A könyv címe nagyon izgalmas. A témát még izgalmasabbá teszi, hogy a szerző a fizika és a vallás emeritus (nyugállományba vonult) professzora. Vagyis a természettudományban és a vallásban is „érdekelt”.

Mivel a Kalligram Kiadó Tudomány és vallás-sorozatában jelent meg a kötet, nem okoz meglepetést, hogy a végső konklúzió roppant egyszerű: nem szükségszerű, hogy a tudomány és a vallás „fasírtban” legyen egymással. Ahogy az alcím is megfogalmazza: Ellenségek, idegenek vagy társak?

Ha a tudományt és a vallást arénába engedik, rendszerint a fizika, a biológia, az archeológia és a történelem szállnak ringbe. De az bizonyos, hogy a párbeszéd/gyilkolás elsődleges témája a teremtés vs. evolúció lesz. Manapság már sokszor szóba kerül a kvantummechanikai is, ami, ugye, jócskán felülírta/ja a statikus, hagyományos fizikát.

Barbour nem árul zsákbamacskát az eszmei hova-állásában. Ripsz-ropsz kiderül, hogy vallásos, Isten-hívő embernek tartja magát, de nem hisz a Biblia szó szerinti értelmezésében, vagyis elveti a teremtés tényét is. Álláspontja a folyamatos teremtés. Vagyis Isten útnak lehetővé tette, indította és kézben tartja az evolúciót, de ez nem jelent mégsem kikerülhetetlen determináltságot.

A könyv átgondolt, nagyon megszerkesztett munka. A szerző beszél a tudomány és a vallás kapcsolatának szemléletmódjairól. Tisztázza, mi a tudomány és mi a vallás, mi a definíciójuk, hol vannak a határaik, és e tisztázás nélkül, ugye, nehéz lenne a kapcsolatukról beszélni.

Majd, mert mondom, e témában egykettőre a létezésünk hogyanjánál vagyunk, tisztázza a csillagászat és teremtés kapcsolatát.

Ezután (hol máshol?) a kvantumfizikánál kötünk ki, s kiderül, hogy ez az a tárgy, amit nagyjából senki sem ért, még a legnagyobbak sem, mert Einstein, Bohr és Heisenberg sem voltak egy állásponton Vagyis botorság azt állítani, hogy a tudomány egyöntetűen állít vagy bizonyít valamit: egyfelől, mert mire egyöntetűvé válik a vélekedés, addigra kiderül, hogy úgy, ahogyan egyöntetűen hiszik, mégsem igaz; másfelől gyakorlatilag nincsen egyöntetűség a tudomány művelői között sem. Mármint a kvantumfizikát illetően. Sem. (Nekem ez a fejezet volt a legérdekesebb.)

A következő nagy falat az evolúció és a folyamatos teremtés kérdése, ahonnan csak egy apró lépés a genetika, idegtudomány és az emberi természet. Ez a fejezet gyakorlatilag az antropológiával foglalkozik.

Az utolsó témakör címe: Isten és a természet. Itt áttekinthetjük a XX–XXI. század legfontosabb tudományos ellen-Isten eszméit, és ugyanezeket az Isten-hit oldaláról vizsgálhatjuk meg.

Izgalmas témák, izgalmas kérdések. De a kidolgozás nem annyira izgalmas. Sajnos. Barbour, bár a könyv tartalmát, szerkezetét minden bizonnyal maga találta ki, s miközben megvan a maga jól kialakult véleménye is, mintha nem vállalná mindezt mégsem. Hoz innen érveket, szembeállítja amazokkal, ez ezt mondta, az azt mondja, s persze, hiszen erről szól a könyv, de mintha mégsem merne egyenesen állást foglalni, nem csak összevetni, ki mit mondott, hanem összegezni is, hogy na, akkor lássátok, feleim, ebből ez következik.

Elfogadom én, hogy pártatlan akar maradni, de mi a csudának ,ha egyszer úgysem az?

S valahogy a rengeteg kimitmondott között számomra felaprózódott a lényeg… Aliester McGrath sokkal karakánabbul csinálja majdnem ugyanezt a műfajt! Hamarosan jön az értékelésem az ő könyvéről is (maradjatok velem, a reklám után folytatom; bár nem ma!).

3,5/5

(2015)

A Dűne számomra az ellentmondások könyve. Nem vagyok egyedül azzal, hogy vagy sokszor nekiveselkedtem, de mindig legyőzött, pár oldal után mindig félretettem. Aztán pár hónapja a Garmadában szembejött velem a Szukits-féle böszme nagy kiadás. Otthagytam, pedig héccá' forint volt csak. Egy hét múlva mentem, még mindig ott volt. Megint otthagytam. Harmadszor már nem tettem ilyet. Elhoztam, majd a Rukkolára jó lesz alapon.

Valamikor a filmmel már randiztam, végig is néztem, de nagyon nem jött be (Sting ide-oda), csak az maradt meg bennem, hogy nagyon nyolcvanas évek, különösen a rettentő nyálas Paul, akinek egy percig sem bírtam elhinni, hogy Muad-Dib lehetne…

Aztán a polcon is hónapo2ig állt. Majd mintegy oda sem figyelve, egyszerre óvatlanul levettem, beleolvastam. S olvasva maradtam. Onnan tudom, hogy nagyon tetszik egy könyv, hogy nem olvasok mellette másikat. A Dűne mellett nem olvastam semmi mást.

Herbert cseppenként adagolja csak az infót erről a világról, hagy időt a megértésre, a kikövetkeztetésre, a tűnődésre, a találgatásra. Nem rágja szájba sem a szereplői státuszát, sem a képességeiket, sem a különböző házak Dűne-történelmi szerepét, sem gyakorlatilag semmit.

A csepegtetés közben a cselekmény halad. Ugyan ez a szokása, de Herbertet dicséret illeti: a vaskos kötetnek nincsenek (Szukitsban pláne, de a KFK sorozatban kiadott kiadás is két kötetes volt) holtjátékai. Nem videoklipet olvasunk, még sincs idő az unatkozásra.

