzi Asterixet a faluból, mert ez a törvény… És senki nem gondol arra, ami a végső megoldás… Persze… Asterix meg okos, mint tudjuk. 

Szóval, igen, ez is Asterix-füzet, és ezért szeretjük, de csak azért.

Egy internetes beszélgetés során merült fel, hogy az egyház az évszázadok során mindig tudományellenes volt Galilei, Bruno, stb. Akkor találtam egy weboldalt, amely hosszan-hosszan sorolta a katolikus tudósokat, és jócskán, lényegileg árnyalja Bruno és Galilei perét. 
Azon az oldalon találtam rá Tomka Ferenc kis füzetecskéjére. Nagyon kíváncsi lettem rá.

Mert bár igaz, hogy az egyházat (persze már ez a szó is problémás, és én most tudatosan nem írtam nagy e-vel) az idők során valóban érték rágalmak, valóban jó pár kérdésben ijesztően sommás ítéleteket mondanak felette („A papok mind betegek, kisfiúkat rontanak meg és mindig csak a pénz érdekelte őket, stb.”), de az is való igaz, hogy a katolikus egyház hozta létre, tartotta fent az inkvizíciót, hogy rettentő sok méltatlan pápa ült Péter soha nem létező trónján, s hogy Róma mindig a társadalmi fejlődés mögött kullogott.

A füzetecskének már a címe is problémás. Több szempontból. (Nem azért, met nem vagyok katolikus. Semmilyen -ista nem vagyok, semmilyen -izmus nem vezeti a billentyűzetemet. Még a kereszténységemre is azt mondom, posztkereszténység.) 
Lássuk tehát a cím problémáit!

TEOLÓGIA Nem kell megijedni, egyszerű leszek. A címben ott van a bűn szó. Általános értelemben a bűn a törvények áthágása, a Btk., a Ptk., a kresz, és így tovább. Még bibliai értelemben is igaz ez, a bűn a Tízparancsolat megtörése. De az a helyzet, hogy a Biblia még inkább szűkíti vagy inkább tágítja a kört. Azt mondja, hogy Isten a szeretet. És elmondja, hogy a szeretet lényege az adni-tudás: „Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta…” (Ján 3.16)_. A Fiú pedig azért jött, hogy „ő szolgáljon és életét adja váltságul sokakért.” (Mt. 20:28) János apostol pedig azt írja, hogy „a bűn pedig a törvénytelenség ” (1Ján 3:5) . Ebből teljesen egyenesen következik, hogy ha a törvény a szeretet, a szeretet pedig az adni-tudás, akkor a bűn a megtartás és az elvevés. Ilyen egyszerű.

EGYHÁZ Pál apostol sommásan kijelenti, hogy az egyház nem más, mint Krisztus teste, amelyen át munkálkodik. Írhatom nagy betűvel a nevét, de akkor azonnal találkozom két újabb fogalommal, a látható és láthatatlan egyház fogalmával. A látható a helyi gyülekezet, a szervezett, tevékenykedő egyház. A láthatatlan pedig, amelyhez mindazok tartoznak, akik valóban Krisztuséi. A kettő nem fedi egymást, csak metszete van. A kis füzet, némi gőggel, az egyház alatt természetesen csak a római, katolikus egyházat érti. Amit, mert tulajdonnév, írhatok persze nagy betűvel, de ha az egyház külön, nagybetűvel írom, azzal voltaképpen minden más egyházat ignorálok.

KÉRDŐJEL van a cím végén. Érthetetlenül. Az egyház bűnös emberek közössége. A megtérés nem kilúgozás, nem azonnali megváltozás, hanem a cél felé fordulás, és elindulás. De nem a megérkezés. A keresztény ember nem tökéletes ember, hanem a tökéletesség felé forduló, arra törekvő (Fil 3:15). Éppen ezért teljesen indokolatlan a cím végén a kérdőjel. Mert az egyház, bár valóban Isten számára elkülönített, szent, de nem önmagában, és különösen nem cselekedeteitől függetlenül hordozza magában az Isten számára való elkülönítettséget. Hatványozottan igaz ez a római egyházra. Mert azért ha kereszténységről beszélünk, akkor a Bibliáról beszélünk, és némileg mulatságos, bár sokkal inkább tragikus a római tanokat és a Biblia egymásnak megfeleltetése. S bizony az is tény, hogy a római tanokból fakad a római egyház számos cselekedete is. Talán elég, ha csupán a hit és erkölcs dolgában való pápai tévedhetetlenségre, a képek, szobrok tiszteletére, a szent Bertalan éjre vagy az inkvizícióra gondolunk. De leginkább ott foszlik széjjel e kis füzet varrása ami a Biblia mondanivalójának az egyik kulcsa: cselekedetekkel nem kiérdemelhető az üdvösség. Nem tudunk annyit tenni, hogy üdvözülhessünk. Az üdvösség ingyen ajándék. A cselekedetetek pedig csak következményei a megváltottságnak. Éppen ezért bármilyen relativizáló érvelés, amely arra utal, hogy a másik is, vagy hogy ő még többet, csak szappanbuborék. Annak, hogy Kálvin is, Melanchton is gyújtott máglyát, semmi köze a római egyház keresztényüldözéseihez és -írtásaihoz. Mármint az üdvösség szempontjából. Bűn mindkettő. Slussz! Azzal, hogy Tomka Ferenc kérdőjelet tesz a címbe, gyakorlatilag azt mondja: az egyház, ugyan már, nem bűnös. De!

S akkor ez csak a füzet címe volt, feleim, úgy bizony! Nem megyek bele mélyebben. Gondolom, megkönnyebbülten felsóhajtotok. Csak egy nagyon fontos mondatot jegyeznék meg, az pedig a következő: Tomka Ferenc írása nem azt bizonyítja be, hogy a római egyház ártatlan, vagy kevésbé bűnös, pusztán csak történelmi és egyháztörténeti adalékokat ad, vékony sugárban. 
Már csak azért sem mélyülök, mert megtette ezt, nálamnál sokkal hozzáértőbben, műveltebben egy nagyon kedves ismerősöm, Csabai Tamás, aki aztán búvárkodásának eredményét meg is jelentette egy másik füzetnyi terjedelemben. Tom stílusa egyszerre tréfás (pamfletjét a XIX. század polemizáló stílusában ejtette meg, lehet jókat derülni felette) és egyszerre nagyon elgondolkodtató, ráadásul felettébb meggyőző. A füzet címe: Vitairat a történelmi érdemekről. S ő mindent elmond, amit én itt elmondhatnék. Pontosabban én mondhatnám el, amit ő már elmondott.

Többszöri nekifutásra végeztem A feladat-tal. Először még kiskamaszként győzött le. Aztán még párszor. De most fölé kerekedtem. Szent meggyőződésem volt, hogy már valamikor végigolvastam, sőt végig néztem a filmváltozatát is, de ahogy túllettem mindkettőn, konstatáltam, hogy á, dehogy, egyik sem volt még meg az életemben. Vagy, úgy a kor, a demencia, így ötven felett…

A könyv sok minden. Ha akarom, sci-fi, ha akarom kalandregény. Ha akarom, filozófia, az ember személyiségének sérthetetlenségéről, ha akarom, moralista mű, ha akarom, erkölcsi dilemmák megoldási kísérlete, kicsiben és nagyban (Galileia, Föld).

Elmondhatom, mindegyiknek élvezetes. De az is tény, hogy nem lettem annyira lelkes, mint sokan, itt a Moly-on. Főleg azért nem, mert vagy leltem komoly logikai bakikat, vagy nem volt eléggé a számba rágva a cselekmény. De tény, hogy a filmváltozat által sem lettem okosabb, az sem adta meg a kérdéseimre a választ.

Az első kérdésem az volt, hogy vajon az ((SPOILER: első ősmuksó, Umu, hogy a viharba került be az agyátalakító készülékbe? Mert ugye, ahhoz, hogy a sugárzás megfelelő méretűre, túlélhetővé csökkenjen, el kellett telnie sok-sok évnek, amit Gill, a kapott sugárzás mértéke miatt már nem élhetett meg. A könyvben ugrunk, Umu felébred a személyiség beültetés után. A filmben meg holdkórosként csak besétál az űrhajóba, beül a székbe, és hopp, el is készül az egy testben Umu-Gill kombó. A másik, dramaturgiailag marhára döccenős fordulat, amikor Mat visszaveszi a hatalmat. Valahogy olyan kis ovisra sikeredett. Nem vagyok egy konspirációs bajnok, de ha tudom, hogy akit bezártunk, értelmileg felettem van jócskán, hát azért az óvatossági küszöböm mégis csak legalább a plafonig ugrik. S ha szakember vagyok, legalábbis a kettős személyiségem űrhajós része az, akkor nem bacarintom el, hogy elég vagy nem elég az űrhajó üzemanyaga egy visszafordulásra. Hát nem? De szóljatok, ha csak nekem maradt ki valami.))

