Mostanság nézegetjük Szerelmetesfeleségtársammal a Doktor House– sorozatot. A doki alapelve, hogy mindenki alapból hazudik. 

Ebben egyetért a jelen könyv szerzőivel. 

De van különbség: House szerint a hazugság nem jó, mert a félrevezető információk akadályozzák a problémák megoldását. A könyv szerzői szerint pedig lehetetlen nem hazudni, mert ha mindig őszintén kimondjuk a véleményünket, az csak még és még több feszültséget, konfliktust szül. Véleménye szerint a szerelem is alapvetően hazugságra, hazugságokra épül.

Én valahol itt akadtam ki a könyvre. 

Azzal még csak-csak egyetértek, hogy az ember felesleges konfliktusokat nem okoz magának, és hogy valahol hazugság az is, amit elhallgatunk (Saul Bellow írta az Augie March első oldalán, hogy ha valamit elhallgatunk, elhallgatjuk azt is, ami belőle következik), de a gondom a differenciálatlanság. Mert érzek valami jelentős különbséget aközött, ha egy jajdecsúnya embernek nem vágom az arcába, hogy de ronda, és aközött, hogy mondjuk anyagi érdekből letagadom, hogy, mittomén, az albérlője nálam hagyta a havi bérleti díját. Hazugság, ha a feleségem nem a legszebb nő nekem a világon, de mégis azt állítom, hogy de, s közben az internet xxx-oldalait bújom, hogy igazán szépet lássak, de nem hazugság, ha információm van arról, hogy ismerősöm megcsalja a feleségét, de én mégsem hívom fel azonnal a nejt, hogy valós képben legyen. S a klasszikus, unt példa: hazugság-e a Gestapónak azt mondani, hogy Kohn bácsi nem rejtőzik a kamrában, miközben persze, hogy ott van?

Vagyis a szerzőink abszolút értelemben és nem erkölcsi súlyuk szerint közelítik meg a hazugságokat, és így jutnak arra a következtetésre, hogy nincsen élet hazugság nélkül, az az emberi lét szükségszerű velejárója. Amiben (lásd pl. Kohn bácsit a spájzban) valahol igazuk van, de az abszolutizálással valami kegyetlenül elcsúszik.

Nem védem a hazugságokat. Utálom őket. Tény, hogy sokszor fáj az igazság, de az is, hogy az elkendőzése sokkal nagyobb, súlyosabb problémákhoz vezethet. Az őszinteség azonban nem feltétlenül azonos a durvasággal. Azért, mert valaki őszinte, nem kell feltétlenül pokrócdurvának lennie. A képmutatás undokság, de a nem képmutató ember simán lehet őszinte és udvarias. Az egy más kérdés, hogy mennyire viseljük el az igazságot: egyszerűbb durvának és tapintatlannak titulálni, aki megmondja, hogy mocskos az arcunk vagy lecsúszott a sliccünk egy fontos tárgyaláson. Vagy azt, aki rámutat arra, mit hol hibáztunk, s ha végig visszük logikailag, amit tettünk, az micsoda is valójában. Egy korzikai közmondás szerint az az igazi barátunk, aki ezt megteszi. (Többször említett, Svájcban élő barátom többször megtette ezt, volt, hogy büdös nagy, hm, izé, férfi nemi szervnek nevezett, majd el is mondta, miért; tudtam, éreztem, szeretetből, féltésből teszi, s ha nem így fogalmaz, tovább mismásoltam volna: így ébresztett rá igazi valómra, amivel nem akartam akkor és ott szembenézni.)

Nem mellesleg: felmerült bennem, hogy mivel mindaz, amit a szerzők írnak, társadalmilag elfogadottá vált, talán éppen ezért annyira álságos a világ. Apósom szerint ha megmondod a púposnak, hogy púpos, megsértődik; pedig tudja, hogy az. Az őszinteség manapság már egyet jelent a durvasággal. Annyira hozzászoktunk a szétkent pacákhoz, hogy éles kontúrok fájnak a szemünknek. A nevén nevezett dolgok, tettek, tulajdonságok fájdalmasak annak, aki nem akar változtatni, s mert nem akar változtatni, hallani sem akarja az igazságot. Akkor sem, ha az előre vinné, ha a meghallgatása élethelyzeteket, szíveket, lelkeket változtathatna. 
Pedig, Istenem, mennyivel egyszerűbb lenne, ha őszintén élnénk! Evégett egyszerűen nem megy, hogy elfogadjam ennek a könyvnek az üzenetét.

A szerzők szerint az igazságba vetett masszív hit melegágya a hazugságoknak. Erről meg nem tudott nem eszembe jutni a posztkereszténységem előtt olvasott jézusi mondat: Én vagyok az út, az igazság és az élet. Nem volt jó asszociáció ahhoz, hogy feldobja a könyv értékelését.

2,5/5

(2015)