Roppant érdekes könyv, faltam minden oldalát. Már csak avégett is, mert könnyű, olvasmányos írás. Elég a fülszöveget elolvasni, s az csak a töredéke az általuk citált történeteknek és megoldásaiknak.

A könyv előzményét még nem olvastam, lehet, emiatt nem fogtam fel az üzenetének éppen a lényegét.

A szerzők azt állítják, életünk sok problémája nem oldható meg a neuronpályáinkba már szinte visszavonhatatlanul beégett, rögzült megoldási sémákkal. A megoldás szerintük az – s erre bizony nagyon ütős példákat is hoznak –, hogy agyamenten kell gondolkodni. Természetesen nem az idióta, antiszociális viselkedésre biztatnak, hanem a bevált (mármint rögzült, de jobbára eredménytelen) utak elhagyására.

Nem vagyok elég agyament. Szomorúan konstatálom. Kötnek az eddigi utak, köt a szocializációm. Vagy csupán simán lusta vagyok. De leginkább: fogalmam sincsen, hogyan léphetek ki a saját sémáimból. S erre nem sok gyakorlati tanácsot ad a könyv (naná, még a végén más is gyakorolja, s a szerzők akkor miből élnek meg? :-) ). S csak tesznek rá egy lapáttal, amikor azt mondják, hogy a Lökonomiához képest ez a könyv gyakorlati. Egek! Persze az is vélhető, hogy én vagyok képtelen mások történetéből tanulni.

Az viszont fájdalmas felismerés, hogy mennyire makacs vagyok magam is: rengeteg energiát, időt, stb. fektetek olyan utaimba, amelyeknek a végeredménye majdnem teljes bizonyossággal előre jelezhető, ahelyett, hogy elengédném az agyam. Mert lássam be: minimum az a vállalti történet a reklámokkal minimum gyomorszájas. (Milliókat ölt egy vállalat a reklámokba. Írott sajtó, tévéreklám. És soha nem mérték a hatékonyságát ezeknek a reklámoknak. Egy területen egy slendrián kolléga miatt negyed évig nem jelentek meg semmilyen reklámmal. A szerzők megnézették a cég bevételeit ebben az időben, ezen a területen. Egy kanyival sem csökkentek az eladásaik! De a következtetés nem az volt, hogy hurrá, felszabadult egy csomó pénz, lehet szétosztani vagy befektetni, hanem az, hogy mi lesz akkor a cég marketing-dolgozóival (jogos), s hogy nem lehet, hogy a statisztika jót mutasson, hiszen a sajtóban és a tévében mindig is reklámoztak!)

3,5/5

(2015)

Nem olvastam még Varga Csaba egyik könyvét sem, logikusan ez volt az első.

A szerző a vaskos, de szellősen szedett kötetben gyakorlatilag egyetlen dolgot igyekszik bebizonyítani: a magyar nyelv belső rendszere okán az egyik legősibb, legösszetettebb, leglogikusabb nyelv a világon. S amely nyelv írásbelisége gyakorlatilag az egyik, ha nem a legrégebbi írás. Természetesen itt nem a latin betűs, hanem a rovásírásos írásbeliségre utal.

Mivel sajnos elítélhetőn kevés ismeretem van a más nyelvekkel való összehasonlításhoz, ezt megítélni nem vagyok hivatott. Amit azonban Varga Csaba a magyar nyelv gyökrendszeréről kifejt, s amit a gyökcsaládok felfoghatóan megfogalmazott bemutatásával bizonyít, az meglepő és hihető. Pedig majd' ötven éve magyarul beszélek, de a nyelvünk belső logikájára ebből a szempontból még soha nem csudálkoztam rá. Mindenképpen keresgélek még ebben a témában írásokat: egyelőre Kiss Dénes könyvét szereztem be, illetve szintén tőle itt áll még a polcomon a Magyarságtudományi Füzetek 6. kötete.

Azért is van bennem kíváncsiság, mert Varga Csaba könyve nem elégítette ki teljesen, azt amit felkeltetett bennem, valami, nem tudom mi, még hiányzott belőle.De alapnak, kiindulási pontnak mindenképpen megfelelő.

http://hu.wikipedia.org/wiki/Varga_Csaba_%28filmrendez%… 
http://www.varga.hu/A%20MULT%20NAGY%20TITKAI/MIRE%20LEH…

3,5/5

(2015)

Szerelmetesfeleségtársam ajánlotta a könyvet, ő a kislányának, a nevelt lányomnak olvasgatta mostanában lefekvés előtt.

A könyv fülszöveg reklám. Ez nem baj, nagyjából minden fülszöveg az. A nagyobb baj, hogy félrevezető reklám. Azt írja ugyanis, hogy új klasszikus született ezzel a könyvvel. S ez minden szempontból otrombaság.

Az alaptörténet nem lenne rossz: egy rettenetesen torzult arcú kisfiú beilleszkedése a normál társadalomba, ami beilleszkedés közben felvetődik a kérdés, hogy voltaképpen mi is a normalitás. Mivel szerencsére itt nem erkölcsi, hanem esztétikai másságról van szó, néhány veszélyes, kínos, Moly-képtelen kört szerencsére nem kell megtennem.

Miközben olvastatja magát, kíváncsivá tesz, haladós a történet, az egész mégis több sebből vérzik.

Az első és legszembetűnőbb seb: a stílus. Néha szinte fájtak a párbeszédek, olyan suták, ügyetlenek voltak. Mintha valóban egy ötödikes gyerek írta volna őket. Rendben van, ez egy E/1-es könyv, íródhatna akár teljesen, tudatosan sután, de itt nem erről volt szó, mert a sutaság eseti volt, nem a könyv sajátja volt, nem előre elgondolt koncepcióba simult bele, hanem néha így sikerült.

