A továbbiakban még mindig ellentmondásos a viszonyom King-hez. Ilyen-olyan jelekből azt szűröm le, hogy én most az egyik legnépszerűbb könyvét olvastam. Öööö… Minden bizonnyal velem van a baj, minden cinizmus és szarkazmus nélkül.

Akkor gyöjjön a lecsó!

A remény rabjai 
Nem King tehet róla, de így olvasva, sok évvel a film megnézése után, olyan volt, mint mondjuk a Robinson Crusoe rövidített, diákbarát verziója (értsd: értelmetlen, kiherélt, semmi köze az olvasás élményéhez). Nem könnyítette a beleélést, hogy a Tim Robbins által életre keltett főhős, ugye, nem kis termetű, és valami nagyon kedvesen naiv, míg a könyv főhőse apró termetű, és a környezete számára egy arrogáns fütyi. Arról már talán King tehet, hogy a Robbins által formált alak mélyebb nyomot hagy, mint a tollal formált. Gondolom, a filmben a polkorrektség jegyében lett az ír barátból néger (bocs': afroamerikai). Ez még bosszantó is lehetne. Morgan Freeman miatt mégsem az. Freeman ugyan hozza a szokásos, mindenhol eljátszott, bölcs öreg afronéger-figurát, aki higgadt, okos, de fene nagy érzelmei azért átjönnek, de felteszem a kezemet, itt pont ez kell. 
Ebben a könyv-változatban valahogy olyan minden, mint ha a Facebbok helyett a telefonomra a Facebook Lite-ot dobom fel: gyorsabb is, nem zabálj az aksit, minden benne van, de valahogy mégsem ugyanaz, nem elégít ki.

A jó tanuló 
A kisregény kezdetén majdnem letettem. A téma miatt. Ami már a csapból is, hetven éve, folyamatosan, minden hétre prolongálva valamilyen formában. 
Aztán amikor a kisfiú és a vérnáci ambivalens kapcsolata beindul, ott valami nagyon jó veszi kezdetén. Érezhető, hogy bizony 

King itt fent tartja az érdeklődést,

Aztán felpörögnek a dolgok. A történelmi kamaradarab (aminek azért volt előzménye; bár jobban belegondolva, nem is tudom, melyik volt előbb, King írása, vagy Polanski zseniális mozija, A halál és a lányka, Sigourney Weaver-rel és Ben Kingsley-vel?) átcsap 

Az, hogy a fiú és az öreg egymástól függetlenül jutnak ugyanarra a megteendő következtetésre, és teszik meg ugyanazt pepitában, valahogy szájbarágóssá tette és hihetetlenné tette a történetet. Annak ellenére, hogy a tanulság, amit azért King, biztos, ami biztos, megfogalmazott (de milyen jól!), azért nem bízatik az olvasóra (meg kellene keresnem szó szerint, de ezt majd kicsit később): az állat mindenkiben ott van, de helyzet és döntés kell ahhoz, hogy manifesztálódjon. 
A cselekmény során nagykamasszá serdült kisöcsink 

Értem én, hogy King nem Dosztojevszkij, de valahogy autentikusabb lett volna ha a kisvárosi csákó lelkében zajló, magával vitatkozó önmarcangba mélyed bele, és nem Tarantinó-módra való egyszerűséggel oldja meg 

Állj ki mellettem 
A könyv legsikerültebb darabja! Meg nem tudom magyarázni miért. A természetes asszociáció azonnal a Kamaszkorom legszebb nyará-t, illetve az American Graffiti-t jutatta eszembe. Nem a cselekmény a lényeg, nem a halottkeresés, megtalálás, nem a véreb, nem az, ami történik, hanem hogy volt egy gyerekkor, annak vannak kulcseseményei, és ezek az események aztán voltaképpen meghatároznak nagyon sok, későbbi történést, és később nyerik el igazi jelentésüket, súlyukat. 

Múltbanézés, nosztalgia, barátság, kamaszduma, egy kis izgalom, Amerika, kisváros, múló idő. No, ez tetszett!

A légzőgyakorlat 
Szégyen, nem szégyen, eddigre elfáradtam, érdektelen lettem… Kb. húsz oldal után feladtam, mert elvem, hogy ami nem érdekel, nem olvasom, amíg annyi minden van, ami érdekel!

2,5/5

(2015)

(Van valami pikáns abban, hogy az ember tudja, az értékelését a szerző is olvassa, de azért sem írok másképpen, csak úgy mintha nem tenné!)

A maga műfajában, és ez nem degradálás, hanem elismerés, hibátlan! (Na jó, nem [erről később], de mégis az!)

A cselekmény felépített, a figurák koherensek, a cselekmény hihető (na jó, nem [erről később], de mégis az!), a poénok ülnek, nevetünk, izgulunk, borzadunk, minden, ami kell. 

Nincsenek a könyvben olyan, hogyan is mondjam, mi erre a jó szó, na,olyan suta megfogalmazások, pajszerral a szövegbe illesztett részletek, poénok, mint az általam eddig olvasott másik két könyvében (s mint oly sokszor Vavyan Fable regényeiben), de benne van az az elementáris humor, cselekményvezetés, fantázia, mint azokban.

Cameron Larkin figurája hajadzik Harry Hole nyomozóéra sok mindenben. Nem tudom ki „szült” először, Nesbø-e vagy Réti, de az alak nagyon kitalált: a bűnüldözés peremvidékén élő nyominger, zseniális aggyal, mégis a kisember összes tulajdonságával, egy csipetnyi sem az Angyalból, egy fikarcnyi sem Hercule Poirot-ból, naná, hogy semmi Lupin-ből, se nem szép, se nem jó bunyós, alkoholista, rendszeresen másnapos (konkrétan mindennap), vacakul öltözködő (bár ez Larkinnál taktika is), a nőkre vaskosan felfigyelő, de párkapcsolatban élni képtelen nyominger, aki kisemberi csetlésbotlásai között, szembe menve a Szerv egészével, rendre megoldja az ügyet. Nem csupán agyban, hanem mindig valami akció során. Amiben nem a szuperembersége a döntő, csak semmi Die Hard, véres, koszos trikó, hanem a sérülékenységében, teljesen emberi félelmeiben, gyávaságában is ötletes megoldásai győzedelmeskednek. Szóval nem tudom, a figura „svéd-e vagy magyar” (a' la Hobó), de ki- és eltalált.