S lássuk, mi is ez a könyv? Mondhatnánk, a mára már szokásos: az űrbe kirajzott emberiség ilyen-olyan csoportjai küzdenek egymással, ki-ki a maga céljai érdekében, hatalomért, pénzért, vallási eszmékért, az emberiség túléléséért. Van itt császárság, vannak boszorkányok, vannak emberen túli képességek, gazdasági társulások, elitt-alakulat, gerilla-csapat (nemzet), tőr, kard, atomfegyver, kábítószer, gigantikus, fogakkal gyilkoló, hasznos „kukacok”, űrhajók, minden és az ellenkezője is.

Belecsöppenünk a sűrűjébe (miért pont ide?), és indul is a mandula, Majd eljutunk valahová (miért pont oda?) egyfajta feloldással, de nem a megoldással. Ha nem is lenne meg a biztos tudás, hogy Herbert és leszármazottja bőven gyúrt még az alaphoz mindenfelé, jobbra-balra, előre-hátra, fel-le, akkor is evidens lenne, hogy lesz ebből folytatás, naná! Mert, ahogy mondom, szinte kurta-furcsa a befejezés, vagyis inkább abbahagyás.

A Dűne szereplői nem férkőznek az ember szívébe. Izgulunk értük, drukkolunk nekik, természetesen mindenki Atreides-párti (ahogyan máshol a Stark-ház az evidencia), de ha jól belegondol, meg nem mondja, miért az… S mindenki egyöntetűen utálja a Harkonnen-eket 

Paul sem az a szakasztott hős-típus, ráadásul az egyszerre rászakadt megvilágosodása a regény legrosszabb, leghiteltelenebb pillanata. Mégis kedveljük. Ahogyan édesanyját, Jessicát is. És így tovább…

Letehetetlen a könyv. Komolyan. Aztán amikor letettem, valahogy úgy jártam, mint a Jim Carrey-film végén a két biztonsági őr: leszakadni nem bírtak Truman élő show-járól, de amikor katarzissal véget ért az addigi története, csak belenyúltak a sültkrumplis (vagy mifenés) zacsiba és unottan így szólt egyik a másikhoz: 
– Kapcsolj át, mi megy a másikon!

De két folytatás már itt van a polcomon. :-)

3,5/5

(2015)

Nagyjából elfogult vagyok Vámos Miklóssal. Nagyjából, mert nem borulok térdre bármi előtt, ami Vámos, de az egész jelenség, ami ő: nagyon szimpatikus. 

Nagyjából elfogult vagyok Bródy Jánossal. Nagyjából, mert nem borulok térdre bármi előtt, ami Bródy, de az egész jelenség, ami ő: nagyon szimpatikus.

Ebben az esetben, ugyebár, nagy szellemek, ha találkoznak: ők ketten, meg én, hogy többen legyünk. :-) 
A nagyjából való elfogultság sugallta, hogy szeretni fogom ezt a könyvet. (Bár megmosolyogom, megviszolygom ezt a Molyos prekoncepciót, de, lám, nem vagyok, ment' tőle.)

Mert Vámos generációs társ, meg így-úgy zenésztárs is (mármint Bródyé), meg értelmiségi ő is, meg minden is, ami indokolná, hogy csuda jó könyvet írjon Bródyról, aki a szellemes, az okos, a higgadt ellenzéki megtestesítője volt sokunk számára évtizedekig. Akinek a dalait kívülről fújtuk, akivel össze-összekacsintottunk, ő színpadon, mi előtte, s aki nem egyszer megnevettetett (KISZ-kacsa, miegymás), megríkatott („Ha én zászló volnék…”; miegymás), egyenes gerincet adott, reményt keltett, és sok minden más.

S Vámos róla ír könyvet. Valamiféle dokumentumkönyvet. Aminek a legjobb pillanatai azok, amikor az önkritikus Vámos Bródyhoz méri önmagát. De ez nagyon kevésszer fordul elő. Marad a visszaemlékezés, a kis színes, a dokumentum. Amiben Koltay Gábor az A koncert környékén már letett valamit az asztalra, s az nyomja az asztallapot rendesen, fel kell gyűrnie az inge ujját, aki hozzá akar tenni valamit (hacsak nem a múló idővel kialakult új információkkal nem egészíti ki; de Vámos nem ezt teszi). Mert az az iformáció, hogy mind Szörényi, mind Bródy szellemi alkatából fakadó politikai hovahúzása kinek miféle, információnak kicsit kevés. Még akkor is, ha ezt megerősítjük nációbeli hovahúzással is, bár Bródy ezt csak nagyon osztva vállalhatja be (ezt is a könyvből tudtam meg). S még az az infó sem ment semmin, hogy Vámos (nyilván) Bródy hovahúzásával szimpatizál. (S bizonyos értelemben az sem jelent semmit sem, hogy szimpátiájuk tárgya a könyv megírása után néhány pillanattal összefeküdt azokkal, akik ellen adig küzdöttek, majd tizenévek múlva teljesen, senkinek nem hiányozva a semmibe enyészett. Azért nem jelent semmit, mert ők, tudniillik Vámos-Bródy megőrizték az önazonosságukat, miközben poltikai szimpátiájuk tárgyáról inkább szó se essék.)

S ebben gyakorlatilag kimerült az értékelésem. Vámos kedveli Bródyt, Mohácsi kedveli mindkettőt, kicsit elcsevegtünk, egy-két pohár bort lehajtottunk, de semmi több. Nem tudtam meg újat Bródyról semmit, maximum megerősödtem abbéli nézetemben, hogy a Fonográf jobb volt zeneileg, mint az Illés, de gyengébb volt szövegileg (viszont amiről Vámos nem ír: akkor oszlottak fel, amikor megcsinálták a legjobb lemezüket, a Jelenkor-t; ej, de kár!). S ez sem sok…

3/5

(2015)

Ha nem lenne vérfagyasztó mindaz, amit olvasok, azt mondanám, vicces a könyv. Ugyanis kicsit olyan, mint a mese, amikor a főhős azt az utasítást kapja, hogy övé a nagy kincs, ha x napig nem gondol a majomra. S naná, hogy lehetetlen valamire tudatosan nem gondolni, mert ha arra gondolok, hogy nem gondolok rá, naná, hogy gondolok rá.

