A Móra Kiadó remekelt a kötettel. Meg nem is.
Először is esztétikailag: kemény borítós, színes kiadás, jól megválasztott betűtípussal, -mérettel. Jó kézbe venni, komolyan. S persze ebben hatalmas, de hatalmas, de hatalmas szerepe a zseniális grafikusnak, Sempé-nek: mindent visz.
Az egyedüli, ami visszás érzést hagyott bennem, bár reklámnak megfelel, de azért erősen félrevezető, a kis matrica a könyvön: Irodalmi Nobel-díj, 2014. Mert Modiano kapott Nobel-díjat, ez kétségtelen, de a Catherine-nek ehhoz nem sok köze volt. A Nobel-díjat a szokásos miatt kapta (mi másért?): A Svéd Királyi Akadémia indoklása szerint a Modianót az emlékezés művészetéért tüntették ki, amellyel megidézte a legfelfoghatatlanabb emberi sorsokat és feltárta a náci megszállás mindennapjait.*
Másodsorban (és ez lenne igazából az elsősorban) a tartalommal remekelt Modiano és a kiadó. Vagyis, hát…
Szóval a szöveg egy nagyon jó szöveg. Miközben kétségem és fenntartásom van vele szemben.
Jó a szöveg: mert végre nem mai-csilivili, celeb-gimi, varázslat, ingyombingyom a téma, hanem egy mindennapi kislány, ki- és bevándorolt családdal (ahogy kiderül, esélyesen grúzok) párizsi mindennapjai a seftelős, csetlő-botló, de szerető apukával, a következő kivándorlásig. Voltaképpen a könyvnek nincsen története. Egy pillanatnyi impresszió (balett) által kiváltott emlékfoszlányok sora. Tömören, velősen. Szerethetőn, pasztellben, nagyon élvezhetősen.
Csak éppen nem tudom, melyik korosztálynak. Mert igaz, hogy végre egy irodalmi szöveg a gyerekek kezében, igaz, hogy végre nem erőltetett jópofisággal és eksönökkel akarja őket megnyerni ez a szöveg, ez az irodalmi szöveg, de azért… Pár lényegi kérdés a könyvet letéve azonnal felmerül: miről is szól voltaképpen, honnan ment hová és miért, valamint kinek íródott egyáltalán ez a laza emlékfoszlány-sor?
Mert hamar belátható, hogy a Szovjetunióból kivándorolt/menekült/szökött grúz család párizsi beilleszkedése, élni próbálása nem éppen mai, feszegető probléma (hagyjuk a migránsokat, az egészen más tészta!), s különösen a gyerekek számára nem az.
A legfőbb értéke a könyvnek a Catherine és az édesapja közötti plasztikusan, líraian megformált szeretet, ami viszont sajnálatos módon lóg a levegőben.
Regény kellett volna ebből, hosszabb, vaskosabb, átgondoltabb. Kár érte. Nagy kár,
* http://konyves.blog.hu/2014/10/09/_kapta_a_nobel-dijat
3/5
(2015)
