Óbuda, Könyvmegállós szekrény, ránézés, megszeretés. Amiben minden bizonnyal nagy szerepe volt a grafikáknak, amiket Várnai György követett el. Egyik kedvenc karikaturistám volt, a rajzai jókedvűek, játékosak, vidámak.

A könyvet itt, a Moly-on senki sem olvasta. Ez meglepetés volt, nem is értem…

Kürti András az egykori Ludas Matyi írója volt. Annak a régi, jópofa Ludas Matyinak, amit gyerekkoromban lapozgathattam. 

Kezdetnek nem rossz, de aztán a tartalom még nagyobb meglepetés volt. 
Összességében ugyanis elmondható, hogy Kürti egyfelől tud és szeret írni. S hogy minden bizonnyal alapvetően jókedvű pasas lehetett. Másfelől amiket ír, azoknak még mondanivalója is van. Ha akarom soványka, ha akarom bátran társadalom-kritikus. Mert azért ne feledjük, a könyv 1974-ben jelent meg, így ami ma nem mond semmit vagy keveset mond, az akkor egészen máshogyan szólhatott.*

A vékony, kézbe illő, kellemes megjelenésű könyvecske, négy kisregényt és egy novellát tartalmaz. A borító derűs, felkelti a figyelmet (különösen, ha valaki, mint én, kedveli Várnai rajzait). Egy baj van csak vele: nem adja vissza a könyv tartalmát. De egyáltalán. Mert, lássuk csak, apéldául a nyitó két novella, a Csókol: Renate és a Látogató a Kopasz-hegyen : sci-fi. Vagyis inkább sci-fi paródia. A címadó darab briliáns. Elsősorban az 1984 juthat róla eszünkbe, csak persze egy sokkal könnyedebb, derűsebb megközelítésben, és meglepő technikai jóslatokkal (hiszen ne feledjük, ’74-es könyvet olvasunk!). A befejezés a kisregény elejéhez, felépítéséhez képest nekem túl elnagyolt volt, de azért jót mosolyogtam rajta.

A második kisregényről, Látogató a Kopasz-hegyen -ről a Napoleon Boulevard zseniális darabja a Szállj el a hülye űrhajóddal! jutott eszembe.

Senki sem erőltette nagyon, 
elég volt az ablakon 
csak úgy távolról 
be-bekopogtatni egy-egy kővel.

– Hé, odabent, ha érted, 
úgy aggódunk érted: 
még a végén eltalálunk, 
s itt maradsz végleg! **

Mennyire mérjük fel egy-egy dolog jelentőségét, mit jelent a mindennapi törtetésben, tülekedésben egy-egy esemény, túllátunk-e a pillanatnyi érdeken, célokon? Nagyjából erről szól a kisregény, nem, nem ennyire magasztos, fennkölt, olvasás közben nagyon jókat derülünk, és még el is gondolkodunk: ha rajtunk múlna, mit üzennénk a galaxis lakóinak a Földről, ha három perc állna a rendelkezésünkre?

A könyv második fele, további két kisregény, illetve egy novella elszakad a sci-fi műfajától, de abszurd, ötletes mindhárom darab: mit kezdhet a művészetek városában valaki, aki csupán közönségnek jó, hogyan forgácsolódna apró darabokra egy tünemény sporttehetség gondozása, ha ő maga kézbe nem venné a dolgokat, illetve hogyan oldható meg egy csodaszemüveggel egy vállalat esetében a dolgozók alkalmasságának a kérdése. Érdekes, mulatságos felvetések, jó kidolgozások, komolyan. Kürti András csupán befejezni nem tud. Valahogy úgy jár, mint Lucky Luke: hatalmas csinnadrattával eljut a végső megoldásig, aztán az ünneplés elől rendszeresen eltűnik. Kürti is felvezet, tárgyal, majd jó ötlettel, de kurtán-furcsán, kis ívben lezárja a történeteket. Holott azok megérdemelnék a ráérősebb elvarrásokat is. Valamint: az utolsó történet, a Zöld fejekkiszámítható, nagy meglepetést nem nyújt, de azért az ember nem teszi le, végigvigyorogja.

A napokban láttuk A kard című mulatságos, nyomasztó magyar filmet, Haumann Péterrel a főszerepben. Valamiért Kürti könyvének a hangulata, mondanivalója nekem teljesen szinkron a filmmel: hiába nagy dolgok, nagy eszmék, nagy célok, az uralkodó eszme, a társadalom, a háttérben mindig ott levő politika, a lélektelen adminisztráció, a törtetés, a képmutatás kényszerítő ereje képes bármi nagyot, magasztosat, felemelőt, nagyszerűt tönkretenni.

S miközben ezzel szembesülünk, ez tudatosul, ezt átismételjük, közben nagyon jól szórakozunk mindkét esetben.

* Tegnap láttuk szerelmetesfeleségtársammal az Egy fiúnak a fele című 1944-es magyar filmet. A másság, a kirekesztés ellen szóló film volt, az elején egy felirattal, hogy a készítésekor betiltották. Holott csak annyit mond, hogy alapvetőn, pusztán a születés végett nincsen különbség ember és ember között. Na, de mindez 1944-ben egészen mást mondott! Egyébként érdemes megnézni, kedves, vidám darab! 
** Nézd meg, hallgasd meg, pazar! https://www.youtube.com/watch…

3,5/5

(2017)

Én Lucky Luke és képregényeinek a feltétlen híve vagyok. Még akkor is, ha az eredeti szerzőpárosnak, Morris-nak és Goscinny-nak semmi vagy csak fele köze van a történethez. Eddig kapituláltam minden füzet előtt. Most nem. Majdnem egy merő elutasítás vagyok. Nem Morris & Goscinny követte el a füzetet, hanem Achdé (D'Aprés) & Jul (Morris; rokon?).

Úgy indul a történet, mintha csak egy Sherlock Holmes sztorit olvasnék. Vagy bármi XIX. századit, maximum a XX. század elejéről egy titokzatos, misztikus történetecskét. 

S bármilyen kis vékonyka, könyvjelzőnyi a könyv, valahogy mégsem lett haladós. Annak ellenére nem, hogy szívemszotty az alaphelyzet: zárt térbe kevesen összezárva, bárki lehet bármi, tíz kicsi orosz valahol a hegyek között egy fogadóban, holttesttel, hátborzongató eseményekkel.

Szóval voltaképpen működhetne minden, de mégsem teszi ezt igazán. Lassan haladtam vele, majdnem egy hétig olvastam, félbehagyni nem volt szívem, talán mert még mindig itt bujdokol bennem némi sznobéria, ez meg mégis csak a Sztrugackij-tesók regénye, ugyebár. De tartok tőle, hogy ha nem tudtam volna, hogy az övék, akkor nem olvasom végig.

Amit nagyon nem tettem volna jól. 
Mert az utolsó harmadban, amikor kiderül, kicsoda is a micsoda, hogyan élhet (?), aki meghalt (?), ki tud mit kiről és miről, s nos akkor viszont nagyon érdekessé válik a történet.

