Moha olvasónaplója

Robert Kirkman – Tony Moore: Élőhalottak 1., Holtidő

Walking Dead 1.

2018. december 08. - Mohácsi Zoltán

elohalottak_1_holtido.jpgKezdjük a legalapoknál: nem szeretem a horrort. Egyfelől, mert nem látom találtam még (?) meg az értelmét, hogy miért jó félni és ezáltal fosni, másrészt talán mert nem láttam, olvastam igazi, minőségi horrot eddig. Talán a Ragyogás az egyetlen kivétel, ami olvasva, nézve is tetszett, de a pontos okot a mai napig nem tudom, az miért kivétel. (Nem mellesleg, amikor olvastam, szállodában dolgoztam, és az adott, már nem emlékszem hanyadik, problémás emeleten, egy karácsony-szilveszter közötti időszakban tök egyedül flangáltam, se vendégek, se személyzet, amikor az adott, már nem emlékszem hányas szobából valami zaj hallatszott ki. Mondom, a vendégek elől az emelet akkor, nagytakarítás miatt le volt zárva, ha szobalány lett volna ott, akkor meg a szoba előtt állt volna a takarítókocsi. Egyből dolgom lett a büfében!)
Emiatt az ugye már nyolc éves, a Walking Dead iránt se támadott bennem semmiféle érdeklődés. 

A jómúltkor aztán Ofi barátom, évente csak kétszer ha hazajön Külföldországból, mondta, hogy néznem kell a Walking Dead-et. Mondtam: nem. Zombis. Fúj, zombik! Büdösek és érdektelenek, francot sem érdeklik. Minek akkor? Mert nagyon jó, és a egyáltalán nem a trancsír a lényeg, sőt, az valóban tök érdektelen, válaszolta Ofi, hanem a kapcsolatok, ahogy a normálisok kibaxkurálnak egymással, ki tud és ki képtelen a saját önző érdekei fölé kerülni, no, az marha érdekes! Annyira nem győzött meg Ofi barátom, pedig szoktam hallgatni a véleményére és nagyjából bízom az ízlésében (bár Crichton-ra még nem tudtam rávenni magamat, de Vonnegut-ot úgy uszkve tőle tanultam), s így nem vetődtem rá ezekre a mászkáló hullákra. 

Mígnem a héten könyvtárban jártam, és körülnéztem a képregények között. Máskor is szemeztem már a sorozattal, mármint az Élőhalottak-kal, de eddig csak belepörgettem. Most bele is olvastam. Az első két kötet éppen bent volt. Jött velem. Mire hazaértem a Kálvin térről Kaszásdűlőre, nagyjából el is olvastam. Csak azért nem teljesen, mert a BKK-ról leszállva csepergett az eső. 

walking_dead_1_1.jpgAkkor a lényeg: nem mondom, hogy lepetéztem. Azt sem mondom, hogy azonnal megleltem benne azt, amiről Ofi beszélt. Igaz, ő nem is a képregényről beszélt. De határozottan van benne valami („Van benne, van benne valami, úúúúú...”), ami megfogott. Nem a trancsír, nem a zombi förmedvények. Azokkal nem is tudok mit kezdeni, már csak világnézetileg sem: abban hiszek, hogy egy életük van, és ennek alapján lesz majd súlyozás az elszámoláskor. Nuku reinkarnáció, nuku azonnali Mennyország, nuku Purgatórium. Egy, a döntéseink szerint leélt élet, és semmi cicó, jön a mérleg. Ráadásul valami vagy félrement, vagy félreértettem, de ha a zombik azért üldözik az élőket, és egymást nem, mert éhesek, akkor miért nem eszik meg, akit elkapnak? Oké, nem voltak szépek, hiányzik róluk ez az, nagy a folytonossági hiány, de amennyien vannak ezek a szarok, az elkapott élőkből semminek sem kellene maradnia. De ne akadéskodjak, oké.

walking_dead_1_2.jpgViszont már ebben az első részben is volt valami, tényleg volt, ami valahogy kiemelte az általam nem is ismert mezőnyből ezt a sztorit. El kell mondanom, hogy nem a rajzok. A történet szerzőjével és a sokak véleményével ellentétesen én nem találtam jól megrajzoltnak ezt az első részt. Vagy nem teljes egészében találtam annak. A Hellboy, a Sin City vagy A setét torony az jól megrajzolt. De hogy azt írja a szerző is, meg többek is, hogy ragyogóan megrajzolt... Nem tudom, mit néztek? A Blacksad, no, az gyönyörű! Ez az első rész rajzilag nekem az éppen elmegy kategória volt. A mozdulatokban, az arcmimikákban van valami suta esetlegesség, valami, ha  nem is dilattantizmus, de amatőrség. Szerencsére, talán a történet miatt, vagy a rajzoló készségének a gyors evolúciója miatt, de a végén azért csak pozitívra billen a mérleg. Annak ellenére, hogy még a nézőpontok sem valami nagy hűha. Ráadásul a rajzok néha karíkatúrába hajlanak. Aztán meg pompásak. Vagyis egyenetlen a színvonal. (Az első kép a történet elejéről való, a két másik a vége feléről. Egyértelmű a fejlődés, ugye?)

walking_dead_1_3.jpgDe mégis, a történet elvitte a rajzokat. Mi is a történet? Valami cífrang vírus támadja meg a Földet, egy-másfél nap alatt elviszi az embereket, meghalnak, de úraélednek, a régi személyiségük nélkül, bűzlő, rothadó, gyilkos élőhalottként, akik az élőkre vadásznak. 
Ricket, a zsarut meglövik, kómába esik, és amikor magához tér, már egy kiürült, zombikkal teli világra ébred. Megszökik a dögök karmából, útnak ered, és a városban találkozik egy sráccal, aki az utolsó pillanatban kimenti onnan, és elviszi egy kis csoport élőhöz. Akik között Rick megleli a feleségét és a fiát. 
Innentől kavarodik a cselekemény. Néha a francos élőhullákkal csatáznak, néha egymással, néha a múlttal, legtöbbször annak feldolgozásával, hogy már soha nem lesz olyan semmi, mint eddig volt, néha azzal, hogy túl kellene élni, ami most van. 

És valahogy ezt kapta el nagyon jól az író, Robert Kirkman. Mármint azt, hogy nem csupán a cafrangos dögökkel csatázgat a csapat, hanem nagyon sok minden mással is. Mert ettől él a sztori. Sőt, ööö... hihető, de legfőképpen érdekes, mi több, néha elgondolkodtató a történet. És a főhős, Rick jellemfejlődése a tök hétköznapi zsaruból a kis csoport vezetőjééig igen jól felépített. 

Books & Stuff, Székesfehérvár, 2016, ISBN: 9786158040723 · Fordította: Juhász Viktor
3,5/5
(2018)


Az 1. kötet (Holtidő) értékelése
A 2. kötet (Úton) értékelése.
A 3. kötet (Menedék) értékelése.
A 4. kötet (Szívügyek) értékelése.
Az 5. kötetet (Farkastörvények) értékelése.


A bejegyzés trackback címe:

https://mohabacsi-olvas.blog.hu/api/trackback/id/tr3114461976

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.