Kezdjük a legrosszabbal!
A kezét kellene annak a tördelőnek eldádázni, aki a borítót tervezte, meg annak a szerkesztőnek az ízlését (ez aztán a képzavar), aki kierőszakolta belőle, vagy elfogadta tőle. Mert rendben van, hogy a kiadó Pioneer Books már a borító belső oldalán fennen hirdeti, hogy A mi világunk a nők körül forog, de ez mégis akkora melléfogás, mint ide Lacháza!
Van egyszer ez a kis lapátfogú egérke-gyerek a borítón, ami/aki tán még el is menne önmagában, de valahogy ez az arc nekem nem fedi le a főhős skac arcát, és különben se erőszakolják rám, hogyan képzelem őt el; de ez hagyján. A főbűn: mi a fészkes fenének kellett rózsaszínű ágakkal leönteni a borító felét? Az ágak még hagyján, de a rózsaszín, az mi? A totál nők körül forgás, telibe kakkantva a könyv tartalmát és cselekményét? Hánynom kell tőle, komolyan, s fel nem foghatom, hogy miért gondolták, hogy a kiadó anyagi hasznára válik, ha úgy tesz, csilivilicsajsziregcsi van az olvasók kezében, és a pasikat eleve kizárja? (Próbálok rájönni, hogy került e kezembe a könyv, rendben, könyvtárból vettem ki, de miért írtam fel a listára, hogy kivegyem?)
Aztán van egy alcíme is a könyvnek. Nem tudom, a szerző adta-e neki, de bazi nagy mellényúlás az is. Különös tekintettel arra, hogy a belső oldalra küldött fordító szerint a regény fő üzenete, hogy a megbocsátás az egyik legfőbb erény. Mondjuk erről inkább szól a könyv, ha nagyon akarom, mint a borítón szereplő: Van, amit sosem lehet megbocsátani-figyelemfelkeltésről.
Ennyit a külcsínről, jöjjön a belbelbecs. Ez nem szójáték, vastagon van mit becsülni a könyvön!
Kezdve azzal, hogy alapvetően bíróság-történet. A két szálon futó cselekmény fősodrának döntő része egy bírósági tárgyalás leírása. Ami akár fejcsóválásra, akár cöccögésre is késztethet. Bátorságos dolog ehhez fogni E. S. Gardner Perry Mason-történeteinek garmadája (nagyon kedvelem) és John Grisham könyvei után (annyira nem merültem el bennük). S akkor a Vád tanúját nem említettük.
A jó hír: Lisa Ballantyne veszi az akadályt.
A rossz hír, hogy iparkodik, de marha nagy meglepetést nem okoz. Iparkodik, de kezdettől fogva sejthető, hogy a kiscsákó nem százas. Azonban az az erkölcsi dilemma, hogy mit kezd ezzel az ügyvéd, no, az már megér egy misét!
A másik zseniális húzás, ahogy azt előttem már többen említették, hogy Ballentyne Danielnek, az ügyvédnek az időben ide-oda ugráló sorsán keresztül sikerült sokkal többet kihoznia A bűnös-ből, mint egy szokatlan témájú gyerekgyilkosságos krimit. Az pedig még szokatlanabb volt, hogy a gyilkosságos, bíróságos vonal mellett a lassabb Daniel-gyerekkor–szál cseppet sem volt unalmas. Sőt. Sőt! Néha meglepődtem magamon, hogy tán még jobban is érdekel, összetettebb, lélek-izgalmasabb, mint az, kicsoda is sújtotta agyon azt a másik gyereket, harminc évvel később.
S újabb dicséret: a két szálat, Daniel gyerekkorát, illetve ügyvédi esetét, nagyon ügyesen sikerült összekötni, szinte csomómentesre sikeredett, de semmiképpen sem torkon legyűrt gombóc. S még Daniel ügyvédi motivációját is erőteljesen fajsúlyosabbá teszi.
Szóval: egyértelműen taps a könyvnek!
Akkor a regénytől gyakorlatilag független két hökkenet:
- Hökkenet1: Angliában valóban tizenegy éveseket is bíróság elé állítanak, majd letöltendő szabadságvesztésre ítélnek?
- Hökkenet2: úgy fest, a kolbászkerítéses nyugaton sem megy jól a gyermekvédelmi munka. Daniel úgy érvel magában, amikor minden összeáll számára, hogy lebuktatja a kis gennyládát, mit nyer azzal, ha a rendszerbe kerül? Megerőszakolják, erőszakra erőszakkal válaszol, drogos lesz, stb., stb. Pár hónapja kérdeztem egy kollégámat, hogy a magyar gyermekvédelemben kb. hány gyerek ment át a keze között. Némi töprengés után azt mondta: kb. ezer-ezerkétszáz. Kérdeztem: s mennyi volt ebből sikersztori? Újabb töprengés. „Maximum tíz százalék!” – felelete. Mesélem ezt egy másik kollégának, aki legyintett: „Ugyan már, hazudott vagy tévedett! A tíz százalékot biztosan nem éri el!”
4/5
(2016)