Szerzőnk ilyen majomútravalót ad a könyvével: ne gondolj arra, hogy az olvasottakat bárkire is alkalmazod, nyájas olvasó, magadra sem, másra sem, mert egy ilyen könyv elolvasása nem ad képzettséget ehhez, és a pszichopata-állapot olyan komplex valami, ami egy outsidernek tutira nem sikerülhet. S aztán nyomja az infókat ezerrel.

Amitől az ember hátán futkározik a hideg, rettegni kezd, s gondol erre-arra, s naná, hogy másodperceken belül a majomra, mert, ugye, megtudjuk, egyre több és több pszichopata vesz körül bennünket. Csak idő kérdése, hogy a közvetlen közelünkben is felfedezzük valamelyiket.

Majom!

4/5

(2015)

Igen nagy érdeklődéssel vettem kézbe a könyvet. Fő indítékom egyfelől a kíváncsiság volt, de sokkal inkább az, hogy egy régi ismerősöm indított egy blogoldalt, amiben azt fejtegeti, miért ad több szellemi tartást az ateizmus, mint a keresztény hit. Ez utóbbi azért volt meglepő, mert az ismerős nagyon aktívan missziózni akaró keresztény volt még abban az időben, amikor én is aktív gyülekezetjáró voltam. Dolgoztunk együtt is a közös hit érdekében.

Picknett könyvétől sokat vártam. A műfaj ugyanaz, mint Dawkinsé*: észérvekkel bebizonyítani, hogy miért észszerűtlen a kereszténység, és milyen inkoherens annak alapműve, a Biblia.

A nagy elán, amivel belefogtam hamar elhagyott. Ahogyan Dawkins esetében is. Pedig nagyon komolyan mondom, nem akartam elfogult lenni. Meg akartam győzetni. Nem sikerült.

Elolvastam vagy sok oldalt, amikor eszembe jutott egy másik könyv, ami éppen ellenkező oldalról közelíti meg a kérdést. Egy bűnügyi újságíró ered a nyomába annak, hogy logikailag, észérvekkel bizonyítható-e a kereszténység igaza. A címe: A Jézus-dosszié. A szerzője, Lee Strobel ugyanazt a szerkezeti sorrendet követi, amit a jelen könyv szerzői. Nyílván, mert így logikus. Kezdik tehát a Biblia, azon belül is az Újszövetség megbízható megbízhatatlanságával. Logikusan.

De az a vicc, hogy ugyanazokból a tényekből homlokegyenes más-más következtetéseket vonnak le. Mivel természetesen mindkét könyv ezer apr mozaikból áll össze, engedtessék meg csupán egyetlen példa. Az ÚSz megírásának időpontja vitatott, de abban nagyjából megegyezik hívő-hitetlen egyaránt, hogy Jeruzsálem Kr. u. (vagy i.sz.; tetszés szerint) 70-ben, Jeruzsálem Titus által végrehajtott lerombolása előtt már megvoltak az iratok. (Ez természetesen nem jelenti azt, hogy mai formájukban, hagyjunk helyet a későbbi változtatások lehetőségének). A legtöbb ókori irat megtalált példánya és a megtörtént események között sokkal nagyobb az időeltérés. Az ÚSz esetében, ugyebár, így kb. negyven évről beszélünk: Jézus Kr.u. kb harmincban végezte a munkáját, 70-ig eltelik negyven év. Nem kevés. De más ókori dokumentumok esetében több száz évről beszélhetünk. Strobel példánk hozza Nagy Sándor esetét, aki Kr.e. 323-ban halt meg. Róla Arrianosztól és Plutharkosztól tudunk legtöbbet. Akik mintegy négyszáz évvel később éltek. Mégse vonja senki kétségbe, amit írtak. A Krisztus álarcai szerzői viszont azzal érvelnek, hogy az a negyven év nagyon nagy idő, megkezdődött a misztifikálás mind tartalomban, mind a szerzőket illetően. Egy pofon innen, egy pofon onnan.

Na jó, még egy példa: szerzőink hivatkoznak arra is, hogy az ÚSz átírása szakadatlanul folyt az idők során. Aztán felhívják a figyelmet arra, milyen ellentmondások vannak az egyes evangéliumok között (Pálról nem is beszélve, aki gyakorlatilag Krisztussá tette Jézust a teológiája által.) Az már annyira nem zavarja a szerzőket, hogy az átírások meglétével kiküszöbölhetők lettek volna az ellentmondások is… Ha már átírták a szövegeket.

Haladt előre a könyv, érv született érvre, ismeret ismeretre, de én meg egyre kevésbé lettem meggyőzve az igazáról (vö. Dawkins könyvével). Mert, ne legyek igazságtalan, felbukkannak keresztény érvek is a sajátjaik mellett, de az érvek nem ütnek igazából az érvekre, nem alakul ki egyensúly. Félreértés ne essék, nem várok ebben a témában középutas könyvet!

De egyvalamiben ismét megerősödtem: nem csupán a vallás és a teológia feltételezi a hit meglétét, hanem a történelem és a tudomány is. A tények csoportosítása, majd a csoportosított tényekből levont következtetések erősen függnek, ha nem az határozza meg teljesen, a szerzők világnézetétől, prekoncepcióitól.

Meg az olvasókétól is.

* Álljon itt azonnal Dawkins kritikája is, mert nem venném a lelkemre, ha valaki nagy lelkesen teljesen és kritikamentesen komolyan venné őt!