Mostanság több találkozásom volt a törvénnyel és a joggal, személyesen is, kedves ismerősök kapcsán is. Eljutottam oda, hogy a rádöbbentem, amit soha nem hittem volna, a jognak semmi, de semmi köze nincsen sem az objektivitáshoz, sem a kauzalitáshoz. Sokkal inkább eszköz arra, hogy álcája legyen annak, hogy itt objektivitás, kauzalitás és igazságosság folyik, hogy úgy fessen, emberség van, humanitás van. A jogállam ennek a látszat-valóságnak az álcája, egy hivatkozási forma a törvény és az igazságszolgáltatás tehetetlenségére, szubjektivitására, és sokszor gonoszságára. Egyébként már az igazságszolgáltatás név is hazugság. Több jogász ismerősöm kifejtette, hogy az igazságról szó nincsen, nem tudják, mi az, honnan is tudhatnák, maximum jogot lehet szolgáltatni, majd kiderült, hogy ez is nagyon plasztikus valami, mert jobbáar saját farkába harap a kígyó, és a jog értelmezése nem sokkal több a verselemzésnél, amikor ki kell találni, mire is gondolt a költő, amikor lila metaforákkal jellemez valamit. Mert mit mondhat valaki, akit megvádoltak valamivel, kilenc hónapig a törvényre hivatkozva szívatják őt a jog emberei, bíró, ügyész egyaránt, majd kilenc hónapi múlva akad egy Ember, aki végig is olvassa a papírokat, és néz nagyot, hogy de hiszen ez az ember nem is csinált semmit, lépjünk már érte! S amikor ez az ember megkérdezi az ügyvédjét, hogy akkor most már vége lesz, ugye, akkor még mindig csak azt a választ kapja, hogy ki tudja, milyen bugyi lesz a bírón, és hogy előző este lesz-e orgazmusa (mer’ ugye, aki otthon nem, az a munkahelyén másokat, ahogyan a mondás tartja). Szóval a jogszolgáltatás is egyfajta orosz rulett, ki dob a sors az életünk felett intézkedni? Ha Ember, szerencsénk van, ha rosszindulatú, fáradt vagy figyelmetlen, esetleg megy minden a levesbe… 
Szóval a törvényben és a jogban sem hiszek már. „Valahogy mindig az a tévedés / Amiben olyan nagyon hiszel!”*

És akkor az úgy van, hogy a fenti NBLD-szöveg idézet tökéletesen igaz a Sztrugackij tesók könyvére is. Mert ugye adva van az említett zárt térben összezárt néhány ember, adva van egy holttest, majd még egy, ((SPOILER: de már itt meg kell állni, mert a még egyről kiderül, hogy dehogyis, nem is holt csak teljesen az volt néhány órával ezelőtt, majd az első állapotáról is lehetne vitatkozni, mert feltétlenül halott-e, aki pusztán nem ad életjeleket? Innen már érdekes, nem? De ez még nem fedi le a NBLD-szöveget. A könyv egyes szám első személyű elbeszélője, a rendőr, aki teljesen tiszta lelkiismerettel nyomoz, aki mindent megtesz, aki a kauzalitásra és a törvényre hivatkozva rakosgatja teljesen rosszul össze a mozaikokat, és aki végül mindent brutálisan tönkre tesz, nos rá már igaz Erdész Róbert szövege: tévedés az irány, amelyikből érkezik, és amiben az utolsó zsigeréig hisz. De honnan s tudhatná, miből is sejthetné, miért is gondolná? S mert egyik sem elvárható, ő, a rend őre, olyan brutálisat téved, mint talán senki az emberiség történetében.)) S erről nem tudott nem eszembe jutni egy csomó, mostanság a jog látókörébe, hálójába tévedt önmagunk, ismerősünk, akiknek nem a jog, nem a rend, nem a törvény, nem az igazság, segített, hanem emberek, akiknek volt józan eszük, akik hallgattak a lelkiismeretükre, a szívük szavára, s csak mellesleg voltak a jog és a törvény emberei. 
S persze, gondolhatunk arra is a Halott Alpinistához címzett fogadó történetét olvasva, hogy a pokolba vezető út is jószándékkal van kikövezve. Jelen esetben a rend, a törvény és a jog jószándékával, és még csak gonosznak sem kell lenni hozzá, hogy ezekkel irgalmatlant pusztítson valaki. ((SPOILER: Ahogy a rendőr, mondom, ebben a könyvben.))

S emígyen végül teljesen elégedetten csuktam be ezt a XIX. század végi, XX. század elejinek induló, de végül kőkeményen sci-fi-ben kikötő történetet. Azzal a biztos tudattal, hogy érdemes volt elolvasni, s hogy bizony, meg kellene szerezni az új fordítást is.

* Napoleon Boulevard: Zombik vagyunk; https://www.youtube.com/watch…

4/5

(2017)

Érdekesek ezek a Sztrugackij tesók, pontosabban érdekesek a könyveik. Egyik sem lett a kedvencem, nem ragadott torkon, nem tepert le, nem tetette le velem a petéimet, nem ájultam el tőlük és semmi szuperlatívusz. De itt sorakozik jó pár a polcomon, tervben van a hiányzók, sőt a teljesebb kiadások beszerzése is. Talán mert olyan jó kis oroszok. Talán mert olyan jó kis orosz sci-fi-ket írnak. Talán mert Sztrugackijok következetesen és rendületlenül.

S valamit el kell most mondanom: eddig, bár gyűlnek a könyveik a polcomon, minden könyvük után fanyalogtam valamiért. Sőt, főművük, a Sztalker számomra megfejthetetlen és érthetetlen bármilyen formában. (Nagyon érdekes, hogy az első Metagalaktika megjelenésekor, gyerekként olvasva is, akkor Piknik az árokparton címen (1), megmaradt bennem mind a kisregény, mind a szerzők neve. De akkor sem tetszett, csak mégis.) Nem tudnám azt mondani, hogy ABSZ regényinek, novelláinak a stílusát ezer közül is megismerném, ahogy mondjuk Vonnegut vagy Pratchett stílusa megismerhető. Azt sem mondanám, hogy a történetvezetése, a szereplők mozgatása is olyan, mint PKD (2) írásaiban: senki más nem tudná, vagy ha de, akkor sem csinálná így. Ugyan az a klasszikus, „ezcsakoroszlehet”-feeling meg van, de ezen belül, önmagából a szövegből nem biztos, hogy lokalizálnék ABSZ-re. 

És mégis… És valahogy ez a „mégis” a lényeg.

A Lakott sziget után nem fanyalgok. Egyáltalán. A belőle készült filmet évekkel ezelőtt láttam, és igazán tetszett.(3) S volt valami külön kellemesen borzongató abban, hogy nem szinkronizált, csupán feliratos verzióban létezik a film. (Valami érthetetlen okból máig nem mutatták be nálunk.) Nem szoktak ennyire bennem maradni filmek, sőt, túl könnyen felejtek. De ez mégis itt ragadt. Annyira hatott mindennel, hogy bár többször kézbe vettem a hatására nagyon gyorsan beszerzett könyvet, valahogy soha nem jutottam a végéig. Pedig voltaképpen a film nagyon hű leképzése a regénynek. 

Anélkül, hogy tartalmat írnék: néha megdöbbenek, hogy abban az átkoz, lelkiismeret nyúzó és dögletes kompromisszumokra épülő, kényszerítő rendszerben, amikor kötelező volt mindennel egyetérteni, és szeretni kellett azokat, akik köteleztek (4), mégis döbbenetes művek jelentek meg nyomtatásban és filmvásznon is. (Miközben persze mennyit indexre tett a politika és az őt kiszolgáló hivatalos kultúra. A Lakott sziget Szovjetunió-beli betiltásában és magyarországi meg nem jelenésében semmi meglepő nincsen. A könyv egy ((SPOILER: atomháború utáni disztopia, ahol a hatalom képviselői agymosással, fegyverrel, erőszakkal kényszerítik rá akaratukat a népre, miközben hivatalos ellenségképet kreálnak, háborút is viselnek a kreált ellenség ellen, s miközben a nép nyomorog, szellemileg és testileg egyaránt, a vezetők egymással marakodva, félve a másiktól, az intrikáktól, jól élnek a Papa [ez is micsoda találó megnevezés: Papa, aki gondoskodik az övéiről, szereti őket, akihez védelemért futhatnak; úgy fest, Szrtugackijék csak lemásolták a valóságot] vezetése alatt.))

