John Wyndham furmányos író. Furmánya abban áll, hogy nincsenek eget verő fordulatok a regényeiben. A Chocky története gyakorlatilag ott áll majdnem teljes mértékben a fülszövegben. Az a kitétel, hogy Együttélésük története ez a könyv: hazugság. Az együttélésük jóformán minden története benne van a fülszövegben, meg az árulkodó, bár nem szerencsés magyar borítóban (Chocky határozottan nem hajlandó felfedni a külsejét a főszereplőknek). Százhatvanöt oldalt tesz ki mindennek a részletezése. Meg az a valami van még benne a részletezésben, amitől az ember mégis csak csettint egyet a végén, hogy „Ez az!″. S nehezen megfogalmazható, hogy az micsoda is. Jellemző ez Wyndham minden könyvére, amit eddig olvastam. Egy jó történet, viszonylag izgalmas tálalással, és ha kicsit megvakargatjuk, sok gondolkodnivalóval.

Mert Matthew és Chocky történetének több töprengős vetülete van. Pl.: lehet-e segíteni annak, azoknak, akik még nem értek meg a segítségre? Aztán: lehet-e célravezető kommunikáció olyan felek között, akik nem beszélnek egy fogalmi nyelvet? És még: a másik életébe való drasztikus belenyúlás, olyan képességek nyújtása, amivel az nem rendelkezett, mit eredményez annak részére, biztosan áldás-e a többlet, amit kap? Ha többet tudok, többre vagyok képes, elvárhatom-e, hogy értsen az, aki nem jutott még el az én szintemre. 
Mellékgondolatok: valóban önmagában való sületlenség-e, ami ma még nem érthető, nem magyarázható a mi fogalmi, tudományos nyelvezetünkön? Csak a marha nagy műveltség, a kolosszális tudományos háttér lehet-e új ismeretek, összefüggések hordozója (Choky éppen a teljes átlagos képességű Matthew-t választotta ki „hordozójának″, mert volt valami olyan benne, ami csak nagyon kevesekben a Földön)?

S így tovább… 

Wyndham könyve, 1968-ban jelent meg (ha jól mazsoláztam ki). Üzenetének globális ökologikus vetülete még nem volt akkoriban lerágott csont. Még volt elég olaj, még voltak esőerdők, még sokan hittek a tudomány istenségében, és az emberek, kormányok, tudósok felelős viselkedésében. Wyndham már akkor úgy vélte: rajtunk csak az Isten segít. Ha nem is feltétlenül a transzcendentális. Mert önmagunkban lassan, de biztosan globális öngyilok felé sodródunk. Minden tehetségünkkel, minden tudományunkkal, s mindent összevetve. Ezért a könyv egy kétségbe esett sóhajtás (ha nem is ebben a blaszfémikus formában): „MiChoky, ki vagy valahol a bazi nagy Univerzumban, ments meg minket!″

Szeretem Wyndham írásait.

4/5

(2015)