A bevezetés újrahasznosított refrén,
de közvetlenül utána ott lesz a harmadik rész vesézése.
Kezdjük a legalapoknál: nem szeretem a horrort. Egyfelől, mert nem látom találtam még (?) meg az értelmét, hogy miért jó félni és ezáltal lelkileg fosni, másrészt talán mert nem láttam, olvastam igazi, minőségi horrort eddig. Talán a Ragyogás az egyetlen kivétel, ami olvasva, nézve is tetszett, de a pontos okot a mai napig nem tudom, az miért kivétel. (Nem mellesleg, amikor olvastam, szállodában dolgoztam, és az adott, már nem emlékszem hanyadik, problémás emeleten, egy karácsony-szilveszter közötti időszakban tök egyedül flangáltam, se vendégek, se személyzet, amikor az adott, már nem emlékszem hányas szobából valami zaj hallatszott ki. Mondom, a vendégek elől az emelet akkor, nagytakarítás miatt le volt zárva, ha szobalány lett volna ott, akkor meg a szoba előtt állt volna a takarítókocsi. Egyből dolgom lett a büfében!)
Emiatt az ugye már nyolc éves a Walking Dead iránt se támadott bennem semmiféle érdeklődés.
A jó múltkor aztán Ofi barátom, évente csak kétszer ha hazajön Külföldországból, mondta, hogy néznem kell a Walking Dead-et. Mondtam: nem. Zombis. Fúj, zombik! Büdösek és érdektelenek, francot sem érdeklik. Minek akkor? Mert nagyon jó, és a egyáltalán nem a trancsír a lényeg, sőt, az valóban tök érdektelen, válaszolta Ofi, hanem a kapcsolatok, ahogy a normálisok kibaxkurálnak egymással, ki tud és ki képtelen a saját önző érdekei fölé kerülni, no, az marha érdekes! Annyira nem győzött meg Ofi barátom, pedig szoktam hallgatni a véleményére és nagyjából bízom az ízlésében (bár Crichton-ra még nem tudtam rávenni magamat, de Vonnegut-ot úgy uszkve tőle tanultam), s így nem vetődtem rá ezekre a mászkáló hullákra. Aztán december elején a könyvtárban jártam, és álldigáltam a képregényes polc előtt. Nem először vettem le a WD valamelyik kötetét a polcról, de most az elsővel tettem, és bele is olvastam. Majd nyúltam a másodikért, és jöttek velem. Az első részt hamarosan elolvastam, végignéztem. És szűntek az előítéleteim. Aztán a másodikat is, amiben a szerző rajzolót váltott, ami nagyon jót tett a történetnek.
A téli szünetben a programok és a meleg szoba keltette lustaság végett nem jutottam el a könyvtárba, de a kíváncsiság türelmetlenséget szült, alig vártam a lehetőséget. Most négy kötet jött velem.
A harmadik rész
Alakul, amiről Ofi barátom mesélt. A harmadik kötet történetének a lényege, hogy a zombi hordák elől menekülő kis csapat egy elhagyott börtönben talál menedéket. Persze nem csak így ukkmukkfukk, van meló rendesen, mire kitakarítanak, mert rumli van, koszos, szemetes, zombis a komplexum. De találnak négy élő, volt-rabot is. És akkor meg is van a konfliktusforrás: bízzanak-e vagy ne bízzanak bennük. Az egyiküket gyilkosság miatt csukták le: fekete fickó, aki megölte a feleségét és annak szeretőjét. „Azóta nem öltem meg senkit” – mondja, amikor gyilkosságok történnek a börtön zombimentes részén. Nem hisznek neki, mert valaki mégis gyilkolt, és az előélet miatt ő a legesélyesebb elkövető.
A háttérben tehát összecsap Rick bizalma az emberekben, és Lori terhességéből is fakadó, hormonális bizalmatlansága. S mikor kinek van igaza. A végeredmény aztán megerősít Ofi barátom egyik alapéletelvét: a paranoiások élnek túl. Meg Virág elvtárs szintén örökbecsű megállapítását: „Az a gyanús, aki nem gyanús.”
És egy ilyen kiélezett helyzetben minden bizonnyal újra kell értékelni az addigi alapelveket is. Például helytálló-e az „aki öl, annak halni kell”-elv, vagy adott esetben az időben félretett ember csupán megelőzés? Itt már nem kérdés, hogy a több élet megmentése érdekében feláldozható-e az egy. Igaz, az egy nem ártatlan, hanem potenciális veszélyforrás.
Szóval itt már akad gondolkodni való, ha éppen ráérünk, és picit túllátunk a pergő eseményeken.
Ráadásul kiderül, hogy a zombi-vírus terjedéséhez nem kell zombi-harapás sem.
Ám hogy ne legyen minden rózsaszín a képregény teljesítményében: kezdtek annyian lenni a szereplők, hogy már kezdtem fonalat veszíteni, hogy ki kicsoda. Ráadásul nem volt már nálam az első két kötet, hogy visszalapozzak. A legnagyobb baj, hogy maguk a rajzok, hiába sokkal jobbak, mint amik az első kötetben voltak, annyira nem segítették a szereplők közötti tájékozódást. Ezért nagyon kár.
Már elővettem a negyedik kötetet, és bele is fogtam.