3/5

(2015)

Harry Hole kedvelt figurám. Mondjuk nem tudom, hogy a mindennapokban is elviselném ezt a depis, munkamániás, zseniális alkoholistát, de ahogy így írva vagyon, nekem nagyon tess.

Nem akarok általánosítani, ez csak a kettedik Nesbø könyv, amit olvasok, de nem hiszem, hogy bármelyik karón varjú lenne. S nyilván lesz még a kezemben könyve (el kellene már mennem a happolt Fejvadászok-ért, csak olyan kis kuszán van a nyitvatartása a Kócosnak). Mert izgalmas, mert összetett, mert átgondolt, mert barkácskönyv (vö.: csavaros).

S ezzel itt le is zárhatnám az értékelést, mert micsudát várna még az ember lányafia egy krimitől, thrillertől. Jó, van vér is, meg ide-oda rejtett, ilyen-olyan állapotban levő hullák, Hole küzd a gaz ellen ellen (hehehe), aki egyfelől a gyilkos, másfelől a korrupció (milyen szerencse, hogy ilyen csak Norvégiában van! :-P ).

Azonban és de: ez a második könyve, mondám már, a szerzőnek, ami a kezembe került. Az első sem volt hibátlan. Írtam miért nem. 
Ez sem az. Ebben nincsen akkora logikai bakugrás, mint a Megváltóban. Itt szerkezeti gond van. A cselekmény, ami ugye, megegyezik a gyilkosságok számának növekedésével és a nyomozás előrehaladtával, a könyv háromnegyedénél leül. Mivel van hátra még vagy sok oldal, egyértelmű, hogy akire gondolnak, nyilván nem az (gondolkodtam, hogy ez spoiler-e?), s hogy lesz még itt ezmegaz, s ráadásul a lezáratlan a Főkorrupt szála is. 
S nem csupán az a bajom, hogy a feszkó megszűnik, hanem, nem is tudom, hogyan mondjam, mi a jó szó, végül a Főkorrupt-szál rendben van, de a sorozatgyilkos vonal olyan kis szájhúzós. Erőltetett, vagy mifene. (Mellesleg hova a csudában is tűnik a fószer a beszélgetés közepén, és aztán…?) Motiválatlan. Illetve izzad a motiváció. Majdnem jó, de mégsem az. Túl komplikát. Ahogy ezt Hole is szóváteszi, mert ezek szerint Nesbø is érezte, hogy az.

De úgy fest, Nesbø-t már csak így szeressem. Mer' minden ellenére jó ez, komolyan. Csak szőrözök kicsit.

3,5/5

(2015)

Hoppá! Amikor a ceglédi Coop-ban lelt Szex és Szekszárd-ot elolvastam, bármennyire jókat rötyögtem rajta, nem lettem túl lelkes. Az értékelésem végén megkérdeztem, milyen Réti, amikor nem Szex és Szekszárd-ot ír? Galagonya33, Robinson és brigg siettek a segítségemre, és kedvet csináltak a folytatáshoz. 

Amikor a könyvtárban megálltam a krimi-polc előtt, az Üveghegyen túl és az Óperencián messze is híres vacak memóriám természetesen nem hazudtolta meg magát, fogalmam sem volt, melyik könyvet ajánlották: mintegy a család legkisebb gyermekeként (nincs testvérem) ezt emeltem le a polcról.

In medias res: nem bántam meg. Nagyon nem. Minden más olvasnivalómat félretettem, A hasonmás bankot robbantott. Köszönöm, feleim!

Mert: a poénok nagyon ülnek, s tényleg csak egy-két helyen éreztem, hogy a cselekmény, a párbeszéd pusztán azért van, hogy megágyazzon a viccnek. (Az egyik ilyen hely, amikor a főhős megkéri a kollégáját, hogy hallgasson ki helyette valakit, mire az közli, hogy rendben, úgyis tartozik egy vallomással. Se füle, se kapcsolata, se borja sem az éppen folyó cselekménnyel, sem az egésszel, bár jó kis szóvicc.) Tény, hogy egy idő után már nem fogtam vissza magam a BKK közönsége előtt sem, hadd legyenek kíváncsiak, mi a francot olvasok!

Mert: a cselekmény döntő részben következetes, meglepő (és mulatságos; bár ezt már írtam), fordulatos, izgalmas. Komolyan: filmre való. De egészen komolyan! Akkor is teljesen így van, ha ezt a könyvet nem emiatt őrzöm meg a legjobb emlékeimben (emlékhelyeimben, tudod, Óperencia, Üveghegy, stb.), hanem a főszereplő alakja és humora miatt.

Mert: miközben nem éreztem plágiumnak cseppet sem, nagyon kedves olvasmányélményeket, vagy inkább azoknak érzetét elevenítette fel bennem: Rejtő, Fable, és (a sajnos nagyon magában álló) az Őfelsége magánnyomozójá-t. Ez pedig nem kevés, de nem ám!

No, kb. egy hét, és megyünk megint könyvtárba!

P.S. (vagy sok héttel később): A könyvet odaadtam a nem éppen könyvmoly, s ha már olvas, akkor is inkább ismeretterjesztő irodalmat olvasó, huszonegy éves fiamnak. Egy hét alatt kiolvasta, és ez nála nagy szó! (A Korongvilág első részét fél éve olvassa, és azt mondja, tetszik neki… Érzékeltettem?) Aztán a vége felé járva szólt, ha megyünk könyvtárba, hozzunk még Rétit, s hogy ezt tervezem-e állandóra megszerezni, s ha igen (igen), akkor jó! Hoppá, hoppá! – a' la Cipő. 

Hoztunk Rétit a könyvtárból.

4,5/5

(2015)

Biztosan velem van a baj: az előző kötetnél nyavalyogtam, hogy nem az eredeti szerzők, és jó-jó, de azért nem az igazi. 

Erre kapok eredeti szerzőpárost, s mégis azt mondom, hogy jó-jó, de nem az igazi.