A második seb a szerkezet. Ez voltaképpen egy gyerek Jodi Picoult-könyv. Ugyanazt a történetet több szempontból meséli el, több stílussal igyekszik operálni, s a történéseket felfedni. De amíg Picoult-nál a több szempont konzekvens, átgondolt szerkezetet mutat (a Törékeny borzalmasan sikerült, nagyon buta végét felejtsük el!), addig itt egyes szempontok a levegőben lógnak, jóformán csak azért vannak, hogy legyenek, semmi szerves kötődésük nincsen az egészhez. Teljes mértékben ilyen fejezet Justin és Miranda fejezete. 

A történet végéről szerelmetesfeleségtársam ezt írta: totál amerikai nyállá cseppfolyósodott. De nekem nem a díjkiosztótól kezdődik a nyálasodás, hanem már korábbról: egy ponton mintha az író megunta volna az osztály undokságát, hirtelen, ha nem is egycsapásra, de földcsuszamlás-szerűen mindenki Augusztus felé fordul.

Ami még nagyon zavart:

1.

Az alapszituáció kicsit erőltetett. Nem önmagában, hanem mondanivalójában. Mert mi is az üzenet? Ugyanaz, ami már régen a hasonló mesékben, mondjuk amire Augusztus is utal, A szépség és a szörny-ben: a külső nem feltétlenül fedi a belső lényeget. Ez idáig igaz, ha nem is sok, de a mindennapi életet illetően minden generációnak meg kell tanulnia. Aztán vagy megteszi, vagy nem.

DE: keveredik a szezon a fazonnal, mert valahogy az jön le az egész könyvből, hogy már azoknak is mélyen magukba kellene nézniük, akik megbámulták a torz arcú kisfiút, mert az milyen már? Holott lássuk: ha ötvenes, szakállas férfi létemre skótszoknyába bújnék, és erőteljes sminkkel vonulnék az utcára, bármilyen liberális is a világ, azért még megnéznének az emberek. Nem azért, mert gonoszak, hanem azért, mert van egy általános elvárás mindegyikünkben arról, hogy milyen egy nagyjából normális ötvenes, szakállas manus. Ebbe az átlagba a skótszoknya és a smink Magyarországon nem fér bele.

Augusztus arca olyan, mint egy stílusában kiforrott Picasso-festmény. Ijesztő, torz, nem mindennapi. Ha lila, duplaszárnyú elefántok jönnének velem szembe valamelyik álmos reggelen az 1-es villamos megállójában, minimum felkapnám a fejemet. Nem a másság elítélése, hanem a szokatlanság végett. Nem férne bele a látvány agyam egyik fiókjába sem, ahová a szükségszerű kategorizálás végett elkerülhetetlenül, rutinszerűen elteszek dolgokat, látványokat, hogy ne kelljen minden másodpercben túlhevülnie a processzoromnak. Vagyis azért fújolni embereket, mert megnézik Augusztust, megijednek tőle, nem logikus. Az a logikus, ahogyan azok először reagálnak. Nem mellesleg: ezt maga a főszereplő is elismeri, amikor rábólint: Csubakkát ő is megbámulná az utcán.

2.

Van egy komoly logikai baki a könyvben. Egy helyen azt olvashatjuk, éppen Augusztus tollából, hogy már megszokta, hogy megbámulják. Ez egyfelől nem igaz, meg másfelől sem.

Egyfelől, mert a könyvben végig lehajtott fejjel közlekedik, hogy ne bámuljanak rá. Másfelől meg ez a megszokás érdekes dolog. Mert egy szabadban élő, befogott vadnak meg kell szoknia, hogy az állatkertben emberek naphosszat állnak a ketrece előtt és bámulják őt minden pillanatban; de egy állatkertben született állatnak ezt nem kell megszoknia: ez történik vele az első pillanatától kezdve. Deák Bill Gyulának („Bill a király!”) meg kellett szoknia a mankót, mert nem mindig csak egy lába volt.

De Augusztusnak nem kellett szokni az arca által kiváltott reakciókat, mert születésétől fogva így reagáltak rá! Vagyis számára az első reakciókban soha semmi újszerűség nem lehetett. S innentől az iskolába járás dilemmája sem annyira érthető.

3.

Nem mellesleg elgondolkodtam, s ez nagyjából független a könyvtől: hasonló helyzetekben, ha valami testi hibával, vagy bármivel kirívó rendelkező emberrel találkozunk, vajon miért kötelező úgy tennünk (mert a szocializációmnál fogva én is úgy érzem, kötelező úgy tenni), mintha semmi különös nem lenne abban, hogy valakinek a szeme az arccsontján van, nincsen füle, vagy olyan szája van mint a teknősbékának? Kötelezően játszmázunk az ilyen szituációkban, holott minden fél tudja, hogy nem mindennapi a helyzet. Mi értelme van ennek? Miért kell hazudni? S miért az elvárás?

A főszereplő családja

nekem édibédi volt. Ha nagy véletlenül elő is is fordulna konfliktusok, azok pikkpakk megoldódnak, mindenki imád mindenkit, lufik, konfetti, szerpentin… S úgy általában, most, ahogy belegondolok, valahogy az összes szereplő ilyen kis egysíkú volt. Talán csak Jack a kivétel…

A címről

az utolsó, pink-amerikai jelenethez kötődik. Csodácska. Nyál. Nem Csodácska Agusztus. Illetve az, de nem önmagában. Voltaképpen mi a fenéért a kicsinyítő képző, amikor az a könyvben elő sem kerül? A főszereplő olyan értelemben csoda, ahogyan minden ember: az ember csoda! De a regénybeli szereplő voltaképpen nem tesz semmi különöset. Szemben a barátaival, Jack-el és Summer-el, mert ők bizony nagyon is!

3/5

(2015)

Végy egy adag Legyek Ura-t, adj hozzá némi Battle Royal-t, csepegtess bele némi Semmi-t, fűszerezd meg némi kamaszos lábközi nedvességgel, bolondítsd meg csöppnyi, nagyjából értelmetlen, csak jobb híján való mézgás hallucináció-szerű zavarral, s nagyjából előtted van az Erdő Köztársaság.

