Moha olvasónaplója

Erlend Loe: Leltár

Ha egy meg nem értett, norvég költőnéni bevadul

2020. április 17. - Mohácsi Zoltán

loe_leltar.jpgVámos Miklós Legközelebb majd sikerül című könyvénél már írtam, utálom, ha eleszik a kenyeremet. Azt is írtam, hogy van egy elkezdett, de még (?) be nem fejezett (kis?)regény-kezdeményem a 2013-ban meghalt barátomról, Pipiről. Regény, mondom, mert nem teljesen valósághű, Pipi csak mintaalak benne. Na, az is arról szól, hogy az E/1-es elbeszélő (a minta én vagyok, naná) azt mondja, hogy: 

„Mondom akkor, ami fáj. Íme: ma már mindenki író. Még én is. S ahogy a legtöbbről, rólam sem tudják, hogy az vagyok.”

A Vámos-könyvről írt bejegyzésben leírtam, hogy amikor azt olvastam, rázott a hideg, kivert a víz, mert Vámos uszkve megírta a történetemet, anélkül, hogy bármikor, bármilyen formában valaha is egy szót is váltottunk volna. 

Úgy fest, valamiért divatos téma lett az íróságról regényt írni. Megtette ezt már többek között Gaarder A történetárús-sal és Poljakov a Gödölye tejben-nel. Most, hogy ránéztem, nem is a Vámos-könyvnél idéztem a készülő írásomat, hanem Poljakovnál. Na, jó, mindkettőnél, de előbb Poljakovnál. 

És akkor most Loe is az íróságról ír. 

Mert ez jutott legelőször az eszembe, amikor a könyvtárban megláttam Loe számomra új könyvét. Zseniális feldolgozás! Mármint az After Crying. De nem csak nekem jutotta a regényke eszembe József Attilát, hanem a fordító, Lőrincz Balázs Bendegúz egyik ismerősének, Szmejkál Szabolcsnak is, ahogy a könyv utolsó oldala elmondja, a Kész a leltár-cameo az ő ötlete volt.

(Fogalmam nem volt, mit jelent a cameo kifejezés. Hátha más sem tudja: amikor egy műbe valami másikat rejtünk, vagy olyan szereplőt, aki igazából nem is szereplő, csak valami egyebet tevékenykedik a mű környékén. Ahogy például Hitchcock vagy Tarantino fel-feltűnik a filmjeikben. Vagy ahogy Loe könyvének fordításában feltűnik József Attila verse.)

ültAz alapvető viszonyom Loe-val jó. Az első Doppler-könyv tetszett, a Naiv. Szuper is, a Vegyesbolti csendes napok is, a Fvonk irtóra nem, a Rukkoláról beszereztem két Kurt-könyvét, az egyikbe belefogtam, de először marhaságnak tűnt, aztán már baromságnak, ment is vissza a Rukkolára. Vagyis a minőségi tendencia, sajna, csökkenő. Mert nagyjából a felsorolás sorrendjében olvastam a könyveket. Az Elfújta a nő, most nézem, kimaradt.

Azok a könyveik, amelyek tetszettek, azok nagyon tetszettek. A sajátos humora, a mulatságos távolságtartása a témáktól és a szereplőktől, az északiasan hideg szöveg meleg tartalma mind arra predesztinálták a könyveit, hogy tessenek nekem A nem tetsző Fvonk-ot már izzadságszagúnak éreztem. 

Na, és mi a helyzet a Leltár-ral. Volt már egy kis előítéletem, a Fvonk és a Kurt-könyvek kihozták belőlem. De miután az eredmény 3:3 volt, három szuper jó könyv, három nahagyjuk-könyv, ami ráadásul az íróságról, illetve a költőségről szól, hát gondoltam, egy elfogulatlan próbát megér. Tény, jót tett az olvasásának, hogy kijárási tilalom van és a könyvtár sincsen nyitva ár mióta, így automatikusan hosszabbul a kölcsönzési időm. Mert nem kapkodtam el az olvasást, nem az ez volt az első, amit letéptem a polcról, sőt, arról sem volt szó, hogy fel sem tettem oda. Bizony, ott csücsült már hetek óta. 

A TÖRTÉNETE

Bocsánat, hogy elnézést, de lényegi elemek, történések nélkül képtelenség elmondani a könyvről a véleményemet, ezért az ebben a szakaszban közölt szöveg vaskosan SPOILER-es. Ha ez akárkit és bárkit előítéletessé tesz, ha frusztrálja a cselekmény előre-ismerete, görgessen alább, a következő szakaszhöz

Adva vagyon egy idősödő költőnéni, hatvan felé bandukolva, akinek volt egy napfényes korszaka, majd tititá-szün, évekig semmi produktum, aztán egyszerre csak, szült egy raklapnyi verset. Amire a kiadója azt mondta, hű de jók, nyomdába velük. A költőnéni, na, legyen neve is, Nina Faber, roppant izgatottan várja, hogy kijöjjön a kötet, és még izgatottabban, hogyan fogadják majd a kritikusok. 

Röviden szólva Nina pofára esik, a kutya sem kíváncsi a könyvére, az a néhány kritika, ami megjelenik róla, piszkosul lehúzza, a könyvbemutató felolvasására, írd és mond, öten jönnek el. Ha a műsorvezetőt és őt magát is számoljuk, heten. Hát, ugye...?

