Kényszerszabim első napján hová máshová mentem volna mint könyvtárba. Ismét toporogtam kicsinyt a képregényes polcok előtt, de nem találtam érdemlegeset. Kettőt mégis elhoztam. A másik egy Batman. Amiről nem fogok írni, mert nem sikerült értelmeznem, úgy a harmadáig olvastam el, aztán csak átlapoztam, de még úgy sem nagyon érdekelt. Kár volt hazacipelnem.
De ez sem igazán az én világom. Amiből, ugye, néha megpróbálok kilépni. Tudod: mai szóhasználattal úgy kell mondani, elhagytam a komfortzónámat. Pedig ott jobb. :-D
Nem jártam egyetemre, azt a világot csak könyvekből, filmekből ismerem. Nem jártam Amerikában sem. És nem voltam még soha nő. Azt hiszem, ezekből egyiket sem fogom már megtapasztalni...
De persze a közhely itt is érvényes: „Soha ne mondd, hogy soha!”
Ma, így szabin, megint hajnalban ébredtem. De nagyon hajnalban. Negyed háromkor már itt evett a rohadás az újdonsült nappalinkban. Nem mondom, hogy teljesen ébren voltam, de aludni már nem tudtam. Háromnegyed éberségben nem napi politikai filozófiát, nem keresztény esszét kívántam. Ezért vettem a kezembe ezt a képregényt.
Ahogy mondtam, s ahogyan a borító is sugallja: a történettelen történet három egyetemista lány mindennapjairól szól. Nem mondom, hogy nincsen benne történés, mert csak az van, azt sem mondom, hogy nem halad semmi semerre, mert de, valamelyest tesz ilyet. De átfogó konfliktusra nem leltem. Tényleg az van, hogy három lány mindennapjaiba lapozhatunk bele.
Mindennapiságukban is tipizálható mindegyik. Van átlagosan normálisnak mondható Susan, a háta mögött egy fékezett habzásúan érdekes, ám annál jobban feltupírozott, őt üldöző kapcsolattal, Deasy, a szemüveges naiva, aki a történettelen történet során a legdurvább bulit nyomja, de azt is naivitásában, és Esther a megjelenésében ugyan extravagáns, jópofa, kicsit dark, de úgy egyébként teljesen normális csajszi. Naná, hogy barátnők.
*
Ami nincsen: konfliktus. Illetve van. Több is. Csak mindegyik csinált. Éppen ma reggel jött szembe velem egy két rajzból álló üzenet a Facebook-on.
- Egy pasi a vízben, a feje és a két karja kint van a vízből. Egyértelmű, hogy fuldoklik, segítségért kiáltozik.
- Távolodik a kép, a pasi feje és a karjai még mindig a víz fölött, de most rálátunk arra is, mi van a víz alatt. Ott az van, hogy a víz alatt a pasi tök nyugodtan, törökülésben ücsörög a vízfenéken. Vagyis ha feláll, a víz nagyjából a combjáig ér. Ekkora az életveszély.
A karikatúra szövege nem poénkodásnak fogta fel a manus segítségkérését, hanem a túlsúlyozott, rosszul felmért, értékelt probléma-gyártásnak. Tudod, ha nincsen, hát csinálunk, hogy történjen valami. 
*
Nem mondom, hogy kiégtem, és érdektelen vagyok mások gondjai iránt. Csak kicsit kiégtem és érdektelen lettem mások gondjaira. Mert a gondok többsége, innen nekem úgy fest, olyan mint a fenti karikatúra: a vízfenéken békésen ücsörögve segítségért üvölt az emberek többsége, ahelyett hogy felállna, és vagy kimenne a partra, vagy élvezné a hűsítő vizet a kánikulában.
A problémák döntő többsége csak pingelése a másiknak.
PING
Számítógépes hálózati eszköz (illetve a szoftver neve), melynek segítségével ellenőrizhető, hogy az adott távoli számítógép elérhető-e egy IP hálózaton keresztül.