Ebbe a világba csöppen a Földről űrhajókázó Makszim Krammerer, az alig húszéves fiatalember. Aki, miután lassan megérti, mi is a dörgés a lakott szigeten, a kezébe akarja venni a dolgok rendbe tételét. Makszim különleges tulajdonságokkal is bír a lakott sziget lakóihoz képest. A történet Makszim története. Voltaképpen. Ha akarjuk rendszerkritika. Illetve, ha nem akarjuk, akkor is. Voltaképpen akár aktualizálható rendszerkritika is (5). Meg kiáltás, hogy: emberek birkák vagytok. Meg elismerése annak, hogy de voltaképpen nem tehettek róla, még a birkaságotok is csupán emberi mivoltotokból fakad, önerőből nem is fogtok kitörni soha, hiszen nincsen hatalmatokban kitörni. Meg szól arról is, hogy minden rendszer megteremti a maga egyensúlyát, amit kívülről csak nagyon óvatosan, nagyon körültekintőn szabad csak megbolygatni, mivel a bolygatás talán nagyobb tragédiát eredményez, mint a bolygatástalanság. Meg szól arról, hogy micsoda felelőssége van annak, akinek hatalma van, meg annak, akinek lehetősége van bolygatni. Meg szól arról is, hogy aki sokak szemében ellenség, az minden bizonnyal maga is csak áldozat, és hogy a másság csak állapot, nem értékmérő. (Ez manapság divatos úgyis, bár szerintem nem egy az egyben átvihető a regényből a valóságra való vonatkoztatás, de legyünk nagylelkűek, simán belemagyarázható.) Meg szól elsősorban arról, hogy a pokolba vezető út is jószándékkal van kikövezve. Meg és meg és meg szól sok mindenről. Meg van ám jellem-visszafejlődés is, hiszen Makszimnak rá kell arra döbbennie, hogy könnyű egy olyan társadalomban mosolyogva pozitív értékeket közvetíteni, amelyik visszamosoly, és ugyanazokat az értékeket tartja értéknek, és ez a felismerés bizony kibillenti főhősünket is az egyensúlyából, és a kibillenés alkalmazkodást eredménye, ((SPOILER: jellem-visszafejlődés is, hiszen Makszimnak rá kell arra döbbennie, hogy könnyű egy olyan társadalomban mosolyogva pozitív értékeket közvetíteni, amelyik visszamosoly, és ugyanazokat az értékeket tartja értéknek, és ez a felismerés bizony kibillenti főhősünket is az egyensúlyából, és a kibillenés alkalmazkodást eredményez.)) Meg ABSZ a végén csavar egyet a történeten, és az ember csak les ki a fejéből, hogy ami addig tökéletesen egyértelmű volt, akkor most mégsem az, és ami a legnagyobb gyűlöletet kiváltotta, mégsem teljesen a sötétség eszköze, vagy mi van? Meg jól ír, ABSZ, na! Meg kalandregénynek sem semmi, amit olvasunk. Szóval, mondom újra, nagyon sok minden ez a történet.

De elsősorban egy pompás regény.

(1) És nem is. Egy kritika döbbentett rá, hogy a Metagalaktikában Piknik a senki földjén címmel jelent meg egy kivonat a kisregényből. Egyébként az egyik legjobb kritikát itt olvastam a könyvről: http://www.prozanostra.com/iras/ujra-es-ujra-zonaban-b-… 
(2) Philip K. Dick 
(3) Itt például megnézető: https://www.youtube.com/watch… 
(4) A magam részéről, bár természetesen vannak teljesen érthető elemei az érveléseknek, nagyon sokszor érthetetlenül állok ennek a rendszernek a visszasírása előtt. Aki megöl, azt is ölelnéd… De ebbe inkább most ne menjünk bele, jó? 
(5) Egy barátom osztotta meg a Facebook-on az alábbi videót. Mivel éppen olvastam a Lakott sziget-et, nem tudtam nem párhuzamot találni a kis filmecske és az olvasmányom között. A link: https://www.facebook.com/laszlo.palfalvi.75/posts/29102…

4,5/5

(2017)

Sinkovits Imre, a Tizedes. Meg Bódi Vencel. Meg Tót, a tűzoltóparancsnok. Meg Ónodi 2, a két félidős pokolból. Meg ezer és ezer szerep. 

És az az orgánum, egek, micsoda hang! Derű és nyugalom. Humor és méltóság. Ha kell pápa, ha kell pesti vagány, ha kell értelmiségi, ha kell, melós a sokból, ha kell német tiszt a XIX. vagy éppen Gestapo-s a XX.. századból. Sinkovits mindent el tudott játszani. Mindent. S minden jól állt neki. (Nem negatív összehasonlítás, csak a tipizálás miatt: a könyvben említ valaki, hogy a másik zsenit, Darvas Ivánt nem tudjuk elképzelni a Csepel Vas- és Fémművek öntőmunkásának, ez be kell látnunk. Darvast értelmiséginek szeretjük, így hajolunk meg a zsenialitása előtt. De nem csak egyszer.)

Sinkovits, aki magyar színész volt. Ezzel minden bizonnyal sokak nem tetszését is magára vonja, mert a magyar nem trendi, manapság kozmopolitának illik lenni. De a magyar nem jelent egyet azzal, hogy „fotózkodik a turulszárny alatt”*. A magyar azt jelenti, hogy nemzetben gondolkodik. Sinkovits magyar színész, művész volt. Egy nagy színészgeneráció egyik óriása.

Nem tudom elképzelni, hogy akadna bárki, aki ne kedvelné, aki ne kedvelte volna őt.

Ez a könyv (és több se) a halála után készült, 2001-ben. (Valóban elképesztő, hogy előtte se, azóta se másik, és ebben nagyon szeretnék tévedni!) Szedett-vedett könyv, abban az érelemben, hogy több szerzős, nem pedig egyetlen koncepció által felfűzött gyöngysor. Kapunk egy kétoldalas életrajzot, legkiemelkedőbb színházi szerepeinek sorát, majd a filmográfiáját, rövidebb-hosszabb kis értékelésecskékkel, majd interjút a feleségével, Gombos Katalinnal, a fiával Sinkovits Vitai Andrással, a lányával, Sinkovits Mariannenal, a testvérével Sinkó Lászlóval és néhány írás Sinkovits Imréről a csodatollú Sütő Andrástól.

Sok ez vagy kevés? Egy hosszú, gazdag pályát háromszáz oldalon áttekinteni szinte lehetetlen feladat. Ha ilyen szedett-vedett a könyv, akkor még inkább. De ez a könyv mégis egyben van. A koncepció világos. Nem életrajzot olvasunk, hanem nemzetünk egyik legnagyobb színészének a pályáját tekintjük át. És áttekintjük. Érdekesen, méltón. A végén még megkapjuk a legfontosabb színházi szerepeinek a listáját és egy teljes filmográfiát is. (Ha már: tévéfilmjei is megértek volna egy misét, úgy gondolom!) S a terjedelemhez, formátumhoz képest bőséges fotóanyagot is. Szóval egyértelműen tetszett a könyv, s ki is jegyeztem magamnak jó néhány megnézendő filmet, amelynek ő volt a fő- vagy főbb szereplője.

Az a másik, teljességre törekvő könyv pedig, reméljük, egyszer csak megjelenik róla!

* https://www.youtube.com/watch… ; 1:37-nél hallható

4/5

(2017)

Hétéves voltam, amikor Anyu meghalt. Abban a tudatban éltem hétéves koromig, hogy meg fog halni. A kérdés csak az volt, hogy mikor. Leukémiás volt. Akkoriban ez még nem volt gyógyítható. A velem való terhessége termelte ki a betegséget a szervezetében.

3/5

(2017)

Abban a könnyű-nehéz helyzetben vagyok, hogy egy célból több nagyon hasonló témájú könyvet támadtam meg a könyvtárban. Kettőről már írtam értékelést*, de mivel azokat az értékeléseket nem teljesen bizonyosan azok olvassák, mint emezt, az egyszerűség és az érthetőség kedvéért azoknak a megegyező bevezetőjét most idemásolom.

