Moha olvasónaplója

Robert Kirkman – Charlie Adlard: Élőhalottak 3. - Menedék

The Walking Dead 3.

2019. január 05. - Mohácsi Zoltán

walking_dead_3.jpgA bevezetés újrahasznosított refrén,

de közvetlenül utána ott lesz a harmadik rész vesézése.

Kezdjük a legalapoknál: nem szeretem a horrort. Egyfelől, mert nem látom találtam még (?) meg az értelmét, hogy miért jó félni és ezáltal lelkileg fosni, másrészt talán mert nem láttam, olvastam igazi, minőségi horrort eddig. Talán a Ragyogás az egyetlen kivétel, ami olvasva, nézve is tetszett, de a pontos okot a mai napig nem tudom, az miért kivétel. (Nem mellesleg, amikor olvastam, szállodában dolgoztam, és az adott, már nem emlékszem hanyadik, problémás emeleten, egy karácsony-szilveszter közötti időszakban tök egyedül flangáltam, se vendégek, se személyzet, amikor az adott, már nem emlékszem hányas szobából valami zaj hallatszott ki. Mondom, a vendégek elől az emelet akkor, nagytakarítás miatt le volt zárva, ha szobalány lett volna ott, akkor meg a szoba előtt állt volna a takarítókocsi. Egyből dolgom lett a büfében!)
Emiatt az ugye már nyolc évesa Walking Dead iránt se támadott bennem semmiféle érdeklődés. 

A jómúltkor aztán Ofi barátom, évente csak kétszer ha hazajön Külföldországból, mondta, hogy néznem kell a Walking Dead-et. Mondtam: nem. Zombis. Fúj, zombik! Büdösek és érdektelenek, francot sem érdeklik. Minek akkor? Mert nagyon jó, és a egyáltalán nem a trancsír a lényeg, sőt, az valóban tök érdektelen, válaszolta Ofi, hanem a kapcsolatok, ahogy a normálisok kibaxkurálnak egymással, ki tud és ki képtelen a saját önző érdekei fölé kerülni, no, az marha érdekes! Annyira nem győzött meg Ofi barátom, pedig szoktam hallgatni a véleményére és nagyjából bízom az ízlésében (bár Crichton-ra még nem tudtam rávenni magamat, de Vonnegut-ot úgy uszkve tőle tanultam), s így nem vetődtem rá ezekre a mászkáló hullákra. Aztán december elején a könytárban jártam, és álldigáltam a képregényes polc előtt. Nem először vettem le a WD valamelyik kötetét a polcról, de most az elsővel tettem, és bele is olvastam. Majd nyúltam a másodikért, és jöttek velem. Az első részt hamarosan elolvastam, végignéztem. És szűntek az előítéleteim. Aztán a másodikat is, amiben a szerző rajzolót váltott, ami nagyon jót tett a történetnek. 

A téli szünetben a proramok és a meleg szoba keltette lustasá végett nem jutottam el a könyvtárba, de a kiváncsiság  türelmetlenséget szült, alig vártam a lehetőséget. Most négy kötet jött velem. 

A harmadik rész

Alakul, amiről Ofi barátom mesélt. A harmadik kötet történetének a lényege, hogy a zombi hordák elől menekülő kis csapat egy elhagyott börtönben talál menedéket. Persze nem csak így ukmukfuk, van meló rendesen, mire kitakarítanak, mert rumli van, koszos, szemetes, zombis a komplexum. De találnak négy élő, volt-rabot is. És akkor meg is van a konflktus forrás: bízzanak-e vagy ne bízzanak bennük. Az egyiküket gyilkosság miatt csukták le: fekete fickó, aki megölte a feleségét és annak szeretőjét. „Azóta nem öltem meg senkit” – mondja, amikor gyilkosságok történnek a börtön zombimentes részén. Nem hisznek neki, mert valaki mégis gyilkolt, és az előélet miatt ő a legesélyesebb elkövető.

walking_dead_4_rick.jpgA háttérben tehát összecsap Rick bizalma az emberekben, és Lori terhességéből is fakadó, hormonális bizalmatlasága. S mkor kinek van igaza. A végredmény aztán megerősít Ofi barátom egyik alapéletelvét: a paranoiások élnek túl. Meg Virág elvtárs szintén örökbecsű megállapítását: „Az a gyanús, aki nem gyanús.”

És egy ilyen kiélezett helyzetben minden bizonnyal újra kell értékelni az addigi alapelveket is. Például helytálló-e az „aki öl, annak halni kell”-elv, vagy adott esetben az időben félretett ember csupán megelőzés? Itt már nem kérdés, hogy a több élet megmentése érdekében feláldozható-e az egy. Igaz, az egy nem ártatlan, hanem potenciális veszélyforrás. 

Szóval itt már akad gondolkodni való, ha éppen ráérünk, és picit túllátunk a pergő eseményeken. 

Ráadásul kiderül, hogy a zombi-vírus terjedéséhez nem kell zombi-harapás sem. 

Ám hogy ne legyen minden rózsaszín a képregény teljesítményében: kezdtek annyian lenni a szereplők, hogy már kezdtem fonalat veszíteni, hogy ki kicsoda. Ráadásul nem volt már nálam az első két kötet, hogy visszalapozzak. A legnagyobb baj, hogy maguk a rajzok, hiába sokkal jobbak, mint amik az első kötetben voltak, annyira nem segítették a szereplők közötti tájékozódást. Ezért nagyon kár. 

Már elővettem a negyedik kötetet, és bele is fogtam.

Books & Stuff, Székesfehérvár, 2016, ISBN: 9786158040747 · Fordította: Juhász Viktor 
4/5
(2019)

A bejegyzés trackback címe:

https://mohabacsi-olvas.blog.hu/api/trackback/id/tr4914537668

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.