Kamaszkorom derekán Merle az egyik kedvenc íróm volt. A Malevil-t felfaltam, a Mesterségem a halál lenyűgözött, megdöbbentett és tanított, a Védett férfiak szórakoztatott, megnevettetett és elgondolkodtatott, az Állati elmék elborzasztott és tűnődésre késztetett. A Két nap az élettetszett, de nem hatott különösebben mélyen. A Francia história és folytatásai teljesen hidegen hagytak. Bár botorság, amikor megjelent a Majomábécé, az is. 

Nem tudom pontosan, miért támadt most bennem érdeklődés iránta, az sem, hogyan jutott eszembe, hogy létezik ez a könyv? Rukkola, hopp, meg is van. Most, Balatonszéplakon nyaralva neki is veselkedtem. S ahogy haladtam vele, egyre inkább veselkedés lett belőle. Nem mondom, hogy hidegen hagyott, hogy sehol sem érintett meg, de nem akartam folyton-folyt olvasni. Holott most lenne is rá időm. 

A történet pofonegyszerű: tudósunk magához vesz egy csimpánzkölyköt, jóformán embörgyörökként neveli fel, kutatgatva közben, hol van a határ ember-állat között, meddig emberesíthető egy állat. Ennek fő eszköze, hogy megtanítja, természetesen adott fogalmi és absztrahációs keretek között Chloét, a csimpánzgyereket jelelni. 

A könyv kétharmada egyfajta kis, színes híradás Chloé neveléséről. Kis történetek, semmi összekötő elem nélkül. Illetve Chloé az összekötő elem, ő a laza epizódok kapcsa. Ez még nem lenne baj, bár Merle-től egy kicsit kevés. S mert valószínűleg ezt ő is érezte, vagy kifogyott a kis színes ötletekből, úgy a kétszázhetvenedik oldal oldal környéké jön egy kis krimis cselekmény. Ami hamarosan, és meglehetősen laposan le is zárul, megnyugvással heppienddel. 

Aztán még valami kellene. Lesz is: az etimológus főhős rádöbben, hogy Chloé bármennyire kommunikatív, valójában mégis csak egy vadállat, ami, aki adott esetben életveszélyes is lehet. De mert ki mer szembeszállni fontos kérdésekben a feleségével, akit szeret, pipogyáskodik egy sort, érzelmi zsarolás végett sarokba szorulva, lépni nem lép. Belátom, nagy a dilemma. Merle sem tudja feloldani, ezért a könyv végére odailleszt egy nagyon jól megírt, de hiteltelen izgalmas, tragikus befejezést. A hihetőbb és valószerűbb minden bizonnyal nem szólt volna ekkorát. Aztán egy emberiség-gyalázó utolsó mondattal agyon is csapja az egészet. Agyoncsapja, mert menyivel jobb egy ösztönállat, mint egy agyakevés ember: mindkettő ugyanarra hallgat végső soron, és melyik kárhoztatható érte? S mennyivel erkölcsösebb, tisztább egy fenevadat szabadon mászkáltatni, mint egy emberi agyahiányost? Mindkettő emberi döntéseken, mulasztásokon múlik. Az egyik egy etimológus tudósén, a másik az erélytelen emberi törvényekén. S mindkettő a szeretetre, a maga empátiájára hallgat. Nos, erről egy szó sincsen a könyvben. 

Emiatt a könyv voltaképpen csak szép, csicsás felfújt lufi. Mintha Merle sem tudta volna, mire is akar kilyukadni, csak volt egy jónak tűnő, de nem eléggé átgondolt témája, s ha már belekezdett, valahogy befejezte. 

Én is. Szerintem egyikünk sem elégedett, bár Merle-nek legalább bevételt jelentett, a már bejártott neve miatt. Kár, hogy a könyvekre témájára nem talált még ki valamit a fogyasztóvédelem, érvényesíthetném a szavatossági, garanciális cserejogaimat!

3/5

(2015)