Cristine Nöstlinger osztrák ifjúsági regényíró. Számtalan könyve megjelent magyarul is. Az életrajzából az derül ki, hogy írásaiban rendre megpróbált a gyerekek, a kamaszok fejével gondolkodni, és az ő problémáikat boncolgatni a történeteiben.

Ez a könyv, a Punk…. is ilyen probléma-boncolgatás, vélem én. A címe mindent elárul. A harmadikos Kati legfőbb problémájává válik, hogy milyen hajat hordjon. Nem lételemi kérdés ez számára, csak úgy alakul, hogy azzá lesz. S ebbe belevonja a meggondolatlan, de kedves, és hihetetlenül fiatal és fiatalos gondolkodású nagyiját is, aki történetesen fodrász. S a punk frizsörrel Kati azonnal szembe megy az egész világgal.

Persze azért vannak csavarok, okok és okozatok, mire idáig eljutunk. Megtudjuk, hogy Kati csonka családból származik, testvértelen és vannak vele bajok a suliban, bár alapvetőn nem egy lázadó típus. Csak most, a punk hajjal.

Komoly fenntartásaim vannak ezzel a történettel szemben. Elsősorban az, hogy nem tudom, miről szól? Vagy tudom, de az meg kevés. A tippem: hagyjuk meg a gyerekeknek azokat a döntéseket, amelyeket meghagyhatunk, ne akarjuk rájuk kényszeríteni mindenben a magunk felnőtt akaratát. Jó, ezzel nincsen baj. Kati ocsmány lett (bár ízlések és ficamok, mint tudjuk), legyen ez az ő baja, viselje a döntése következményeit. Ez rendben van. Lenne.

De egyfelől nem ez az üzenet, másfelől ez rossz üzenet.

Ez még az írónőnek is összeáll, mert a Kati nagyjából megússza a sulitársak froclizását, de nem ússza meg az egyik kedvenc tanerő punk-antipátiáját, aki az ő haja miatt nem tud tanítani. És végképp nem ússza meg a napközis tannéni begyöpösödöttségét, aki simán hazazavarja őt. Csakhogy mert még kicsi, Anyunak kell érte jönnie és hazavinni őt. Anyu a munkahelyét hagyja ott aznap. A kedvenc tanerő meg tanítani nem tud. Ez rögtön két olyan tényező, ami elgáncsolja Kati érvelését, miszerint kinek mi köze van az ő hajához?

Ám a könyvben valahogy nem ezen van a hangsúly, hanem a Katival szembeni korlátoltságon. Leszkai András egyik Moha-meséjében még az volt az üzenet, hogy nincsen én bajom, te bajod, hanem nekünk lesz minden esetben bajunk, ha valamelyikünkkel baj van, mert egymás baja óhatatlanul visszahat a másikunkra is. És nem? Nagyi még inkább szembe kerül Anyuval, de szembe kerül aktuális pasijával is, Anyunak a munkából kell eljönnie (kapitalista a közeg, ne feledjük!), hogy hazavigye a csimotáját.

Aztán jön nagyi, aki nem is nagyi, mert az öregít, hanem Hölgyem. Életszerű manapság, nincs vita. Hölgyem összetett személyiség: egyszerre haver, a haverság minden felelőtlenségével (ő vágja le Kati haját, mert nem tud nemet mondani a harmadikos Katinak (!), és egyszerre bölcs béketeremtő, aki megoldja Kati helyett a problémássá tett kapcsolatokat. Öööö…

Aztán ott van Anyu. Aki ki nem állhatja Hölgyemet és vica versa. S aki hazaviszi a napejból Katit, azonnal erőszakkal levágja a punk sérót, bevágja a kádba, samponnal öntözi, ami csípi Kati szemét, megmossa a haját, aztán otthagyja a francba. A jelenet durva, mondhatnók gyermek elleni erőszak. Még a sampon is csípi a gyerek szemét.