Az viszont kétségtelenül nagyon izgalmas, hogy mit kezd egymással valaki, ha nagyban önmagával szembesül a másikban. Megboldogult fiatalfelnőtt-korom idején megismerkedtem egy lánnyal. A közös jövőt illetőn rosszkor találkoztunk, én alig két nappal voltam túl egy nagy szerelem befejezésén, ő sem volt lelkileg, önbizalmilag erős talapzaton, de tettünk egy próbát, Hiba volt. Akkor is, ha minden megbeszélés nélkül ugyanazok a könyvek ugyanabban a sorrendben voltak a polcainkon, s akkor is, ha befejezte az elkezdett mondataimat és kimondta azt is, amit én nem mondtam ki. Ez nem volt jó. Nem voltam jóban magammal, az életemmel, és még annyira bennem volt az előző szerelem, hogy nem tudtam kellőn értékelni őt, az új lányt. S mert egyikünk sem volt szilárd, érett, így a negatív erőket erősítettük csak egymásban. Akármilyen jó volt együtt, évekig rá gondoltam, ha rettenetes ciróka-mínuszba kerültem, nem volt jó együtt. Esélytelen volt a kapcsolat, és szégyenemre én (Csernus szavaival 
Amikor sok-sok évvel később Szerelmetesfeleségtársam rám talált az interneten, először kétségei támadtak: 
– Ez a pasi olyan, mint én vagyok! Nem lesz ebből baj? – kérdezte a legjobb barátnőjét, Zsuzsit. Mindkettőnk szerencséjére az rám beszélte őt. Zsuzsit ezért én is a szívembe fogadtam, végül is ritkán van az embernek személyes kerítőnője. De Szerelmetesfeleségtársamnak abban igaza lett, hogy, hogy 90–95 százalékban egyeztünk egymással. Olyannyira, néhány év múlva a kamasz gyerekeim duzzogva morogták oda nekem: 
– Persze, mert te mindent megbeszélsz vele a hátunk mögött! 

Ami egyfelől természetes volt, hiszen egy ötfős petchwork-családot kellett összeidomítanunk és kormányoznunk. (Nem volt egyszerű munka, nem is sikerült igazán.) De akkor és ott nem beszéltünk meg semmit, mégis szinte ugyanazokkal a szavakkal érveltünk, egymástól függetlenül, és egymás jelenléte nélkül az én két nagykamaszomnak. 
– Igen, tényleg egyformák vagytok. Még a fejetek is egyformán golyó – bólintott Zsuzsi, amikor erről beszéltünk neki. 
Szóval ebben az esetben az egyezés nem volt/lett baj, sőt, az összjátékot, az együtt-maradást segítette. 
Mire akarok kilyukadni az önéletrajzi részleteimmel? Zsoldos esetében, hiába van ott ((SPOILER: mindenkiben Gill személyiségének nagy része, szerencsére vagy sem, de a másik, az eredeti személyiség jelenléte megtartja a különbségeket. Ami eredményez komoly bajokat is.))

A feladat által morál-vonalon feltett kérdés szerintem a következő: „De szabad-e ölni, embert ölni / gyilkolni, hogy álljon a vár ?/ Ér-e annyit, bármilyen mű, / hogy ember halál legyen az ár?”* Lehet-e olyan feladat, olyan kötelesség, amelynek az ára valakinek a vére, valakinek az élete? Figyelem, nem az önvédelemről beszélek, nem az olyan helyzetekről, amikor valakinek az élete másokat menthet, hanem konkrétan egy cél, egy mű érdekében szabad-e vért ontani, mások életét elvenni? 

Mondhatnánk, még e könyv ismeretében is, hogy dehogyis, egyáltalán nem, hiszen lám, ((SPOILER: Gill is, Eddie is, Mat is hiába tették, amit tettek, tök felesleges volt az egész, mert mi is várt rájuk a Földön, illetve a Marson? De azért Zsoldos otthagyja a kétséget: nem a feladat által lettek-e az emberiség öngyilkosságának és a vírus általi pusztításnak a Noéi a gyártott, felemás személyiségű űrhajósok? Igaz, persze, hogy ez csak így alakult, az eredeti feladat elvégzése korántsem eredményezte volna, hogy megérkezésüknek ekkora súlya legyen. Sőt, voltaképpen súlytalan lett volna. S ettől a kérdéstő válik izgalmassá a könyv.)) Amit tehát Bródy János kérdésként egyértelműen megválaszol a dalszövegben, Zsoldos nem meri olyan merészen kimondani. Talán mert minden helyzet más és más. S talán a mert a kitűzött cél is meghatározza a válaszadást.

* https://www.youtube.com/watch… Érdekességképpen végre megtaláltam az egész darabot, illetve a tévéjáték változatát: https://www.youtube.com/watch…

Vannak írók, akik több könyvvel lettek/lesznek halhatatlanok. Mondjuk Dosztojevszkij. Vannak, akik írtak egy csomó jó könyvet, de nincs közöttük magasan kiemelkedő, de az összes piszok jó. Mondjuk Vonnegut. Meg vannak olyan írók, akik írtak egy csomó könyvet, de voltaképpen van egy olyanjuk, amivel önmagában többet sem kellene/kellett volna írniuk. Ha például Márquez a Száz év magány előtt és után egy sort papírra nem vetett volna, voltaképpen nem történt volna semmi. Akármennyire jó mondjuk a Szerelemről és más démonokról. Persze, jó, hogy több regény szült, de a Száz év magány önmagában olyan csoda, hogy minden más csak futottak még. 
Bulgakov megírta A Mester és Margaritá-t, ami egyfelől azonnal ott van a Száz év magány mellett minőségben, másfelől Bulgakov is hátradőlhetett volna, minden más írása már csak desszert. Azonban a Kutyaszív-et olvasva cöccentenünk kell, mert micsoda desszert ez a desszert! Ám konkrétan csak a címadó kisregényre gondolok! De arra nagyon.

ÖRDÖGÖSDI 

Ahogy mondani szokták, ez vagy valami,vagy megy valahová. Egy betépett novella a húszas évekből. Az a fajta, amit soha nem szerettem, és átlapoztam most is. A Mester és Margarita-, illetve a Kutyaszív_ kavarmánya, de amíg azoknak csak erényei vannak, addig ez úgy fest, mint egy ujjgyakorlat azokhoz. Őszintén és egyáltalán nem értettem, de még csak kedvem sem volt erőfeszíteni.

VÉGZETES TOJÁSOK 

A Kutyaszív csodája, és az Ördögösdi hm-sége után olvastam. Ami jó. Mert ha egyből a Kutyaszív után olvasom, biztosan csalódás. De az Ördögösdi után meg határozottan felüdülés volt. Ha akarom, ez is egyfajta rendszercsúfolás, abból az alapállásból, amit A tanú című filmből ismerünk: a jó elvtársat odaültetjük, ahol helyet találunk neki, aztán ereszd el a hajamat…! Itt is ez történik, csak itt ha nem is világ-, de majdnem Moszkva-méretű katasztrófa lesz belőle. Folyik a vér, roppannak a csontok, mert valaki nem értett valamihez, ahová ültették, meg mert nem működik jól a rendszer. 

Egy kicsit nem tudom hová tenni ezt a novellát. Az eleje Bulgakov, és jobbára a Kutyaszív, a végéről meg egyrészt A triffidek napja és a Világok háborúja jut eszembe. S bár van átmenet, és bár egyáltalán nem unalmas, vagy ilyesmi, s bár még izgulni is lehet (másképpen, mint A Mester és Margaritán, ahol tudjuk, ha az olaj kifolyik… és az bizony kifolyik!), a végén, csak azt mondjuk, aha, és ez nem az aha-élmény, hanem az az aha, hogy oké, tetszett, elolvastuk, ez már a miénk, szeressük is őtet, de nem lesz szívem szotty. Csak egy Bulgakov sci-fi novella. Ami bárki mástól az a qva lenne, de Bulgakovtól nem az. 
S na ezért mondom, hogy sokszor jobb lenne úgy olvasni dolgokat, hogy nem tudom, ki írta, mert akkor nem lenne semmi ilyen-olyanságos elfogultság, hanem lenne csak maga a mű, oszt szevasz, ismerkedjünk.

KUTYASZÍV 

Véletlenül került a látóterembe a kisregény/novella filmváltozata (https://port.hu/adatlap/film/tv/kutyasziv-sobache-serdt…). Megnéztük, és én nagyon lelkes lettem. A film fekete-fehér, én azt hittem, valami régebbi alkotás, és értetlenkedtem, hogy vajon hogyan lehetett ebből film? Aztán láttam, hogy a fekete-fehérség csak álca, a film 1988-ban készült. (S ugyanaz a rendező követte el, aki a sokrészes, nagyon jól sikerült A Mester és Margarita tévéfilm-változatát: Vlagyimir Bortko. Ráadásul nem csupán szövegében hű Bulkgakovhoz, hanem képi világában is teljesen hozza a hangulatot. 

A filmből egyértelműen kiderül, hogy Bulgakov mélyen megvetette a proletariátus által diktatúrával vezetett államot, sőt magát a primitív proletariátust is. Csudálkoztam is, hogyan fogalmazhatta, jelentethette ezt meg, de aztán megtudtam, hogy nem tehette, nem jelentethette meg, a Kutyaszív csak 1987-ben jelenhetett meg, s akkor már javában a glaznoszty, a politikai és kulturális nyilvánosság időszakában járunk. 