De Cameron tud röhögni. Illetve nem tud nem röhögni, nem megfogni a helyzetek komikumát, akár a morbiditásig (pl. a szétlőtt fejű áldozat mellett: „Ugyan, ki lát be egy öngyilkos fejébe?” „Most éppen_bárki_!”) Mi meg vele röhögünk. Meg néha rajta. Meg az empátia folytán bizony magunkon, mert teljesen megértjük őt. Ezért is izgulunk érte. Meg vele,

A könyv számomra egyetlen nagy kérdése, hibája, bár vitatható az érvelésem, de nem tudok túllépni, 

A könyvről, mint tárgyról: a borító hihetetlenül nem fedi a tartalmat. Ez a deep purple színvilág a sejtelmesen közeledő emberrel a csupasz tájban, meg az arany betűk nekem nem izgalmas, röhögséges krimire, hanem jócskán csöpögős szerelmi nyáladzásra hívnak. A következő kiadásban már nincs arany betű, egy fokkal jobb, de marad a deep purple színvilág. Az uccsón meg egy kamaszkorból éppen kikerült nagyon macsó csávó vág nagyon elszánt arcot, egy komoly flintával a vállán: de hogy kire akar a könyvből utalni az rejtély, mert Larkin idősebb, pocakosabb, rendezetlenebb. Ráadásul nem mászkált puskával a vállán egyszer sem a könyv cselekménye során. Szóval ez nem jött össze. 
Aztán: a borítón azt olvasom: egy ex-zsaru megtörtént esete. Nem tudom, ki az ex-zsaru, Réti, Larkin (úgy tudom, mindkettő aktív), és mi a megtörtént az esetből,  

és hol történt ez meg, de ez a mondat úgy felesleges és érthetetlen, ahogy van. Ez a szöveg a későbbi kiadásokon, tény, nincsen rajta.

De ez már csak szőrszálhasogatás. A lényeg az öt csillag. :-)

P. S.: Réti úrnak nem jó hír, nekem és a fiamnak igen: a Rukkoláról a mai napon, aznap, amikor az értékelést írtam, megkaptam a könyvet (én könyvtári példányt olvastam.) Hurrá!

5/5

(2015)

A Tom Sawyer kalandjai-t kötelező szeretni, és nem is lehet nem ezt tenni: kiskamaszokról szól, humorosan, izgalmasan, szerelemmel, kincskereséssel, gyilkossággal, és feledhető-e a fejünk fölött kötélen forgatott döglött macska, mint munka-megváltó cserealap? 

A Huckleberry Finn-t viszont már gyerekkoromban sem szerettem igazán. Nem fogott meg a sztori. Ha rabszolgaság, akkor Gyökerek. Akkor is, ha Twain kora közelebb volt a történéshez. Ebben a témában még a Tamás bátya is jobban alap. S hiába, hogy valamiért a hivatalos irodalom jobban szereti Huck-ot, én nem. Még képregényben sem. Valahogy olyan érzésem van, hogy Huck története a polkorrektség miatt győzte le Tom-ot.

Dargay rajzai hatalmasat dobnak a sztorin. Nagyon hatalmasat. A csillagokat Dargay kapta, miatta nálam is marad a füzet.

4/5

(2015)

Card-nak hála, a sorozat harmadik részében, hátunk mögött tudva a második kötet féltörténelmi indiánuniós Gojko Mitič-Tecumseh feltámadós/Alvin-gyógyította történetét, visszatérünk a első rész hangulatához, cselekményéhez.

Pazar, na! Leginkább az Isten-látogatta (naná, hogy nem, de ez hamar kiderül), gyerekgyáros farmer figurája eltalált. Az ő személyében növekszik a keresztény-fanatisták tábora a könyvben, s ahogy növekszik a tábor, úgy lesz egyre szimpatikusabb a mágiát használok serege, Alvinnal az élen.

Alvinnal, aki egyre erőteljesebben válik istenné, pardon, teremtővé. Illetve Teremtővé. A cselekmény felépített, nincsenek holtjátékok, egymásra épülnek a mozaikok, tettek, indítékok, és haladunk a vég felé (remélem!).

Alvin még mindig szimpatikus, meg mindenki az, akinek annak kell lennie, és mindenki finoman egyre ellenszenvesebbek, akiknek meg annak kell lenniük.

A történet „beszippant” (hű, mennyire rühellem ezt a szót!), nem enged el, nagyon finoman adagol erkölcsi értékeket, világszemléletet. Akkor is, ha jobbára a keresztények azok, akiket nem kell szeretni, akik bigottak, véreskezűek, -gondolatúak. Ahogyan az már az első részben is volt, csak itt „fokozódik a drámai feszültség” (a' la Nagy Feró).

Csak azt az arany ekét nem értem, innen nézve tök értelmetlen, felesleges és botor kreatúrája Alvinnak. Ha később megkapja a csehovi pisztoly értelmét, akkor megbocsátva, de nekem kilógott a logikából.

Van egy jelenet a könyvben, ami viszont kiemelkedőn döbbenetesen jó. Akkor is, ha nem mond hatalmas dolgot. A lényege, spoiler nélkül: ha valaki maga hívja be a gyűlöletet a szívébe, a gondolatai, a tettei által, annak nem lehet segíteni, azt viszi a maga lendülete, a szemére, szívére leereszkedett vörös köd, s csak ha önmaga rádöbben, mit is tesz, csak akkor van kiút. Kétszer olvastam el ezt a részt (hogy melyiket, annak megfejtője között kisorsolok egy Rózsa Gyuri-féle piros hangszórót. :-D )

Jó ez, bizony, jöhet a folytatás, még akkor is, ha megkaptam a figyelmeztetést: a többi rész inkább a nem annyira sikerült másodikra hajaz. Azt majd én eldöntöm (ha tartok is tőlük)!