Mert nem az a baj, hogy a kamaszok lázadnak, és ennek tér kell, ami jelen esetben egy társadalom-kísérlet, mert persze, legyen így. Az sem baj, hogy a kamaszok rátalálnak egymás testére, s az bizony olyankor előbb-utóbb nedves lesz. (Mondjuk én kiskamaszként még kimelegedtem az Éljen a számüzetés! csókjelenetétől is, pedig…, de ma már más világban élünk!) Még az sem lenne baj, hogy az erőszak gyerekekre vetített természetrajzával próbálkozik valaki, bár manapság a fent említett Legyek Ura és a Battle Royal, és a Semmi óta ez már nem nagy cucc (bár lehet, hogy a megírás kronológiájában a két utóbbiban van tévedés vagy átfedés, nem néztem utána).

Ami az ötlet nem túl eredetiségén túl bajom volt ezzel a könyvvel. 
Indokolatlan, motiválatlan, miért is mennek ki az erdőbe a kamaszok. S miért megy utánuk Joy, hogyan találja meg őket, s ha ő megtalálta őket, miért nem jönnek többen? 

Elképesztő, bár némi agycsikorgással ezt még csak-csak lenyelem, hogy a nagynak hazudott francia forradalom lészen a fő eszményük, annak a mintájára iparkodnak mikrotársadalmat formázni. De az alapalkotmányuk szerint a halálbüntetés simán átmegy a „törvényhozásukon”. Holott csak a főszereplő kiskamasz, a többiek már a fiatal felnőttség felé tipegnek.

Egyébként a könyv számomra egyetlen pozitívuma, az író határozottan méltányolandó íráskészsége után, annak skiccelése, hogyan lehet bármi ökörséget elhitetni az emberekkel, még agyament társadalmi formákat is, hogyan lehet fogalmakat, tetteket megfelelő terminológiával az ellenkező előjellel ellátni, mint amivel eredetileg bírtak, és hogyan lehet hitetlenekből hívőket, józanul gondolkodókból pedig ellenséget faragni semmi perc alatt. 

Illetve van még egy örökérvényű mondanivaló, bár ezt sem Taylor találta fel: a történelmet az a csudálatos női nemi szerv és a hatalomvágy irányítja. Itt az utóbbi nem játszik.

A nagykamasz lány és a kiskamasz pasi szexjelenetei nem kicsit hiteltelenek. A kiskamasz csókolódzni sem tud, életében nem önkielégített, de masszírozás közben simán rátalál, hogy mi jó a lánynak és mennyire nagyon; annyira nagyon, hogy az kéri meg, tanítsa meg mit csinál, mert saját magán is gyakorolni akarja! Öööö…! Saját szocializációmból kiindulva (a tévedés joga fenntartva!) bizony a lányok, nők testének a működtetését tanulnom kellett, nagyon nem magától jött (de szerencsére a tapasztalat hiányát és a félszegséget simán legyőzte a szerelem!).

A befejező hagymázas, öntudat-kieséses jelenteknek semmi alapja nincsen az előzményekben, s nagyjából a szerepe is annyi, hogy valahogy meg kell indokolni a kiskamasz végső totálőrületét.

A kiskamasz egész életében szerette, bálványozta a bátyust, majd a végén, a vérgőz kiteljesedésével mégis ellene fordul. Nincs logikai bevezetése ennek a döntésnek. A nagykamasz csajszi puncijának birtoklása lehetne indok, de a könyvben leírt kontextusban marad a szamár csudálkozása a hegyen.

Ugyan nyitva marad a kérdés, hogy az előzőleg többször beharangozott zuhanás végül a kiskamasz halálhoz vezet-e, de úgy tűnik, bizony. Viszont ez esetben másodszor találkozom (az első Picoult Törékeny-je) E/1-ben megírt önhalállal, ami valljuk be, egetverő ökörség!

P.S.: Figyelem, megy a rukkolára, 2015. 04. 14-e délutánig megy a licit! :-)
P. S.2.: Elment

2/5

(2015)

Hát emmeg mi volt?

Leginkább egy olyan előjáték jut eszembe róla, ami nem fut szeretkezésbe, orgazmusba, hanem amikor már szinte fáj minden ideg, remegve gyönyörre vágyik, akkor, hopp, véget ér az akció. Értelem és magyarázat nélkül.

Mert alapvetően a könyv alcíme sem igaz: a jövő kiszámítható. Éppen a szerző írja le, a könyv vége felé, hogy nem az. Vagyis az alcím: reklám. 

A tartalom pedig végig izgalmas, érdekes, lenyűgöző, figyelemfelkeltő, elgondolkodtató. A Székely György-vonal pazar, szinte vágyik arra az ember, hogy ne érjen véget, illetve egy külön könyvben, szépirodalomként olvashassa, hogy aztán utána tudjon nézni, mi a való és mi a képzelet belőle? 
Mondjuk erőlködnöm kellett, hogy végső soron miért van a kötetben ez a nagyon vastag betéttörténet? (Vesztettem, nem jöttem rá, csak gyermeteg tippjeim lettek.)

De a legdurvább, hogy a amikor eljutottam az utolsó fejezet utolsó oldalára, csak lestem, és lapoztam volna tovább, hogy ki lehetett az a barom, aki kitépte az utolsó, mindet összefoglaló, magyarázó, megértető oldalakat? De nem tépte ki senkifia barom, BAL egyszerűen nem írta meg őket. Hoppá! 
Csak az a aj, hogy emígyen az egész, címestűl, alcímestül, mindenféle sztoristul, Dózsástul, elméletestül: egy irdatlan blöff. Rosszabb esetben: átverés. Szelídebben: céltalan időtöltés. Bár ez nem igaz: Dózsáról nem tudtam, hogy rabló volt Erdélyben.