Az eszköz, mely egy számítógépes program, az ICMP protokoll ECHO parancsát küldi az ellenőrizni kívánt számítógépnek, melynek hatására az változtatás nélkül visszaküldi a kapott adatcsomagokat. A parancs elküldése után a program várja a ECHO válaszokat, majd megérkeztük után kiszámolja az oda-vissza út idejét és az adatveszteséget. Ha egy csomag nem érkezik vissza az élettartamán (TTL) belül, elveszettnek minősül.
A visszajelzés adását a távoli gép letilthatja, így a küldő számára „nem létező” lesz.
Hülyeség lenne azt mondanom, hogy minden probléma ilyen. Azt is elfogadom, hogy amíg nem mentünk néhány mérföldet a másik bakancsában, addig ne mondjunk véleményt annak komfortosságáról. De azért egyértelműen túlzásnak tűnik, hogy valakinek szuicid gondolatai támadjanak, mert megrepedt az iPhone-ja képernyője.
S persze mindenkinek a maga baja a legnagyobb.
Ülök itt a meleg paplan, takaró kombója alatt a csányi, de saját lakótelepi lakásunk nappalijában, szabadságon vagyok, a második kávémat kortyoltam el, azon tépelődöm, hogy a lányomhoz-uncsimhoz menjek-e ma el, vagy bringázni egyet az óbudai könyvmegállókat körbejárva? A mai ebédet már előkészítettem félig tegnap (rakott krumpli, sárgarépásan, füstölt kolbásszal, sok tejföllel), a hétvégén Bill koncertjére megyünk, részemről egy meglepetés bulira meg nem, ahogyan a középiskolai osztálytalálkozót is kihagyom. Nagy kérdés, hogy mit teszek nap közben, mert annak tudatában hajtok le egy-két kupica, szabadságon megengedett pálinkát.
De persze
- vannak anyagi gondok, s ebből feszültségek
- van évek óta nem megoldott, játszmává rohadt konfliktus Szerelmetesfeleségtársammal,
- mindennap egy marok gyógyszert és vitamint szedek, hogy ne forduljak fel idejekorán. Az infarktusom, ami lefolyásában nem volt ijesztő, de azért ráment a szívem ötöde, azzal a biztos tudattal látott el, hogy immár visszavonhatatlanul halandó vagyok. S a nyomában stabilan beépült a mindennapjaiba egy permanens félelem. Nem is annyira a nemléttől, hanem a hozzá vezető úttól, a betegségtől, a kórházasditól.
- az összes barátom vagy messze van fizikailag, vagy meghalt
- nem sorolom tovább...
Az Egyetemre mentem nekem ilyen iPhone-képernyős problémák generálásának a képregénye. Ahogyan Szerelmetesfeleségtársam fogalmazná: a fölösleges nyávogásoké. Ami nyávogások szerintem kizárólag a nyávogókat érdekli igazán, még a szűk környezetüket sem igazán.
Azt nem vonom viszont kétségbe, hogy maga a feeling képviselte azonosság-tudat fontos lehet az iPhone-képernyősöknek. Hogy lám, más is ugyanolyan vacakul, a mindennapi szirszarokat túldramatizálva létezik, ahogyan ők, tehát nincsen is akkora baj a gondolkodásukkal és a problémamegoldásukkal.
Mondok példát a képregényből. Susan az egyetem előtt szerelmes volt egy McGraw nevű fickóba, Aki mással kavart, nem vele. S aki aztán egyszerre csak megjelenik az egyetemen, bajuszosan, férfiasan. És szemmel láthatón Susant keresi. Aki erre mit tesz? Na? Lássuk csak mit tehetne?
- a karjaiba vethetné magát, hogy: „Na, végre, te bamba birka, mire kellett eddig várnom?”
- elküldhetné a francba: „Figyu, eddig tepertem, immeg haggyá' má' lógva, most a tanulás a fontosabb, de tényleg!”