– Az étel, Ivan Arnoldovics, igen ravasz dolog. Enni tudni kell, és képzelje, az emberek többsége egyáltalán nem tud enni. Nemcsak azt kell tudni, hogy mit együnk, hanem azt is, hogy mikor és hogyan – (Filipp Filippovics sokatmondóan megrázta a kanalát.) – És hogy miről beszélgessünk közben. Úgy bizony. Hogyha azt akarja, hogy jó legyen az emésztése, volna egy jó tanácsom – ne beszéljen evés közben a bolsevizmusról és az orvostudományról. És isten őrizz, hogy ebéd előtt szovjet újságokat olvasson.
– Hm… De hiszen más nincs.
– Hát akkor semmilyet se olvasson. Tudja, harminc megfigyelést végeztem a klinikán. Na és mit gondol, mi derült ki? Azok a páciensek, akik nem olvasnak újságot, kitűnően érzik magukat. Azok pedig, akikkel szándékosan olvastattam a Pravdát, elkezdtek fogyni. (172.)

Ahogy néztük a filmet, az fogalmazódott meg bennem, hogy: az állat, ha ember csinálunk belőle, igazán állattá lesz. Aztán rájöttem, tévedtem, mert Preobrazsenszkij professzor egy züllött, vacak minőségű embert kutyult össze a kutyával, és a vacak mindig legyőzi a minőségit. Ahogy kamaszkorom nagy szereleme, Ági mondta: „Mindig az győz, aki kevesebbet akar.” S fél év múlva befejezte a Nagy Szerelmünket, bár velem mondatta ki az utolsó szavakat. De ez a mondata egész életemben igaznak tűnt. Úgy fest, a történelemben is igaz. 

Ez a novella/kisregény a proletárdiktatúra, a kommunista-kísérlet kicsúfolása, nevetségessé tétele, az emberi méltóság megőrzésének hangsúlyozása. Miközben akár nézi, akár olvassa, szétröhögi magát az ember, de legalábbis végig vigyorog. És sír. Hogy mekkora szarcsimbók tud lenni az ember, és milyen dögletes rendszereket hoznak létre szarcsimbókok. És közben mégis büszke, mert a szarcsimbókok között, a dögletes rendszerben is lehet embernek maradni, nem kell a gerincnek feltétlenül gumiból lennie, ezt üzeni Preobrazsenszkij professzor, Bormental, de még Zinka személye is. 

Kicsit sci-fi, kicsit börleszk, kicsit fáj, kicsit fintor, kicsit komoly, kicsit kikapcsol, kicsit bekapcsol, kicsit ökölbe szorul a kéz, kicsit nevet a szív, és kicsit vágyakozik, hogy bár annyi lett volna a megoldás arra az átkozott negyven-hetven évre, mint ahogyan a professzor megoldotta. S kicsit nagyon kedvenc lett. Emiatt adok a kötetre öt csillagot, mert ez a kisregény leural minden mást.

Egy Moly-társ, Pudingman örömködött a Facebook-on, hogy megszerezte ezt a könyvet. A tartalom kíváncsivá tett, irány a Rukkola, és pár napon belül a birtokomban is volt. Igen-igen vékonyka kis könyv, Szerelmetesfeleségtársam erre is azt mondta: inkább könyvjelző. Ennek ellenére nem haladtam vele túl gyorsan.

A helyzet az, hogy a történet gyakorlatilag ott van a fülszövegben. De tényleg. A stílus pergő, élvezetes, a kerettörténet meg keretet ad neki. (Itt a reklám helye: a kerettörténet igen-igen hajadzik Mács József Adósságtörlesztés című remek regénynek a kerettörténetére, s igaz, a belső tartalom egészen más, de nekem az sokkal-sokkal jobban tetszett.)

A sztorit nem is érintem, mert, mondom, a fülszöveg nagyjából elmondja, ami elmondható. Miközben olvastam, rendre Csörsz István ismert könyve, a Sírig tartsd a pofád jutott eszembe. (Az, hogy folyton-folyt eszembe jutott róla valami, nem Mihailović hibája, pusztán csak beindultak bennem asszociációs láncok.) Csörsz is galerikről, tagjaikról ír, illetve az ő vallomásaikat teszi közzé. Ennek a könyvnek a főhőse, Ljubo nem sokkal szimpatikusabb, mint amannak a főhősei, de lehet, hogy ennek az oka abban van, hogy a kelet-európai sors, a volt szocialista országok ifjúságának a sorsa nem nagyon tér el egymástól. Mondhatnánk, hogy a politika és a rendszer kényszerítette ezeket a fiatalokat, de valószínűbb, hogy bármilyen országban, rendszerben valami nagyon hasonló sorsot markecoltak volna össze maguknak.

Ljubo kemény gyerek, bokszol, jól is csinálja. Hajtja a lányokat, s ha valamelyik kapcsolat komolyodna, soha nem az ő részéről, azonnal dobja is a fruskát. Voltaképpen nem erkölcsösebb, mint ellenfele, Apacs, csak máshol húzza meg a határokat. Így lesznek kérlelhetetlen ellenségek.

A kerettörténet szerint Ljubo Svédországban köt ki, felesége van, neveli a felesége gyerekét, de vágyik haza. Hiába van élete, mégsem él, csak éldegél. Arra vágyik, hogy legyen valami háború, hiszen akkor biztosan hazahívnák harcolni. Eszement gondolatmenet, nem? (Mondjuk lett is háború arrafelé, mocskos, véres, alattomos, nem hiszem, hogy Ljubo erre gondolt a vágyaiban.)

S voltaképpen ez a két fő kérdése a könyvnek: a szocialista rendszer ocsmánysága és az, amiről Hobó így énekelt:

Vesztes lettem, hiába győztem. 
Senki mellettem, senki mögöttem. 
Nem fáj a szívem. Rád gondolok. 
Tudom, a szabadság magányos dolog. 
Menj vissza, vándor, nem lehet két hazád!

És nagyjából ennyi.

Az utószó azt mondja, a szerző nagy ígéret volt, és népszerű a hazájában. Nem vonom kétségbe. Magyarul két könyvet leltem tőle, az egyik ez. 

Tizenhárom színész, tizenhárom sors, tizenhárom egyéniség, akik nagyok voltak, maradandót alkottak. Tizenhárom élet, egy-egy pár oldalon, tömören összefoglalva, bemutatva azokat, aik itt voltak, akiket szerettünk, és akiket ma is szívesen nézünk újra és újra. 

Róluk van szó:

Bajor Gizi
Törzs Jenő
Rátkai Márton
Tőkés Anna
Rajnai Gábor
Gózon Gyula
Kabos Gyula
Kiss Manyi
Sárdy János
Básti Lajos
Domján Edit
Latinovits Zoltán

A lista persze nem teljes. De a teljességre törekvés a hasonló összeállításoknál lehetetlen feladat, technikailag megoldhatatlan. Így viszont nyitva marad a vitára való lehetőség: ki miért és miért nem került bele a kötetbe. De jobban tesszük, ha figyelmesen, elgondolkodva, derülve inkább olvassuk azt, ami adatott!

Bános Tibor szereti azokat, akikről ír, a művészetüket is, az embert is, de szeretete igaz szeretet, nem teszi vakká, és pozitívan elfogulttá: az embert és a művészt együtt mutatja be.

Köszönöm neked, Szerelmetesfeleségtársam, hogy megszerettetted velem a régi magyar filmeket, azoknak szereplőit, és hogy hajlandó voltál velem újranézni a ’30-’60-as évek magyar filmtermésének a legjavát!

Kozmosz Könyvek, Budapest, 1981, ISBN: 9632114507

4,5/5

(2017)

Nem kell sokat kutakodni, miért érzek vonzalmat a hetvenes-nyolcvanas évek ifjúsági irodalma iránt: akkor voltam ifjú. ´73-ban kezdtem az általánost. Ezzel sok mindent elmondtam. Szóval van a dologban egyfajta, jó nagy adag nosztalgia is. De azt hiszem, nem csak az. 

A Delfin-könyveknél figyeltem meg, de aztán rájöttem, hogy igaz a Pöttyös Könyvekre is a jelenség, meg valószínűleg minden másra: a sorozat első köteteiből rengeteg simán elmenne mai felnőtt irodalomnak. Akkor a tíz-tizenkét éveseknek ajánlották. Aztán ahogy telt-múlt az idő, észrevehető volt, hogy hátrébb és hátrébb megyünk az életkorban. Egyértelmű, hogy az akkori  tízenéves korosztály nem ugyanazt fogyasztotta, mint a maiak. Írtam már: általános isi harmadikjában kapkodtuk ki A babó-t Toma kezéből, mit sem tudva, hogy fantasy klasszikusra hajtunk. Aztán amikor kiadták A Gyűrűk Urá-t, azonnal rávetődtünk (egek, a három kötet került 136 forintba!), és végig is olvastuk. 

De ha azt nézem, még a gyerekekről szóló könyvek is valahogy, hm, nem tudom, mások voltak. Az abszolút kedvencem Berkes Péter örök érvényűje, az Utánam, srácok! De rögtön mellette van a Talán Pista vagy a Nyár a szigeten. S persze sokan mások. Amiknek volt valami különleges, egyedi zamata. S úgy szólt gyerekekről, hogy nem nézte hülyének az olvasót, nem pátyolgatta, nem babusgatta, hanem egyenrangú félként kezelte. Olvasóként.

És akkor most itt van ez a Vakarcs. Olyan kis kedves, együltőhelyes könyv. Nincsen benne semmi különös, csak elmeséli három család három sarjának még csak nem is az életét, hanem az egyik sarj, Vakarcs első évét az iskolában, és azon belül a másik két főszereplő, a negyedikes Laci és a címszereplő Vakarcsnál egy évvel fiatalabb, vadóc Farkinca dolgait. De úgy, hogy nem rág szájba, nem akar mindenáron tanítani, tanulságra vezetni. S nem stilizálja a főszereplőit sem. 