2,5

(2015)

A szokásos kezdőmondat: bajban vagyok az értékeléssel. Bajban, mert ahogyan Llosa ír, az valami roppant élvezetes! De bajban vagyok, mert bár nem tartom magam prűdnek (de mint kiderült számomra, az vagyok, mégis), az alaptörténet valami agyament ökörség, valahogy jobban illene Roald Dahl-hoz, mint Llosa stílusához. S bajom van a honnan hovával is, hacsak nem az utolsó jelenetre volt kiélezve az egész. Persze, beteg az emberiség,naná, de azért valahogy

valahogy, á…!

Aztán még: zseniálisak voltak a könyvbe illesztett festmények történetei, bár nem tudom, a szexualitáson kívül vajon micsuda kötötte őket a fő szálhoz. De tény, hogy az első festmény történeténél, (Kandaülész, Lüdia királya) minden szempontból lelkesen aháztam, főleg, mert magamra ismertem (fontos: nem minden momentumban; soha nem mutogatnám senkinek, ami az enyém, ha értitek, mire gondolok!), az érzéseimre, a viszonyulásaimra, sőt, még egy-két szófordulatomra is, de ezen már Szerelmetesfeleségtársam is csudálkozott, hogy mekkora az egyezés. S ez persze vitára adott okot, mert honnan a csudából ismerheti csodapárom Llosa-t, pontosabban Llosa őt. Szerinte meg olvastam már a könyvet, és plagizáltam Llosa-tól ezt-azt. :-D 

Pedig nem.

Számomra nemgyerebe ez a könyv. De Kandaülész miatt a birtokomban marad. :-)

Tegnap délután sorra jártuk az óbudai könyvmegállókat Szerelmetesfeleségtársammal. Gyalázatosan ki vannak fosztva, s ami szomorú, az eddig pöpecül működő, a máltaiak játszóterén levő, gyerekkönyvekre specializálódott megálló is szinte kongott. Ettől függetlenül persze jött velünk némiség. Ezzel a könyvvel némi nemiség.

A fürdőkádazás negyedében a magamévá tettem a könyvet (bár ebben az esetben ez némileg félreérthető, ugye), s nagyokat röhögtem közben. 

Voltaképpen nem is akartam elolvasni, csak láttam, hogy a Rukkolán érdekel némelyeket, azért hoztam el, de mivel dél.-amerikai, belelapoztam. A gigantikus leporello-bráner nálam is kiverte a biztit (keresgéltem, van-e bennem irigység, de asszonyom mondta: ne legyen és uramfia!), mert mi a franc ez a baromság, de tényleg? 
Ez kérem, baromság, de tényleg, ám voltaképpen jókedvű és nem agyeldobós baromság. Aminek a lényege a fülszövegben leírattatott.

Amikor rohanvást a végére értem az özönondó történetének, a bigottságom letaroltatott, a röhögés által feledtetett. 

S közben kicsit még gondolkodtam is. Egyfelől, hogy bennem is van előítélet, mert valamiféle belső erkölcs miatt távolítottam magamtól a témát (találkoztam már vele korábban is), másfelől, amikor megtudtam, hogy az író Nobel-díjas, no lássuk csak, jer, sznobizmus! Ez egy. 

Másfelől mi mindenből lehet országot megmozgató ügy, s mi minden dől el azon, milyen szempontból nézünk a dolgokra. Mert egy monumentális ejakuláció, lám, a nemzeti dicsőség öregbítésévé válhat, ha megfelelően vetjük reá a tekintetünket! S nem lehet, hogy nem ez az egyetlen dolog, amit csak jól kellene nézni? 

Vagy éppen: egy ekkora marhaság is válhat a nemzeti büszkeség alapjává, csak meg tudjuk találni a legbetegebb nézőpontot hozzája! 

Szóval van itt választék az értelmezésre. S eleve: értelmezni egy ekkora blődséget…?

De nem ezért tetszett, hanem az idióta, börleszk alaphelyzetre való kiforgatott reakciók, a fiktív levelek stílusa és a fiktív versek zsenialitása miatt.

Viszont olyan, mintha, Cela-nak eszébe jutott volna egy kis kerti borozgatás közben ez az ökörség, vajon egy termetes farok orgazmusának ballisztikus pályaíve milyen paraméterekkel bírhat, különösen, ha első ízben történik nem önkezűségből, aztán több pohár bor hatására gyorsan-gyorsan, ott helyben meg is írta, majd kicsit elpilledve a melegtől és az alkoholtól lendületet veszíti, s hagyja az egészet a fenébe egy jó alvásért, másnap viszont eszement baromságnak tartva a kukába löki. Ahonnan borpartnere menti el a kiadójához. S mivel Cela írása: kiadják. Ezért ér véget hiphop, s úgy, ahogy.

Még agyalok, menjen-e a Rukkolára….? (Nem ment)

4/5

(2015)

Bradbury. 
Ezzel mindent elmondtam. (Kicsit részletesebben itt olvashatsz róla. Nem is szaporítom a szót azzal, hogy Bradbury írásai lírai sci-fi-k, s már ez is micsoda látszólagos ellentmondás. Mondom: látszólagos. Mert Bradbury írásaiban a tér, az idő, a technika mindig másodlagosak. Az élvezetet nem is annyira a történetek, a cselekmények adják, hanem a pasztell megfogalmazások. Még akkor is, amikor pusztulásról, magányról, öregségről van szó. S ettől szép lesz, amit ír. Akkor is, ha tartalmilag, mondanivalóilag nem szép.

A kis happolt kötet: válogatás. Az előző két, olvasott kötetben (A Toynbee-átalakító és a Gyógyír búskomorságra) már tartalmazott jó pár novellát ebből a kötetből. Bár nemrégen olvastam őket, nem bántam az újraolvasást. Ilyen volt a Tengerpart alkonyatkor, a Bőrük sötét volt, a szemük arany, az Itt oroszlánok vannak, a Szasszaparilla illata, Az ajándék. Érdekes (vagy nem is?), de nem voltak unalmasak. Pedig nem akartam őket újraolvasni. De leragadtam megint.

