A képregény-sorozat első három részének az értékelésiben leírtam, hogy soha nem szerettem igazán a fröcskölős, szaftos, darabolós horrorokat semmilyen formában, a halál után csámborgó hullák meg egyenesen taszítottak. Amit nem írtam le eddig: a halál utáni bármilyen tudatos létezés még a világnézetemnek is ellene mond, mert hiszem, hogy a Biblia tanításának megfelelően, hogy van az itt és most létezés, ez a hatvan-hetven év, ami alatt adottak számunkra a  döntési lehetőségek, aztán kakukk, egyszer csak jön majd a végelszámolás. 

Aztán jött ez a DöWolkinded. Illetve nem is jött, hanem Ofi barátom beszélt róla, mondta, hogy van zombi-kaszab, fröcskölés meg minden, de rohadtul nem ez a lényege, hanem az, hogy kiélezett helyzetben hogyan viszonyulnak az emberek egymáshoz, mennyire képesek a közösség érdekében önfeladni, vagy mennyire az önzésre, a kibacókára játszanak. 

Aztán a könyvtárban összejöttem a képregénnyel. Immeg már a negyedik részéről írok értékelést, miközben a hatodik kötetet olvasom. 

*

Ennek a résznek roppant fura az alcíme: Szívügyek. Az alcím ellenére nem egy passzív, statikus résszel van dolgunk, van itt is darabolás, kaszabolás bőven, van izgalom, küzdelem, halál, de ennek ellenére valóban a kapcsolatokra kerül a hangsúly. Sőt, kiderül, hogy a komor téma ellenére a szerzőknek humora is van. Még ha morbid is. Nézd csak a következő képet! 

Ami viszont őszintén meglepett, a szerzők mind szövegben, mind rajzban kiválóan megoldották annak a konfliktusnak majd harcnak az ábrázolását, ami a főhős Rick, a kis csapat vezetője és a legjobb barátja Tyreese között zajlik. A legjobb, hogy sikerül valós bizonytalanságot kelteniük, erkölcsi szempontból kinek van igaza, miközben mindkettőjük kezéhez vér tapad. És sikerül azt is elérniük, hogy az olvasó maga is bizonytalankodni kezdjen afelett, hogy Rick döntései nem mennek-e már túl az észszerűség határain? Amikor Tyreese felsorolja Rick döntéseit, amelyek egyenként, az adott helyzetben mind logikusnak és észszerűnek tűntek, így együtt valóban túl soknak állnak össze. 

Ráadásul ezt olyan árnyaltan, nem pusztán direktben teszik, hogy az csuda. Mert valóban, ahogy az egyik szereplő érvel, az új helyzetben miért is ragaszkodnának a régi elvekhez, formákhoz, erkölcsi tartalmakhoz? Az új helyzet nem igényli-e mindezeknek a megújítását, felülbírálását? Nem kellene-e esetleg túllépni például a párkapcsolatok szigorúan két fős létszámán? Miért ne lehetnének például háromfős házasságok? 

Nem mellesleg, nincs már ugyan nálam, és nem tudom közvetlenül összehasonlítani, de ahogy írtam a második résznél, az első kötet rajzolójához, Tony Moore-hoz képest Charlie Adlard sokkal jobb választás. De a második kötetnél még tőle sem voltam elájulva. Azt kell mondanom, mondom kell, hogy immár nem vettem észre azokat a kis kiábrándító sutaságokat, aránytalanságokat, amik a második kötetnél még megütközést keltettek. És nem csak azért, mert megszoktam a stílusát. 

De jó kis sorozat ez!