*

El kell mondanom, hogy A Da Vinci-kód megjelenése és megfilmesítése óta tökéletesen hidegen hagyott. Annak ellenére, hogy a film Tom Hanks-es, őt pedig a Forrest Gump óta feltétlenül… A másik filmet, talán Angyalok és démonok , láttam, de nyomtalanul múlt el belőlem. Igazából most ez sem érdekelt volna, de Szerelmetesfeleségtársamat igen, őt meg szeretem nagyon, tehát megnéztem vele a filmet.

Gondolom, millió helyen milliószor elmondták, hogy ezer kérdést felvet Dan Brown története, Jézusról, Mária Magdolnáról, Da Vinci-ről, a Sion rendről, miegyebekről. Valószínűleg nem is lett volna ekkora sajtója, visszhangja ennek a kriminek, ha Brown nem írta volna oda a könyv elejére, hogy voltaképpen mindent komolyan kell belőle venni, ami vallás, tudomány és egyebek, csupán a történet összerakása az ő műve.

Már a film nézése közben feltűnt két dolog. Meg kell mondanom, nem unatkoztam rajta, elszórakoztatott, de csak annyira vettem komolyan, mint bármelyik Indiana Jones-filmet, a Titkok könyvtárát vagy bármi hasonszerű egyebeket. 

Pedig, Isten bizony, még nyitott is lettem volna egy-két dolog iránt. De csukott maradtam.

Az a két dolog, ami feltűnt és badarságnak tetszett már nézés közben a következő: 
1. Nagy Konstantin állította össze a Bibliát és ő szüntette meg, írtotta ki a gnosztikus tanokat. (Mármint ezt állította Brown egyik szereplője, véresen komolyan, és senki nem kérdőjelezte meg.) 
2. A Mária Magdolna Jézus életében betöltött szerepéről szóló elméletek valóban érdekesek, sokak számára megbotránkoztatók, de könyörgöm, Jézus vele való házasságát minimum már Nikosz Kazantzakisz pedzegette, s ha voltak már akkor is tiltakozások, nem omlott tőle össze a kereszténység. Azóta pedig hány és hány könyv jelent meg hasonló tartalommal, egek! A kereszténység, pedig, köszöni szépen, jól van. S csak egy dolog nem derült ki, vagy nagyon nem figyeltem: oké, a csajszi a jézusi vérvonal uccsó' sarja: de akkor mi van? A híres emberek sarjai nem feltétlenül lesznek ugyanabban jók, mint a felmenők: a regényíró csemetéje nem feltétlenül regényíró, a festőé nem feltétlenül festő, a politikusé nem feltétlenül politikus, a szobafestőé nem feltétlenül szobafestő, a bankáré nem feltétlenül bankár, és a megváltó nem feltétlenül megváltó.

Ami meglepett: a teljesség igénye nélkül, nagy gyorsan vagy kilenc (!) olyan könyvet találtam, ami A Da Vinci-kód kijelentéseit iparkodik cáfolni. A bőség lepett meg. 
A csuda tudja, miért, de érdekelni kezdett a dolog, Hármat magamhoz is vettem a könyvárban. Egyet meg elhappoltam.

*

S akkor ez a harmadik könyv, amit kihoztam a könyvtárból. A szerzője Bart D. Ehrman történész, aki, ha jól olvastam, súlyosan foglalkozik teológiával is. Egy helyen** ezt olvasom róla: Ehrman evangéliumi keresztényként kezdte, de ő is úgy járt, mint sokan mások, hogy minél jobban megismerte a Bibliát, illetve történelmi hátterét, annál jobban apadt a hite. Először csak liberális kereszténnyé, majd agnosztikussá vált (http://en.wikipedia.org/wiki/BartD._Ehrman). A Moody Biblia Intézetben, a Wheaton Főiskolán és a Princeton Egyetem teológiai szemináriumán szerzett diplomát. Jelenleg a Chapel Hillben található Észak-Karolinai Egyetem vallási tanulmányok professzora._ 
Mindez azért különösen fontos, mert aláhúzza: A Da Vinci-kód -ról írt könyvét nem befolyásolta világnézeti hovatartozása.

Ehrman könyve Dan Brown regényének legfotnosabb történelmi, hm, milyeire is, csúsztatásaira, tévedéseire, hazugságaira, fikcióira reagál. Két nagy résből áll a könyv. Az első rész Constantinus császárnak (Nagy Konstantin) a kereszténységben illetve a Biblia kanonizálásában betöltött szerepére, a második rész Jézus személyére, történetiségére, majd Mária Magdolnára és a nők egyházban betöltött szerepére fókuszál.

Vesz egy-egy kijelentést Brown regényéből, természetesen a sarkalatos pontokról szólókat, majd rendre megcáfolja őket a történelmi tényekkel.

A legegyszerűbb elmondanom, mire mond nemet Ehrman.

– Nem Constantinus állította össze az újszövetségi kánont. 
– Nem volt nyolcvan evangélium, amiből Constantinus kiválasztotta a Bibliában található négyet, Máté, Márk, Lukács és János evangélumát. 
– Nem, az apokrif evangélumok nem beszélnek jobban, erőteljesebben Jézus emberségéről, mint a kanonizált evangéliumok. Sőt! 
– Nem, nem Constantinus pusztíttatta el az apokrif evangéliumokat. 
– Nem, a niceai zsinat nem Krisztus emberségéről vitatkozott, hanem az istenségének milyenségéről. Ahogy Madách is írta Az ember tragédiájá ban, arról a bizonyos i-betűről, homouszionsz vagy homoiuszionsz, Krisztus azonos vagy egylényegű volt az Atyával. 
– Nem, a Kumránban talált tekercsek között egyáltalán nem voltak keresztény iratok. 
– Nem, nem igaz, hogy Nag Hammadban talált iratok apokrifjei pontosabban tájékoztatnak bennünket Jézus üzenetéről és cselekedeteiről, mint a kanonizáltként elfogadott iratok. 
– Nem, nem igaz, hogy egy zsidó férfi nem lehetett nőtlen. 
– Nem, Tamás evangéliumában a „társ” szó, tudniillik, hogy Mária Magdolna Jézus társa volt, nem arra vonatkozik, hogy a felesége lett volna, főleg azért nem, mert vitatott, hogy az arámi nyelvben a társ valóban teljesen azonos lenne a házastárssal, e legfőképpen azért, mert Tamás evangéliuma kopt nyelven íródott, görögből fordítva. Vagyis az arámi szóhasználat nem befolyásolja. 
– Nem, Fülöp evangéliumában az, hogy Jézus megcsókolta és jobban szerette Mária Magdolnát a többi tanítványál, nem intim kapcsolatra utalt, hanem a kettejük közötti mester-tanítványi szeretet kiteljesedésére. Nem a minősége volt más ennek a szeretetnek, ahogy Jézus Mária Magdolna iránt érzett, hanem a mélysége. 
– Nem, semmi, de semmi nem utal arra, hogy Jézus házas lett volna, és Mária Magdolna gyerekeket szült volna neki.

Ehrman azt írja, s ezzel nekem imponált, hogy számára Brown története élvezetes, ötletes (bár szofisztikáltan megfogalmazza a sejtését, hogy Brown az alapkonflitust Az abbé titka című könyvből merítette) irodalomnak tartja, és a fikció megerősítéséhez sorolja Brown-nak azt az ominózus bevezető mondatát is, miszerint mindennek utána járt, leírása, történelmi beszámolói mind igazak . 
Voltaképpen ez az a mondat, szerintem, amire válaszul ez a tengernyi Da Vinci-kód cáfolat megszületett. S úgy vélem, ez Ehrman-tól is csak egy gesztus, mert ő is írt egy cáfolatot. Jót és élvezeteset.

