Tegnap ültünk hármasban, Szerelmetesfeleségtársam, Matykó barátunk és én a söröző külső részén (Római tér, Synthesis, ajánlom!) és szóba került valahogy a Covid, arról áttértünk a diktatúrára, onnan máris a rendszerváltásnál tartottunk („Nem volt olyan!”). A rendszerváltással kapcsolatban meg leszögeztük, hogy azért nem volt hihető egy pillanata sem, mert akik addig vezettek, ugyanúgy, ugyanott maradtak.
Szerelmetesfeleségtársam a Kurucinfón olvasta valamelyik történész („Netán Ungváry?”, „Az!”) cikkét Horn Gyuláról, hogy mennyit hazudott önmagáról. („Várj! Ungváryról írnak pozitívan a Kurucon, mert ő negatívan írt Hornról...?” Valahogy nem állt össze a kép. Össze nem tartozó dolgok kerültek egy kalapba. „Igen!” Ha igen, akkor az igen!)
Ha Horn pufajkás, akkor Putyin meg KGB-s volt. Ennyit mindenki tud róla. Azt, hogy mikor és hány évesen tett ilyet, már nem tudján olyan sokan.
Meg azt is tudjuk manapság Putyinról, hogy agresszor, mert Ukrajna, meg hogy Orbán (tudod, O1G) is szemétláda, mert nyalja az agresszornak. Miközben a Fidesz alapvetőn komcsiellenes volt mindig, sőt a Gyurcsány-érában („Na, azt meg hagyjuk, komcsibohóc, mutyibajnok, magyarverő!”) kimondottan oroszellenes. Aztán meg Paks, mi? „Kell a lóvé, öregem, abban meg van dögivel!”
Én meg egy hete olvasgatom ezt a vékonyka összefoglalót Putyin Oroszországáról. Nem ennyire összetett olvasmány, de permanensen a kezembe került ez meg az, és a párhuzamosság hátráltatta az egy könyvre vetített olvasási tempót. De Oliver Stone Putyin-interjúja után érdekelt egy más szempontú megfogalmazás is.
A kisember, mint például egy panelproli blogger soha nem lehet elég tájékozott. Mert mindig csak a fejét kapkodva kullog az események nyomában, s csepegő mozaikokból (képzavar; na, jó, információ-morzsákból) próbálja összetenni a teljes képet.
Az információforrások meg, ugye, sohasem objektívek, mert miért is kellene azoknak lenniük? Vagyis a kisember mielőtt bármit olvas, hallgat, néz, jól teszi, ha miheztartás végett első körben megpróbálja kiszagolni, honnan fúj az infóinak a szele. Nem azért,mintha a bármelyik irányból érkezőt kapásból el kellene utasítani, hanem azért, hogy tudja, a torzítások, csúsztatások merről merre várhatók.
Az a példány, amit én olvastam a Noran Libro 2019-es kiadása. A könyv elején van egy logo, ami arra mutat rá, hogy a könyv a Progress könyvek sorozatában jelent meg. A sorozat részei:
A fenti felsorolásba még nem került bele Fleck Zoltán Rendszerhiba (A jogállam halála és újjászületésének lehetőségei Magyarországon) című kötete, valamint e link második és harmadik kötete. Azért ilyen bonyolultan tudom csak bemutatni a sorozatot, mert a Noran Libro oldalán, meghökkentő módon mindössze három kötet szerepel a fentiek közül.
Vagyis kezdeti miheztartás végett belőttük a könyv alapszempontjait. Ha így teszünk, semmi meglepetés nem ér bennünket, hogy egy fejezete,példákkal mutatva arról szól, a Fidesz-kormány mennyire elképesztő, felháborító és botor módon orosz-párti, holott Gyurcsányék idején meg mennyire nem volt az. És tényleg. Gyurcsányék kapta az arcukba az orosz energiahordozókkal való kokettálásért, Fideszék akkor még a soha meg nem épülő, eleve halott ötlet Nabucco-vezetéket támogatták, erre mi van ma, nesze nekünk!
Valahogy ettől a fejezettől olyan lett az egész könyv, hogy lám, madarat tolláról, Orbánt Putyinjáról, s ha ilyen a mester, milyen más lehet a tanítvány. S ne feledkezünk el a két elnök közötti több mint feltűnő párhuzamosságokról sem. Magától értetődőn azért, hogy láthassuk, merre tartunk, hová juthatunk a putyinnyalintó miniszterelnökünkkel. Csak Putyin teste a sport miatt sokkal impozánsabb. Erre nem Sz. Bíró Zoltán (a továbbiakban SzBZ) hivatkozik, csak én cinikuskodom.
Ezzel együtt nem véresszájúak a szerző megállapításai. Csak ez a fejezet árulkodik arról, hogy Putyin és az ő Oroszországa már csak azért sem lehet jó, mert lám, Orbánék milyen viszonyban vannak vele. Persze ez nem így, nem ebben a formában jelenik meg. Én az Orbán-fejezetet feleslegesnek éreztem a könyvben. Nem azért, mert tocsog a Fidesz-ellenességben, hanem mert a könyv témájához valójában nem tesz hozzá semmit. De ez legyen az én bajom! Sokkal jobban érdekelt volna egy fejezet, ami Putyin Oroszországának és a Nyugat kapcsolatával, kapcsolatváltozásaival foglalkozik.
*
A könyvet érdemes összevetni a Stone-intejúval. Nagyjából kiderül, mi van amögött, amiket Putyin az amerikai rendezőnek mondott.