4/5

(2015)

Valahogy úgy volt ez, hogy persze, hogy naná, hogy előbb Bródy volt a szívemhez közelebb. Naná: „És ha egyszer rajtam, lánckerék taposna / Alattam a föld is, sírva beomolna.” És: „Ne gondold, hogy tiéd a világ!” Mint a jéghegy legcsúcsa. A szembenállás, a finoman megfogalmazott maró gúny, a jelképekbe rejtett, fájdalmas múlt („Gyökér, lomb és száraz ág / Háromféle valóság. / S ki háromból csak egyet lát / nem látja a fát magát”; [Vásárhely]) szembeszökőbb és egyértelműbben személyhez köthetőbb, mint a zene hovatartozása. Aztán idővel az ember megtanul szelektálni, és felismeri egy együttesen belül is, hogy ki a zeneszerző. Nemcsak abból, hogy általában az énekli a dalt.

Bródy dalai jobbára jók, dallamosak, könnyűk, ötletesek. Likasra hallgattam a Hungarian bluest. Szörényi lemeze a Hazatérés nem lett likas. De mélyebb élményt jelentett. És én akkor, úgy tizensokévesen figyeltem fel rá, és kezdtem nagyon értékelni, amit csinál. A Kőműves Kelemen letaglózott, pedig csak a tévében láttam, de ráéreztem az együtteses dalainak az ízére is, a gitártudására is, meg az énekhangjára is.

A könyv: meglepően őszinte. Nem kertel, kimond. Emberi kapcsolatok problémáit, mikor, kivel mi volt a baja. A saját, netán megkérdőjelezhető lépéseit: lenyúlta Koltay Gergely feleségét, ha nem is véglegesen. A pénzügyeket: többször forintosít gázsikat, s szisszen is az ember, „Egy fellépésre egy misi? Bakker, megyek Illés-tagnak!” Sőt, kimondja azt is, hogy miközben az Illés ikon, aközben a tagok számára munka. Imádja/ta csinálni, élnek a színpadon mindannyian, de ugyanakkor komoly pénzkereseti forrás.

Ugyanilyen őszintén beszél az együttesei (Illés, Fonográf) belső dolgairól, Illés Lajos és Pásztory Zoltán komoly ivásairól, a Bródyval való munkakapcsolatáról, a Koncz-konfliktusról, a hitéről, spirituális és transzcendens élményeiről, a politikai irányvonaláról, stb..

Nem tűnik úgy, hogy meg akarná mondani a frankót. De a saját véleményét nagyon nyíltan vállalja, miközben nem akarja senki másra ráerőltetni.

Stumof András érdekes formát választott az interjúkötetnek: nem interjú, hanem gyakorlatilag folyószöveg. Memoár. Miközben interjú. Nem is rossz megoldás!

Nagy alakú kötet, mégis pár nap alatt befaltam. Persze, benne van az is, hogy a saját múltam is így-úgy benne van, ha nem is közvetlen kapcsolatban Szörényivel, csak a korhangulat és a rockzene szeretete, lelkes fogyasztása végett.

Viszont tény: Szörényi István utáni darabjait képtelen voltam végighallgatni. Untattak. Nem azért, mert nem rockzene egyik sem, hanem azért, mert nem voltak izgalmasak. A könyv hatására teszek még egy próbát.*

Szörényi eddig is szimpatikus volt, bár nem tűnik könnyű embernek, most még inkább azzá lett. 
Isten éltesse!

* Hát, nem, nem jöttek be. Bármilyen nyíltan is álltam hozzájuk, még mindig unalmasak. 

4,5/5

(2015)

Ahogy a fülszöveg mondja, az utolsó olyan epizód, amit Goscinny és Morris együtt készített.

Az utóbbi időben több olyan füzet jelent meg, amihez egyiküknek sincs köze. Nem voltak rosszak, értékeltem őket. De valami hiányzott belőlük, hogy hatalmas cöcenés legyen a végeredmény. Nem tudtam igazán megfogalmazni, hogy mi.

Azt hiszem, ennél a füzetnél megértettem: a képregény és a valóság kapcsolata. A Vadnyugat nem csupán díszlet, hanem információ-forrás is. Miközben az ember jókat röhög, persze mind a képi, mind a szöveg humorán. Nem arról van szó, hogy bebiflázandó memoriterek lennének Luke kalandjai, a cöcenősek, hanem finom információ morzsákról. Itt például arról, hogy például a postát Pony Express-nek hívták ott és akkor. Meg hogy a távíró már milyen régen létezik. Meg hogy a postások nem csupán A jövő hírnökében (The postman) kulcsfigurák, hanem azok voltak már százötven-kétszáz éve is.

S közben Luke mindent megold. Még akkor is, ha ebben az esetben a két küzdő fél közül csak azért áll az egyik mellé, mert csak. Ugyanúgy a másik mellé is állhatott volna. Számára emígyen semmilyen tétje nincsen a hova-állásnak. De persze a hova.állásával leplezi le azt, aki viszont tényleg gonosz.

Vegyétek, vigyétek, nézzétek, olvassátok!

4/5

(2015)

A Flórián téri Libriben futottam bele a könyvbe. Szimpi volt, de pénz híján, leértékelés ide-oda, otthagytam. A könyvtárból viszont a Naiv/Szuper-t viszont (az volt bent) azonnal magamhoz ragadtam.

Amikor a Dopplert elolvastam, ismét elkövettem, amit nem szoktam: az értékelésem megírása előtt olvasgattam a többiek értékeléseit. Meglepődtem. Nagyon.

A könyv témája ismert: Doppler, a békés, rendezett körülmények között élő kispolgár egy, a bringájával történ nagy esése után zsipsz-zsupsz kiköltözik az erdőbe, egy sátorba. Maga mögött hagyja jól fizetett munkáját, a családját, az egész egzisztenciáját. Megcsömörlött mindentől. A családtól mégsem. De ez sem tartja vissza. Elsősorban az emberekből van elege.

