Arról vagyok hírhedt, hogy nem kedvelem igazán Stephen King regényeit. Csak tisztelem őt. Főleg, mert bármilyen vacak, mindennapi, blődli ötletből képes történetet faragni. Erre tipikus példa ez a könyve is. Mert a sztori voltaképpen mindenestül ott van a fülszövegben. Mindenestül, mert annyira azért King sem elvetemült, hogy a történet végén egy kilenc éves kislányt meggyilkoljon/tasson.
Namost: a vicc az, hogy tényleg ennyi a sztori. Trisha eltéved, megy, megy, fél, majd végkifejlet. És ez színezve, cizellálva.
Szerintem a Robinson általánosan ismert, csonka változatát olvasva, még kamaszkoromban alakult ki bennem a valaki, valahol, nagyon egyedül küzd az életéért alapséma iránti majd' totális közöny. Valószínűleg, mert a kaptafa nagyon nem változtatható: jó volt neki, rossz lett, küzd a tények ellen, küzd az elemekkel, küzd a betegségekkel, küzd a félelmekkel, találékony lesz a túlélésért, néha jobb, néha (sűrűbben és egyre inkább) rosszabb, majd deus ex machina, fellélegezhetünk (vagy nem), neki újra jó (vagy nem).
Valószínűleg ezért hagyott teljesen hidegen a mostanság imádott A marsi is.
Meglepő fordulat: Tirsha története nem hagyott hidegen. A fene se érti. Pedig, ugye, nem vagyok kibékülve Kinggel, mint tudjuk. De megint azt kell mondanom, Stephen odaszögezett a történetéhez (bármennyire is nem szeretem az alapsémát), és pillanatokon belül megkedveltette a főhősét. Valószínűleg Tirsha humora nyert meg magának: fergeteges az öniróniája például, amikor hasmenése van; nagyon jót röhögtem, amikor az autóroncsra csapva, fennhangon kiűzi a mókusokat. S úgy általában is nagyon tetszettek az önmagával folytatott beszélgetései.
Meglepően finoman elkapta King a valami kapaszkodás, a hit momentumát is. Vajon mi adhat erőt egy erdőben tántorgó, kilencéves gyereknek, ha Isten már nem? S ha van pozitív pólus, akkor természetesen kell lennie negatívnak is, hiszen minimum Zarathusztra óta tudjuk, hogy a világ transzcendensen is kétpólusú, keresztényben meg ugye, Krisztus és Sátán közötti nagy küzdelem. Egy erdőben pedig még egy egészséges felnőtt, ámde városi ember is képes magát kényelmetlenül és kiszolgáltatottnak érezni (ugye, Zsákom?). Nappal is. Az éjszakáról meg ne is beszéljünk, ugyebár.
S ez a terület már otthonos Kingnek, lássuk be!
Ami a döbbenet: nem él vissza vele. Bölcsen teszi. Bőven hagy teret az olvasói döntésnek, olvassunk, lássunk oda, amit akarunk, amit kényünk, kedvünk, világszemléletünk és ízlésünk megenged.
Tirsha küzd, mi meg megyünk vele ebben a pont kellő hosszúságú regényben (ahogy valaki itt az értékelésében megfogalmazta), aggódunk érte, szurkolunk neki, és Kingnek, hogy legyen már benne annyi emberség, meg amerikanizmus, hogy életben hagyja a regény végére a kislányt!
Szóval csak kiolvastam ezt az egyedül-küzdök-az-életért könyvet. Ezért önmagában elismerés Kingnek. Még tetszett is. Viszont van bennem hiányérzet is, mert voltaképpen egy vacak, mindennapi, blődli ötletből képes volt történetet faragni, egy kislány lelép az ösvényről és marhára eltéved az ősrengetegben, de voltaképpen többet nem is mondott. Akkor sem, ha ezt a fentieknek megfelelően harmonikusan és izgalmasan tette.
3/5
(2016)
