Illusztrálta:
KATRHRYN OTOSHI
A Központi Könyvtárban rendszeresen van kiárusítás a leselejtezett, törölt könyvekből. Gondolom, mert kell a hely. (Érdekes lenne megtudni, hogy mik a szempontok, amikor selejteznek és törölnek.) Az ide került könyvek egységesen háromszáz forintba kerülnek, korra, nemre, fajra, állapotra, íróra, mindenre való tekintet nélkül.
Legutóbb ezek között a könyvek között leltem ezt a kisrobotosat is. Akkor leletem, amikor bementem, de akkor még otthagytam. Aztán a könyvtárazás után, megpakolt kölcsönzött-könyves hátizsákommal visszatértem a kiárusításos böngészőasztalhoz. Megvárt a kisrobot, Na, pajtikám, akkor jössz velem, legyen otthonod és gazdád! Remélem, megszolgálod! – gondoltam, és rögvest cselekedtem is.
Úgy nagyjából fogalmam sem volt, mire számítsak, de tetszett a könyv formátuma és dizájnja, belelapozva a tördelése és az illusztrációi is. Félsiker, hendikep.
Arról van szó, hogy valahol valamikor egy csomó robot azt mondta az emberi uralomra, hogy ők ilyet simán tudnak csinálni, sőt jobbat is, ha már egyszer okosabbak mint az ember.
Elkötnek hát egy űrhajót és lepattannak a humán uralomból.
Mi nem ekkor kapcsolódunk be a történetbe, hanem sokkal később. Akkor, amikor a robot-Éden látszólag már létrejött.
A társadalmuk felépítése nagyon egyszerű: vannak, akiknek nem jó, mert folyton-folyt robotolniuk kell. Ők a Robotolók. Vannak, akik fenntartják a rendet, mert néha-néha akad a Robotolók között, akiben kérdések merülnek fel, és milyen már egy tökéletes társadalmat megkérdőjelezni? A rendfenntartók az aranyszínű RoboTestvérek. A Robotolók által permanensen termelt energiát a rend érdekében jobbára a RoboTestvérek használják fel. Így rendelkezett a robotváros fő-fő személyisége, MédiAtya.
A robotok nem hagyják el Kupolavárost, mert odakint sötét van és a mindenevő RoboTrollok garázdálkodnak.
A legszorgalmasabb Robotolóból RUR lehet. A RUR, hm amolyan sztahanovista élmunkás, akire a Robotolók felnéznek. De valami elementáris rajongással. (Még egy szó, ami manapság már minden bizonnyal magyarázatra szorulna, de ezt most kihagyom, messzire vezet.) Érdekes, hogy a szerző csak körülírja, de nem magyarázza meg ezt a szót. Ám a Moha OLVASÓ-naplója blog művelt olvasói tudhatják miről van szó.
A kifejezés Karel Čapek-től származik. Ő volt az első, aki a robot szót leírta.
Az első drámájának a címe meglepő: R. U. R.
A mozaikszó egy vállalatot takar: Rossum's Universal Robots. Vagyis Rossum Univerzális Robotjai. A R. U. R. célja az, hogy elhozza az emberiség számára a paradicsomi kort: az embereknek ne kelljen nap mint nap, több órán keresztül lélekölő, unalmas munkával tölteni az idejüket.
De már Čapek-nél is fellázadnak a robotok...
Vajon miért ódzkodunk az emberi személyiséghez hasonló tulajdonságokkal bíró gépektől? Értem én, mitől és mennyire jó, pedig át sem látom igazából, de mégis van bennem valami viszolygás, amikor az AI-val csinálok valamit. Főleg, ha beszélgetek vele.
Na, ebben a társadalomban, de a legalján van egy, a többieknél sokkal apróbb, hozzájuk képest csökött kis robot. A neve Tömpe.
Tömpe nem lelkes dolgozó. Kíváncsi, kérdései vannak, észrevesz dolgokat. S amit észrevesz, az valahogy nem smakkol azzal a képpel, ami a többiekben él az ő tökéletes társadalmukról.
De Tömpe nem csupán kíváncsisága és a kérdései miatt periférikus jelenség, hanem a tömpesége, az eltérő külseje miatt. Aminek okából a kis robotot a többiek rendszeresen csesztetik. Ja, jól látod, rasszista a robottársadalom is, semmi polkorrektség nincsen benne.
Szóval Tömpe lázadó robottá lesz. A többi már történelem. De legalábbis spoiler.
*
A kiadó a papírborító hátsó fülére nyomtatott szövegében azt mondja:
Az Agave Könyvek nagy örömmel és büszkeséggel mutatja be a magyar olvasóknak A legszomorúbb
kisrobotot, amely több szempontból is első. Eleddig ez az első kifejezetten gyerekeknek szánt sci-fi
mesekönyv Magyarországon. Másodszor pedig ez a kiadó első gyerekkönyve.Őszintén reméljük, hogy legalább annyi élvezetet okoz a könyv, mint amennyi szeretettel mi készítettük. És reméljük azt is, hogy a magyar gyerekek is annyira a szívükbe zárják majd Tömpét, mint a fiatal amerikai olvasók.
