A Flórián téri Libriben futottam bele a könyvbe. Szimpi volt, de pénz híján, leértékelés ide-oda, otthagytam. A könyvtárból viszont a Naiv/Szuper-t viszont (az volt bent) azonnal magamhoz ragadtam.

Amikor a Dopplert elolvastam, ismét elkövettem, amit nem szoktam: az értékelésem megírása előtt olvasgattam a többiek értékeléseit. Meglepődtem. Nagyon.

A könyv témája ismert: Doppler, a békés, rendezett körülmények között élő kispolgár egy, a bringájával történ nagy esése után zsipsz-zsupsz kiköltözik az erdőbe, egy sátorba. Maga mögött hagyja jól fizetett munkáját, a családját, az egész egzisztenciáját. Megcsömörlött mindentől. A családtól mégsem. De ez sem tartja vissza. Elsősorban az emberekből van elege.

Hopp, csettintettem, idáig stimmel. Szerelmetesfeleségtársammal mostanában többször kerestük a lakatlan szigetet. Általában ketten mennénk, de volt már neki is, nekem is, hogy egyedül… Lassan ötvenéves vagyok, s nagyon sok dolog fáraszt, értelmetlennek tűnik, s nem nagyon hiszek az emberek nevelésében. A kondcionálás meg utálatos. Hátrébb léptem tehát önmagamhoz képest. Régebben sokkal előrébb álltam (hogy mennyire, azt a hétvégén Wolfi barátom mondta el, csudálkoztam is rajta; a részletekben lakó önfényezéstől megóvom a blogom olvasóit). De ma már messze nem vagyok az és ott, aki akkor és ott voltam. Ugyancsak leszűkült azoknak az embereknek a köre, akknek a sorsa közelről érint, és még az övék sem annyira közelről. 

Szóval, na, empatikus voltam Dopplerrel. Amikor a semmittevésről beszélt, a szakadatlan tevékenység hiányáról, akkor meg egyenesen irígykedtem.

De a kivonulás, lásuk be, nem döntés következménye, hanem állapot. Az okosság mellőzése, ahogyan Doppler írta. Mert okosan az ember nem dönt oktalanul. S az ok még nem okosság, csak kindulópont. Sokunknak van/lenne oka erre-arra, ezt-azt megtenni, de mert okkal is oktalanok vagyunk, nem lépünk semerre, nem teszünk semmit. A társadalmi elvárások vas-kényszere és a cukrozott takonyban való fincsi-pancsi esete, ugye. Oktalanok vagyunk, mert okosak vagyunk. Miközben lenne okunk.

S kiderül, kivonulni csak ideig-óráig lehet, mert úgyis utolér minden odakint is. Pláne, ha csak fárasztanak, de nem utáltuk meg teljesen az embereket, és a szívünk mélyén azért él az empátia és a filantrópia nemes parazsa. Miközben azt hisszük, hogy fittyfenét.

Loe stílusa (mondom a második könyv után) változatos. A Naiv ultranaiv megfogalmazása után Doppler egészen más. Miközben valahol ugyanaz. Ettől a máshogy ugyanaztól nem volt csalódás Doppler.

Eh, sok ez a város, sok ez a világ! Csigaház kellene. Hogy legyen egyedüllét, legyen egy kis szusszanás. Elgondolkodás. Lecsöndesedés. 
Aztán úgyis széttörik, kalapáccsal a házat. 
De addig is…

S ezt írták le sokan a Moly-on. Pedig azt hittem, csak én lettem rosszabbá, empátia-hiányossá, emberkerülőbbé. De úgy fest, feleim, mi patkányok, ebben a szűk térben, egyre kevésbé viseljük egymást, s ráadásul ránk kényszerítenek valami mókuskerék tempót, csak nincs kijárat. 

Illetve akkora levegőt kell venni hozzá, hogy nem bírja a tüdőnk. 

Meg túl okosak is vagyunk, hogy meglépjük. 

Ezért maradok én is okkal is oktalan.

4/5

(2015)