Hopp, csettintettem, idáig stimmel. Szerelmetesfeleségtársammal mostanában többször kerestük a lakatlan szigetet. Általában ketten mennénk, de volt már neki is, nekem is, hogy egyedül… Lassan ötvenéves vagyok, s nagyon sok dolog fáraszt, értelmetlennek tűnik, s nem nagyon hiszek az emberek nevelésében. A kondcionálás meg utálatos. Hátrébb léptem tehát önmagamhoz képest. Régebben sokkal előrébb álltam (hogy mennyire, azt a hétvégén Wolfi barátom mondta el, csudálkoztam is rajta; a részletekben lakó önfényezéstől megóvom a blogom olvasóit). De ma már messze nem vagyok az és ott, aki akkor és ott voltam. Ugyancsak leszűkült azoknak az embereknek a köre, akknek a sorsa közelről érint, és még az övék sem annyira közelről. 

Szóval, na, empatikus voltam Dopplerrel. Amikor a semmittevésről beszélt, a szakadatlan tevékenység hiányáról, akkor meg egyenesen irígykedtem.

De a kivonulás, lásuk be, nem döntés következménye, hanem állapot. Az okosság mellőzése, ahogyan Doppler írta. Mert okosan az ember nem dönt oktalanul. S az ok még nem okosság, csak kindulópont. Sokunknak van/lenne oka erre-arra, ezt-azt megtenni, de mert okkal is oktalanok vagyunk, nem lépünk semerre, nem teszünk semmit. A társadalmi elvárások vas-kényszere és a cukrozott takonyban való fincsi-pancsi esete, ugye. Oktalanok vagyunk, mert okosak vagyunk. Miközben lenne okunk.

S kiderül, kivonulni csak ideig-óráig lehet, mert úgyis utolér minden odakint is. Pláne, ha csak fárasztanak, de nem utáltuk meg teljesen az embereket, és a szívünk mélyén azért él az empátia és a filantrópia nemes parazsa. Miközben azt hisszük, hogy fittyfenét.

Loe stílusa (mondom a második könyv után) változatos. A Naiv ultranaiv megfogalmazása után Doppler egészen más. Miközben valahol ugyanaz. Ettől a máshogy ugyanaztól nem volt csalódás Doppler.

Eh, sok ez a város, sok ez a világ! Csigaház kellene. Hogy legyen egyedüllét, legyen egy kis szusszanás. Elgondolkodás. Lecsöndesedés. 
Aztán úgyis széttörik, kalapáccsal a házat. 
De addig is…

S ezt írták le sokan a Moly-on. Pedig azt hittem, csak én lettem rosszabbá, empátia-hiányossá, emberkerülőbbé. De úgy fest, feleim, mi patkányok, ebben a szűk térben, egyre kevésbé viseljük egymást, s ráadásul ránk kényszerítenek valami mókuskerék tempót, csak nincs kijárat. 

Illetve akkora levegőt kell venni hozzá, hogy nem bírja a tüdőnk. 

Meg túl okosak is vagyunk, hogy meglépjük. 

Ezért maradok én is okkal is oktalan.

4/5

(2015)

Összeomlott a rendszerem! Az agyamban. Neurológiai kékhalál.

Eddig azt olvastam mindenhol, hogy a tudatosság, a logika, az ésszel felfogott dolgok megélése önérdek, a személyiség alapvető eleme. Még Pál apostol is azt írja, hogy „változzatok el a ti elmétek megújulása által”. 
És persze, hogy naná, de itt meg egészen mást olvasok.

Amit olvasok, nem mond ellene teljesen a fentieknek, de jelentősen árnyalja, kiegészíti és részben át is írja azt.

Tudniillik azt olvasom rendre, fejezetről fejezetre, hogy a tudatalatti döntések, a lélekmélyi vonzódások, befolyások, döntések jóformán jelentősebbek, erősebbek, mint amit tudatos szinten megélünk. A fülszöveg címe elég vaskos betekintést nyújtanak a témakörökbe, hol, miben, hogyan döntünk másképpen, mint ahogyan a valóságban gondoljuk.

S azt is olvasom, hogy a legtöbb ember meg van arról győződve, hogy jómaga természetesen nem így, nem ennyiszer, nem ennyire van alárendelve a rejtett énjének. S naná, hogy én is így gondolom, mert nehogy már ne a cizellált kis józan eszem vezessen!

Aztán belegondolok ebbe-abba, az első házasságomba, a szimpátiáimba, egyebekbe, s rá kell jönnöm, a fene megette a tudatosságot. De azért nem adom fel!

Vagy mégis? Belekezdtem egy másik könyvbe is. A szerző egyéb dolgai miatt kerestem meg a könyvtárban. A címe: A tudattalan. Nem volt tudatos döntés…

A kérdés már csak az, ki lehet-e cselezni tudatosan a tudattalant?

4/5

(2015)

HVG Könyvek, Budapest, 2013, ISBN: 9789633041161 · Fordította: Bányász Réka

Ez egy rövid értékelés lesz.

A könyv jó ha nem Asimov írásaként olvasom, hanem Burroughs vagy sci-fi Nick Carter-ként. Izgalmas, fordulatos, meglepő, ötletes. Könyvjelzőnyi nagysága folytán jóformán wc-s, együltő-helyes olvasmány.

A könyv rossz mert felületes, a jellemek fekete-fehérek, egysíkúak, kiszámíthatók, ahogyan maga a történet is. Valahogy Pirx kalandjai jutottak eszembe róla, de nem a Lem-regény (mert az csillagos ötös), hanem a magyar filmes megvalósítás: az ember élvezi, de közben röhög is nagyokat, meg elképed a silány a technikai megvalósításon.

Na most: itt a sorozat többi tagjai is. Elolvasom őket is.

3/5

(2015)

Teljesen szűz voltam Loe-ból. Szerelmetesfeleségtársam névnapja végett szédültem be az óbudai Libri légkondis boltjába, ott láttam meg leértékelve, egyszerűen megtetszett a borítója. De óvatos duhaj vagyok, nem gyúrtam rá azonnal, megtartottam a birtokba vételt, mégha ideiglenes is a birtoklás a másnapi könyvtárlátogatásra.

Loe egy mai, norvég író, aki egy rövid guglizásból leszűrve, nagyon szeret félmosolyogni. 

S az van, hogy gáz van, mert amikor olvasni kezdtem, és nem tudtam letenni, és nem tudtam miért is olvasom, amikor voltaképpen semmi különös, csak röhögök nagyokat, sűrűn, nos akkor bevillant, hogy kicsit olyan ez a szimpátiám, mint Szerelmetesfeleségtársammal, akivel stimmolunk 90-95%-ban, s olyan is, mintha a saját kiskamasz naplómat olvasgattam volna. Csak azon nem röhögök ekkorákat.