Nem zárták. A könyv papírborítójának első belső fülén már a címe is meg volt a beígért folytatásainak. Amikből aztán nem lett semmi.
De az Agavé az idézetben besorolja műfaji hovatartozásilag a könyvet: gyerek sci-fi-mesekönyv.
Előrebocsátom nekem sem a besorolás szempontjaival, sem a betöltésükkel nincsen bajom. Nekem, ha nem is hidaltam le tőle, és vannak kisebb fenntartásaim, kompletten tetszett az egész.
De simán elfogadom, hogy az egész koncepciója úgy elhibázott, ahogyan van. Mondom is miért!.
DIKTATÚRA
A könyv 2003-ban jelent meg. A diktatúrák jelenléte nem telepszik rá a nyugati világra, de még a felére sem, úgy, ahogyan az 1989 előtt.
Vannak diktatúrák, hogyne lennének. Lám, asszondják balról, hogy amiben élünk az az Orbán-rezsim, na az is az! Holott sokkal inkább jelent diktatúrát a polkorrektség kíméletet nem ismerő kizárólagossága, a cenzúra kötelezősége (hívószavak: holokauszt, feketék [négerek], BLM, romák [cigányok], homoszexuálisok és a bármilyen -szexuálisok, stb), az eltörléskultúra (cancel culture) életnyomorító aljassága, a Me Too múltba vesző ellenőrizhetetlensége... Próbálj ezek ellen mondani valamit! De idetartozik még a pandémia bármelyik részterületének bármilyen szempontú kritikája is. Vagyis a gyerekek egy egészen másfajta diktatúrát ismerhetnek meg tapasztalati úton mint amiről a könyv beszél. Egy olyat, amit nem is érzékelnek diktatúrának: széleslátókörűségnek, humanizmusnak vélik.
Ebben a diktatúra-formában nincsen olyan, egyszemélyű diktátor mint MédiAtya.
Vagyis a diktátorcentrikus diktatúrával/ról nincsen semmi tapasztalatuk. Hacsak nem..., de nem, a könyv jóval Trump elnöksége előtt született.
Na, szóval: a diktatúrához a kisskacoknak nincsen kapcsolódási pontjuk.
TÖMEGHÜLYÍTÉS, MÉDIA, JÓLÉT
A könyv a Z-generáció idején született. A Z-sek már beleszülettek a kütyük világába. Az ő számukra az Insta és a Tiktok a világ. A Facebook már őskövület. A könyv pedig anyázás. A figyelmük rövidtávú, a való élet felé a passzivitásuk határtalan. Érdekes módon a kritikai érzékük az internet talmi ismeretei iránt sokkal fejlettebb, árnyaltabb mint az előttük levő generációké, de a függőségük sokkal nagyobb.
A média mindennapos néphülyítő ereje, hatalma számukra nem üzenet, hanem jelenlevő evidencia. Vagyis számukra MédiAtya személye, súlya, hatása alapvetőn megkérdőjelezhető.
Arról nem beszélve, hogy ez az a generáció, amelyiknek az életbe belépve hatalmas igényei és elvárási vannak a munkája értékét illetőn. Xarér'-húgyért ők nem hajlandók dolgozni. Akkor inkább nem dolgoznak. A jelszavak nem érdeklik őket, a közjó és közösségi érdek sem. Ők már egy atomizált generáció, amely jobbára képernyő előtt tölti az életét. Vagyis olyan üres jelszavakra, mint MédiAtya fő üzenete, hogy „Boldog Robotok Boldog Gyümölcsöt Termesztenek”, ők nagy ívben tesznek. Nem közösségben gondolkodnak. Nem munkában, hanem bérben. Bérben pedig alamizsnával nem érik be.
Ezáltal a Kisrobot világa semmiképpen sem az ő világuk. S nem azért, mert sci-fi a sztori, meg nem is azért, mert robotos.
NEM MESE EZ, GYERMEK
Bár az a fránya belső fülszöveg határozottan ezt állítja. Nem tudom, lehet-e sci-fi mesét írni. Mindenesetre például Lem Kiberiádája sokkal mesésebb volt, de neki eszébe se jutott gyerekeknek írni a robotsztorijait. A mese a görbetükör része volt. De a nyelvezet, az irónia, a groteszk, az abszurd ellenére meseszerűbb volt, mint a Kisrobot-é.
Minél többet gondolkodom, annál kevésbé értem ezt a mese-nézőpontot. Nem értem, miért a fülszöveg megfogalmazása. Hacsak nem a marketing a motiváció fő ereje.
Mert semmiféle mesejellemzőt nem találok a történetben. Hm... Egyedül talán a főszereplő Tömpe fizikai, társadalmi aprósága, majd éppen az apróságából fakadó későbbi jelentősége... Igen, ha más nem is, talán ez.