Alapvetőn nem szeretek hasonlítgatni, de sokszor segít egy-egy művet elhelyezni az irodalmi koordináta-rendszerben: a Vakarcs-ról már az első fejezet elolvasása után Mándy Iván jutott eszembe. A Csutak-könyvekre és A locsolókocsi-ra gondolok. Nagy Katalin sem rág szájba, sem konfliktusokat, sem megoldásokat, sem kapcsolatokat, sem viszonyokat. Annyira nem, hogy csak szinte véletlenül figyelünk fel arra, hogy a vadóc szelídül, hogy a feszültség oldódik Bandi és Laci között. De csak szinte véletlenül, mert azért nem úgy ám. De nincs az arcunkba lökve, nincsen túlspilázva: túl hideg lesz a zuhany vize, mert Laci rossz csapot teker meg, és lesz egy nevetős közös élmény, Farkinca önfeledten kezd zöld kutyákat rajzolni a táblára, mintegy megalkudva a társadalmi elvárásokkal. De közben tudjuk, hogy Laci és Bandi közös élménye a kisebbekkel foglalkozás, és hogy Farkinca már rajzolhatott a konyhakőre is (tehette, de neki kellett felmosni utána!), tehát a kapcsolatok és a személyiségek szocializációja, mi mással, a szeretettel kezdődik.

De nem köll megijedni, kérem, finom kis könyv ez! Nem olyan fejbesújtós, hanem diszkréten mellénk bújós. S néha nagyon jókat mosolygós is. Mert azért lássuk már be, a levágásra vett, de házivá szelídült kacsát Pecsenyének hívják, s lehet ezen nem röhögni?

Az egész olvasás volt olyan érzésem, hogy Nagy Katalin néhány történetet, esetet, sztorit az életből integrált a könyvébe, tehette, pedagógus is volt, de olyan finoman, olyan érzéssel, olyan szépen elvasalva az illesztéseket, hogy nem lóg ki semmi sehonnan, minden egyben van.*

Mondanám, hogy szép kis történet Vakarcsé. De még csak ezt sem mondom. Inkább azt, hogy igaz, kedves történet. Szájbarágott konklúzió nélkül. Élünk. Szeretnünk kell. Ha lehet, jól. Ha elfogadják. Másnak nem nagyon van értelme.

*Olyan illesztés-gondokra gondolok, mint amik Vavyan Fable vagy Réti László egyébknt nagyon szórakoztató könyveiben előfordulnak: amikor jót nevetünk, de érezzük, hogy az adott szakasz nem szerves része a történetnek, csak annyira jó volt, hogy a szerző nem bírta kihagyni.

Ez az egyik kedvenc Aserix-történetem. Bármikor előveszem, elolvasom, végignézem, mindig élvezem. Pontosan nem is tudom, miért. De a permanensen röhögő Csodaturmix, akinek a fejére ráesett Obelix menhirje, és ettől semmire sem emlékszik, de mindenen röhög, olyan vicces, hogy nekem is mindig röhögnöm kell.

Aztán, amikor a meghívott, gyógyító-druida esze is elmegy, mert Obelix bemutatja, miként ment el Csodaturmix esze, és együtt kotyvasztanak mindenféléket, és a káprázatos eredményeket kipróbálják a befogott, csóró rómain… Pompás! :-)

S persze a vége, amikor kiderül, hogy Hasarengazfix főnöki párviadaljához voltaképpen nem is kell csodaital, csak önbizalom és egy kis önbizalom-erősítő düh… S hogy a csodaitalnélküliséget tök evidenciaként kezeli mindenki: pazar! S ez végül is az olvasóban is megerősíti, hogy Hasarengazfix nem véletlenül főnök ebben a gall faluban: hiszen tisztességes versenyben győzött az övéit kulturálisan a Birodalomban feloldó Ámegbéazix felett (A legjobb „beszólás” a füzetben a felirat Ámegbéazix falán: „Rome, sweet Rome!”.)

Csuda egy vidám történet!

Ahogy írtam már, Mács Józseffel a véletlen hozott össze, egy óbudai könyvmegállóban. Számomra is továbbra is hihetetlen, hogy a Moly-on az egyik legelismertebb felvidéki magyar írót senki nem olvasta. Pedig nem is olyan „patetikus” (hogy egy élő, Moly-os klasszikust idézzek), nem is annyira magyarkodós, mint Wass Albert. Tehát akár lehetne ismerni és szeretni is. Az igazság az, hogy vetettem egy felületes pillantást a felvidéki magyar írókra, és alig van olyan, akiről hallottam. A nagyobb baj, hogy a Moly-on sem ismertek. Ki hallott például Dobos Lászlóról, Burány Nándorról vagy Duba Gyuláról? Még szerencse, hogy legalább a másik végről Gion Nándort ismerjük!

ADÓSSÁGTÖRLESZTÉS 

Mács József az Adósságtörlesztés-t 1964-ben írta, és 1968-ban jelent meg. A témáját nézve számomra ez is több mint meglepő. Én ´67-ben születtem, vagyis ´85-ben érettségiztem. Trianonról, müncheni-döntésről, a második világháború utáni lakosságcserékről szó sem volt. Arról sem, hogy Magyarország a világ egyetlen országa, ami önmagával határos, a környező országok nemzetiségpolitikájáról aztán végképp nem. Mert Ausztria kivételével, ugyebár, csupa ideológiailag baráti ország vett bennünket körül, akikkel együtt vetettük merész tekintetünket az előbb kommunista, később szocialista jövőbe, mert a világ proletárjai egyesültek. Khm. Avagy csak nációs egymással…?

Az Adósságtörlesztés közvetlenül a második világháború befejezésekor játszódik. Főhőse Bálint egy felvidéki fiatalember, aki bár felvidéki, Debrecenben végzi el az iskoláját. Nem marad azonban Magyarországon, Felvidék ismételt elcsatolása ellenére visszatér a szülőföldjére, hogy tanító lehessen a falujában. Azonban mire megérkezik, már csak reszlovakizációját követően lehetne tanár a szlovák iskolában. A magyar iskolákat már végleg bezárták. 
Bálint egyes szám első személyben meséli el a háborút közvetlenül követő felvidéki eseményeket. Maga a történet szervesen rokon Wass Albert Adjátok vissza a hegyeimet! című könyvével. Csak stílusában gionnándorul előadva.

A könyv hangulatában hihetetlenül kettős. Miközben a két hangulat, a humor, a nevetés és a kisebbségi lét megaláztatásai, a szülőföld kényszerű elhagyásának kimondhatatlan fájdalma mégis szerves egységet alkot. Nem sírva vígadunk, csak van, amikor vígadunk, van amikor sírunk. Mács (s ezzel a mondattal sokak számára valószínűleg leírom a Moly-on) szereti a szülőföldjét, szereti a hazáját, ragaszkodik a magyarságához. Ahogy megfogalmazza, a magyarsága elválaszthatatlan része a létezésének. De Mács őszinte is: érthetetlen a főhőse számára, hogy mennyien és milyen gyorsan megkötik a maguk alkuját a szülőföldön maradás érdekében.

Bálint nem lehet magyar földön magyar iskola tanára, nem veheti el szíve választottját, mert annak Magyarországra kell költöznie a családjával, iparkodik helyre tenni magában a napi politika furcsaságait (a szlovák kommunistákban sokkal erősebb a nacionalizmushoz, mint a kommunizmushoz való kötődés: a magyar, akkor sem kell, ha kommunista. Mondjuk ez a magyar komcsikon kívül minden környező, baráti ország komcsijaira igaz volt. Csak a mieinknek kellett kompenzálniuk azt, hogy baráti öleléssel köszönti azokat, akik a mi földjeinken élnek.), a társadalmi különbségek magyarok közti marakodását, és közben nevetni, amin csak lehet, s a józan, a magyarokkal hosszú-hosszú ideje együtt élő szlovákok értetlenségét. (A legütősebb szerepe egy helyi, szlovák, kommunista kőművesmesternek van. Érted, ugye: barátja a magyaroknak, ő ad munkát az állástalan, de képzettsége végett mégis a falu elittjéhez tartozó tanítónak, s közben kommunista is, meg szlovák is. Aki számolni egyébként csak magyarul számol.)

Mács élő alakokat alkot. Nem ördögök, nem angyalok, tartozzanak bármelyik nációhoz is: emberek. Mács pedig jó író. Továbbra is. 
5*/5

*

SZÉLFÚVÁSBAN 

Tizenhét évig adventista gyülekezetbe jártam. Az adventisták egy kis protestáns egyház. Jó és rosszabb emberekkel a fedélzetén, ahogyan az lenni szokott. A Péchy Simon-féle szombatos hagyomány végett Erdélyben, főleg Marosvásárhely környékén elég sok adventista van. Ugyanis az adventisták a bibliai hetedik napot, a szombatot tartják az Úr által kijelölt pihenőnapnak. 