A jelenet két okból rohadtul félrevezető. Miközben persze, egy szülő ne indulatból cselekedjék, aközben elfeledtetik, hogy az indulatnak volt egy komoly, gusztustalanul játszmázós előzménye is a csimota részéről. S lássuk csak, mi a következmény: csimota befenyíti anyut, napokig nem beszél, ha az teríteni, vacsorázni, bevásárolni hívja, simán leszarja, válasz nélkül hagyja az édesanyját (mondjuk Kati több ízben is simán kiabál a felnőttekkel, anélkül, hogy bárki a levegőbe emelné, a szemébe nézne, és rámordulna, hogy pofasúlybategyerek!). Anyu ért a szóból, pár nap múlva a küszöb alatt kúszva, teljes kapitulációval bocsánatot kér a gyerektől. Egek!
Félreértés ne legyen: nem az a bajom, hogy egy felnőtt bocsánatot kér a gyerektől. Mert miért ne tehetné? Ezzel nincsen baj. A baj a teljes kapitulációval van. Kati nem tudja meg, az ő játszmázós döntésének )amivel mellesleg önmaga sem értett egyet teljesen) mi minden van a hátterében. Például, hogy másoknak is okoz vele gondot (meg nem tartott óra, Anyu elpattanása a munkahelyről). Meg ahogy kétszer el is hangzik: a punk világnézet. De nincsen senki, aki Katinak elmagyarázná, hogy mit is takar ez a világnézet, mit hirdet, képvisel a külsejével, és megkérdezné tőle, hogy valóban akarja ezt képviselni? Nem, Anyu felteszi a kezét és elismeri, igen, Katinak igaza volt, amikor azt mondta, az ő haja az övé, azt csinál vele, amit akar.
Gondolom, mert hajrá liberális pedagógia…

Majd Kati újabb akcióba kezd: másnak hazudja magát, mint aki valójában, és egy komplett suli azon a srácon röhög, aki Kati megszívatott. Miközben nem is akarta megszívatni, csak mégis ezt tette, tudatában annak, hogy ezt teszi.

A helyzetből ismét nem magától mászik ki, hanem jön Hölgyem, és elsimítja Kati szemétségét. Az elsimítás során Kati mindvégig hótt szimpatikus leányka, szinte önnön maga áldozata, aki nem tehet semmiről, Hölgyem meg az überjófej nagyi, aki azért van, hogy kiemelje a csimotát a híg fosból, ami ő csinált, és amibe önként mászott bele, és amivel porrá alázott valakit.
De erkölcsi tanulsága ennek sincsen, csak annyi, hogy Hölgyem milyen jó fej, mert nélküle bizton nem lenne pariban a megalázó és a megalázott.

Vagyis Kati csinálhat bármit, következmény szinte semmi, mindig valaki más húzza ki a szarból, a felnőtteknek jogukban áll segíteni neki, és bocsánatot kérni tőle, valamint a szabadság, egyenlőség és a jogok nevében követni Kati oda, ahová ő megy a maga feje szerint.

És Kati mindeközben egy teljesen, korlátok nélkül szimpatikus harmadikos fruska, akinek drukkolunk veszettül.

Én meg azt kiáltom: a király meztelen, kérem szépen! Nöstlinger a nagyon olvasmányos stílusával, a cselekmény bodorításával nyom egy olyan üzenetet, ami nagyon nemkell-üzenet. Nem akarok olyan lenni, mint Pistike, akinek mindenről az jut eszébe, de egyszerűen nem tudok nem arra gondolni, hogy ez a szöveg gyakorlatilag a túltolt gyerekjogok liberális lenyomata.
Erősíti ezt az érzésemet az is, hogy a könyv második része, amikor túl vagyunk már a punk-sérón, és Kati kopin új akcióba kezd, nekem a levegőben lóg. A könyv gyakorlatilag befejeződik a séró körüli hercehurcában, de olyan kis vékonka így is, hogy valamerre tovább kellett még vonszolni egy kicsit. S vonszolja is Nöstlinger néni az újabb badar üzenet felé. De mondom, innentől bennem már nem volt cseppnyi érdeklődés sem.

Aztán ne feledjük ezt se: amikor Anyu a küszöb alatt csúszik-mászik vissza Katihoz, az első kérdése ez: „Akkor most már nem is leszünk barátok soha többé?”
Anyu, itt cseszted el te is, mint annyian mások is! (Mint magam is.) A gyereked nem a barátod! A barátság mellérendelő kapcsolat. A szülő-gyerek viszony nem lehet az. A mellérendelő kapcsolatban egyenlőek a jogok, a kötelességek, így a felelősségvállalás is. Ha a gyereknek ugyanazon jogai vannak, akkor a kötelezettségéinek és a felelőssége vállalásának is ugyanakkorának kell lennie. De mert gyerek, nem képes a következményekkel számolni (a punk: világnézet, másokat is szívatni fog, ha punk lesz), így nem lehet barátja a szüleinek. Ő a szülei gyereke, szülőkre van szüksége, ha róluk van szó. Barátokat meg majd talál az oviban meg az isiben. Szóval olvasmányos a könyv, de vacak az üzenete, minden olvasmányossága ellenére egyfajta propagandának tűnik. Tegnap hoztam el, de büntiből máris visszakerült a Könyvmegállós szekrénybe.

2/5

(2018)