Mintha azért született volna meg, mert kellett egy következő füzet. Olyan, mint a borítója, szürke alapon némi szín, itt-ott. 

A mércém: hányszor nyerítek fel olvasás közben. Most egyszer sem… 

S nem is tudok többet írni erről a füzetről.

3,5/5

(2015)

Ha nem lenne félreérthető, azt mondanám: selyemcukor, meg azt, hogy pasztell színek. De ez csilivili, félreérthető, enyhén feminim, esetemben tehát furafiús, ezért nem mondom.

Tájolás: nem, ez nem Végjáték-sorozat akció, és még csak nem is Bűvölet-mese; visszafogottabb, jólesőn lassabb, ráérősebb.

Tehát más, de nem rosszabb. Más, mert Card világnézete lényegesen tettenérhetőbb, megkerülhetetlen. Akkor is, ha voltaképpen nem is jön át a saját vallása (mormon), pusztán csak az Amerika alternatív-valóságában is kikerülhetetlen kereszténység, illetve a kereszténység Ó- és Újszövetségében egyaránt megfogalmazott, Istentől független spiritualitás és praktikák, varázslatok elítélése. No, de kérem, ez itt úgy ítéltetik el, hogy azért jöve a marmaládé-sűrűségű kognitív disszonancia: mert ha az ember alapvetőn keresztény szempontból olvassa a könyvet, azért van abban valami bájos, hogy drukkol azoknak, a keresztény lelkésszel és a mélyen hívő Vértezettel szemben állóknak, akik túllépnek a Biblián, és bűbájt alkalmaznak a mindennapokban!

S itt érhető tetten OSC mormonizmusa. Mert azt nem tudom, nem találkoztam ilyen forrással, hogy mormonék alkalmaznak-e bűbájt, bár nem hiszem, de az tény, hogy a Biblia kizárólagosságán a Mormon könyvé-vel jócskán túlléptek.

Egy darabig szimpatikus volt, hogy OSC a kereszténységet és a bűbájt fej-fej mellett futtatja, de nem ám narrációban, hanem a szereplők, naná, hogy a női szereplők viszonyulásaiban; aztán a bűbáj persze a könyv végére kifricskázta a kereszténység mély-követőin keresztül a keresztény vallást is. Azért sem tántorodom el! :-)

Nem tudom, minek is olvastam, sci-finek kezdtem, de erről egy-kettőre letettem, aztán fantasyként folytattam, de leginkább bájos, izgalmas mesekönyvként fejeztem be. Meggyőzetve az alakok és a történet megformálásától.

Kérdés: 
Van különbég a Delta Vision és a Kalandor-kiadás között? Én az utóbbit olvastam, de úgy fest, az előbbi könnyebben beszerezhető.

P.S.: Szerelmetesfeleségtársammal rávetődtünk a 2014-es, A hetedik fiú című filmre. Hiba volt. Nagyon nagy. Köze sincsen semmihez, ami OSC. De tényleg. (Legalábbis őszintén remélem, hogy a folytatásokhoz sincsen!) Ellenben gyalázatosan rossz film. Még Lebowsky, akarom mondani Jeff Bridges sem menti meg, hiába játssza a laza sárkányboszimindengonosz-gyilkost az alkoholizmus alapállásából.

4/5

(2015)

Nem rohanok tőle a falnak és nem hidalok le, bár jó a történet, érdekes a kivitelezés is.

De valami hiányzik belőle, hogy igazán ütős legyen. Olyan érzéssel olvastam, ahogyan egy B-kategóriás filmet néz az ember: nézi, de egyfelől deja vu-érzése van, meg az a határozott, hogy meg nem tudná fogalmazni pontosan miért, de nagyon nem profi, amit néz. De mégis leköti, mert azért nem überfos, és a színészek itt-ott még villantanak is, az operatőr a helyén van, vannak rendezői ötletek is, a történet sem alapjaiban elfuserált.

Csak éppen holnap már gondolkodni kell: „Tegnap láttam azt a filmet, a na, tudod kivel, a' izével a főszerepben, a címe is itt van a nyelvemen, de meg nem mondom, öcsém, na, tudod, az a sci-fi az agyhártyagyulladásról, meg a titokdokikról. Nem zoknikról! Nem zombikról! Dokikról! Hjaj má'!!”

Egyvalami titok azonban részben megmagyarázódott a könyv által. Igaz, nem az irói- , hanem a fülszövegből. Soha nem értettem a PKD film-feldogozásnak sem az angol, sem a magyar címét. A Blade Runner sehogyan sem illett hozzá, egy fia kapcsolódási pontja sem volt a filmhez, a Szárnyas fejvadász-változat legalább a fejvadászban stimmelt. No, a fülszövegben itt a válasz: Ridley Scott-ot érdekelte a jelen könyv filmjoga,meg is vásárolta magának. Aztán összekeverte a mappákat, és a Blade Runner-feliratút használta a forgatás során: hozzánőtt. :-)

3/5

(2015)

 Marcus Meadow igazi nevén Réti László. Zsaru. És író. Népszerű. Méltán. Ráadásul közvetlen embernek tűnik: volt alkalmam vele pár szót váltani. De ez a könyve nem jó példa arra, miért jó Rétit olvasni.

Az indok 

Abonyban járva, a helyi Coop-ba betérve (érdemes figyelmeznetek, ezekben a vidéki áruházakban néha csodákat lehet találni, fillérekért, feleim! Battonyán a helyi CBA-ban négy Luzsi Margó-féle Mesélj nekem… leltem 500HUF/db áron Szerelemetesfeleségtársamnak.) már rutinból stíröltem végig a sarokba dugott könyves állványt. Azon az állványon vettem észre ezt a könyvet.

A borító

Férfiként nehéz is lett volna nem észrevennem: az ordas méretű Szex felirat, fényes rózsaszínnel világít, a kiomlón dús keblű, szép arcú borítóhölgy, a lebegő hosszú hajával, csodás megvilágításban igen figyelemfelkeltő.