Szóval néhány budapesti gyülekezetben elég nagy számmal fordultak elő erdélyi adventisták is. Józsi, nagy szívű, konok erdélyi székely fiú volt. Zoli szintén nagy szívű, észak-kelet pesti srác. Egyszer valamin, nem nagyon, de összekülönböztek, szóváltásba keveredtek. Zoli érvelt, Józsi tartotta magát az először kimondott szavához. Szó szót követett, s egyszer csak Zoli, maga is heves ember lévén azt találta mondani: 
– Na, ez a baj veletek, románokkal, nem lehet veletek szót érteni, makacsok vagytok! 
Józsi tekintete elsötétült, a keze ökölbe szorult, tett egy lépést Zoli felé, majd hátat fordított és elment. Zoli nem értett. 
– Ennek meg mi a baja? Rosszat mondtam? – nézett rám. 
– Zoli, szeretlek, de most nagyon hülye vagy! – mondtam neki. Nem értette. Megmagyaráztam.

No, nagyjából erről szól a Szélfúvásban. De komolyan. Hargitai Gergőt, az erdélyi Hargitán talált gyereket férfiemberként ide-oda sodorja az élet, és a sodrás közepette kinézi magának azt a kis felvidéki falut, ahová a háború után vissza is megy, és önként szolgálatába szegődik az egyik hadiözvegynek. 

Nem is lenne semmi baj, de mert nincsenek papírjai, nem mer jelentkezni a helyi jegyzőnél. Aki aztán magához hívatja, hosszan elbeszélgetnek, és a jegyző, a beszélgetésből kiindulva, „kideríti”, hogy Gergő nem Hargitai Gergő, de még csak nem is magyar, nem is székely, hanem román. A „felfedezés” eljut a falu „hírközpontjához”, aki sebesen tovább is adja, akinek csak tudja. Gergőt hamarosan az egész falu csak „a románnak” hívja, Mit sem számít, hogy szorgos-dolgos legény, hogy kreatív és kedves. Ha egyszer román. No, ez a konfliktus. Az, hogy mi van azokkal, akik a nagy nemzetiségi kérdésben, a mindennapok baráti tüzébe kerülnek (értsd: véletlenül, butaságból, ügyetlenségből, háttér érdekek miatt nem az ellenség, hanem a saját bajtársai lőnek rájuk)? Mi van azokkal, akiknek az övéi sem hiszik el, hogy az övéivel van?

Mács nem a Móricz-i végső tüzek (Úri muri, Árvácska) vagy váratlan, de banális halálesetek írója. Nem mondja, hogy ebbe a rohadt életbe csak rohadt megoldásokkal lehet valami értelmet beszuszakolni. Még csak azt sem mondja, hogy értelmet lehet bele szuszakolni. Csak elmeséli, hogy mik esnek meg. És élvezetesen, jóízzel mesél, akkor is, ha a mese nem jóízű, hanem keserű.

A Szélfúvásban elbeszélés-technikája hasonlít A vihar kapujában technikájához, amennyiben a történetet hat különböző nézőpontból ismerjük meg. S az a helyzet, hogy bár az egyes fejezetek stílusa különböző, s bár el kell ismernünk, hogy okosan halad előre a történet ahogy az egyes szereplők egymástól átveszik a stafétát, valahogy mégis ez a technika lesz a gyengéje is az egyébként élvezetes, nagyszerű regénynek: a szereplők szervesen kapcsolódnak Gergő sorsához, de megjelenésük, mint történetmondóké, magából a történetből nem fakadnak szervesen. A hatból legalább ketten vagy inkább hárman csak úgy egyszerre megjelennek, és mesélni kezdenek. Nem rosszul, hanem jól, de a hirtelen megjelenésük mégis valahogy azt az érzést kelti, hogy a szerzőnek kellett egy új álláspont, hát kitalált egyet. S nem a történet maga adta, hogy ki legyen a következő álláspont. Nem mellesleg a legügyesebb fejezet a jegyzőé, mert az olvasó maga is elbizonytalanodik, hogy kicsoda is Gergő, mit keres a kis felvidéki faluban. 
4/5

*

Határozottan állítom: Mács József méltatlanul ismeretlen mind a moly.hu-n, mind általában Magyarországon. És szerintem ez szégyen is. 

A sarokról visszapillantottam Kiss Dezső bácsira. Az öreg már ismét a létrán festegetett, pingálta a betüket. S ahogy ránéztem az ecsetjére és a festékes edényére, az jutott eszembe, sehol annyit nem festenek, mint a határ mentén. 
Jön Trianon: mázolják szlovákra a táblákat, feliratokat. 
Jön München: mázolják magyarra a táblákat, feliratokat. 
Jön negyvenöt, a háború vége: mázolják szlovákra a tablákat, feliratokat.
(86. o.)

Mindig sietnem kellett. Az uram életében is. Mégse értük utol magunkat. Igaz, a sors is úgy illeszti össze a dolgokat, hogy enné meg a rosseb, hogy hirtelent a lassúval, a méregodút a birkatürelművel. Én ötöt léptem addig, míg az uram egyet. Ő, nyugodjon békében, még a hőségtől ellustult ōkömél is kenyelmesebben mozgott. Ha biztattam meg korholtam, hogy jó ember, mire jutunk így, a válasza csak annyi volt: 
– Hallod-e, asszony, holnap is lesz nap, 
Neki semmi nem volt sürgős. Felőle derülhetett, borulhatott az ég, nem nyugtalanította. Hiába mondtam, siess, Boldi szedd össze magad, szárazon jó behordani a takarmányt, mintha a falnak beszéltem volna, Lepihent ebéd után. Hol a csűrben, az ólpadon. Elszenderült vacsora után is. Mint az álomkóros. Vendégek, szomszédok se zavarták. […] 
Vasárnap délelőtt, délután a templomban ült. Mert ott jól kialudhatta magát. Nem tudtak a falunkban olyan nagy torkú papot fogadni, aki elevenséget kiabált volna a lehunyt szemébe.
(197-198. o.)

Lassan feledésbe merült a nagy esemény: Barabás csodálatos feltámadása. Bár az idösebbek nem tudták megemészteni a dolgot. Úgy néztek a visszatért emberre, mint az élőhalottra. 
Háncs Gyula, a volt üzletvezető – most mint kőmuves a tanult szakmáját folytatja – meg is kérdezte töle, mikor a házuk elejét tatarozta: 
– Aztán mit látott odaát? 
Barabás félreértette a kérdést, és azt felelte, hogy mióta tíz kilométerre, a falunk alá tették a határt, még nem járt Magyarorszagon. 
– Nem erre gondoltam – helyesbített Háncs. – Arra, amikor tévedésből koporsóba fektették. 
– Mit láttam volna? Nem láttam semmit. Csak Domonkos Károlyt láttam. Őt is csak akkor, amikor kinyitottam a szemem. Mindjárt az jutott eszembe, pengővel tartozol, de legalább koronában add meg, te bitang! 
– Megijedt magától. 
– Nem tőlem ijedt meg, hanem attól, hogy megkérem a tartozást. Nagy számitó ő, nagy ravasz. A tollat csak tessék-lássék dugla az orrom alá, hogy fel ne ébredjek. Tudta, hogy nem költözöm el erről a világról, mig az adósságát meg nem adja! 
– Hát a koporsó? Azzal mi lett? Visszavitte a városba? – firtatta tovább a dolgot Háncs. 
– Bolond lettem volna! Megválni attól, ami már megvan?
(63. o.)

Gyöngyōs Béla segedelmével szokott rá az italra. A sógorom ott ült rendszeresen a küszöbén, és mindketten fennhangon énekelték a huszonnyolcadik dicséretet. Nekik az volt a legszebb. 
– Szükölködünk nagymértékben, segedelem nélkül! 
Ez volt a legkedvesebb énekük, és a segedelem az italt jelentette. Es jóformán még végére se értek a dicséretnek, a borbély megszólalt. 
– Szükölködjünk? 
– Minek szükölködnénk? – legyintett a sógorom. 
– Szaladj akkor, és hozz egy kis segedelmet!
(78-79. o.)

A szafaládé se tartozott a kedvenc ételeim közé. Szokás dolga az egész. Itt mindenki él vele. Nem lehetek kivétel. Nem különcködhetem, mint egy finnyás gyerek. A cseheknek naponta kell a szafaládé, a sör és a fekete. Ha a három közül valamelyilk hiányzik, olyan az életkedve is. Jó időben borús, felhős ég. 
Janko, a barátom, szlovák. Valahányszor a lakásomon összejövünk, nevetve meséli el egy élményét. Mint partizán a háború vége felé tüdőlövést kapott. A Magas-Tátrába szállitották, és egy cseh férfival helyezték közös szobába. Feltűnően mogorva, szomorú és hallgatag volt a cseh. Janko megpróbálta szóra bírni, elmondta neki búját-baját, partizánkodását, meg azt is, hogy nem tudja, mi van a szüleivel, öccsével, élnek-e, halnak-e, a németek nem ismertek könyörületet. De észrevette, hogy szobatársa még komorabban hallgat 
Kérdi töle: 
– Magának mi a baja? 
– A háború – sóhajt a cseh. – Az a bajom nekem is. Az bánt mindannyiunkat. Megviseli az embert. Képzelje csak el – ült fel az ágyán –, van talán már három hete is, hogy nem ittam sört, nem láttam feketekávét, a szafaládéról pedig már nem is beszélek!
(7-8. o.)