- meghívhatná egy kapucsínóra, hogy megbeszéljék, akkor most mi van, és mi lehet abból, ami van
- összehozhatna egy kis egészségügyi szexet, s aztán majd meglátjuk
- és így tovább...
Susan tudod mit választ? A szobájába rohan, a párnát a fejére teszi, és bámul maga elé mereven.
Baccki! S ez a történet érdekeljen engem?
– Ezt te nem értheted! Nem vagy sem nő, sem kamasz! – mondta nekem egy teljesen más, mégis kísértetiesen hasonló szituációra egy ismerősöm. Nem vitatkoztam vele, Tényleg nem értettem.
– Magyarázd el, kérlek!
Tanácstalanul nézett rám.
– Azt nem tudom. Csak érezni lehet.
– De ilyenkor, amikor meg sem tudod fogalmazni, mit érzel, nekem teljesen empatikusnak kellene lennem, ugye?
– Hát persze, hogy igen! Ilyenkor a megértés a legfontosabb!
– Annak megértése, amit te sem értesz? Jól értem?
– Persze! Igen, jól!
*
De eszembe sincsen azt mondani, hogy nem szórakoztató a könyv. Mert az. Csak éppen feledhető. Vattacukor. Finom, de nem laktat, és annyira meg nem is finom, hogy gasztronómiai élménnyé váljon.
*
A szórakozásból akkor estem ki, amikor a naprakészség mindenekfölöttiségének érdekében egy pasztellesebb LMBTQ-propaganda azért itt is besurrant az ajtórésben. Ez már a vége felé volt, nem adtam fel, eljutottam odáig is. Csak már piszkosul unom. Főleg azért, mert e helyen is annyira magától értetődő, hogy egy lány egy másikat kíván meg, illetve hogy jól vette le, a másik valóban leszbi, de azt rosszul, hogy őt is kívánná. Mert ha de, akkor huj, huj, hajrá!
Egy 2012-es Gallup felmérés 3,4% becsüli az amerikai LMBTQ-emberek társadalmi arányát. A 3,4%-nak a fele biszexuális, 24,5% meleg, 11,7% leszbikus, 11,4% transznemű, 3,3% egyéb.
Amerikában kb. 320 000 000 élnek. Ennek a 3,4%-a kb. 10 880 000.
Ezt a számot alapul véve az alábbi számokat kapjuk:
- biszexuálisok: 5 940 480
- melegek: 2 665 500
- leszbikusok: 1 272 960
Sok ez vagy kevés? Ki tudja, mi a viszonyítás alapja. Viszont ha az LMBTQ-állampolgárok társadalmi aránya a művészetekben is ugyanolyan százalékban jelentkezne, amiképpen a valóságban, akkor ezt eredményezné, hogy száz filmből, száz könyvből, száz képregényből csak három-háromban jelenne meg emberi szexualitás evolúciós zsákutcájának valamelyik változata. Ez az arány ma viccesnek tetszik.
S nem csupán azért sokkal magasabb, mintha akkora társadalmi problémát jelentene, hiszen akkor problémaként kellene, hogy jelentkezzen a flmekben könyvekben, képregényekben is. De erről szó sincsen. Manapság magától értetődők az ábrázolások. Messze túllépve a valós előfordulások arányát. Vagyis a kérdés ábrázolása immár: propaganda-erősítés.
S mindezt magától értetődő természetességgel. Mindennapi jelenségként kezelve. Ami még csak problémát sem okoz a szereplőknek.
De mondom, az egészet tekintve ez csak kiemelt részlet. Bármennyire unalmas és ingerültség-keltő is már az arcba tolás.
*
Szóval itt van ez az első rész, amiben megismerkedümk az alapszereplőkkel, és az alapszituval, és az alap eseménytelenséggel. S egyébiránt viszonylag jól szórakozunk, élvezzük a lányok mindennapi nyavalyáit és a nyavalyák ábrázolását.
(Bakker, hogy valaki azon kezdjen sikoltozni, szó szerint, „Menj ki! Menj ki!”, mert rányitottak, miközben szalvétahajtogatást nézett a neten...)