* A Da Vinci-kód a történész szemével;  A Da Vinci-kód világa
** https://ateistanaplo.wordpress.com/tag/bart-d-ehrman/

5/5

(2017)

„Richard Horatio Edgar Wallace angol krimi-, újság- és színműíró. 175 regényt, 24 színdarabot és számos újságcikket írt. Regényeit több, mint 160 esetben filmesítették meg.” – írja a Wikipédia. 
Nem semmi arány!

A borzalmak tornyá -t a piacon találtam, az egyik kedvenc húsos pultosunk (csuda finom dolgaik vannak, húsok, túrók, egek az a liptói!, meg a tojás, amit árulnak!) előtti könyvcsere-kosárban (mert Óbudán ilyen is van a piacon!). Fogalmam sem volt róla, mit hozok el, csak Wallace neve volt nem ismeretlen, annak ellenére, hogy semmit sem olvastam még tőle. Immár igen.

Nem fogok hegyeket mozgatni és csillagokat lehozni a véleményemmel: Wallace jó író, de nem zseniális. Nagyon kellemes őt olvasni, lehet izgulni, lehet mosolyogni is, de olyan, mint a James Bond-filmek: a ember végigizgulja, végigrötyögi, ott nem hagyná semmi pénzért, de másnap már kínban van, ha fel kell idéznie, miről szólt a film.

Nem tudom, ennek a könyvnek a főalakja, Reeder visszatér-e más könyveiben, de el kell ismernem, nem is esik nehezemre, hogy nagyon kitalált alak. Ahogy most utána néztem, Conan Doyle vagy negyven évvel korábban jelentette meg az első Sherlock Holmes történetét, mint ahogy Wallace első bűnügyi regénye megjelent. Vagyis Reeder hasonlósága Holmes-hoz Doyle javára dől el, Wallace merítet tőle. Mert a két alak között nagyon komoly hasonlóságok vannak. 
De engem ez nem zavart. Sőt, a szerelmi szál nagyon kedves bájt adott az idősödő* nyomozó jellemének. Külön tetszett, hogy a fő ellent, Flack-et ((SPOILER: nem ő győzte le közvetlenül, „csak” kinyomozta, hol a csudába is lehet, és mit kell ellene bevetni.))

Mondjuk a könyv címével nem tudtam mit kezdeni: hangzatos, de összességében semmi köze nincsen a történethez. Se torony, se borzalom. Mondjuk az eredeti angol cím nem is ezt mondja…

Szóval a történet jól felépített, van meglepetés is, lehet izgulni is, lehet csodálni a főnyomingert az éles eszéért, lehet néha mosolyogni rajta, egyszóval csuda jó szórakozás. Komolyan. De semmi több. De annak, csudajó!

S ha több lenne, az én értékelésem is tovább tartott volna, álmodjatok szépeket!

* Anyád, Wallace! Reeder nincs ötven, azt írod valahol, máshol meg leidősödőzöd. Ennyire vénnek érezted magad, koma, ötvenkét évesen? S különben is, négy nap múlva leszek ötven, tehát hátrébb az idősödés agaraival, írókám! :-)

3,5/5

(2017)

Hatalmas, nagyon hatalmas a kísértés, hogy az ember, aki a Brenner történeteit olvassa, elkezdjen abban a kocsmai-beszélgetős stílusban értékelést írni, ahogyan Haas megírta a Brenner-történeteket, ez természetes. De mivel ez kicsit olyan ízésen majmolós, ezért nagyon gyorsan kijelentem, hogy eszembe sincsen majomkodni Haas-szal, és rögtön lekopizni, csak azért, mert úgy tűnik, ami stílust kitalált, az nem is olyan nehéz, világos, hogy nem az, csak kitalálni nem volt olyan egyszerű, tudod?

Ez a kötet a legegyértelműbb bizonyítéka annak, ha bárkinek egy csepp kétsége lenne, hogy Ray Bradbury író és nem sci-fi író. Elsősorban azért bizonyíték erre ez a kötet, mert a benne felsorakoztatott történet közül maximum hat nevezhető sci-fi novellának. Vagyis a könyvtárakban, a könyvesboltokban ezt a kötetet csak a szerző neve és a kiadó sorozata miatt tehetik a sci-fi könyvek közé, a tartalma miatt nem. De mielőtt bárki félreértene: az, hogy Bradbury nem csupán sci-fi író, nem azt jelenti, hogy fikázom a sci-fi írókat. Csak azt, hogy Bradburyt bátran olvashat az is, aki nem szereti a sci-fit.

Kérdés, hogy zavart-e, hogy nem sci-fit olvasok, miközben a szerzőt nagyjából mindenki sci-fi íróként tartja számon. Igen, zavart. De csak azért, mert bármi is a véleményem Bradburyről (az egyik kedvenc íróm), valahogy azért az, hogy az ő eszköze a mondanivalója ábrázolására a sci-fi-forma, azért, lám, mégis fontos a számomra. Btadbury szépíró, akinek eszköze a fantasztikum, de valahogy el is várja tőle az ember, hogy ebben a mederben, ezzel az eszközzel dolgozzon. Valahogy ez áll neki legjobban. Ezért volt egy darabig hiányérzetem. Amíg nem sikerült átkapcsolnom az elvárásomat élvezet üzemmódba.

El kell ismernem, amikor beletörődtem, hogy egy Ray Bradbury nevű, amerikai novellista egyedi,meleg hangú novelláit olvasom, akkor elismerőn csettintettem még az olyan banális témákra is, hogy egy bérlőnek el kell hagynia a bérleményét, pedig olyan kedves és megbízható bérlő volt, vagy hogy egy írástudatlan farmer írástudatlan felesége mindenáron szeretne levelet kapni, ezért egy nyárra meghívja az unokaöccsét, és mindenféle reklám vackokat rendel, csak levelet kaphasson, vagy hogy mennyi élet lehet egy éjjeliőr szemével a holywood-i díszletekben. Apró banalitások, néha szánalmasak, de az emberek, akiket Bradbury teremt, sohasem szánalmasak. Amit csinálnak, amit képviselnek az néha szánalmas, de ők maguk sohasem azok. Az ember a legtöbbször megölelné őket, mert ha mondani nem is lehet semmit, legalább egy ölelés jelezze, hogy itt vagyok, megértek, veled vagyok. Aztán úgyis menni kell tovább. Főleg, mert a legfájdalmasabb résznél ér véget a legtöbb novella. Kivéve talán a szél és a sárkány meséjét, mert ott, ahogyan a mesékben kell, jó véget ér a két város eszement csatározása. Még ha a megoldás meseien didaktikus is.

Ezzel együtt volt néhány novella, aminek az elolvasása után csak néztem magam elé bambán, hogy akkor ez mi a csuda volt? De annyira nem fogtak meg, hogy nagyon elkezdjek gondolkodni rajtuk (pl.: Nem látom soha , Napfény és árnyék ). De Bradbury szikáran is bensőséges tónusa még ezeket a darabokat is meleggé, emlékezetessé teszi.

Szóval ez a kötetet Bradbury olyan novellás kötete, amiben szinte meglepetés a fantasztikum, de ami szinte kivétel nélkül fantasztikus történeteket tartalmaz. Kötelező darabok belőle: A ködkürt , A gyilkos , Aranysárkány, ezüstszél , A tágas kinti nagyvilág )

5/5

(2017)

Akkor most úgy kellene értékelnem ezt a könyvet, hogy nem Bacsó Péter filmjeit, rendezői tevékenységét tartom szem előtt, ugye? Nem fog menni. De azért megpróbálom.