Asterix ismét egyfajta sporteseményen vesz részt, de ez nagyon más, mint ami a helléneknélvolt. Mert az olimpia az sport, a tisztességről, a felkészülésről és a becsületes versenyről szól, addig a gladitátorok halálig harcolnak, irtják egymást, hogy élhessenek. 
Asterix és Obelix a rómaiak által elrabolt bárd, Hangjanix után megy Rómába, és kerül az arénába. 
S persze minden a megszokott, rötyögés, mosoly, derű, pofonok, de vér nincsen, mert az okos Asterix ezt is megoldja persze. Csak Hangjanix boldogtalan: olyan cefetül vacak hangja van, hogy csak a börtön mélyén élheti ki magát. De az arénában (Arénában) már kifütyülik.*

* [rosszindulat kezdete] Ahogy a kritikákat olvastam, a Mága-koncerten nagyjából felléphetett volna. De a bulizós Arénában is. [rosszindulat vége]

– Azon gondolkodtam, hogy annyi mindenfelé járt már Asterix és Obeliszk, a görögöknél vajon miért nem? – kérdezte a húszas évei közepén járó, Asterix-fan Gergő fiam karácsonykori ittléttükkor, majd meg is válaszolta a kérdést: – Aztán rájöttem, hogy az olimpiás rész a görögös. 
És tényleg. Az Asterix-szeretet azon kevés dolgok közé tartozik, amit tudatosan akartam átadni a fiamnak, és sikert is értem el vele. (Mondjuk a párkapcsolata is tartós, tudtommal monogám, ráadásul a párja testalkata, és az én páromé hasonlít egymásra. Meg azért, ahogy gondolkodom, nem annyira materialista a gyerek, meg kreatív is. Meg szereti a természetet. Meg nem veti meg a munkát. Hm… ezen a vonalon még érdemes gondolkodnom!)

Szóval ebben a füzetben Asterix Görögországba megy, a hellénekhez. Két meglepő fordult van a füzetben, ami kicsit Asterix-idegen, de egyáltalán nem zavaró, és ennek az adott füzetnek a szellemiségéhez nagyon illik. Az egyik, hogy a gallok belátják, hogy a varázsital dopping, s ezért Obelx-et önként diszkvalifikálják az olimpián való részt vételből. A másik az utolsó képkocka, amivel Asterix előtt meghajlunk, mert belátja, hogy volt valaki, akinek a sportteljesítménye jóval az övé felett áll. Az olvasónak meg azt kell belátnia, jól esik, amikor nem csak röhögünk a gallokon, hanem fel is nézünk rájuk, sőt meg is hatódunk kicsit. 
De azért ezt a füzetet is végig mosolyoghatjuk ám, röhöghetünk a szerzők dombormű megjelenésén, és vinnyoghatunk a poénokon.

És adjuk tovább a lemenőinknek Asterix szeretetét!

ELŐSZÓ AZ ELŐSZÓ ELÖTT 

Az értékelésem tök jó lett, bárki bármi mond! Csak sajnos az alanya mondott búcsút a valóságnak, kamu volt az egész

Azért a rengeteg szöveget meghagyom, hátha a fenti cikkről derül ki, hogy hazugság. 
(P. S. az „Előszó az Előszó előtt”-höz: a másik híres, az áramütéses Milgram-kísérletről is kiderült, hogy jórészt értelmetlen és csúsztatás az is.)

ELŐSZÓ 

Ki itt olvasol, hagyj fel minden reménnyel! 
Eddigi életem leghosszabb értékelése következik, és ez nem a rendezői változat. De szerintem az egyik legjobb értékelésem lett. :-)

 PROLÓGUS 

– Kapjuk el! – kiáltotta valaki közülünk. Egyszerre lendültünk előre. Tamás nagyon gyorsan kapcsolt és kereket oldott. Mi egy emberként eredtünk a nyomába. Senki nem szerette őt. Büdös volt és gusztustalan: egyszer, reggeliért sora állva a kapucnija zsinórjával halászta ki orrából a fikáját, majd jó ízűen leszopogatta onnan. Boooááá! Mondom, senki nem szerette. Bár igaz, Tamás soha nem bántott senkit. Csak nem volt rokonszenves arc. A Vöröskereszt tizennégy árkádjai alatt vettük űzőbe. Vagy öten voltunk a nyomában. Pipi mindig jól futott, alacsony, mokány gyerek volt, ő közvetlenül Tamás nyomában trappolt. Én, nem a gyorsaságom, hanem a földrajzi pozícióm végett a második voltam. 
Üldözés közben ment a kurjongatás: 
– Utána! Nyomás! 
Nem volt idő átgondolni, mi lesz, ha utolérjük. Ahogyan azt sem tudtuk, valójában miért is üldözzük. De egyértelműen ő volt az ellenség. 
Pipi a Kórház hét alatt érte utol, és egy jól irányzott mozdulattal gáncsot is vetett neki. Tamás hatalmasat zakózott, az árkád egyik betonoszlopa állította meg. Megtorpant az egész társaság. 
Tamás sírva állt fel az oszlop tövében. 
– Miért vagytok ilyen szemetek? – törölgette mocskos kezével a könnyeit. 
Senki nem válaszolt. Nem foglalkoztunk vele. Otthagytuk, egyedül. Egymáshoz sem szóltunk. Még Pipivel sem beszéltünk soha erről, pedig barátok voltunk még vagy negyvenvalahány évig, amíg 2013-ban meg nem halt. 
De abban biztos voltam, hogy mindannyian, akik Tamást üldöztük, tudtuk, elbuktunk a kísérletben.

Philip Zimbardo kísérlete mára klasszikus.* Nagyjából mindenki ismeri, izgalmas, jól sikerült, bár némileg túlspilázott film is készült belőle.** De mintha teljesen közhelybe fulladna, még aki ismeri az sem vonja le kellő módon a tanulságait. Legalábbis én nem tettem.

Szerelmetesfeleségtársam évekkel ezelőtt olvasta. Akkor valahogy nem haraptam rá, pedig nagyon kapacitált. Most meg, nyilván egy adott élethelyzet miatt (később lesz róla szó), egyszerre kinyíltam rá. 
Mindig érdekelt az erőszak természete. Világéletemben békepárti voltam, verekedni még soha nem verekedtem komolyan. Az utolsó, test test elleni kihívásom általános iskolában volt, némi barátságos, suli utáni erőpróba Gégény Zoli és Csernai Zoli ellen, mikor is, legnagyobb meglepetésemre, mindkettejüket sikerült két vállra fektetnem, pedig az esélytelenek bátorságával keltem velük birokra. De azóta sem, semmi több. Nem vagyok pacifista, de még a seregben is örültem, hogy megúsztam a lőgyakorlatot: tisztipincérként a tisztek kávéjával, szendvicsével voltam elfoglalva. Mindaddig, amíg el nem merültem Zimbardo könyvében fixa ideám volt, hogy minden helyzetben lenne bennem erkölcsi tartás és humanizmus.

Ezt az olyan olvasmányélmények csak megerősítették, mint a A legyek ura Ralph-jának kitartása, még akkor is, ha ((SPOILER: ha teljesen egyedül maradt, és majdnem rajta is vesztett, csak a deus es machina menti meg.)). Teljesen nyilvánvaló volt, hogy jómagam Ralph lennék minden esetben. 

Aztán eszembe jutott Tamás esete. Hogy mi lett volna, ha gyorsabban futok, mint Pipi? 

Zimbardo nem hagy kétséget. 

A KÖRNYEZET BEFOLYÁSA 

A kísérlete tanulsága az, hogy a túlságosan komolyan vett helyzetek túlzott, méltatlan reakciókat váltanak ki belőlünk, bármilyen esetben, bármilyen alá-fölé rendelt szituációban. Nem tud nem eszembe jutni a hivatalnokok hozzáállása (na, ugye, mindeni tudja, mire gondolok!) vagy régen a seregben a kopaszok-öregkatonák viszonya. De sajnos ugyanígy eszembe jutnak történelmi helyzetek, a kiszolgáltatottság, az elfojtott düh, a felspannolt érzelmek kiváltotta kegyetlenségek (pl. Zimbardo is említi a kegyetlenül véres Ruanda hutu-tuszi tragédia elkövetőinek rezignáltságát). 
És innentől tökéletesen mindegy, kinek az oldalán áll az etika, a morál vagy az igazság (vagyis inkább ki áll ezek oldalán), mert ezeknek nagyjából semmi köze nem lesz a történésekhez.

Elképesztő, hogy a kísérlet minden szereplője beleesett a csapdába: a környezet befolyása, annak ellenére, hogy mesterséges környezet volt, gyakorlatilag elmosta a valóság határait. Még maga Zimbardo is elhitte egy bizonyos ponton, hogy börtönigazgató és nem kísérletvezető. Az egy napra (!) beengedett pap tökéletesen beleélte magát a szerepébe. 
Nincs kivétel: aki felül volt, elnyomó lett, ebbe a szerepbe helyezkedett el. Aki alul volt, megalkudott, összetört, maradt az alárendelt szerepben. Miért nem lázad fel a sokaság, amikor vagonba terelik? És hogyan tud ott állni géppisztollyal aki ott áll a vagon oldalánál géppisztollyal? Zimbardo kísérlete a felelet: elhiszik, hogy ez a szerepük. Önmagukba kódolják. S nem hiszik el, hogy lehet rosszabb. Bennünk van a vérvicsorgó alfahím és a nyakát harapásra feltáró vesztes is. S gyalázatos, de minden attól függ, hová sodor az élet, melyik lesz ebben színházban a mi szerepünk?