Egyszóval nem mese ez a történet. Azt elfogadom, hogy ifjúsági kisregény. Mert tény, valóban van benne valami, ami elválasztja attól, hogy egy normál sci-fi novella legyen. S most nem a külső megjelenésére gondolok. Mert a dizájnnal megtettek mindent, hogy a gyerekkoncepciót erősítsék. Teszem hozzá, sikeresen tettek meg mindent, a könyv tetszetős, szimpatikus, megnyerő. Jól eltalált a formája, a mérete, tipográfia, minőségi a papír, a nyomat, tehát tényleg semmi baj nincsen vele.
De semmiképpen sem mese. Még csak nem is meseszerű. Vagy mit nevezünk mesének? 
*
Azt mondtam: kompletten tetszett az egész minden, KISEBB FENNTARTÁSOKKAL. A kisebb fenntartás abból fakadt, hogy nem tudtam igazán azonosulni Tömpével. És nem sikerült Isten igazából elkapnom Médiatya motivációját sem. Az utóbbi a kisebbik baj. Az előbbi viszont igazán az.
A két lépés távolság talán már a könyv címével kezdődik. Mert a cselekményt ismerve az bizony elhibázott. Tömpe nem szomorú. Legalábbis első sorban nem szomorú.
Amit érez, nem szomorúság: a rossz társadalmi közérzete, az, hogy átlát a rendszeren, ezért képtelen beilleszkedni, az, hogy nem képes elfogadni a komplett maszlagot, hogy nem éri be értelmetlen, mások által meg nem kérdőjelezett jelszavakkal, hazugságokkal támogatott kényszerű cselekvéssel, munkával, az bizony egyáltalán nem szomorúság.
A szomorúság passzív állapot. Veszteségből fakad, valakinek, valaminek a hiányából. A szomorúság megtorpant, megállít. Futás közben ugyan lehet sírni, de egyszerre a két dologra nehéz koncentrálni. Mert a szomorúság alapvetőn passzív állapot, a futás, az akció pedig aktív. A hiány, a fájdalom ösztökélhet akcióra, de maga az érzés, a szomor akkor már átváltozik valami mássá. Jobbára haraggá, dühvé.
Amire viszont egy gép, egy robot nem képes. Mer' csak robot. Még csak nem is android. .
Tömpe nem szomorú. Elégedetlen, kíváncsi, kritikus gondolkodású, tettre kész, bátor, gondolkodó típus. De egyáltalán nem szomorú,
A cím tehát kialakít valamiféle elvárást, koncepciót, és aztán egyáltalán nem aszerint működik.
Tehát a történet címe az egyik oka annak, hogy nem voltam képes igazán azonosulni a főszereplővel. A másik ok, hogy bár a szerző mindent megtett annak érdekében, hogy Tőmpe a robotmivolta ellenére se legyen pusztán gép, mert a mikróhullámú és a porszívó lelki problémáival piszok nehéz az azonosulás, de mégsem sikerült azt a hatást elérnie mint mondjuk Asimovnak. Igaz az ő robottörténetei jobbára androidokról szólnak, nem annyira robotokról.
De azt mondom R2-D2 vagy C-3PO, vagy a Galaxis útikalauz kacagtatón mulatságos, depis robotja, Marvin, de még ha azt mondom, legalábbis az én boomer-társaimnak, hogy Mikrobi, akkor talán dereng már, miképpen lehet néhány vonással, minden gépsége ellenére emberivé egy technológiai termék.
Tömpével az a baj, hogy bár gép, egy pillanatig sem tudtam annak tekinteni. Ahogyan a fenti szaktársait pedig permanense de. Tömpe személyiségébe időközönként beleszól, hogy gép. A szaktársak esetében időnként a gépségükbe szólt be valami emberi. Marvin könnyes röhögést okozó depressziója sem neurológiai eredetű volt: egyértelmű, hogy programozási gikszer a kiváltója.
*
Molyos közhellyel tehát azt mondom, a Kisrobot története alapból nem hibátlan. Egyén problémákba, mert az egész szempontjából voltaképpen lényegtelenek, feleslegesnek tartom belemenni. Rája adásul, ha halmoznám a kritikus felvetéseket, egészen biztosan nem az maradna az összkép benned, amit mondani akarok Tömpe történetéről.
Mert az összkép, amit sugallni akarok az a következő. Van itt, ugye, egy 1984-üzenetű, az önmegvalósításról szóló robotos sci-fi. Kicsit távolságkényszerítő, de szerethető főszereplővel, rideg, de izgalmas, teljesen nem kiszámítható cselekménnyel. Kinézetében pazarul sikerült könyvbe téve. S mivel nem vagyok Z-generációs, személyes tapasztalatom van a diktatúrákról, az üres lózungokról, az értelmetlen munkáért járó könyöradomány fizetésről, a médiahülyítés erejéről és módszereiről és az önmegvalósítás médiától teljesen független kereséséről, lehetőségeiről. Ezért nekem mond valamit könyv. Akkor is, ha nincsen egyetlen porcikája sem, ami valahonnan ne lenne ismerős. De mert ismerős, semmiképpen sem idegen. Megvalósításában pedig határozottan szórakoztató. Elgondolkodásra az ismerősséget generáló elődök, előzmények már kényszerítettek.
*
Nézegetni pedig kimondottan kellemes. S ez nem mellékes.
