Teljesen szűz voltam Loe-ból. Szerelmetesfeleségtársam névnapja végett szédültem be az óbudai Libri légkondis boltjába, ott láttam meg leértékelve, egyszerűen megtetszett a borítója. De óvatos duhaj vagyok, nem gyúrtam rá azonnal, megtartottam a birtokba vételt, mégha ideiglenes is a birtoklás a másnapi könyvtárlátogatásra.

Loe egy mai, norvég író, aki egy rövid guglizásból leszűrve, nagyon szeret félmosolyogni. 

S az van, hogy gáz van, mert amikor olvasni kezdtem, és nem tudtam letenni, és nem tudtam miért is olvasom, amikor voltaképpen semmi különös, csak röhögök nagyokat, sűrűn, nos akkor bevillant, hogy kicsit olyan ez a szimpátiám, mint Szerelmetesfeleségtársammal, akivel stimmolunk 90-95%-ban, s olyan is, mintha a saját kiskamasz naplómat olvasgattam volna. Csak azon nem röhögök ekkorákat.

Aztán meg elborzadtam, mert a pasi, a főhős nem kiskamasz, hanem vastagon felnőtt, bár a mai elcsúszott világban már csak fiatal felnőttnek hívják. De az a szitu, hogy (fiatal) felnőttnek meg idióta a lelkem. Nem csupán naiv. Mintha Forrest Gump vagy az Algernonos Charlie dolgait olvasgatnám, biza'!

Aztán néha kikacsint valami a szövegből, s az ember elgondolkodik. Például azon hogy melyik a hülyébb dolog: a kalapácsos gyerekjátékot verni, ha szétba…ltázz az ideg, vagy elküldeni mindenkit a qurva anyjába, tekintet nélkül a fennálló (vagy éppen ezáltal megszűnő) kapcsolatokra? Melyik idiótább: csopperrel döngetni a városban hajnali egykor, százharminccal az Árpád-hídról státuszszimbólikusan lefelé, döngessem meg az anyját, akit zavar, vagy pöttyös labdával a falra passzolgatni? 
Az ördög tudja! Vagy inkább az Isten.

De főhősünk bármennyire infantilis a korához képest, s nem egyszer, nem kétszer koppan a fejünk az asztalon miatta, szimpatikus csákó.

Csak a könyv befejezetlen. Csupán abba van hagyva. 
Ahogy most ez az értékelés, a következő mondatrész után: hol a következő Loe-kötet, ha az is ilyen jó?

4/5

(2015)