Aztán meg elborzadtam, mert a pasi, a főhős nem kiskamasz, hanem vastagon felnőtt, bár a mai elcsúszott világban már csak fiatal felnőttnek hívják. De az a szitu, hogy (fiatal) felnőttnek meg idióta a lelkem. Nem csupán naiv. Mintha Forrest Gump vagy az Algernonos Charlie dolgait olvasgatnám, biza'!

Aztán néha kikacsint valami a szövegből, s az ember elgondolkodik. Például azon hogy melyik a hülyébb dolog: a kalapácsos gyerekjátékot verni, ha szétba…ltázz az ideg, vagy elküldeni mindenkit a qurva anyjába, tekintet nélkül a fennálló (vagy éppen ezáltal megszűnő) kapcsolatokra? Melyik idiótább: csopperrel döngetni a városban hajnali egykor, százharminccal az Árpád-hídról státuszszimbólikusan lefelé, döngessem meg az anyját, akit zavar, vagy pöttyös labdával a falra passzolgatni? 
Az ördög tudja! Vagy inkább az Isten.

De főhősünk bármennyire infantilis a korához képest, s nem egyszer, nem kétszer koppan a fejünk az asztalon miatta, szimpatikus csákó.

Csak a könyv befejezetlen. Csupán abba van hagyva. 
Ahogy most ez az értékelés, a következő mondatrész után: hol a következő Loe-kötet, ha az is ilyen jó?

4/5

(2015)

A hasonmás olvasása után „természetessé” vált, hogy egy-egy könyvtárlátogatás után jön velem egy-egy Réti-kötet is. Ez volt az első „természetes”. A hasonmás az olvasni nem annyira szerető fiamat két vállra fektette, olvasni akart még Rétit. Amikor ezt a kezébe adtam, örömködött. Aztán lelohadt, majd a felénél visszaadta. Pedig A hasonmás-t közben már be is szerezte magának.:-)

Én meg csak azért is elolvastam A parfümör-t. 
A közepéig nem voltam lelkes. Hiányzott belőle az az elementáris humor, ami A hasonmás--ban zsigerileg ott volt. Ez egy krimi. Pont. Vagy mégsem…?

A negyedéig tart a bevezetés. Kicsit hosszú, de belátom, elfogadom, nélkülözhetetlen, nem felesleges, mert nem lenne nélküle kerek a történet.

Aztán beindul és meg sem áll a végéig. Hullanak a szereplők, mint Trónok harcában, de Réti nem kegyetlen, a jók megmaradnak. A szereplők döntő többsége nem klisés, élő alak, az egymásba gabalyodó két főszereplőt meg is kedveljük, és ha már őket igen, akkor a pocakos rendőrnénit is. A többiért nem kár.

Pörög a cselekmény, izgulunk is, nagy csavarok nincsenek, de kicsik vannak, emiatt hiányérzet sincsen. Nem lehet letenni (bár a fiam letette; botorság volt).

Kezdetben féltem, hogy valamiféle remake-je lesz Süskind regényének, a címében is linearitást mutató Parfüm-mel, de szerencsére csak a főalakok fő képessége, a hihetetlenül kifinomult szaglás a közös a két regény között. 
Mondjuk kérdésként végig ott volt bennem, hogy menyire valóságalapú Kardos Gitta kutyákat megszégyenítő szaglása, az illatokkal való befolyásolás lehetősége, az érzések manipulálása (mármint szintén az illatokkal), de elhittem Rétinek, hogy lehetséges, s hátha a szakmája tapasztalata adta az ötletet.

Voltaképpen, krimi ide, amoda, s egyértelműen, felvállaltan szórakoztató irodalom, az az erkölcsi dilemma, amit Gitta átél (az illatokkal titokban történő befolyásolás lehetősége) mennyire etikus, sőt, adott esetben mennyire bűn, azért ad egy kis csettintős pluszt a könyvnek. S jó, hogy Réti nem rágja a szánkba a választ, s inkább nyitva hagyja a kérdést. 

S ha már erkölcsi dilemma: Gitta végső megoldásának erkölcsi mérlegelése külön kérdés: volt-e joga, alapja megtenni, amit megtett, súlyozható-e a bosszú keménysége, erkölcsös-e egyáltalán a bosszú, ha a maga tettei, döntései sem voltak hófehérek, s a tettének a fölényesen túlsúlyos gonoszsága felmenti, indokolhatja-e az általa kiötlött ötletes, de irreverzibilis ellenhatást?

Szóval, ha akarom (akarom!) picit több is ez, mint szimpla, pörgős, jó kis krimi!

Tegnap bent volt a könyvtárban a „Kaméleon”! :-)

3,5/5

(2015)

Kezdjük az alapoknál: valami fenntartás van bennem King iránt. Nem tudom, miért? Pedig olvastam nagyon jót is tőle. Meg rosszat is. Az Állattemető például nekem az volt. 
De tény, ami tény: a könyveit, ezt sem, nem lehet letenni, veszettül olvastatják magukat.

Carrie beteg. Beteggé tette a szocializációja, és az eklézsiogén neurózisban szenvedő anyja. Carrie különös fajta: tárgyakat mozgat érintés nélkül. 
Carriet szeretjük, amíg lehet. Aztán nem nagyon lehet. Carrievel empatikusak vagyunk. Amíg lehet, mert aztán nem lehetünk azok.

A könyv szerkezetét is szeretjük: az újságcikkel, visszaemlékezésekkel, interjúkkal az idővel játszó cselekménybonyolítás nagyon frappáns, előre vetítenek ezt-azt, és lebilincselnek. Pazar, na!

Aztán meg nem az. A Hamupipőke-ébredésnél (jó-jó, feldob egy ruhat egy nőt, nem vitatom, de ennyire? Vitatom!), ahogy a rút kiskacsából hattyú lészen, nos az nem volt hiteles. Itt nekem nagyot csúszott a sztori, és csak a lendület, meg a felkeltett kíváncsiság vitte tovább, micsuda is történt részleteiben végül?