Viszont ami megrázott, az a címadó Kaleidoszkóp. A kommunikáció halála és halál kommunikációja, embercsillag a Föld egén… Iszonyatos, borzasztó, gyönyörű. 

A szerkesztő, Kuczka Péter nem röstellte viszont egy jóformán egyáltalán nem sci-fi-vel feloldani a kötetet. Az Aranysárkány, ezüstszél sokkal inkább kedves kínai tanmese, mint sci-fi. de a kötetben, és ez a csel, ez a döbbenet, simán elfér. 

Mert ahogy mondtam már, Bradbury nem sci-fi író. Bradbury író.

4,5/5

(2015)

Akkora blődség volt ennek a könyvnek az alapötlete, hogy a happolás után majdnem egyből vissza is vágtam a Rukkolára, olvasatlanul. Aztán adtam neki egy esélyt, beleolvastam az elejébe. Aztán ott ragadtam. Aztán nem győztem röhögni. Aztán meg elgondolkodni. Ahogy ez az áldott emlékű Pratchett bácsival lenni szokott.

Mert az, hogy mi a valóság, ki hol látja a valóság határait, s hogy azok a határok ott vannak-e valójában, vagy csak ott akarom látni őket, ugye, Platon ismert barlang-hasonlata, vagy a minimum, Descartes óta ismert filozófiai probléma. De legalábbis a Mátrix első része óta. Nem kis kérdés.

De egy mesefantasy tartalmának a határait odáig tágítani, hogy voltaképpen nehezen eldönthetővé válik a szerző célja, vajon valláskritikát gyakorol-e, vagy éppen a materiális nézeteket veszi össztűz alá, s arra hívja fel a figyelmet, hogy van valami nagy és hatalmas a valóságon (az Áruházon) kívül is, nos, ez nem semmi teljesítmény!

S mindezt úgy, hogy mindkét nézet simán elfogadható, s könnyedén viszolyog az ember a bigott, a valóságot semmibe vevő vallásosságtól is, de a külső, nagy valóságot meglátni nem akaró, csak a látható és tapintható érzékekkel ezen valóságot teljesen félreértelmező materializmustól is.

Kalapot le! Azonban ha fentiekre egy fikarcnyit sem figyelek, ha nincs kedvem gondolkodni, akkor is nagyon fincsi, röhögtető munka!

4/5

(2015)

Elolvastam a könyv értékelésit a moly.hu-n. Voltaképpen nincs sok mondanivalóm róla. Egy Melvin nevű felhasználó nagyjából mindent megfogalmazott helyettem. 

Tán sokat elmond, hogy voltaképpen a szöveg lábjegyzetei kötöttek le leginkább. 
Mert a törzsszöveg tartalma, miközben iparkodik elfogulatlannak tartani magát, meg érzelemmentesnek, mégis valami olyasmit sugall, hogy akinek ma magyarként kinyílik a bicska zsebében Trianon nevének hallatán, az irredenta, revizionista zsivány.

De Ablonczy Balázs kétségtelenül ügyesen fogalmaz, ez a feeling sehol sem érhető tetten úgy istenigazában. De az összhatás mégis valahogy ez, ráadásul a stílus erősen bulváros. Ami szintén nem lenne baj egyáltalán, csakhogy valahogy mást ígér…

S Trianonról: lehet azt mondani, hogy a Trianon-probléma lerágott csont, unalmas, túl vagyunk már rajta. De nekem két történet jut eszembe.

1. 2004. december. Joci, a konok székely fiú könnyes szemekkel mondja nekem a gyülekezetben, valaki nevét említve: „Látod, Moha, XY–nak nem kellünk, mi erdélyiek, mert a szocikra szavazott, s nem a kérdésre!”
2. 2009, Erdély, Gyimesfelsőlok: Ülünk a verandán, Mihály, a házigazda, Gyula, az erdész, Zoli a segédje, a feleségem, a két gyerekem, a jövendő vejem és én. Fogyott már Hargita sör vaskosan, elfogyott egy heti pálinkatartalékunk is, Zoli már előcsalta az erdész terepjárójának (valami Lada volt) mélyéről a vésztartalék borokat is. Gyulához fordulok: „Aztán, Gyula, milyen most Erdélyben élni?” Gyula szeme elsötétül, lehajtja a fejét, de válaszol. „Hát tudja, az odaátiaknak románok vagyunk. A románoknak emitt bozgorok. Közben meg csak csángó magyarok lennénk…” Nem válaszoltam, csak kifacsartam a pálinkásüveg utolsó cseppjeit. Koccinttottunk. Mi, gúnyhatáron inneni és csángó magyarok. 

2/5

(2015)

Amikor az ember másodszor, sokadszor Burroughs-t vesz a kezébe, tudja, mire számíthat, nagy meglepetés nem érheti. Tarzan és John Carter szülőatyja hatalmas képzeletű, meglehetősen rossz tollú író, aki szereti fekete-fehérben láttatni hőseit (tegyk hozzá, teljes sikerrel), a személyiség árnyalatainak leghalványabb gyanúja nélkül, és történeteiben mindenki mindig ott van, ahol leginkább lennie kell, s a véletlenek mindig főhőseink érdekeit szolgálják.

A szöveg maga véletlenül sem irodalmi, a motivációk olyan egyértelműek, egyszerűek, mint a bot.

Szóval, aki másodszor, sokadszor Burroughs-t vesz a kezébe, és meglepő módon, aki előszőr megtette, megteszi másodszor is sokadszor is, mert Burroughs-ot olvasni valami titokzatos, homályos, okból ha nem is függőség, de akkut állapot, tudja mire számíthat. És mire nem.