Ez a Bacsó Péterről írott könyv voltaképpen mutáns. Mutáns mindenféle értelemben. Már a külalakja is az: egy leporellós gyerekkönyvre hajadzik ugyanis, sokkal szélesebb, mint amilyen magas. Szokatlan forma. Asztalra való. Pedig nem album. Nem mondom, hogy ellenemre volt, de mert nem album nagyságú, vittem magammal a villamosra is. Ott állva lehetetlen volt olvasni is meg kapaszkodni is. Ráadásul ez a leporello-feeling ott sem igazán jött be, amikor is a törzsszövegbe be-bevágták pálya- és színésztásak véleményét; néha elvesztem, hogy akkor most mit is olvasok…? Ez egy nagyobb, szabályosab alakú kiadványban jó ötlet, itt valahogy nem annyira gyere be. De nem dühöngtem ezek miatt, csak csendesen megállapítottam. 
Viszont nagyon gazdag, ízléses a képanyag. Kende Tamás pazar filmfotóit láthatjuk, Udvaros Dorottya formás, meztelen fenekétől a halálos beteg Őze Lajosról készített utolsó fotóig, rengeteg mindent. Akár képeskönyvként is élvezetes nézegetni a leporello-utánzatot; s így meglepően kellemes a formátuma. 
A függelék tartalma pedig nagyon sok pluszt hozzátesz az olvasottakhoz. Részemről nagyon díjaztam.

Mutáns a könyv tartalma végett is. Az első, nagyobb rész egy interjú Bacsóval. Az interjút Andor Tamás készítette, aki évekig Bacsó operatőre volt. A pasasról az egyik fotón Medgyessy Péter, majd rögtön utána John Cleese jutott eszembe, de a képfelirat helyre tett: ő a riporter. Ő a jó riporter. Él az interjú. S annak ellenére, hogy hosszú-hosszú évekig együtt dolgoztak, nem intimpistáskodik (Bacsó magánéletéről nagyon kevés szó esik, s ez nekem nagyon szimpatikus volt), nem viselkedik a bennfentes gőgösségével, tisztelettel, érdeklődéssel beszél Bacsóval, kérdez Bacsótól. Végig járjak a beszélgetésben Bacsó egész pályafutását, nem szépítenek semmit, őszintén beszélgetnek még arról, hogy Bacsó írta a Sződd a selymet, elvtárs szövegét, meg azt, hogy: elvtárs, a csákányt jó mélyre vágd (s erről meg, természetesen Hofi jutott eszembe: elvtárs, a csákányt,ellopta valaki ). 
A könyv második nagy falatja Bacsó pályafutásának áttekintése egy kritikus, Szabó B. István tollából, Bacsó Péter tanúságai címmel. Gyakorlatilag ugyanazt mondja el, mint Bacsó az interjúban. Csak kívülről. Bacsó filmjeit veszi ő is sorra, rövid, korrekt értékeléseket ad róluk, megspékelve a Mafilm által begyűjtött nézőszám-adatokkal.

Bacsó Péter kiváló rendező. Ha mást nem készített volna, mint A tanú -t, akkor is kiváló rendező lenne. Már ez az egy film halhatatlanná és legendássá teszi, de ne feledkezzünk meg a Te rongyos élet! -ről, a Banánhéjkeringő -ről, a Ki beszél itt szerelemről? -ről, az Ereszd el a szakállamat! -ról, a Zongora a levegőben -ről, a Sztálin menyasszonyáról és meg sok-sok mindenről.

(Személyes közbevetés: A tanú-t tizenévesen láttam először. Egyedül voltam otthon, Anyu már meghalt, Apu éppen dolgozott, én meg iskolásként otthon néztem a tévét. Természetesen nem értettem minden utalást (hol volt még akkor a Rajk-per nyilvános megbeszélése?), de nagyon jókat kacagtam rajta. A második szerelem a Ki beszél itt szerelemről? volt, ezt Pipi barátommal többször megnéztük a moziban. A harmadik kapcsolat a Te rongyos élet! ; szintén többször nézett, mindannyiszor élvezett filmélmény.)

Részemről azt kedvelem Bacsóban, hogy szereti a hőseit. Gyengéden és finoman. Kisemberek, sodorja őket a történelem, de nevetünk rajtuk és velük, és mindvégig szeretjük őket. Még a negatív alakjaiban is van valami szerethető: utálja valaki Virág elvtársat? Tegye fel a kezét! Na, ugye? S Bacsó az ő sorsukon keresztül mesél, néha csodálatosan, néha gyengébben, de a mesére mindig figyelünk.

Nem beszélve az általa írt forgatókönyvekről (Édes Anna , Két félidő a pokolban , Egy erkölcsös éjszaka ), a dramaturgiai munkáiról ( Liliomfi, Fel a fejjel! , Gábor diák , Elveszett paradicsom , Pál utcai fiúk , Isten hozta, őrnagy úr! , Szerelem , Sortűz egy fekete bivalyért) és a produceri munkáinak soráról (Ők ketten , Kihajolni veszélyes , Allegro barbaro , Égig érő fű , Philemon és Baucis , Ballagás , A szeleburdi család , Egymásra nézve , A dögkeselyű , Eszkimó asszony fázik , Gyerekrablás a Palánk utcában , A nagy generáció , Egészséges erotika , Queen , Moziklip , Szerelem első vérig) Impozáns felsorolás, nemde?* Az emberben felmerül a kérdés, volt-e olyan film, amihez Bacsónak Magyarországon nem volt köze? (Jó, túlzás, tudom, de azért az Eszkimó asszony meg a Queen mindenképpen kakukktojások, belátjuk?)

Szóval Bacsó (hogy egy újabb Moly-os, unos-untig ismételt kifejezést használjak [a másik a beszippantott]) megkerülhetetlen** alakja, művésze a magyar filmgyártásnak. 

Ez a könyv pedig méltó bemutatása Bacsó Péter művészetének.

Bacsó Péter 2009. március 11-én hunyt el, 81 évesen. Ez az adat természetesen nem került be a 2007-ben megjelent könyvbe. Bacsó Péter sajnos nem csinál már több filmet.

A könyv hatására Szerelmetesfeleségtársammal Bacsó-napokat tartottunk itthon. Felfedezésünk a Banénhéjkeringő és az Ereszd el a szakállamat! lett. Már ezért megérte.***

* Pedig a felsorolásaim korántsem teljesek, csak aláhúzott szubjektivitással a legismertebb filmeket választottam ki. 
** Ezen mindig rötyögök: a csudáért volna bárki megkerülhetetlen? Tök simán el- és ki- és meg lehet kerülni bármit és bárkit, különösen, ha az ismerkedés az adott művészeti ággal vagy stílusirányzattal nem szervezett keretek között zajlik. Oké, mondjuk tudom, hogy Fritz Lang halhatatlant alkotott a Metropolis -szal, de utálom a fekete-fehér némafilmeket, és utálom a sci-fi-ket is (egyik sincs így, de tegyük fel). Ez meg mindkettő. Nem nézem meg. Tök simán elkimegkerültem a filmet, s ezzel Lang-ot is. Az ismeret, hogy van, nem azonos a befogadással. 
*** De nem a teljes életművet tűztük ki célul, hanem csak amiket megkívánunk.

5/5

(2017)

Ray Bradbury ma már fogalom. A Marsbéli krónikák, Ray Bradbury-től, szintén az. Szerelmem úgy kezdődött Bradbury-vel és a Marsbéli -vel, hogy valamikor a ’80-as évek elején megjelent egy egyenborítós kislemez (tudjátok, bakelit, kb. 20 cm átmérő, egy oldalon egy szám) a Rockhullám sorozatban. Az egyik oldalán a Hit együttes A vén csavargó halála című száma volt. Azt a Hajógyári szigeten hallottam egy koncerten. Jó szám. A kislemez másik oldalán egy számomra ismeretlen banda nyomott egy instrumentális számot. A szám címe megegyezett az együttes nevével, ami viszont megegyezett egy lengyel sci-fi író egyik regényének a címével (amiről akkor még csak annyit tudtam, hogy ennek Stanislaw Lem-nek van egy Solaris című könyve. Sercegősre hallgattam a Solaris Solaris -át*, és egy tabáni koncerten meglepődve konstatáltam, hogy a Solaris együttes lejátszotta a színpadról az LGT-t. A mai napig mindkettő kedvenc együttesem. No, és aztán a Solaris megjelentetett egy nagylemezt, Marsbéli krónikák címmel. Maga a tökély!** 

Bradbury könyve csak jóval később került a kezembe. Meglepő fordulattal, ha jól emlékszem, Apu polcán találtam rá, abban a régi, kemény táblás, narancssárga borítós kiadásban.