Egyre a Jóbarátok című sorozat járt az eszemben, aminek egyetlen részét sem voltam képes soha végignézni. Számom-bánom, szégyellem, de annyira irritált a bárgyúsága, hogy nem tudtam értékelni.
S nem mellesleg talán az irigység is beszél belőlem, mert volt hogy elgondolkodtam: miből élnek ezek a haverok, mikor dolgoznak, és milyen életük lehet, hogy azok a problémáik, amik?
De az Egyetemre mentem főszereplői legalább egyetemisták, megbocsátható, hogy nem foglalkoznak a családjukkal és nem dolgoznak.
A baj csak az volt, ami erénye is a képregénynek: néha hallottam ahogy beszélgetnek a szereplőkkel. Tudod, azokkal a filmes műhangsúlyokkal, modorossággal, affektálással, nyavalygással, ahogyan valójában ember nem beszél ezen a Földön, csak ha sokat néz amerikai filmeket, a hozzájuk tartozó szinkronnal. Vagyis a képregény hozott valamit, ami itt él velünk, és azt prímán hozta. De az a baj, hogy ezt hozta, mert amit hozott, azzal beállt egy olyan sorba, ami nem válik dicsőségére... Igaz, a mondanivalót tekintve a kárára sem.
*
S a lényeg: a rajzok első blikkre kicsit furák voltak, de minél többet néztem őket, annál inkább megbarátkoztam velük, sőt, a végén még tetszettek is. Határozottan. Egyetlen visszatérő problémám volt, bár nem zárom, hogy ilyen lehet az életben is: a E1-es főszereplőről sok esetben, csak a rajz alapján nehéz volt eldönteni, vajon milyen nemű. Simán elment srácnak is a csajszi.
Panel Kalandor, Pécs, 2020, 112 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155965081 · Fordította: Tóth Mátyás
7/10
A szabadság harmadik napja. Mocsok gyorsan el fog menni ez az egy hét... Mindig azt hiszem, mennyire időmilliomos leszek a szabikon, aztán mindig azon kapom magamat, hogy rendben, nem szakadtam meg, de már vége is van.
Mint az életünknek...
Elmentem ma bringázni. Jó, volt bennem két-három főzésközbeni whiskey is. Éppen vágtam átfelé a Mocsáros-dűlő megfelelő részén. Tudod, ott nincsen beton út, csak fű, bokrok, meg kitaposott ösvény. Aminek a közepén állt a víz, és szemmel láthatón marha nagy volt egy foltban a sár is. Megpróbáltam kikerülni, de elkéstem: a bringa hátsó kereke jobbra, az első balra csúszott el, én meg mentem tovább egyenesen, miközben a kioldódott cipőfűzőm meg beakadt valahová az első keréknél. Hason csúsztam kicsinyt, egyenletesen fékeződve a súrlódástól a fűben. Miután kiszabadítottam magamat, és kiröhögtem a lúzert, aki én vagyok, felálltam, konstatáltam, hogy nagyobb bajom nincsen, a bringa is ép maradt, csak koszosak lettünk itt-ott, mentem tovább és bejártam az óbudai Könyvmegállókat. (Két Hammett-, meg egy lengyel krimi jött velem. Az előbbiek azért, mert egy McCarthy-korszakról szóló filmben jutott egy nyúlfarknyi, tökös szerep az írónak. Illetve az őt alakító színésznek. A film címe: Elhibázott élet (Citizen Cohn), és arról a fószerról szól, aki bíróság elé állította és kivégeztette a Rosenberg-házaspárt.)
A bal lábszáram csak itthon kezdett marhára fájni. Átöltözésnél sem vettem észre, hogy térdalattól foltokban csúful elhagyott a bőröm. Mondom: lúzer.
Ja, poén: az egyik Hammett-könyv címe: Véres aratás. Na, én meg a sáros fűben fekve, szinte beleharapva, lenyúzott bal lábszárral legalább stíusos voltam.