S jöve a Carrie-horror, ahogy rendet vág az egész kisvárosban. Lenyűgöző számú halottal. Mer', jogosan, elborul az agya egy újabb vaskos megaláztatásra. Érthető. Az nem, hogy ennyire. B vagy inkább C-kategóriás megoldás. Pazar kivitelezéssel, és sokat sejtető befejezéssel.

Egy érdekes vetülete volt a könyvnek. Egyszer egy barátommal arról beszélgettünk, hogy amikor Isten megteremtette az embert, odavágta hozzá Mezopotámiát. „Műveld!” – utasítással. Na most: ha nekem rendet kell tennem, ültetés, gyomlálás, kötözés, locsolás az erkélyvirágok között (magam vállaltam magamnak, hogy garantálom a szépségüket), el tudok fáradni. Ha a dolgozdában nagyon ritkán megnyerem a fűnyírás örömét, pláne. Itt-ott ástam már: halál. Vagyis evidens, hogy az első emberpár nem olyan fizikai tulajdonságokkal rendelkezett, vagy nem olyan paranormális képességekkel, mint én. De valamiért ezek a képességek aztán eltűntek. Arra jutottunk, azt valószínűsítettük, azért, mert az ember a bűneset után már képtelen lett volna eredeti rendeltetésük szerint élni velük. De lehetnek esetek, amikor ezekből felsejlik ez-az, de nem véletlenül kattintotta le Isten ezekről az embert. Mert Carrie-vé válhat, ha leereszkedik a vörös köd. Mert elveszett az erkölcsi erő, és pillanatnyi érdek, érzelmek, düh, harag, bosszú érdekében kerülnek bevetésre a képességek.

De nem tartom meg a könyvet, feltettem prerukkra a Rukkolára.

2,5/5

(2015)

A kvantumfizika tudományát, amiről a könyv szól, az alábbi idézet nagyon alaposan bemutatja.

Ilyen értelemben semmi sem változott az elmúlt 80 évben. Továbbra sem tudjuk, mik az elektronok (vagy a kvantumfizika más objektumai), sem azt, hogyan csinálják azt, amit tesznek. Valójában, ha ki tudunk szakadni az olyan gondolati béklyókból, mint a hullám és a részecske fogalma, akkor sokkal hasznosabbnak bizonyulhat, ha az egész kvatumfizikaát átírjuk a »Szajkóhukky/Gruffacsór« nyelvezetére; természetesen akkor is ugyanannyi értelme lenne, mint a jelenlegi szóhasználat mellett. Ezt az egészet az teszi még figyelemre méltóbbá, hogy a fizikusok annak ellenére képesek használni ezeket a kvantumfizikai objektumokat, hogy nem tudják, mik ezek az objektumok és miként teszik azt, amit tesznek, csak azt tudják, hogy nmegtesznek bizonyos dolgokat, ha megfelelő módon megpiszkálják őket.”

Tegnap este voltunk egy eléggé cizellált agyú informatikus barátunknál, ő az alábbi példával szemléltette, hol tart szerinte a tudomány ezen a téren. 
– Ha egy hangyacsapat, itt a konyhában átfúrná az asztalt, és lyukon lelátna a járólapokra, rengeteg adat birtokában lenne. Tisztában lehetnének az asztallap vastagságával, anyagával, rétegeivel, látnák a padlólapot, a karton Parádi vizet alatta, a járólapokat alatta, mellette. De mit tudnának a lakás egészéről, a házról a kerületről, a városról, az országról, a világról? Na, valahol itt tart a tudomány – magyarázta. 

Gribbin nagyon izgalmas könyvet írt. Mintha valami frenetikus kis ötletgyűjteményt olvasnék sci-fi könyvek megírásához. Nem véletlen, hogy ol. Philip K. Dicket is foglalkoztatta a kvantumfizika, a valóság értelmezése, a párhuzamos világok lehetségessége, az idő mibenléte, képlékenységese, a húrrendszer, stb. Olyan dolgokról olvastam, amiknek a valóságosságáról, lehetségességéről messze nem voltam meggyőződve.

S Gribbin felveti annak lehetőségét is, hogy a kvantumfizika ismeretében a tudományos világ, és eredményeinek elemzői számára, döbbenet, nem kizárt, sőt, valószínűsíthető, hogy az általunk ismert világ és törvényszerűségei (már ami megismerhető jelenleg belőle), nem zárják ki, sőt, inkább feltételezik a véletlenek kizárását és a háttérben egy gondolkodó, rendszerező intelligencia létét.

Már csak az hiányzik, s ez persze messze nem Gribbin hibája, hogy meg is értsek mindent, amit ír. De ez ügyben csak ott tartok, hogy a csuszbugó Gimbelt és távlengibe. :-)

* Weöres Sándor fordítása. Eddington itt Lewiss Carroll Szajkóhukky (Tótfalusi István fordításábaan Gruffacsór) (Jabberwocky) című nonszensz verséből idéz.

4/5

(2015)

Kamaszkorom derekán Merle az egyik kedvenc íróm volt. A Malevil-t felfaltam, a Mesterségem a halál lenyűgözött, megdöbbentett és tanított, a Védett férfiak szórakoztatott, megnevettetett és elgondolkodtatott, az Állati elmék elborzasztott és tűnődésre késztetett. A Két nap az élettetszett, de nem hatott különösebben mélyen. A Francia história és folytatásai teljesen hidegen hagytak. Bár botorság, amikor megjelent a Majomábécé, az is. 

Nem tudom pontosan, miért támadt most bennem érdeklődés iránta, az sem, hogyan jutott eszembe, hogy létezik ez a könyv? Rukkola, hopp, meg is van. Most, Balatonszéplakon nyaralva neki is veselkedtem. S ahogy haladtam vele, egyre inkább veselkedés lett belőle. Nem mondom, hogy hidegen hagyott, hogy sehol sem érintett meg, de nem akartam folyton-folyt olvasni. Holott most lenne is rá időm. 

