Ray Bradbury: Marsbéli krónikák

2018. augusztus 19. - Mohácsi Zoltán

Ray Bradbury ma már fogalom. A Marsbéli krónikák, Ray Bradbury-től, szintén az. Szerelmem úgy kezdődött Bradbury-vel és a Marsbéli -vel, hogy valamikor a ’80-as évek elején megjelent egy egyenborítós kislemez (tudjátok, bakelit, kb. 20 cm átmérő, egy oldalon egy szám) a Rockhullám sorozatban. Az egyik oldalán a Hit együttes A vén csavargó halála című száma volt. Azt a Hajógyári szigeten hallottam egy koncerten. Jó szám. A kislemez másik oldalán egy számomra ismeretlen banda nyomott egy instrumentális számot. A szám címe megegyezett az együttes nevével, ami viszont megegyezett egy lengyel sci-fi író egyik regényének a címével (amiről akkor még csak annyit tudtam, hogy ennek Stanislaw Lem-nek van egy Solaris című könyve. Sercegősre hallgattam a Solaris Solaris -át*, és egy tabáni koncerten meglepődve konstatáltam, hogy a Solaris együttes lejátszotta a színpadról az LGT-t. A mai napig mindkettő kedvenc együttesem. No, és aztán a Solaris megjelentetett egy nagylemezt, Marsbéli krónikák címmel. Maga a tökély!**

Bradbury könyve csak jóval később került a kezembe. Meglepő fordulattal, ha jól emlékszem, Apu polcán találtam rá, abban a régi, kemény táblás, narancssárga borítós kiadásban.

Akkor csalódást okozott. Pörgősebb sci-fi-re gondoltam.

Mert Bradbury nem pörög. Bradbury nem űroperákat ír. Ahogy mondtam már: Bradbury nem sci-fi író. Bradbury író, aki ír sci-fi-t is. Bradbury egy csodálatos tollú író, gyönyörű képekkel, metaforákkal, leírásokkal, érzékeny és finom témákkal. De tizenévesen erre még nem voltam nyitott.

Sokkal később, túl egy keresztény felindulásból elkövetett önkönyvtár szelekción, aminek Bradbury is áldozatul esett (Varga Petyushoz került a könyv, tudtam, jó helyen lesz nála), de később kétségbeesett keresgéléssel újra beszerezve, újraolvasva már egészen másképpen hatott. Ez a kiadás az Európa Zsebkönyvek vaskos kötete volt, a leszálló rakétával, zöldeskék borítóval és több egyéb novellával.

No, ennél az olvasásnál már ütött, amit olvastam!

Most azért került újra a kezembe a kötet, mert megnéztük Szerelmetesfeleségtársammal a nyolcvanas években készült, Rock Hudson-ös, háromrészes filmfeldolgozását.

(Sokkal rosszabbra számítottam. Ennek mércéje volt, hogy a sci-fi iránt olvasnivaló formájában tökéletesen közömbös párom ezt mondta:
– Arra nagyon jó, hogy kedvet csináljon a könyv elolvasásához!
És ez nem semmi mondat. S még hozzátette:
– Bradbury, ha ilyen a könyv is, nem is annyira sci-fit ír, hanem filozófiát.
Én inkább azt mondnám: költészetet.)

A filmet nézve többször bizonytalan voltam, hogyan is volt mindez az eredetiben. Leemeltem a polcról az immár sovánka Agave-s kiadást (ebben csak a Marsbéli van), és újra elolvastam.

Bradbury két civilizáció kipusztulásán keresztül dicséri az életet. Az emberek akaratlanul kiirtják a marslakókat (a' la H. G. Wells), akik itt egy nem technológián, hanem filozófián alapuló, de roppant magas rangú civilizációt építenek ki.

A marslakók és a földiek között valami különös, törékeny kapcsolat szövődik. Nem konfliktusmenes, mert a marsbéliek kezdetben félnek az embertől, ezért védekeznek. Aztán már csak magányosak, és szeretet koldulnak. Aztán kihalnak. Ahogy az ember is, csak mutatóba marad belőle itt-ott.

A könyv nem egy egybefüggő történet, hanem egy lazán, mégis szervesen egymásba kapcsolódó novellafüzér. A filmmel ellentétben nincsen központi alakja. Illetve a Mars az, és az emberek-marslakók kapcsolata. Ami végső soron az ember felelősségének, felelőtlenségének, magányának, szeretetéhségének a bemutatására szolgál.

A történetek, rövid impressziók ütősek, szépek, líraiak. Mondom, arról szólnak, hogy élni kell, élni szép, és élni csak kölcsönösen egymásra utalva lehet és érdemes.
S az ember végül nem hódítja meg a Marsot, hanem hozzá menekül, hogy az befogadhassa őt. Mert amit meghódítunk, azt jobbára elpusztítjuk, felemésztjük. Szeretni csak alázattal lehet. Így lehet végső kicsengés, hogy amikor az apa elviszi kirándulni a feleségét és a gyerekeit, hogy mindenképpen és feltétlenül mutat nekik marslakókat, ((SPOILER: a víztükörre mutat, ahol megjelenik a családjuk tükörképe: – Itt vannak a marslakók!))

Bármerről nézem, Ray Bradbury az egyik kedvenc íróm.