És egyben egyértelműen Tifany-értéket sugall.

Vagyis pillantás a taszító és a vonzó esztétikára, majd gyorsan lapozás is tovább a a forgóállványon, érték után. Csakhogy! A könyv alján szintén nem diszkrét betűkkel ez áll: Amennyiben a kedves érdeklődő harcos feminista, kérjük, óvatosan helyezze vissza ezt a könyvet a polcra. A szöveg tetszett.

Tekintsünk el attól, hogy előrejelez némi problémát az, hogy egy felszólító módú mondat végén, nicsak, pont van. De spongyát rá!

Kézbe vettem a könyvet, elolvastam a hátsó borító fülszövegét: a szerző egyébként realista thrillereket szok' írni. Irány a Moly! Aham, Réti László. Láttam már könyveit a könyvtárban, ízlésesek a borítói: ennyi volt a találkozásom vele. Hoppá, ez a könyve 88%-os… Nofene! 

Szóval akkor csak a borító cefet és félrevezető? Meg a könyv címe silány?

A tördelés 

Csúnya, rossz, ügyetlen kisfiú/kislány, aki csináltad eztetet! Hát nem tanított meg senki, nem volt tipográfus-gyerekszobád, és valaki a közeledben, aki legalább halványan utalt volna arra, hogy egy sorkizárt szövegben alap lenne egy elválasztó programot ráengengedni a veszett fehér, sorokon át tartó utcákkal, legalább ötszótagnyi üres helyekkel kiröghögő szövegre? Hogy csapna beléd a ménkű! Nyitottál már ki könyvet életedben, ember? S ha nem is állt a rendelkezésedre magyar nyelven tudó program, legalább a direkt elválasztó jeleket használtad volna! Szégyeld magad össze, de bokáig! Pocsék, vacak, fúj munka! Pironkodva mondom: tettem össze könyvet Word-ben, no, az különbül néz ki. S minek élőfejet használni, amikor tartalmilag halott fej lett belőle: minden oldalon tök ugyanaz az infó, a szerző neve és a könyv címe.

Érdekes, hogy a margókkal semmi baj nincsen, ak tördelt, annak erről volt ismerete. 

S mentsége a könyvnek a kötése. Tartósnak látszik, engem kibírt.

Hatás 

Ültem a kocsiban Abonyban, vártam az utasomra, és beleolvastam a könyvbe. Bele is ragadt a kezembe. Néha rázkódott a Citroen Jumper a röhögésemtől. 

Ahogy minden igyekezetem ellenére nem tudtam nem hangosan rötyögni az 1-es villamoson. 
S ahogy nem tudtam ellenállni tegnap este sem, amikor Szerelmetesfeleségtársam a vállamra hajtotta a fejét, hogy szokás szerint így csicsikáljon elfelé, de hamarost faképnél hagyott. „Nem tudok aludni, ha folyton rázkódsz, megyek a helyemre.” 

Mert röhögni lehet a könyvön. Sokat.

Ellenben valahol a felénél, háromnegyedénél úgy éreztem, nemcsak lehet rajta röhögni, hanem már kell is. Vagyis izzadni kezdtek a poénok. A szöveg már nem vitt semmit, csak azért volt, hogy egy-egy viccet történetté nemesítsen. Kutyabőr meg sehol.

Irodalmi érték 

Mondanám, hogy Rejtő, de nem mondom. Mondanám, hogy Aszlányi, de azt sem mondom. Eszembe jutott még Vavyan Fable és Kiss József László. Talán még az utóbbi, de az is csak nagyon nagy jóindulattal. Mert az előzők, Rejtő és Aszlány egyértelműen, az utóbbiak viszonyítva mindenképpen szépirodalmi szövegek Réti Marcus ezen darabjához képest. 

Mondom: a fő gond az volt, hogy a szöveg önmagában már nem mond semmit egy idő után, csak azért van, hogy kiizzadja magából a poénokat. A fura, hogy azok némelyike még így is, a maga nyári, betonkeverős nap utáni hónaljkutya ájerjában is ül. Csuda se érti. 

De az irodalmi értéket felejtsük el!

Mondanivaló 

Reklámnak tartom a borító feminista-szövegét. (Mondjuk, jó reklám, engem is kíváncsivá tett, lám.) Mert persze, több fricskát kapnak a nők a szövegben, ha úgy akarom nézni, de én inkább úgy látom, nem annyira a nők kapják a fricskákat, mintsem a nők és a férfiak eltérő gondolkodásmódja. S kapnak a pasik is jócskán ezt-azt, egyértelmű. Vagyis a feminista szöveg a borítón csupán marketing humbug.

De azért nem egyszer hálát adtam már az Égnek, hogy Szerelmetesfeleségtársam jobbára és többségében maszkulin gondolkodásmóddal bír. Aki nem találkozott még ilyen nővel, az nem tudja, mit veszít! Ez csak egy esetben zavar, amikor vacak a kedvem, s az kellene, hogy átöleljen, meghallgasson, és ilyenkor ő többször megoldani akarja a problémámat. Ami talán nincs is, csak belőlem meg éppen kifolyik a feminim valóm. Kusza ez, kusza ez!

Összegzés 

Aki röhögni akar nagyokat, olvassa! Sokat ne várjon tőle, megoldani semmit nem fog, szemet sem gyönyörködtet, és véletlenül se ezt használjuk párkapcsolati-terápia alapnak! Mert csak, ahogy mondám, csak néhány tipikus eltérés bemutatása a két nem viszonyulásai között, jobbára bohózati eszközökkel.

Emberek, milyen Réti, mint író, amikor thrillert ír?

P. S. 2018-ból:

Már tudom. Van neki olyanja, amikor zseniális, de nagyon (Hasonmás), többnyire viszont szimplán csak nagyon jó. Eddig egy olyanja volt, amire azt mondtam, kár volt az időért, de az sem gyehenna rossz, csak olyan kis jólvannaelolvastampont (Vérvonal) .