Ez a kötet valamiét mégis kivétel. Lehet, csak én nem voltam ráhangolódva, vagy túl sok ponyvát és ponyvaközelit olvastam mostanság, de Tarzan ésaz őrült története lefárasztott. Mondjuk letenni nem bírtam, meg sem kísértett a félbehagyás gondolata, de a naivitása, az egyszerűsége most szinte fájt. Autóban, valahol Abonyban, az utasomra várva olvastam azt a részt,

Ráadásul a könyv címe is félrevezető:

S a kezdeti félelmetessége hamarost elpárolog, feloldódik a sajnálatban, amit érezni kell iránta.

De persze mindezért nem a szerző a hibás. Illetve igen, de az olvasónak tudnia kell, hogy kell őt olvasni. Én tudom. De, ahogy mondtam, most valahogy nem mégsem sikerült. Ennek ellenére nem tudtam letenni könyvet, amíg végig nem olvastam.

3/5

(2015)

Vagyok dilemmában. 

Picoult, ahogy megszokhattuk, nagyon jól ír. A már bevált, fejezetenként más-más nézőpontú történetvezetés, a feszültség fokozása, a felvetett társadalmi, erkölcsi problémák fejtegetése, és végső soron a mérleg szerepét az olvasóra bízó végkifejlet mind-mind sikerre predesztinálnák a könyveit. Ezt is. De nem az első alkalom, amikor a történet felfalása után („Már itt tartasz? Most kezdted el!” – csudálkozott rám Szerelmetesfeleségtársam vasárnap reggel, pár perccel keskenyszemű ébredése után) csak lestem, hogy a tehénbe lehetett ennyire elszúrni egy ilyen jó ötletet? Mint amikor egy pazar csípős-lecsó vacsi után egy elementáris gyomorgörcsöt követőn rohanni kell a vécére, hogy özönpatakként távozzon alul, ami felül bement.

Az alapprobléma nem új, de állandó, és valószínűleg meg- és feloldhatatlan: van-e joga bárkinek egy másik emberi lényt feleslegesnek ítélni, és kiiktatni a létezésből. A gyilkosságot mindannyian elítéljük, az abortusz megítélése lényegesen árnyaltabb. Miért? 

Az alprobléma sem piskóta: valóban: tényleg mindennél, mindenkinél fontosabb a gyermekünk, átgázolhatunk értük bármin, bárkin?

Picoult roppant ügyesen árnyal a szereplők beszéltetésével. Az anya, az apa, a nagyobb lány, a orvos-barátnő, az ügyvédnő szempontjai meglehetősen kézzelfoghatóvá teszik, hogy a csonttörékeny Willow csodálatos ember, és hihetetlenül fárasztó probléma. Nem lehet nem szeretni, és nem lehet nem elismerni, hogy emberfölötti energiákat, pénzeket kell megmozgatni a létezése végett. 

Picoult nagyon ügyesen kikerüli az a csapdát, amibe, fogadok, tízből kilenc író beleesett volna, tudniillik, hogy az egyik fő katyvasz szál, a nővér, Amelie bedurcizása, mellőzöttsége és ebből fakadón Willow iránti gyűlölete legyen. Még akkor is így van, még akkor is kikerülte, ha végső soron mégis ebből áll a befejező főkatyvasz.

A könyv legérdekesebb szereplője éppen ez a nővér. Az a végig feszülő ellentmondás, ami a húga szeretete és a saját mellőzöttsége között feszül, s ahogy kiskamasz aggyal próbálja mindezt feldolgozni: pazar.

Sorolhatnám tovább a cöccögő bólogatásra késztető elismerő érveket, amitől a könyv úgy jó, ahogy van.

Viszont vannak érvek, amitől a könyv úgy rossz mondanivalójában, ahogyan van. 

A befejezés valami elképesztően satnya, suta, ésmostakkormifenevan. Egy fejezet erejéig az addig megszokott szereplők közé belép Willow is. Minden fejezet E/1-ben íródik, ahogyan azt megszokhattuk. 

Ezt a suta, buta, esetlen, amatőr megoldást hogy a viharba nem lökte kukába egy szerkesztő sem? Ez a rövid fejezet önmagában agyonvágta a könyvet. De teljesen és alaposan! Ráadásul az a helyzet, hogy ez a „megoldás” valahogy kódolva volt a történetben. Rendben, hogy nem kell minden regénynek a csavarra kihegyeztetnie, de azért valahogy itt, s pláne így… Ááá…

A fő gond, hogy ettől a befejezéstől visszamenőlegesen is hiteltelenné lesz több momentum, például 

Arról nem beszélve, hogy voltaképpen a legizgalmasabb kérdések szinte itt merülnek feligazán. Mert az abortusszal olyan sokan foglalkoztak már (legalapvetőbb talán Fallaci könyve]]) az emberi mi volt nagy-nagy problémáját is körbejárhattuk (Tropi komédia). Valószínűleg soha el nem dönthető kérdések ezek. De Picoult kihagyja az újrakezdés, a hogyan lehet tovább folytatni-kérdés megválaszolását. Kár. Ahogyan kár az egészért…

3/5

(2015)

Születésnapomra kaptam Szerelmetesfeleségtársamtól; eddig ez még nem volt itt a polcon. Immár itt van! Köszönöm! (S jött vele az Éden a folyónál is.)

A kötet egyike a Vonnegut halála után megjelent posztumusz köteteknek, a sublótfiókból előkerült novelláknak.

A könyv az, amit a fülszöveg és az alcím mond: Új és kiadatlan irományok háborúról és békéről. Persze és természetesen vonnegutul. Vagy nem is annyira vonnegutul? 

Mert a kötet úgy indul, hogy az természetesen és magától értetődőn Vonnegut. Duplán. Mert az előszót Mark Vonnegut, Kurt fia írta. Kurt stílusában. Vagy a családéban. Mindenesetre roppantul élvezetesen. Még az is lehet, ha rászokna az írásra (kisesélyes), elhinném, hogy az apja írta, átverhető lennék. 

