Mihály Tamás az Omega szürke eminenciása, a szótlan, háttérbe húzódó basszeros. Az Omega meg az a zenekar, ami ötven éve létezik, és mégis, miközben voltak komoly zenei hullámvölgyeik, csapnivalóan skierült lemezeik, meg olyan pazar anyagaik, hogy az ember (ha nem lenne pompás képzavar:) mindkét fülét megnyalta, ha hallotta. Alig van ember, aki ne kedvelné a zenéjüket.
Jómagam LGT-s voltam kamaszkoromban (Mihálytól immár tudom, hogy Molnár Elefánt György ezért minden bizonnyal utálna), de a két éve meghalt Pipi barátom meg veszettül Omegás. Ez persze egyikünket sem tartott attól vissza, hogy bármit meghallgassunk, ami jó. Ezért én hallgattam Omegát, ő meg persze, hallgatott LGT-t. Én elismertem, hogy a Tabánban a Mini helyett hívott Solaris simán lejátszotta az LGT-t, ő meg elismerte, hogy a műjégen tartott Omega koncert egy nagy fos volt. De én elismertem, hogy az Időrabló, a Csillagok útján és a Gammapolis bármikor hallgatható, csuda jó rockzene, ő meg azt, hogy a Loksi-nál jobb magyar album nem nagyon van. Szóval volt átjárás kettőnk lieblingjei között. Aztán két éve Pipi meghalt. Előtte még elismerte, hogy az LGT jobb, de lefikázta a Papp Lászlós, Somló halála miatt immár sajnos utolsó koncertjüket. Ami koncert viszont nekem is, szerelmetesfeleségtársamnak is nagyon bejött. Ahogyan két éve egy veszprémi Omega koncert is. (Bár, bevallom, a komolyzenei változatokat, bár érdekesnek találtam, kicsit nagyon untam.),
Aztán jött, ugye ez a katyvasz az Omega táján: Kóbor, Benkő és Debreczeni a basszeros Mhály és a szólógitáros Elefánt nélkül járták Omega néven az országot az Oratóriummal. Mikor is a sajtó ezerrel arról cikkezett, hogy az Omegának ennyi. Illetve: annyi. Mer' ez már így, Szekeres Tamással (pedig pazar gitáros!) és a punk csajszival, Szőllősy Katival, azért nem Omega az Omega. Csak ahogyan Mihály fogalmaz: Omega 2.0.
S itt is van a kutya elásva: olyan az egész könyv, mintha a (tökéletesen jogosnak tűnő) sértődöttség íratta volna meg, de írás közben meglehetősen szalonképesre és korrektre sikerült (bár Ciki nem tudom, akar-e még ezek után Mihállyal egy színpadon lenni; mert a púpos tudja, hogy púpos, de utálja, ha mások is megmondják neki).
Viszont nem jó a könyv. Ha lenne valami exkluzív, átfogó kiadvány az Omegáról, amit nagyon-nagyon megérdemelnének, akkor elmenne mellékletnek. De hogy ez legyen eleddig az egyetlen, nos így nem.
Pedig önmagában élvezetes könyvecske. Hangsúlyozottan ecske! Olvastatja magát. Amolyan, gyere, igyunk egyet, közben mesélek-fajta. Felületes, aránytalan, a lényeg felett sokszor elsikló, de jól elsztorizgató olvasmány.
S ami az erénye, az a hátránya is. Legfontosabb hiányossága, hogy a zenéről alig van benne szó. Mert érdekesség, hogy Mecky mennyire hideg üzletemberré vált, és még az általa összetört mikrobusz árába sem szállt be, hogy Benkő milyen megbízhatatlan általában és felületes zeneileg, hogy Elefánt még mindig orrol Presserre az Omegából való kiválás miatt, de sokkal jobban érdekelt volna egy-egy dal születése, a lemezek koncepcióinak kialakítása, a zenei váltások kitalálása (mondjuk a hallgathatatlan XI. és a szintén irtózásig komputeres A Föld árnyékos oldalán című lemezeknél van erről egy kicsit szó) sokkal jobban érdekelt volna, ahogy a dalszövegek születése, tartalma, üzenete is. Még egy tisztességes diszkográfia sincsen a könyvben, bakker! Kislemezekkel, válogatásokkal, miegymással, filmográfia pláne, újrakeverések, változatok, etc., etc..
S talán ez az a pont, ahol kilógott a könyv létrejöttének a lólába. Persze az is egyértelmű, hogy minden emberi fenntartása ellenére Mihály Tamás az Omegában gondolkodik. Hű hozzá. Miközben úgy érzi, az Omegának annyi, Mecky-nek ezzel az Oratórium-dolgával (Omega néven jelentette meg a Rapszódia című lemezt, se Mihály, se Molnár nem gitározott rajta; bakker!) sikerült végleg betennie a bandának, mégis ez olvasható a könyv hátlapján: Az Omega volt… az Omega van… az Omega lesz… mindörökké.. Ámen!
S reméljük, egy igazi, átfogó, a lényegre koncentráló Omega-könyv is megszületik végre valahára, nem csupán az emberileg amúgy nagyon szimpatikus basszeros hevenyészett memoárja marad az egyetlen, Omegáról szóló könyv.
P.S.: Nem is tudtam, hogy Mihály Tamásnak van szólólemeze! Last Minute a címe. Ahogy valamiképpen afelett is elsiklottam, hogy az 56 csepp vércímű musicalnak ő zeneszerzője. Pedig nem is vagyok újszülött. Csak tájékozatlan.
3/5
(2015)