Csak ülök és nézem, hogy mit tudok, 
amikor épp ilyen szabad vagyok, 
amikor fölemelt kézzel, mosolyogva 
a falhoz is állhatok.

Ma én megyek, holnap én küldelek: 
mindent kell játszanunk. 
Mindent, mert ennyi szerephez 
túl kis színház vagyunk.

Én ígértem szebb jövőt, 
és álltam is a szavam. 
Elindultam fehér lovon 
és gettóba küldtem magam.

Vörös csillag a mellemen, 
és belül a szívem arany, 
és idegen tankok tetejéről 
így lőttem magam.***

Vajon mi van akkor, ha élesben mennek a dolgok? (Erről szól a könyv második fele.) S figyeljünk csak, nem az a kérdés, a barikád melyik oldalán állunk! Nem az a fontos, melyik eszme nevében emeljük fel a zászlót! A Puzsér-Farkas Attila Márton kettős pöpec drámájában kulcsjelenet, amikor a zsidó iskolában zsidók verik meg a zsidó ügyvéd gyerekét a zsidók fájdalma miatt, és a zsidó anyuka kommentárja mindössze ennyi: „De őt legalább a mieink verték!” Akinek van füle a hallásra, értse!

A helyzet kiváltotta reakciók nagyon sok mindent megmagyaráznak, amik a helyzet figyelmen kívül hagyásával teljesen érthetetlenek lennének. De Zimbardo még ezen is túlmegy, és azt állítja, minden esetben először a helyzetet kell vizsgálni, és csak utána a diszpozíciós tényezőket (gének, személyiségvonások, egyéni patológikus vonások), mert ne feledjük: a börtönkísérletben részvevő alanyok mindegyike testileg-lelkileg egészséges, középosztálybeli egyetemista volt. A szerepeik, hogy ki lesz az őr, ki a rab, teljesen véletlenszerű volt. Mondom újra: véletlenszerű. S ez hihetetlenül hátborzongató! Hátborzongató, mert fogalmazhatok úgy is, bárki lehet hutu vagy tuszi. Vagy fittyet hányva a polkorrektre: bárki lehet zsidó vagy náci. Hiába gondolom, itt a fotelben ülve, hogy dehogy, dehooogy, én nem, biztos, hogy nem úgy, egyáltalán… A helyzettől függ. 

Az azonban figyelemre méltó, hogy könyvében Zimbardo is ellentmondásba keveredik, amikor a környezet által erőteljesen befolyásolt, alakított tettek erkölcsi vagy éppen törvényi megítélésről van szó. Mert egyfelől kijelenti, hogy „egy kritikus pontot azonban nem árt tisztázni: a történtek „miért”-jének megértése nem ad felmentést az alól, hogy „mi” történt. A pszichológiai elemzés nem mentségek kereséséről szól. Erkölcstelenséget, törvénytelenséget elkövető egyének és csoportok bűnrészességükért és tetteikért nem kerülhetik el a felelősségvállalást és a törvény előtti elszámoltatást. Büntetésük súlyosságának eldöntésekor azonban a viselkedésüket kiváltó helyzeti, rendszer-eredetű tényezőket figyelembe kell venni. Másfelől azonban, amikor a saját kísérletének az alanyairól van szó, hangsúlyozza, hogy mindaz, amit tettek nem a személyiségükből hanem az általunk teremtett helyzetből fakadt. Emlékeztettem őket a szigorú kiválasztási eljárásra, és arra, hogy éppen azért esett rájuk a választásunk, mert testileg-lelkileg egészségesek, az átlagtól semmiben sem tértek el, valamint arra is, hogy az őr-, illetve rab-szerepbe véletlenszerűen osztottuk be őket. Tehát semmiféle patológiát nem hoztak magukkal, sőt fordítva, a helyzet hozta ki belőlük a patológiás reakciók különféle formáit.” Különös jelentőséggel bír, hogy annyira hangsúlyozza ezt, hogy az eredeti szövegben is kurzívval szedett az idézet első mondata. Mindebből fakad, hogy kérdéses a környezeti tényezők és az egyéni felelősség súlya. 

Ugyanis, ha Zimbardo fent idézett második gondolata az igaz, akkor az egyéni felelősség igen komolyan árnyalható minden esetben, ahol felmerülhet a helyzet nyomásának a lehetősége. Például a törzsi háborúkban vagy akár a holokauszt esetében. Hm… 

A másik döbbenetes tanulság, hogy abban az esetben, ha a kellő körülmények létrejönnek, fennállnak, voltaképpen majdnem mindegy melyik oldalon állunk. Na, ezt újra, brutálisabban: mindegy, hogy ki a rab, ki az őr, mindegy ki a fogvatartott, ki a katona, mindegy, ki a török, ki az örmény, ki a hutu, ki a tuszi, ki a náci, ki a zsidó****: ha fennállnak a körülmények, nagyon-nagy eséllyel megalázni, ütni fogunk. S még élvezzük is. A fotelból most hiába tiltakozunk, hogy dehogyis, mi egészen mások vágyunk, mi biztosan nem. Majdnem biztosan de. A maximum, amit valószínűleg elérhetünk, a passzív közbe nem lépés. 

Ugye, hogy uramfia? 

A HATALOM 

a kulcsszó. 
Mindegy milyen hatalomról van szó. Bármiféle legyen is, egy ország elnökének hatalma vagy a Bivalybasznád-alsón illatozó kakasdomb feletti uralom, torzítja a lelket. A hatalommal járó szerep és a rajongók, hívek, követők, lájkolók seregének bólogatása, éljenzése egyfajta megerősítést ad arra, hogy a sárga úton járok. Hát még, ha úgy érzem, egyfajta társadalmi elvárás, a jó érdekében végzett irtóhadjárat részese, vezére vagyok! Legyen az politikai, ideológiai eszméről, vallásos tanításról, tudományos fokozattal megtámogatott elméletről vagy akármiről… 
Valamint hátborzongató, az, ami Zimbardo könyvéből kiderül: a hatalommal való visszaélés nem és életkor független. Különösen akkor, ha valaki arctalan, névtelen, vagyis ellenőrizhetetlen hatalomhoz jut. Egy kísérletben egy ártatlan kiskutyára a nők 100%-a a maximálisan adható áramütést rámérte volna, hiába, hogy a nők érzelmesebbek (tudod: „Jaaaajjj, miiiiilyen cuuuuki!”), míg a férfiaknak „csak” az 54%-a tette volna meg. (Ennyit a matriarchátus előnyeiről.) 

Egy másik kísérletben gyerekek agresszivitását és anonimitásba csomagolt erkölcsük illékony változásait figyelték. Sajnos semmivel nem voltak jobbak, mint a felnőttek: az agresszivitás alkalmazásának érdekében még a saját, jól felfogott, ám hosszabb távú érdekeiket is félretették. (Hát, erre mondtam már sokszor: az eredendő bűn nem azt jelenti, hogy a világra pottyant kis csávó gazember, akinek személyesen elkövetett gonoszsága van, hanem azt, hogy genetikusan eredendően hajlik az önzésre, az elvevésre és a megtartásra. Mert amíg a szeretet adni-tudást jelent, addig a bűn elvevést és megtartást, vagyis önzést. Az egyik az akarás hatalma, a másik a hatalom akarása.) 

EGY ÉLETBŐL VETT INTERMEZZO 

Az utóbbi hónapban a magam részéről például képtelen voltam megérteni két Moly-társ beszélgetési képtelenségét, permanens sértegetését és szavaim szakadatlan kiforgatását. 
Egy ideig felkavart a hozzám állásuk, majd volt egy pont, amikor nevettem: addig-addig személyeskedtek, én meg addig-addig tiltakoztam a személyeskedés ellen, míg egyikük ezt találta írni: „Azzal, hogy a személyemmel foglalkozol ahelyett, hogy végre válaszolnál, te magad is személyeskedsz. De részedről ez biztosan nem is.” Vagyis azzal,hogy próbáltam a normális párbeszéd legalapvetőbb szabályait felállítani, és folyamatosan tiltakoztam a lejárató, sértegető, a szavaimat hazugságokkal, csúsztatásokkal az ellenkezőjére fordító módszerük ellen, én voltam, lettem az, aki személyeskedik. Mint Hofi viccében, amikor a néni bemegy a húsboltba, kér oldalast (Nincs!), kér lapockát (Nincs!), kér combot (Nincs!), kér tarját (Nincs!), mire a főnök a raktárból: „Józsi, ki az, aki ennyire válogat?” Itt már annyira groteszkké vált az egymásnak írogatás, hogy fel is adtam. A vicc az, hogy egy másik Moly-ossal szinte ugyanez ismétlődött meg privátban. Ezt már végképp nem értettem. A nyilvános-esetben még tudtam azzal magyarázni, hogy az adott kérdésben többrendbeli mundért véd a (jobb híján nevezzük így:) beszélgetőpartnerem, de privátban egyszerűen nem leltem a tét nélküli verbális agresszióra magyarázatot. Azt a szót, hogy „Bocsánat!” egyikük sem volt képes leírni. Ahogy megérteni sem azt, hogy miért nem vagyok ilyen feltételrendszerben érdemileg kommunikálni velük.

