Velem van a baj, biztos, mert olyan sokszor ízlésszéllel szembe…

Nothomb nagggyon jó író. Mondom nagy mellénnyel, két könyve elolvasása után. (A másik a Hódolattal esengve volt.) Olvastatja magát, nem bőbeszédű, nem magyaráz túl, és amit ír, az ott van. Stabilan ott.

Amit ebben a könyvben művel az zseniális. Pörög a párbeszéd, pozitív főhősünk egyre inkább bevonódik, a kívülállóból belülálló lesz, a passzívból aktív, majd döbbenetes probléma-megoldó. S még ez is kérdéses. A sztori szösszenet, minden bizonnyal egy reptéren született, ahol összekapcsolt a helyszínnel egy másik ötletet, a technikai megoldás hibátlan, szóval minden egyben van.

Csak az a bajom, hogy voltaképpen nem tudom mit olvastam, és miért kellett elolvasnom. Stílusgyakorlat? Vagy mondani is akart vele valamit? Vagy…? S igazság szerint ez a végső bizonytalanságom kicsit agyonvágta az utolsó oldalakig tartó lelkesedést.

S amit végképp nem értek: ((SPOILER: ha a főhős szétverte rossz énje fejét a reptér falán, vagyis látványos és véres öngyilkosságot követett el, mifenét értsek azalatt, hogy „Mikor Texel agya szétrobbant, Jerôme mélységes megkönnyebbülést érzett. Elengedte a testet és elment.”?)) Ezzel a mondattal jött a mindent elrontó mivan???-érzés.

Szóval Nothomb jó író. Nem várok én didaktikusságot, persze, hogy nem. Csak valahogy, nem is tudom, az írásainak a miértje eddig mindkét alkalommal kicsúszott a kezemből. Miközben tudom, hogy ez a könyv is bennem marad valahogy. Mert az ötlet és a kivitel zseniális, csak a végső kicsengés gyenge.

3/5

(2015)