2,5/5

(2015)

Az amerikai polgárháborúról való első ismereteim a tenyeres-talpas, de nagyszívű és bátor Jack történetéből valók. Jack persze Lincoln elnök futárja, s mintegy véletlenül viszi jó dolga, amerre viszi, s természetesen a rabszolgák felszabadításáért küzdő északiak oldalán harcol. Mondjuk tény: ebből a könyvből tanultam meg, hogy fára mászni csata közben nem feltétlenül gyávaság, hanem az egész áttekintésének a lehetősége.

A következő lépés a Képes Történelem sorozat kötete volt, amely a meglepő, Polgárháború Észak-Amerikában címet viselte. Jó kis kötet volt, tele képpel, így nem csupán a fantáziámra, illetve a memóriámra kellett hagyatkoznom, mint Földi Pál kötete esetén. Ebből a könyvből is megtudtam, mennyire galád volt az arisztokratikus dél a rabszolgákkal, s hogy nincs más választás, Lincoln népével „egy az utunk”, hiszen az ember ember, bármilyen is a bőre színe. S amikor ezt olvastam, túl voltam már Kunta Kinte lábujjainak a fejszecsapás-csonkításán is.

Azt, hogy ez a polgárháború nem az volt, ahogy tanultuk, s ahogyan polkorrekt módon évtizedekig bemutatták, s ahogyan arról jobbára ma is szó van, csak egy-két éve hallottam először. Fogalmam sincsen, hol.

Amikor a szerzőnek erre a könyvére rábukkantam, örvendeztem. A Turul népe című kötetét ismertem, alapműnek tartom azóta is, áttekinthető, olvasmányos, meggyőző, nem Mariana-árok mélységben elszöszölő, érthető munka a magyarság múltjáról. Valami olysmire számítottam. Bizonyára a sorozatcím miatt is: História álarc nélkül – Az igazság nyomában. Vagyis valami lepellerántó, mindent új megvilágításba helyező írást vártam.

Ezzel szemben a polgárháború korrekt leírását találtam, itt-ott valóban picit elhúzva a függönyt a háttéreseményekről is, de azért annyira mégsem. S emiatt maradt bennem hiányérzet.

A napokban láttunk egy filmet, 12 év rabszolgaság a címe. Nekem nem volt hozzá nagy kedvem, előítéletes vagyok bizonyos témákkal (ha meglátom, hallom, hogy holokauszt, csukódik be a fülem, a szemem, és valahogy így vagyok már a rabszolgaság és a néger, oppardon, az afroamerikai sorsokkal is: nem tudom jobb esetben nem a konjunktúrát, rosszabb esetben a ballibsi propagandát látni bennük. Nagyon nem kellett a film megnézése után revideálnom az álláspontomat. Különben is, e két témáról a Schindler és a Gyökerek után mit lehet még mondani? 

Most arról az oldalról gondolom, nem eminnen. Mert eminnenről lehetne, ha szabad lenne, s nem ütközne a mondó emberfia falakba. Az egyikre már írott törvény is van, a másikra „csak” íratlan van. S azért Földi ezt íratlant kóstolgatja. De nem kezdi el felfalni a témát. Pedig a kötet sorozatcímének ez az ígérete.

Annyit persze megtudunk, hogy 

1. az északiak, nagyjából pont magasról tettek a rabszolgaság kérdésre, részükről sem erről szólt a háború. Csak a polgárháború befejezése után hoztak törvényt a rabszolgaság eltörlésére.
2. Lincoln kizárólag az Unióhoz (északiakhoz) csatlakozó államok területén élő rabszolgák számára ígért szabadságot a háború alatt, az Unió államaiban ez fel sem merült.
3. a háború kimondatlanul valami olyasféle okú és célú háború volt, mint amilyen emitt, a szomszédban zajlik. 
4. az északi gyárakban dolgozó szabad embereknek csak egy kicsit volt rosszabb, mint a déli fekete rabszolgákat, s csak egy kicsit jobb, mint a rabszolgaságból felszabadult, északra menekülő négereknek, akik északi táborokba kerülve rájöhettek, lehet, hogy ezért kár volt felszabadulni.

Földi Pál kihagyja azt a ziccert is, hogy megemlítse, a Feketerigót 1960-ban irta meg Lee. Martin Luther King-et pedig 1968-ban lőtték le Memphisben. Vagyis száz (!) évvel a polgárháború után sem nagyon mozdultak el a dolgok arrafelé. Bár már legalább törvény van arra, hogy pl.egy filmben milyen százalékban kell feketéknek szerepelni, s ha egy mód van rá (legyen!), akkor vezető állásban.

De ne legyek szőrös szívű: a könyv a polgárháborúról szól, nem az emberi jogokról, a faji (jogos, jogtalan) előítéletekről. 

Ám az alcím meg mást ígér.

3,5/5

(2015)

Az első NesbØ (kicsi Ø-t nem találtam a karaktertáblában), és skandináv krimi könyv volt, amit olvastam. Az értékelések miatt volt bennem egy nagy adag várakozás, meg nyitottság.

Nem mondom, hogy csalódtam, mert izgalmas volt a könyv, Hole alakja pazar, következetes, a többi alak is hihető, jól formált, a sztori felépített, logikus. Vagy mégsem? És itt egy kicsit elakadtam…

Mert kérdem én: egy profi bérgyilkos, de komolyan, aki el akar tűnni a tömegben, és testi adottsága is van hozzá, hogy ezt gond és erőfeszítés nélkül megtegye, mi a francért visel mindig sajátságosan megkötött sálat a nyakában (kravátlit)? Hogy mégis legyen legyen valami, amiről a rejtőzködése ellenére felismerik? S minek hordozza magában a piszoár tablettákat? Hogy még legyen valami, amiről a személyére következtetnek? Ne már!