A második írás már Kurt. Bár igazából nem írás, hanem egy beszéde, amit Mark mondott el helyette, mert ő már nem tudta. Röhögés a köbön. A Vonnegut-év megnyitóján hangzott el a szöveg, és egyértelműen kiderül, hogy a Mester valami marhára nem vette komolyan se saját magát, se a Vonnegut-évet.

No, és a novellák. Nem egyenletes a színvonal, de a tizenegyből nekem tíz nagyon bejött. Nem megyek sorra, mert akkor spoiler lenne az egész bejegyzés. De azért egy-két szó. 

A kezdő novella, a Minden térségen siralom lesz Drezda értelmetlen, felesleges, népirtásáról szól. A szövetségesek szarrá bombázták a várost, mondván, hogy a vasúti hálózat a célpont. Igen vacakul célozták: többszázezer civil áldozata volt a szőnyegbombázásnak, jobbára gyerekek, nők és öregek. De mivel a győztes visz, a népirtás ténye azóta sem téma. Vonnegut nem pepecsel a kifejezésekkel: holokausztnak hívja, ami történt, népirtásnak hívja, ami bekövetkezett, s rohadtul nem büszke a győztesekre. Teheti, ott volt, neki, nekik, amerikai hadifoglyoknak kellett az egymáshoz égett, cafatokra szakadt holttesteket a pincékből, óvóhelyekről, a romok alól felhozniuk. De csak addig, amíg belátták az őreik, semmire nem mennek ezzel, onnantól a pincékben, lángszórókkal hamvasztották a tengernyi holttestet. 

Drezda miatt, tudtommal nem indult emberiség ellenes per, nem volt miatta Nürnberg, nem volt semmi következménye. Vagyis ha a tömeggyilkosságok áldozatai a megfelelő nációkhoz tartoznak, akkor az nem büntetendő, akkor arról beszélni sem kell…

Ez a novella, visszaemlékezés megadja az alaphangot. S miatta „megbocsátható”, hogy a többségük nem a már megszokott Vonnegutos-feelinget hozza. Komolyabb, nem fintoros, (Éppen ezért eget verő baromság a könyvein rendre megjelenő A fekete humor mestere-cimke.) De elgondolkodtató, megrázó, szinte sírni kell tőle, néha a tehetetlenségtől, hogy ez az Isten-teremtette átkozott faj semmiből nem tanul, a génjeiben van a pusztítás (vö.: Boldog születésnapot, 1951), s néha attól, hogy az embertelenségben is lehet belső tartással embernek maradni (vö.: Zsákmány).

Az egyetlen igazán Vonnegutos novella a címadó Ördögcsapda. Aminek a végén az ember nem tudja, sírjon vagy nevessen, röhögjön vagy dühöngjön? 

De mert csak ez úgy istenigazából Vonnegut-os, nem marad mégsem elégedetlenség az emberfia olvasóban. Mert a szerencsésen megválasztott tematika, a szerkesztés egységessé teszi mégis a kötetet. S nehezen feledhetővé. 
Köszönöm, Mester! (S ezen a Mesteren most minden bizonnyal könnyesre röhögi magát.)

4/5

(2015)

Na, figyelj, Pipikém! Máshogyan nem tudom elmondani, mert már nem vagy közöttünk, egy éve, három hónapja elhagytál minket, s vagy alulról szagolod, vagy felülről derülsz rajtunk. Sokkal, de sokkal-sokkal jobb lett volna személyesen beszélgetni King bácsi jelen könyvéről, még akkor is, ha simán lehülyéztél volna, vagy csak szomorúan megjegyzed: „Nekem tetszett, Moki…”

Úgy adtad oda ezt a könyvet, hogy az egyik kedvenced, ezt mindenképpen olvassam el. Nem kapkodtam el a dolgot, tekintettel az elmúlt tizenöt hónapra, meg az előtte levő legalább egy évre. 

Szóval, figyelj, Pipikém. Jó ez a könyv, mert az alapötlet nagyon ott van, King meg tud írni. Be kell látnom. Letenni nem lehet, este is rendre csak kiesett a kezemből, nem letettem.

Viszont, meg kell mondanom, töki, hogy nem jó ez a könyv. Nem jó, mert nekem úgy fest, King voltaképpen nem tudta eldönteni, mifenéről is akar írni, miről fog szólni a regény. Így a végére olyan érzésem volt, hogy 3in1-regényt olvastam.

Az első epizód 

Johnny öt évet kómában tölt. Egy olyan éjszaka után, amit újdonatúj szerelmével, kolleginájával töltött, de nem ám a beteljesedésig, nem lucskos-testváladékosan, hanem lelki, szívi értelemben rácsudálkozva Sarah testi-lelki szépségére. Összekoccant a lelkük, pattogtak a szikrák, folyószéles patakokban ömlött az endorfin és a , vadul tombolt a kémia, de a testiségig nem jutottak el, a francos hot-dog miatt. 

Aztán gyön a baleset, a kóma, az öt év, Sarah házassága, gyereke, az ébredés és a döbbenet. 

S itt, lécci, Pipikém álljunk meg! Mert ez egy nagyon izgalmas irány lett volna, a későbbi nyomozós-kalamajka, meg a politika nélkül is! Bakker, de mennyire jó lett volna! Lehet, King jobban tette volna, ha eladja Picoultnak ezt az alapötletet, mert ő tán ki tudta volna hozni, ami így rövidre záratott, ha el nem is feledtetett. Mert azt feldolgozni, hogy úgy egymás életének szerelmei, hogy etikájuk, erkölcsük miatt nem érhetnek egymáshoz (jó, egyszer de, s még ez is mekkora ötlet!), nem élhetnek együtt, önmagában pazar! Tudod, nekem voltaképpen ez volt a legizgalmasabb, legkétesélyesebb, legérdekfeszítőbb kérdés: hogyan lehet ezt meg- és túlélni? Ott van a másik, de nincs ott, vele lenni az élet, nélküle a halál, de vele lenni egy másik halál, mert itt már felépült egy működő, új élet; s a másik oldalról, mihez van joga Johnny-nak Sarah életében? [Csettintés.]