Nos, ha nem stratégia volt a két Moly-os részéről, amit műveltek, de mégis ennyire összecseng a kommunikáció-képtelenségük, az empátia-hiányuk, és a vitakultúra teljes hiánya részükről (az egyikükről megerősítést is kaptam: „Mindig ezt csinálja, ha vitába kerül: gyalázza a vitapartnerét, és mindent kiforgat.”), szóval abban esetben valami pszichológia törvényszerűség állhat csak a háttérben. Véleményem szerint a magyarázat, Zimbardo kísérletéből kiindulva a következő. Mivel mindkét Moly-ossal politikai-történelmi kérdésben alakult ki a konfrontáció, a nézeteltérés nem csupán a nézetükről szólt, hanem az elveik melletti kiállásról is. Különös tekintettel arra, hogy mindketten jó nevű, jó tollú Moly-ok. A beszélgetés során hamarosan kiderült, hogy nem beszélgetünk, hanem vitatkozunk, a vitát valakinek mindenáron meg kell nyernie, és fölénybe kell kerülni. Ezt egyikük gyakorlatilag le is írta. (Bennem már ekkor megszólalt a vészcsengő, de itt még nem adtam fel. Sajnos.) Vagyis belekavarodtak egy olyan helyzetbe, ahol a nyilvánosan képviselt nézeteiket valaki (úgy képzelték) látványosan kétségbe vonta, egy olyan kérdésben, amelyben nézetük szerint ember nincsen, aki mást gondolhatna, és amely kérdésnek a megkérdőjelezése, bármilyen szintű vitatása is a dogmatika szentségének a sérthetetlenségét jelenti. Vagyis teljes mellel harcolniuk kellett az igazság mellett. Mind a magukról kialakított képük, mind a nyilvános ismertségük ezt követelte meg. Bele kerültek egy olyan helyzetbe, ahol, úgy látták, csak egy út van számukra. Ahogy Zimbardo fejtegeti: rabul ejtette őket a szerep, és a szerep meghatározta a módszereiket is. 
Igaz, a velem privátban (maradjunk továbbra is emellett a szó mellett) beszélgető partner verbális agresszivitását, csúsztatásait, kiforgatásait mindez nem magyarázza teljes mértékben. Ahogy manapság fogalmaznák: túltolta a szerepét. Vagy már hozzá nőtt. Vagy manapság ez a természetes, mintegy társadalmi norma: nem érdekel, mit gondolsz, mit mondasz, kezdjük azzal, hogy nagyjából alapból a qva anyádat, ha nem értesz egyet velem, aztán majd megmondom én, hogy mire gondolsz te, alsóbbrendű kisköcsög! Mert a szerep meghatározza a módszert. Ugyebár.  

A KÖNYV 

A könyv három jól elkülöníthető részre oszlik. Az első rész a stanfordi kísérlet részletes leírása. A második a kísérletből fakadó következmények, tanulságok felmérése, leszűrése és hasonló típusú, jellegű kísérletek ismertetése. Ez a rész igencsak informatív, bár kissé szárazabb, mint az első rész. S az is tény, hogy nem leszünk túl lelkesek tőle az emberi faj iránt: azt mondja, hogy hiába vannak jó emberek, bármikor gazemberré, mészárossá tehetők a körülmények által. A könyv harmadik része pedig élesben mutatja be, amit az első rész ellenőrzés alatt tartott kísérletként, a második rész pedig elméleti szinten mutatott be: Irak, 2004, Abu Ghraib, amerikai katonák vs. iraki foglyok.

Zimbardo hihetetlenül, önmagával szemben is őszinte könyvet írt. Felrázó, pazarul megválasztott címmel: Lucifer-hatás. Hogyan lehetünk Isten-ellenes, egykori Fényhordozóból a sötétség képviselőjévé, amikor pedig nem is gondoltuk, nem is akarjuk. Csak éppen nem tiltakozunk ellene, hagyjuk, hogy (na, ide jó ez levédett Moly-os kifejezés) beszippantson, átalakítson a választott/kapott szerep. És akkor nincsen megállás, csak ha a rendező/Rendező „Állj!”-t parancsol. De mi van, ha a rendező is része lett a partinak? Egek!

Zimbardo könyvében ott van az élet minden nyomorúsága, kényszerítő ereje, de szerencsére van egyfajta kívülállási-, kiszállási lehetőség is. Ezt soha el ne felejtsük! De el fogjuk felejteni, amint hatalmat kapunk mások felett…  

EPILÓGUS 

Legyünk optimisták. Így fejeztem be az előző bekezdést: „De el fogjuk felejteni, amint hatalmat kapunk mások felett…” Azonban Zimbardo optimistán vagy legalábbis realistán fejezi be a könyvét. A hősökről beszél. Azokról, akik tartották magukat a belső értékeikhez, akik úgy gondolták, kevésbé képesek szemen köpni magukat, mint azokkal a cselekedetekkel, amelyekkel szembe mennek a saját erkölcsükkel, etikájukkal, moráljukkal. Ahogyan bárki lehet börtönőr, bárki lehet hős is. Bárki. Aki nem legyőzni akar.  

* https://hu.wikipedia.org/wiki/Stanfordi_börtönkísérlet ; http://pszichoblog.blog.hu/2010/03/26/bortonkiserlet ; 
** https://kritikustomeg.org/film/2690/das-experiment-a-ki… 
*** Sokszor idéztem már, de mindig hihetetlenül aktuális és zseniális szövegű/dallamú ez a nóta: https://www.youtube.com/watch… 
**** A relativizálás emberi dolog. De sajnos sokszor elvek mentén történik. Két nem egyforma ember kínzása, halála, nem egyformán esik a latba. Egy felvilágosult, nem hívő, liberális emberrel beszélgetve azt a választ kaptam Drezda bombázásával (130.000-200.000 civil áldozat, férfiak, nők, gyerekek, idősek vegyesen) és a Japánra ledobott atombombákkal kapcsolatban (a bombák következtében közvetlenül elhunyt áldozatok száma: 150.000-246.000), hogy a német város szőnyegbombázása megfelelt az akkori háborús törvényeknek, és a szőnyegbombázást különben sem a szövetségesek kezdték, Az atombombák pedig szükségesek voltak a háború befejezéséhez. S itt elállt a lélegzetem, nem akartam elhinni, hogy jól kódoltam az üzenetet. Jól kódoltam. Vagyis amíg egyfelől a táborok, a halál magyarázhatatlan, addig, másfelől, teljesen egyértelműen indokolható és magyarázható a szükségessége. Csak pragmatikusan, történelmi perspektívából kell szemlélni az eseményeket. Mondhatnám, pusztán a polkorrekt szemszöget kell csupán megtalálni. Hangsúlyozom újra: ezt egy művelt, olvasott, liberális ember állította nekem. S akkor rájöttem, hogy minden eddigi saját és más vélemények ellene mondva, fenét vagyok én konzervatív: totálisan liberális vagyok, hiszen minden értelmetlen erőszak, halál ugyanúgy felháborít, ideológiától függetlenül. S ezek szerint minden nézőpont kérdése, egy liberális is lehet fasiszta. Hoppá! De ez persze egészen más kérdés. De nagyon ide illet, mert totálisan alátámasztja Zimbardo nézeteit.

Utóirat

Meglepődtem. Azt hittem, ennyi betűt már nem lehet beilleszteni értékelésként. De lehet. De a későbbiekben nem feszegetem senki türelmének a határait. 

Ez egy nem hiszem el-típusú könyv. Nem hiszem el, hogy a fordító, szerkesztő, felelős kiadó ilyen kimondhatatlanul silány munkát ad ki a kezéből. Mondjuk fordítónak a kiadót tünteti fel az impresszum.

Gyanús volt már a címlap és a tartalomjegyzék „tipográfiája” is: egymásra dobált, hajigált elemek, minden esztétika, formaérzék és arány nélkül, fittyet hányva a kiadványszerkesztés alapvető szabályaira.

Csak egy pár oldalt olvastam el az elejéből, mert a téma nagyon érdekelt volna, de iszonyatosan hamar feladtam. Elhiszem én, hogy hatalmas munka lett volna ebből a betűtengerből szöveget csinálni, de hogy ezt így kiadni vajon mi indokolta, felfogni nem tudom?

Olvashatatlan és sokszor értelmezhetetlen, magyar szavakat olvasok, amik szinte egyáltalán nem állnak össze értelmes mondatokká. 

Kár ezért a könyvért. Persze, ha az eredeti is ilyen volt, akkor meg kár volt vele foglalkozni.

Egy random példa-szövegrészlet az elrettentés érdekében (sem az előzménye, sem a folytatása nem érdekes, mert sem ebben, sem abban nincsen semmi magyarázat arra, ami a részleten van): 
Freudtól származó tudását felhasználva alakította ki a „véres Hunok" érzelmi propagandát szolgáló sztereotipikus rajzfilmes ábrázolását, amely a semleges, pacifista amerikai társadalmat végül a Bernays és propagandája által „a világot a demokrácia számára biztonságossá tevő háború" buzgó és patrióta támogatójává változtatta. Az amerikai német háborús propaganda akkoriban racionális érvekből építkezett, azokkal próbálta meggyőzni az amerikaiakat arról, hogy ne lépjenek háborúba Németországgal. Rendkívül hatástalan volt Bernays, Lippmann és az amerikai háborús propagandát végző ügynökség emocionális töltettel rendelkező sztereotípiái ellen.

És így tovább, csakis így! Szégyen!