Ráadásul számomra nem volt túl hihető Hole és Megváltó-anyu egyezsége sem. Mintha csak azért került volna be a könyvbe, hogy a végső, zseniálisan megoldott jelentnek legyen erkölcsi alapja. Mert ha nincs az egyezség, az ember voltaképpen Hole kolléganőjével ért egyet: rendőrként nem az ítéletvégrehajtás a feladata. akkor sem, ha nem a saját kezével teszi. S bár a fene sem sajnálja a kivégzett személyt (azért nem nevezem meg, mert ennyire nem akarok cselekmény-leírni), de azért kérdés, hogy a Kis Megváltó ki mindenki, teljesen ártatlan embert likvidált előtte? Akár ebben a könyvben is? S elengedni, ennek tudatában, már bizony nem erkölcsi kérdés, nem dilemma, hanem bűn.

A magam önző szempontú szociológiája miatt kicsit hiányoltam a vallásos érintettség mélyebb firtatását; talán egy beszélgetésben fordult elő, amikor arról volt szó, hogy a pedofilok körében miért olyan magas a vallásos hátterűek aránya. De ez a panaszom, mondom, szigorúan az így-úgy érintettség (a vallás és nem a pedofília! :-) ) miatt merült fel bennem.

A kedvem ennek ellenére nem ment el NesbөØ-tól. Sőt! Fogok még próbálkozni. Csak már nem vagyok annyira várakozásteljes. A Brenner ütősebb. 

S erről eszembe jutott még valami: Ha nem lennének ebben a könyvben olyan részek, amik már majdnem szépirodalommá teszik, azt hiszem, nem olvastam volna végig. Így is volt olyan, hogy sokalltam a sztoriért a négyszázvalahány oldalt. Így mégis megérte egyszer elolvasni.

4/5

(2015)

Roppant érdekes könyv, faltam minden oldalát. Már csak avégett is, mert könnyű, olvasmányos írás. Elég a fülszöveget elolvasni, s az csak a töredéke az általuk citált történeteknek és megoldásaiknak.

A könyv előzményét még nem olvastam, lehet, emiatt nem fogtam fel az üzenetének éppen a lényegét.

A szerzők azt állítják, életünk sok problémája nem oldható meg a neuronpályáinkba már szinte visszavonhatatlanul beégett, rögzült megoldási sémákkal. A megoldás szerintük az – s erre bizony nagyon ütős példákat is hoznak –, hogy agyamenten kell gondolkodni. Természetesen nem az idióta, antiszociális viselkedésre biztatnak, hanem a bevált (mármint rögzült, de jobbára eredménytelen) utak elhagyására.

Nem vagyok elég agyament. Szomorúan konstatálom. Kötnek az eddigi utak, köt a szocializációm. Vagy csupán simán lusta vagyok. De leginkább: fogalmam sincsen, hogyan léphetek ki a saját sémáimból. S erre nem sok gyakorlati tanácsot ad a könyv (naná, még a végén más is gyakorolja, s a szerzők akkor miből élnek meg? :-) ). S csak tesznek rá egy lapáttal, amikor azt mondják, hogy a Lökonomiához képest ez a könyv gyakorlati. Egek! Persze az is vélhető, hogy én vagyok képtelen mások történetéből tanulni.

Az viszont fájdalmas felismerés, hogy mennyire makacs vagyok magam is: rengeteg energiát, időt, stb. fektetek olyan utaimba, amelyeknek a végeredménye majdnem teljes bizonyossággal előre jelezhető, ahelyett, hogy elengédném az agyam. Mert lássam be: minimum az a vállalti történet a reklámokkal minimum gyomorszájas. (Milliókat ölt egy vállalat a reklámokba. Írott sajtó, tévéreklám. És soha nem mérték a hatékonyságát ezeknek a reklámoknak. Egy területen egy slendrián kolléga miatt negyed évig nem jelentek meg semmilyen reklámmal. A szerzők megnézették a cég bevételeit ebben az időben, ezen a területen. Egy kanyival sem csökkentek az eladásaik! De a következtetés nem az volt, hogy hurrá, felszabadult egy csomó pénz, lehet szétosztani vagy befektetni, hanem az, hogy mi lesz akkor a cég marketing-dolgozóival (jogos), s hogy nem lehet, hogy a statisztika jót mutasson, hiszen a sajtóban és a tévében mindig is reklámoztak!)

3,5/5

(2015)

Nem olvastam még Varga Csaba egyik könyvét sem, logikusan ez volt az első.

A szerző a vaskos, de szellősen szedett kötetben gyakorlatilag egyetlen dolgot igyekszik bebizonyítani: a magyar nyelv belső rendszere okán az egyik legősibb, legösszetettebb, leglogikusabb nyelv a világon. S amely nyelv írásbelisége gyakorlatilag az egyik, ha nem a legrégebbi írás. Természetesen itt nem a latin betűs, hanem a rovásírásos írásbeliségre utal.

Mivel sajnos elítélhetőn kevés ismeretem van a más nyelvekkel való összehasonlításhoz, ezt megítélni nem vagyok hivatott. Amit azonban Varga Csaba a magyar nyelv gyökrendszeréről kifejt, s amit a gyökcsaládok felfoghatóan megfogalmazott bemutatásával bizonyít, az meglepő és hihető. Pedig majd' ötven éve magyarul beszélek, de a nyelvünk belső logikájára ebből a szempontból még soha nem csudálkoztam rá. Mindenképpen keresgélek még ebben a témában írásokat: egyelőre Kiss Dénes könyvét szereztem be, illetve szintén tőle itt áll még a polcomon a Magyarságtudományi Füzetek 6. kötete.

Azért is van bennem kíváncsiság, mert Varga Csaba könyve nem elégítette ki teljesen, azt amit felkeltetett bennem, valami, nem tudom mi, még hiányzott belőle.De alapnak, kiindulási pontnak mindenképpen megfelelő.

http://hu.wikipedia.org/wiki/Varga_Csaba_%28filmrendez%… 
http://www.varga.hu/A%20MULT%20NAGY%20TITKAI/MIRE%20LEH…

3,5/5

(2015)