A második epizód 

De a könyv harmadában King lapoz, és jön a sorozatgyilkos epizód. Izgalmas, jól felépített, nem mondom. S amikor beindul, King rájön, hogy ezt marha hamar rövidre lehet zárni, hiszen a parafenoménná lett Johnnynak olyan kevés szükséges a baromállat kilétének a felfedéséhez, hogy az csak egy csettintés (másfajta, mint az előző), s a konfliktus leginkább abban áll, hogy meggyőzze a seriffet az igazáról. Se az sem rétestészta, Pipikém, hamar meggyőzettetik, semmi üldözés, semmi túl nagy izgalom.

A harmadik epizód 

Tudod, Pipikém, szerintem ha ma olvasnád ezt a könyvet, immár Te is kiakadnál ezen a vetületen. Sokszor morogtál, hogy a fenébe nem unalmas már, hogy a csapból is a fasizmus, Hitler, meg a holokauszt folyik? (Most kezdtem bele Vonnegut Ördögcsapdájába, no az tetszene Neked, mert Drezda angol-amerikai bombázást a százezer asszony-gyermek-idős áldozattal simán holokausztnak nevezi és Amerika Bergen-Belsen-jének.) King nem megy bele mélyen a kérdésbe, de hogy érzékeltesse Stillson ördögi gonoszságát és politikusi mivoltának rémisztő jövendőjét, két momentumot alkalmaz: agyonveret vele egy majdnem ártatlan kutyát és Hitlerhez hasonlítja. Illetve a testőrként alkalmazott motoros banda erőszakosságát emlegeti, utalva Altamontra, ahol a Pokol Angyalai a Stones Sympathy For the Devil című száma alatt agyonvertek egy néger rajongót. (Mondjuk nekünk, magyaroknak Déry és a Képzelt riport óta még erről is a fasizmus jut eszünkbe.) Aztán snitt: ebből tudnunk kell, hogy patalogikus eset a pali. Jó, tudjuk. 

Mondjuk abban igazad van, tökikém, hogy a jövő ismeretének tudata által megváltoztatható-e az eljövendő, no, ez egy jó kérdés! Mert ez is egyfajta időutazás, aminek a paradoxonjairól már sokan írtak sokfélét, s volt itt már Hitler-gyilkossági kísérlet is, de minden író arra jutott, hogy nem megvalósítható a dolog. 

King nem. Valami egészen badar megoldást talált. Duplát. A meghiúsult merénylet után Johnny már nem érzi Stillson borzalmasságát. Másfelől Stillson bukását abból teszi nyilvánvalóvá, hogy egy gyereket emelt maga elé golyófogónak védelmül, s ezáltal kiábrándulnak belőle a hívei, bebukja a Hitlerré-válást. De szép lenne, ha ez ilyen egyszerű lenne! Csak a magyar közélet történéseit figyelve egyértelmű, hogy a piadesztálon levők tehetnek bármit, a fanok nem hajlandók kiábrándulni, mindig megtalálják a maguk felmentéseit. Másfelől a sajtó azt mosdatja tisztára, akit akar. 

Szóval ez a Stillson rész hihetetlenül gyenge!

S King Johnny sorsát is rendkívül ötletszegények oldja meg: az etikai, erkölcsi dilemmákat végül egy nyüves tumor oldja a temető földjébe. Csak Sarah dilemmái nem enyhülnek a temetőben…

*

Szóval, Pipikém, úgy érzem, volt ebben egy csomó lehetőség, de parlagon is maradt mind, biza'! Mintha az előjátéknál, ötlet és kedv híján befejeződne a szerelmeskedés. S azt ne már!

Csak azt sajnálom, hogy a többi, Tőled megörökölt Kingről sem tudunk egy-két sör, na jó, a cukrom miatt fröccs mellet csevegni. Tényleg, tudod, hogy Palika, a Bán kocsma csaposa-tulaja-mifenéje a halálod napján kitett neked egy krigli sört, de másnap nyitásig semmi sem fogyott el, nem jöttél érte. Palika nagyon csalódott volt.  Hogy tehetted ezt? Ja, igen, Pipi, melyik Kinget olvassam legközelebb?

3,5/5

(2015)

Tán szégyenletes, de az első skandináv krimim. Ismerethiányomban nem tudom, mitől jobbak (ha jobbak) a skandinávok krimiben manapság, az tény, hogy mindenesetre divatosabbak. Nem vagyok divatkövető. Nem skandisága miatt vettem kézbe ezt a könyvet sem, hanem mert a Wolf Haas Silentium!-ának a végén találtam egy kis ismertetőt róla, ami kíváncsivá tett.

Zárt közösség, látszatok, tragédia, lassan feltáruló kapcsolatok, indulatok, titkok, uramfia! 

A nézőpont nem kötődik egy személyhez, bár kétségtelenül a nyomozó, Sejer áll, cselekszik, gondolkodik a fókuszban. De a nézőpont-váltások árnyalnak, gondolkodtatnak. 

Sejer pedig nem csupán nyomozó, hanem a rengeteg észkombájn nyominger között férfi is: ha szép nőt lát, nem csupán a potenciális elkövetőt vagy infóforrást képes észrevenni, hanem a szépségét is. :-)

Volt egy pont a könyvben, amikor leejtettem. A végkifejlet felé, amikor kiderül, hogy 

nem tudott nem eszembe jutni Kevin. De mivel itt végső soron egy krimiről van, ahol a rossznak el kell nyernie a lebukását, szerintem az írónő ziccert hagyott ki a polkorrektség jegyében. Vihette volna arra is a történetet, hogy

Szóval jó kis könyvecske ez, élő szereplőkkel, töprengéssel, s kitudja, hogy feloldással-e, mindenesetre megoldással.

5/5

(2015)