A kötetét leginkább sárba döngölő, egy mint kiderül, kritikusnak csapnivaló, igen ifjonc fiatalember követi el az egyetemisták lapjában. Nina meglátogatja őt, kezdetben maga sem tudja, miért, csak annyiban bizonyos, hogy el akar vele beszélgetni. 

Amíg ideáig eljutunk, megtudjuk, hogy Nina aranykorának a verseskötete valóban nagyon jól sikerült, de aztán semmi sem annyira mint az, és ez folyamatos meghasonlást okozott a költőnknek. Aki ennek ellenére abban gondolkodott, hogy az ő útja az irodalom, alkotnia kell. Mire a könyvben taglalt eseményekig eljutunk, már sokkal inkább abban gondolkodik, már csak az anyagiak miatt is, hogy sokkal jobban járt volna, ha valami normális, polgári állást talál magának, aminek a nyugdíjából aztán tök kényelmesen eléldegélne, mintsem ahogy most vergődik, és a megbecsülése is sokkal komolyabb lehetne... 

Megtudjuk azt is (egek, enélkül már tényleg nincsen irodalom?), hogy a fia, Ludwig, meglepő fordulattal jelenleg egy lánnyal jár. Ez tényleg meglepő fordulat, mert eddig a fiúkra indult be. D ezt a tényt, mármint a lányt, még nem tette helyre magában, ezért Nina számára is csak egy véletlen találkozásból derül ki, hogy a fia immeg heteroszexuális. Vagy bi. 

Azzal is tisztában lehetünk, hogy Nina korábban annyira nem válogatott a kapcsolataiban, se szeri, se száma a szexuális partnereinek (férfiak), egy időben a pszihomókusával is kavart, és ha rajta múlna, ez tenné most is, és voltaképpen akár össze is bútorozódhatnának, mert jó lenne végre dugni és táncolni. 

Aztán jön a finálé: amikor Nina meglátogatja a nyikhaj, egyetemista kritikusát, hirtelen ötlettől vezérelve a nyikhajjal együtt lakó csajszinak, a nyikhaj távolléte miatt a nagymamájának adja ki magát. Amíg várja az egyetemistát, hirtelen ötlettől vezérelve kádba csobban a vadidegen lakásban, s amikor a skac megjön, roppant következetességgel ütlegeli A kommunizmus fekete könyvé-vel. Egyszer annyira, jó, akkor már túl vagyunk azon, hogy a srác egyáltalán nem olvas verseket, a kortársakkal végképp köszönőviszonyban sincsen, és voltaképpen minden különösebb indok úgy döntött, hogy neki nem tetszik Nina kötete. Nina addig-addig a vaskos kötettel, hogy az egyetemista elájul, de úgy, hogy a farka közben erektál. Nina, ha már ott van, csak rácsüccsen és mozgolódik egy kicsit a visszafojtott hangú orgazmusig. 

A történet coda-ja: Nina-t elüti egy villamos, majd még egy, de viszonylag épen kászálódik ki alóluk és mániákusan hajtogatja, hogy ő bizony költő. Vége. 

ÉN ENNYITŐL ELFÁRADTAM

Azért az jutott eszembe, hogy erről a könyvről semmi sem jut eszembe. Egy kis olvasmányos értelmiségi, irodalmári nyávogás az írói egzisztenicáról, a pályatévesztésről, kellett bele egy kis szex, legalább egy orgazmus, legalább egy homoszexuális, és egy kis groteszk. 

A könyv a feléig tetszett. Legkésőbb onnantól, hogy az egyetemistánál Nina kádba cuppan, majd agyba-főbe veri, aztán az ájult csávó merev falloszán orgazmusig helyezkedik, számomra gyakorlatilag értelmét és célját veszítette a könyv. A duplán átélt villamosgázolás csak vacaksági-hab a savanyú tortán. Ahogyan a Fvonk, számomra ez a Loe-könyv is erőltetett volt. De nagyon. Egy erénye van, hogy rövid. Ha hosszabb lett volna, nagyjából itt hagytam volna abba, ahol véget ért. 

Félreértés ne legyen: nem a groteszkkel  vagy abszurddal van bajom. Még a meglepő fordulatokkal sincsen. De a könyvecske a realitásból minden előkészítés és realitás nélkül csúszik át őrületbe, amely őrület aztán voltaképpen nem vezet sehová, nem mutat rá semmire sem. 

A hátlapon ezt olvashatjuk Falvai Mátyás tollából: „Erlend Loe a Doppler óta nem volt ilyen jó formában.”  Hát, barátaim, a Doppler-t semmiképpen se a Leltár-ból kiindulva ítéljétek meg! Már csak azért sem, mert a fülszövegek, a borító reklámszövegeinek tartalmáról is olvashatunk Loe könyvében: lesújtót. Hm, mi meg most egy borítószöveget olvastunk. Ezt add össze!

Szóval ha az életközepi válságos írók egykor volt sikereikre néznek, s akkor mindenképpen lefagynak a teljesítménykényszertől, akkor lám, előttünk van a Leltár című kötetecske. 

 

Scolar, Budapest, 2019, 160 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789632449814 · Fordította: Lőrincz Balázs Bendegúz
3/10
(2020 április)

A bejegyzés trackback címe:

https://mohabacsi-olvas.blog.hu/api/trackback/id/tr2915615304

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.