A történet pofonegyszerű: tudósunk magához vesz egy csimpánzkölyköt, jóformán embörgyörökként neveli fel, kutatgatva közben, hol van a határ ember-állat között, meddig emberesíthető egy állat. Ennek fő eszköze, hogy megtanítja, természetesen adott fogalmi és absztrahációs keretek között Chloét, a csimpánzgyereket jelelni. 

A könyv kétharmada egyfajta kis, színes híradás Chloé neveléséről. Kis történetek, semmi összekötő elem nélkül. Illetve Chloé az összekötő elem, ő a laza epizódok kapcsa. Ez még nem lenne baj, bár Merle-től egy kicsit kevés. S mert valószínűleg ezt ő is érezte, vagy kifogyott a kis színes ötletekből, úgy a kétszázhetvenedik oldal oldal környéké jön egy kis krimis cselekmény. Ami hamarosan, és meglehetősen laposan le is zárul, megnyugvással heppienddel. 

Aztán még valami kellene. Lesz is: az etimológus főhős rádöbben, hogy Chloé bármennyire kommunikatív, valójában mégis csak egy vadállat, ami, aki adott esetben életveszélyes is lehet. De mert ki mer szembeszállni fontos kérdésekben a feleségével, akit szeret, pipogyáskodik egy sort, érzelmi zsarolás végett sarokba szorulva, lépni nem lép. Belátom, nagy a dilemma. Merle sem tudja feloldani, ezért a könyv végére odailleszt egy nagyon jól megírt, de hiteltelen izgalmas, tragikus befejezést. A hihetőbb és valószerűbb minden bizonnyal nem szólt volna ekkorát. Aztán egy emberiség-gyalázó utolsó mondattal agyon is csapja az egészet. Agyoncsapja, mert menyivel jobb egy ösztönállat, mint egy agyakevés ember: mindkettő ugyanarra hallgat végső soron, és melyik kárhoztatható érte? S mennyivel erkölcsösebb, tisztább egy fenevadat szabadon mászkáltatni, mint egy emberi agyahiányost? Mindkettő emberi döntéseken, mulasztásokon múlik. Az egyik egy etimológus tudósén, a másik az erélytelen emberi törvényekén. S mindkettő a szeretetre, a maga empátiájára hallgat. Nos, erről egy szó sincsen a könyvben. 

Emiatt a könyv voltaképpen csak szép, csicsás felfújt lufi. Mintha Merle sem tudta volna, mire is akar kilyukadni, csak volt egy jónak tűnő, de nem eléggé átgondolt témája, s ha már belekezdett, valahogy befejezte. 

Én is. Szerintem egyikünk sem elégedett, bár Merle-nek legalább bevételt jelentett, a már bejártott neve miatt. Kár, hogy a könyvekre témájára nem talált még ki valamit a fogyasztóvédelem, érvényesíthetném a szavatossági, garanciális cserejogaimat!

3/5

(2015)

Alapvetően, önmagában nem érdekelt volna a könyv. Arról nem beszélve, hogy azt már elfeledtem, milyen jó kis moly-os értékelést írt hozzá Baba082 (s most, a könyvet elolvasva még inkább értékelem, amit írt, mert nagyjából teljesen lefedi az én véleményemet). 

Akkor a könyvről. Előrebocsátom, nem leszek mosdott szájú, ahogyan a könyv sem az. (Érdekes, hogy a molyok mennyivel visszafogottabbak voltak az értékelések során a szóhasználatukban, mint a könyv, amit értékeltek. Vagyis a könyv, jobbára nem érte el a célját. :-P )

Férfi vagyok. Nembéli meghatározottságom, amióta az eszemet tudom, a szépnem felé terelte az érdeklődésemet. Mindig is szerettem a lányokat, a nőket, mindig is volt bennem mindenféle érdeklődés irányukba. Ennek szerves része volt a Tollasbál, a SZÚR Magazin lelkes lapozgatása, a megfelelő kártyanaptárok gyűjtése már közép-kamasz koromban, s ezzel párhuzamosan, csak visszafogottabban, olyan nem volt, hogy éppen ne jártam volna valakivel. Kizárólag nőneművel és emberrel. Tehát ennek megfelelően roppant módon érdekelt a nők vaginája. Ha nem is hangosan, de nagyon lelkesen, vágyakozva kiáltottam magamban: Pina!

Az érdeklődésem az évek során cseppet sem múlt. Még mindig férfi vagyok. Lám, van, ami állandó… 

Viszonyulásomat a vaginához a mindenkori barátnőim, az exem és a feleségem tudnák elmondani. (Nem fogják. :-P ) Szerintem teljesen egészséges, gyöngéd, tisztelettudó, szenvedélyes, gátlástalan, gasztronómia-teli és minden, ami kell. Úgy gondolom a viszonyulásom a saját nemi szervemhez (írnék mást, de lehet, ettől már kiakadna az erkölcsi-molyméter) is átlagos, egészséges. Soha nem volt bajom a dizánjával sem. Nem mondom, hogy nem kísértett meg hébe-hóba az irigység, mert van, amelyik erre, van, amelyik arra nagyobb, meg van, amelyik mindenféle nagyobb, de amíg ezt nem a párom teszi szóvá csak azért is elhiszem, nem kielégületlen, nincsen hiányérzete; s ha az nincs, nincsen probléma!

A baráti társaságból én vesztettem el először a szüzességemet, tizenhat éves koromban. Szép emlék az a szerelem a mai napig. 

Tisztázzunk valamit: nem exhibicionizmus miatt írtam, amit most írtam. Azt szeretném tisztázni, nem vagyok bigott, prűd és semmi hasonló. Tehát nem emiatt nem tetszik a könyv. Annak ellenére nem, hogy olyan színészek adták elő (emiatt lettem kíváncsi rá), mint Glenn Close, Goldie Hawn, Whoopi Goldberg, Susan Saradon, Jane Fonda, Brooke Shields. 

A könyv stílusáról szerintem szót ejteni sem érdemes. Nagyjából nincsen neki ilyen. Illetve csak annyi, amennyi egy általános iskolai munkafüzetnek. Mielőtt megérkezne a stílus, máris lapozhatunk a következő fejezethez. Tehát errefelé elindulni sem érdemes. 