Akkor csalódást okozott. Pörgősebb sci-fi-re gondoltam. 

Mert Bradbury nem pörög. Bradbury nem űroperákat ír. Ahogy mondtam már: Bradbury nem sci-fi író. Bradbury író, aki ír sci-fi-t is. Bradbury egy csodálatos tollú író, gyönyörű képekkel, metaforákkal, leírásokkal, érzékeny és finom témákkal. De tizenévesen erre még nem voltam nyitott.

Sokkal később, túl egy keresztény felindulásból elkövetett önkönyvtár szelekción, aminek Bradbury is áldozatul esett (Varga Petyushoz került a könyv, tudtam, jó helyen lesz nála), de később kétségbeesett keresgéléssel újra beszerezve, újraolvasva már egészen másképpen hatott. Ez a kiadás az Európa Zsebkönyvek vaskos kötete volt, a leszálló rakétával, zöldeskék borítóval és több egyéb novellával. 

No, ennél az olvasásnál már ütött, amit olvastam!

Most azért került újra a kezembe a kötet, mert megnéztük Szerelmetesfeleségtársammal a nyolcvanas években készült, Rock Hudson-ös, háromrészes filmfeldolgozását.

(Sokkal rosszabbra számítottam. Ennek mércéje volt, hogy a sci-fi iránt olvasnivaló formájában tökéletesen közömbös párom ezt mondta: 
– Arra nagyon jó, hogy kedvet csináljon a könyv elolvasásához! 
És ez nem semmi mondat. S még hozzátette: 
– Bradbury, ha ilyen a könyv is, nem is annyira sci-fit ír, hanem filozófiát. 
Én inkább azt mondnám: költészetet.)

A filmet nézve többször bizonytalan voltam, hogyan is volt mindez az eredetiben. Leemeltem a polcról az immár sovánka Agave-s kiadást (ebben csak a Marsbéli van), és újra elolvastam. 

Bradbury két civilizáció kipusztulásán keresztül dicséri az életet. Az emberek akaratlanul kiirtják a marslakókat (a' la H. G. Wells), akik itt egy nem technológián, hanem filozófián alapuló, de roppant magas rangú civilizációt építenek ki. 

A marslakók és a földiek között valami különös, törékeny kapcsolat szövődik. Nem konfliktusmenes, mert a marsbéliek kezdetben félnek az embertől, ezért védekeznek. Aztán már csak magányosak, és szeretet koldulnak. Aztán kihalnak. Ahogy az ember is, csak mutatóba marad belőle itt-ott.

A könyv nem egy egybefüggő történet, hanem egy lazán, mégis szervesen egymásba kapcsolódó novellafüzér. A filmmel ellentétben nincsen központi alakja. Illetve a Mars az, és az emberek-marslakók kapcsolata. Ami végső soron az ember felelősségének, felelőtlenségének, magányának, szeretetéhségének a bemutatására szolgál.

A történetek, rövid impressziók ütősek, szépek, líraiak. Mondom, arról szólnak, hogy élni kell, élni szép, és élni csak kölcsönösen egymásra utalva lehet és érdemes. 
S az ember végül nem hódítja meg a Marsot, hanem hozzá menekül, hogy az befogadhassa őt. Mert amit meghódítunk, azt jobbára elpusztítjuk, felemésztjük. Szeretni csak alázattal lehet. Így lehet végső kicsengés, hogy amikor az apa elviszi kirándulni a feleségét és a gyerekeit, hogy mindenképpen és feltétlenül mutat nekik marslakókat, ((SPOILER: a víztükörre mutat, ahol megjelenik a családjuk tükörképe: – Itt vannak a marslakók!))

Bármerről nézem, Ray Bradbury az egyik kedvenc íróm.

* https://www.youtube.com/watch… 
** https://www.youtube.com/watch… ; 2015-ben megjelent a második része is: https://www.youtube.com/watch…

5/5

(2017)

Abban a könnyű-nehéz helyzetben vagyok, hogy egy célból több nagyon hasonló témájú könyvet támadtam meg a könyvtárban. Az egyikről már írtam értékelést*, de mivel azt az értékelést nem teljesen bizonyosan azok olvassák, mint emezt, az egyszerűség és az érthetőség kedvéért annak bevezetőjét most idemásolom.

*

El kell mondanom, hogy A Da Vinci-kód megjelenése és megfilmesítése óta tökéletesen hidegen hagyott. Annak ellenére, hogy a film Tom Hanks-es, őt pedig a Forrest Gump óta feltétlenül… A másik filmet, talán Angyalok és démonok , láttam, de nyomtalanul múlt el belőlem. Igazából most ez sem érdekelt volna, de Szerelmetesfeleségtársamat igen, őt meg szeretem nagyon, tehát megnéztem vele a filmet.

Gondolom, millió helyen milliószor elmondták, hogy ezer kérdést felvet Dan Brown története, Jézusról, Mária Magdolnáról, Da Vinci-ről, a Sion rendről, miegyebekről. Valószínűleg nem is lett volna ekkora sajtója, visszhangja ennek a kriminek, ha Brown nem írta volna oda a könyv elejére, hogy voltaképpen mindent komolyan kell belőle venni, ami vallás, tudomány és egyebek, csupán a történet összerakása az ő műve.

Már a film nézése közben feltűnt két dolog. Meg kell mondanom, nem unatkoztam rajta, elszórakoztatott, de csak annyira vettem komolyan, mint bármelyik Indiana Jones-filmet, a Titkok könyvtárát vagy bármi hasonszerű egyebeket. 

Pedig, Isten bizony, még nyitott is lettem volna egy-két dolog iránt. De csukott maradtam.

Az a két dolog, ami feltűnt és badarságnak tetszett már nézés közben a következő: 
1. Nagy Konstantin állította össze a Bibliát és ő szüntette meg, irtotta ki a gnosztikus tanokat. (Mármint ezt állította Brown egyik szereplője, véresen komolyan, és senki nem kérdőjelezte meg.) 
2. A Mária Magdolna Jézus életében betöltött szerepéről szóló elméletek valóban érdekesek, sokak számára megbotránkoztatók, de könyörgöm, Jézus vele való házasságát minimum már Nikosz Kazantzakisz pedzegette, s ha voltak már akkor is tiltakozások, nem omlott tőle össze a kereszténység. Azóta pedig hány és hány könyv jelent meg hasonló tartalommal, egek! A kereszténység, pedig, köszöni szépen, jól van. S csak egy dolog nem derült ki, vagy nagyon nem figyeltem: oké, ((SPOILER: a csajszi a jézusi vérvonal uccsó' sarja: de akkor mi van? A híres emberek sarjai nem feltétlenül lesznek ugyanabban jók, mint a felmenők: a regényíró csemetéje nem feltétlenül regényíró, a festőé nem feltétlenül festő, a politikusé nem feltétlenül politikus, a szobafestőé nem feltétlenül szobafestő, a bankáré nem feltétlenül bankár, és a megváltó nem feltétlenül megváltó.))

Ami meglepett: a teljesség igénye nélkül, nagy gyorsan vagy kilenc (!) olyan könyvet találtam, ami a Da Vinci-kód kijelentéseit iparkodik cáfolni. A bőség lepett meg. 
A csuda tudja, miért, de érdekelni kezdett a dolog, Hármat magamhoz is vettem a könyvárban. Egyet meg elhappoltam.