A tartalom. Itt is van komoly baj. Mert egyfelől ha ez a munkafüzet, akkor a képzetleneket képzi. A képzetlenek két csoportba sorolhatók. A tragédiák elszenvedőivel nincsen probléma, nekik tényleg segíteni kell. A nyavalygások azonban idegesítettek.

S itt álljunk is meg azonnal! Mert akkor tisztáznunk kellene mit is olvasunk! Szépirodalmat, tényirodalmat, lelki-irodalmat vagy micsudát? Szerintem micsudát. Nem derül ki. Színházban mutatják be, tehát dráma. Nem az. Nem szépirodalom. De voltaképpen semminek sem jó. (Az igazsághoz hozzátartozik, hogy egyetlen fejezete volt, ami tényleg nagyon jó szöveg: a puskacsővel is megerőszakolt nő fejezete.) Szóval mit is olvasunk? Egyfajta propaganda-szöveghez áll legközelebb, amit nyakon öntött a szerző valamiféle negédes lelkiséggel (mibe öltözne a vaginád; egek, ha ennek fallokrata verziója előkerülne, mekkora lenne a feminista rinya!) és közben forradalmat csinál, mert untalan ismétli: vagina, pina! Még a közönséget felállítva is skandáltatja: Pi-na! Pi-na! (Újramondom: ha ennek a férfi-verziója fordulna elő? Skandáló tömeg: Pö-csöm! Fa-szom! No?)

Szóval a tragédiák áldozatainak segítség kell. Elfogadom, persze. De manapság azon nyavalyogni egy nőnek, hogy milyen a viszonya a vaginájához, nekem valahogy beteg dolognak tűnik. S ez a jobbik eset. A rosszabbik, amit aztán a könyv tartalma is megerősít: egy kőkemény feminista szöveget olvasunk. Olyannyira feministát, hogy egészséges férfi-nő kapcsolat csak felszínen érintve fordul elő a könyvben. (Akkor sincsen akció, csupán azon lamentálnak, hogyan nedvesítsék be a helytelen nevet kapott IzéMizét, aki besértődött, nem hajlandó benedvesedni az aktusra, mert nem a rendes nevén szólították.) Bakker, belegondolok, hogy a saját farkamnak külön tudatot kölcsönözve beszélek hozzá a párommal… Nem játékból: komolyan. Ez nekem nem bizarr, hanem beteges. Hát nem tudom…

Viszont van sikerült aktus, orgazmussal, szenvedéllyel, elaléllel, aztakurvázva, csakhogy: nő a nővel. Mert ugye, egy nő igazán tudja, hogy mi kell a másik nőnek. Amit egy férfi soha nem tudhat. Gondolom. (Nekem ugyanezen érv alapján soha nem jutott eszembe, hogy férfi kezébe, egyebébe tegyem magam, hátha az ismeretei miatt jobb lesz vele, mint egy tudatlan nővel… Legyen az én bajom.) De az biztos, hogy egy csodálatos aktus részletezve is van a könyvben: két ujj ide, két ujj oda, irány a csillagok! 

No, viszont én itt már rendesen kiakadtam. Újra mondom, nem bigottságból. Elvi szinten. 
Mert a könyv üzenete innen nem a megerőszakolt, megcsonkított, de még csak nem is a valahol félresiklott pszichéjű nők gyógyítása, de nem ám! Innentől kezdve valami nagyon tömény, liberális-feminista propaganda az egész.

Mert a testünk, önmagunk elfogadása nem önmagunkról, nem a végre bármi áron elért orgazmusokról, hanem a kapcsolatokról, ebben az esetben a párkapcsolatokról szól. Vállalva a felháborodást: az evolúció által (nem hiszek benne) is támogatott, fajfentartós szexualitás emberi, vagyis kölcsönös, örömszerzős megéléséről szól. És ebben a vérliberális, mindent megértő, minden másság előtt ájultan tisztelgő világban már szinte félve teszem hozzá: a szexualitás a férfi és nő intim szerelméről kellene, hogy szóljon. (Nem leszek népszerű…) 

Hadd mondjam el: mi férfiak, legalábbis a döntő többség, imádjuk a vaginát, puncit, punát, pinát. Kinézetével, illatával, ízével, mindenével egyetemben. Jobbára nem öncélúan, nem csupán a nemi szervünk érdekében, hanem és elsősorban a „tulajdonosuk”, a NŐ miatt. Önmagában is, naná, de magasabb szinten, síkon is. Persze! Lehet kérdezni a párjainkat. (Bár nem biztos, hogy válaszolnak.) S ebből a könyvből kimaradtak a férfiak. Vannak a férfiak brutalitása, állatsága miatt sérült nők, vannak a bármi egyéb okból sérült nők, és vannak a nő-nő sikerkapcsolatok. Más nem nagyon. A könyv szerint. 

S ezért, bár mindenestül, szőröstű-bőröstül (lehet szó szerint érteni!) vagina (stb.) párti vagyok, végeredményében nem tudok hozsannázni a vagina-mozgalomnak. Már csak azért sem, mert óhatatlanul valami elborult vallási, MLM-összejövetel jut róla eszembe, ahol mindenki a maga agymosottsága szerint skandálja a maga istennek a nevét. Azt mondják, egy szenvedélyt csak egy másikkal lehet elmulasztani. De az nem gyógyulás, csupán alany-váltás. (Vajon milyen bölcsességet vonna le erre Dr. Bubó a film végén, a kamerába „nézve”?)

Nem sajnálom senkitől, hogy végre gyönyörködhetik maga vaginájában, (stb.), de ez meg, ami itt van, a ló másik, számomra visszataszító, beteg oldala. A gyógyulás akkor lenne igazi, ha rendben, gyönyörködne, és gyógyulásával szépen, csöndben (hangosan!) örömöt, gyönyört okozna a maga férfijának is. Szerintem kevés az az egészséges férfi, aki erre ne hallelujázna, és nem egyből azon gondolkodna, ne arra mozdulna, hogy a saját vagina-tulajdonosának, hogyan okozzon még nagyobb élvezetet. Ezt egyébként nem csupán vaginizmusnak nevezhetnénk, hanem kommunikációnak is. Szeretetnek. Egészséges szerelemnek. Evolúciós szempontból is.

2/5

(2015)