*

S akkor ez a könyv a második, amit kihoztam a könyvtárból. Bevallom, erre voltam legkevésbé kíváncsi. Ez amolyan lexikon-szerű könyv. A szerző szócikkeket rakott egymás mellé, amelyek A Da Vinci-kód legalapvetőbb témáit, történelmi, művészeti és földrajzi vetületeit tekintik át. A leghosszabb szócikk (azt hiszem, talán a Vatikánról szóló volt az) sincsen öt-hat oldalnál terjedelmesebb,

Szóval szócikk-gyűjtemény. Nem hangzik túl izgalmasan. Ellenben, de és viszont: olyan szellemes, művelt, kellemesen és okosan tömör, és sokszor annyira mulatságos, hogy egy idő után, hiába is gondoltam úgy, hogy az csupán a nagyon érdeklő részeket olvasom el, faltam a könyvet, és mintegy kezet fogtam a szerzővel. Olyan érzésem volt, hogy lent ülünk a kedvenc kiskocsmánkban, persze, a Fő téren, Palikánál, és ő két-három fröccs között megosztja velem, amit a kérdésben tud. S közben bevallja azt is, amit nem tud, s aminek utána kell néznie. S közben jókat rötyögünk a beszólásain. De nagyon jókat. (Olyan jókat, hogy nem is tudom mennyi idő elteltével, most kiírtam idézeteket a Moly-ra.)

Sharan Newman gyakorlatilag nem foglal állást Brown könyvével kapcsolatban, csak elmondja azt, amit a Brown-által felvetett témákkal kapcsolatban tud. Nem vitatkozik, nem ellene-mellette érvel, hanem megmondja azt a frankót, amit történészként tud. Mondhatni, az ismert tényeket felsorolva cáfolja meg Brown állításait, miközben az ember nem érzi azt, hogy cáfolni akar, csupán azt, hogy „gyere, elmondom, amit én tudok, történészként”. 
De Brown tételeinek a többsége ettől is kétvállra fekszik.

S így két Da Vinci-kódos háttér-könyv után azt kell mondanom, hogy Brown vagy nem olyan nagyon okos, mint amilyennek látszik, vagy tisztességtelen célja voltak a könyv elején levő kijelentéssel és magával a könyvvel. Tisztességtelen cél: tömör keresztény- és katolikus-ellenesség, csúsztatásokkal, ferdítésekkel és tömör hazugságokkal. Ami egy fikciónak megbocsátható lenne, de Brown azt állítja, ugye, hogy minden úgy van, ahogy leírta, mindennek utána nézett. Úgy fest, nagyon messziről nézte. :-P

* https://mohabacsi-olvas.blog.hu/2018/08/19/michael_haag_veronica_haag_a_da_vinci-kod_vilagahttps://moly.hu/ertekelesek/2282638

El kell mondanom, hogy A Da Vinci-kód megjelenése és megfilmesítése óta tökéletesen hidegen hagyott. Annak ellenére, hogy a film Tom Hanks-es, őt pedig a Forrest Gump óta feltétlenül… A másik filmet, talán Angyalok és démonok , láttam, de nyomtalanul múlt el belőlem. Igazából most ez sem érdekelt volna, de Szerelmetesfeleségtársamat igen, őt meg szeretem nagyon, tehát megnéztem vele a filmet.

Gondolom, millió helyen milliószor elmondták, hogy ezer kérdést felvet Dan Brown története, Jézusról, Mária Magdolnáról, Da Vinci-ről, a Sion rendről, miegyebekről. Valószínűleg nem is lett volna ekkora sajtója, visszhangja ennek a kriminek, ha Brown nem írta volna oda a könyv elejére, hogy voltaképpen mindent komolyan kell belőle venni, ami vallás, tudomány és egyebek, csupán a történet összerakása az ő műve.

Már a film nézése közben feltűnt két dolog. Meg kell mondanom, nem unatkoztam rajta, elszórakoztatott, de csak annyira vettem komolyan, mint bármelyik Indiana Jones-filmet, a Titkok könyvtárát vagy bármi hasonszerű egyebeket. 
Pedig, Isten bizony, még nyitott is lettem volna egy-két dolog iránt. De csukott maradtam.

Az a két dolog, ami feltűnt és badarságnak tetszett már nézés közben a következő: 
1. Nagy Konstantin állította össze a Bibliát és ő szüntette meg, írtotta ki a gnosztikus tanokat. (Mármint ezt állította Brown egyik szereplője, véresen komolyan, és senki nem kérdőjelezte meg.) 
2. A Mária Magdolna Jézus életében betöltött szerepéről szóló elméletek valóban érdekesek, sokak számára megbotránkoztatók, de könyörgöm, Jézus vele való házasságát minimum már Nikosz Kazantzakisz pedzegette, s ha voltak már akkor is tiltakozások, nem omlott tőle össze a kereszténység. Azóta pedig hány és hány könyv jelent meg hasonló tartalommal, egek! A kereszténység, pedig, köszöni szépen, jól van. S csak egy dolog nem derült ki, vagy nagyon nem figyeltem: oké, ((SPOILER: a csajszi a jézusi vérvonal uccsó' sarja: de akkor mi van? A híres emberek sarjai nem feltétlenül lesznek ugyanabban jók, mint a felmenők: a regényíró csemetéje nem feltétlenül regényíró, a festőé nem feltétlenül festő, a politikusé nem feltétlenül politikus, a szobafestőé nem feltétlenül szobafestő, a bankáré nem feltétlenül bankár, és a megváltó nem feltétlenül megváltó.))

Ami meglepett: a teljesség igénye nélkül, nagy gyorsan vagy kilenc (!) olyan könyvet találtam, ami A Da Vinci-kód kijelentéseit iparkodik cáfolni. A bőség lepett meg. 
A csuda tudja, miért, de érdekelni kezdett a dolog, Hármat magamhoz is vettem a könyvárban. Egyet meg elhappoltam.

Ez, aminek az értékelését írom, az egyik könyvtáras.

A szerzőpáros (vagy tesók vagy házasok, a véletlen névrokonságot nem feltételezem) végig megy az alapmű fő kijelentésein, témáin, majd bejárja a helyszíneket, és bemutat ezt-azt a film készítéséről is.

Voltaképpen apró könyvecske, szinte egy tenyérben elfér, de kellemes fogni, kinyitni, szép tördelése van, jó a kötése is, tetszik, hogy több színnel nyomták a szöveget (kevésbé tetszik, hogy a szövegnek választott sárga szín annyira halvány, hogy nagyjából olvashatatlan, szerencse, hogy nem vitték túlzásba a használatát) és megfelelő minőségűek a fekete-fehér képek is.

Sokkal fontosabb, hogy a könyv tartalma is megfelelő. 
A szerzőpáros sorra rávilágít arra, hogy Brown jobban járt volna, ha az egész művét, annak minden vetületével meghagyja a fikciók talaján, és nem erőlködik, hogy kutatás közben voltaképpen meggyőződött arról, hogy mindaz, amit ír, a krimi szál kivételével, igaz. Mert nem az. Nagyon nem. Sok téma felmerül, nem megyek végig rajtuk. De baj van a gnosztikus iratok pozicionálásával, baj Da Vinci szerepével, a festményei kiértékelésével, a pápai megrendeléseinek a számával, baj van a Sion-renddel, sok baj a történelmi adatokkal, de még Párizs földrajzával is. Vagyis a regény mindössze egy fikció, semmi több. Annak viszont szórakoztató, izgalmas és szellemes, belátom. Khm, illetve a belőle készült film az, mert a regényt nem olvastam, de nem is vagyok rá kíváncsi. Nem elvből, vagy sznobizmusból, csak úgy általában nem.

Hacsak a konspirációs elméleteknek megfelelően nem éppen az-e a bizonyíték az igaza mellett, hogy minimum kilenc cáfolat jelent meg róla nagy hirtelen. Amiből ma a másodikat már el is kezdetem ma.

4/5

(2017)