Amit olvasunk, fejlődéstörténet. Azé a fejlődésé, változásé, amin a Putyin vezette orosz kormány a hosszú évek során átment.
Bemutatja, miképpen lett a Szovjetunió széthullása után a viszonylag demokratikus Oroszországból az az autokratikus diktatúra, aminek vezetője, császára, istene Vlagyimir Putyin. S azt is, hogy a kezdeti, tagadhatatlan gazdasági sikerek ellenére miképpen veszítette el lassacskán a népszerűsége javát a Vezető. S hogy a gazdasági sikerek sincsenek már sehol sem, ezért egyre nő a társadalmi feszültség. Ezért szükségessé vált a választások gátlástalan befolyásolása is. (Mennyivel szebb lenne, ha Oroszország követné a demokrácia hazájának a legutóbbi választását, és példát venne annak átláthatóságáról, tisztaságáról. S persze az az érv, hogy te piszkosabb vagy mint, engem semmiképpen nem tesz tisztává. Legföljebb téged gondolkodtathat el, vajon van-e mit a szemére vetned?)
Természetesen a változások, amiket Putyin végrehajtott, mind-mind a képmutatóságát, szélkakasságát és a hatalom miatti pragmatizmusát mutatják.
De elgondolkodtató a kérdés. Sokadszorra. Van, ugye, a szemléletváltás, és vannak, ugye, lépcsők a pokol felé. Az előbbit nem biztos, az utóbbit biztosan negatívan ítéljük meg. Jogosan teszünk így.
A szemléletváltás, amikor valaki meggyőződik, de legalábbis úgy véli, hogy meggyőződik arról, hogy eddigi szemlélete helytelen volt, és másik utat választ magának. Az út a pokol felé egy gondolati örvény, amely az önző, gyilkos gondolat megfoganásától vezet az tett cinikus vagy hisztérikus igazolásáig.
Tény, azonban, hogy egy politikai párt eltolódása az eredeti irányától több mint meghökkentő. Ha a magyarországi pártokat nézem, nem jut eszembe olyan, amelyik konzekvensen azon az eszmei úton járna, amelyikre megalakulásakor rálépett. Talán az MSZMP, ha létezik még. (A Mi Hazánk Mozgalom még túl fiatal.)
Egy politikus, mint egyén szemléletváltozása akár lehet jellemfejlődés is. Ahogy a mondás tartja: „Aki fiatalon nem liberális és idősebb korára nem válik konzervatívvá, azzal baj van.” Ennek a változásnak, j esetben semmi köze a pragmatikus megoldásokhoz: valóban gondolkodásmód-változást jelentenek. (Én éppen ezért soha nem tudtam mit kezdeni azzal a melldöngetős önazonosság-fokmérővel, hogy „Én ugyanaz vagyok, mint tíz, húsz, ötven éve!” Nem biztos, hogy minden esetben érték, ha valaki képtelen belátni dolgokat, és képtelen a változásra.
Tény azonban, hogy a pragmatizmus nem azonos a fejlődéssel.
Annak megítélése, hogy Putyin politikai irányvonalai felismerések vagy kizárólag gyakorlati célok megvalósulása érdekében végrehajtott manőverek-e, nem tudom eldönteni. Egy politikus megítélésekor a változásának az erkölcsi előjele jobbára attól függ, ki hogyan tekint rá.
Ha kizárólag gyakorlati szempontból nézem Putyin vezetési gyakorlatának a változásait, akkor jó politikus. Számomra a populizmus nem feltétlenül szitokszó.
Amikor Putyin hatalomra került, az orosz gazdaság gatyába rázása volt az elsődleges. A kétezres évek elejéig hatalmas fejlődésen ment át az ország. A 2008-as gazdasági válság a Medvét is alaposan megtépázta. Azóta sem tért teljesen magához. Viszont azóta, írja SzBZ, a társadalom számára is világossá vált, merre tart az ország.
Az eszmei útváltások a bizalom és a támogatottság megszerzésére irányultak. Ilyen váltás volt, amikor a konzervatív értékek bekerültek, mert „bekerítették” a közbeszédbe. Ezzel párhuzamosan Oroszország tetszelegni kezdett a Nyugat áldozatának a szerepében.
A következő ideológia lépés a Dugin által kidolgozott eurázsianizmus lett. Ő az eurázsianizmussal kapcsolatban már egyenesen küldetésről beszélt. A huszadik század nagy rendszereit, úgy ahogyan a liberalizmust is halottnak tartotta, ezért egy negyedik politikai eszmét ajánlott helyettük.
Vagyis a gazdasági teljesítmények helyett ideológiát kapott az egyre alacsonyabb életszínvonalon élni kényszerű plebsz.
*
A könyvecske legérdekesebb részét nekem az erőszakos, véres politikai megoldások taglalása jelentette. Azért, mert arra a Stone-interjúban Putyin csak nagyvonalúan legyintett. Nyilvánvalón. Mert ha beszél róla, akkor mit tud mondani? Részletes és lelkes beszámolót tart arról, hogy kit hogyan, miért végeztetett ki? Ha meg tagad, akkor hazug. (Jó, persze, a megoldás adott: ha nem ölet embereket, nincs ez a dilemma. De úgy fest, tesz ilyet.)
Putyinnak volt néhány olyan ellenfele, aki hirtelen és ugyancsak gyanús körülmények között távozott ebből az árnyékvilágból. Talán elég, ha csak a megmérgezett Alexej Navalnijt, a meggyilkolt ellenzéki vezért, Borisz Nyemcovot és a Csecsenföldről tudósító Anna Politkovszkaját említem. Akiknek a félretételével gyakorlatilag megszűnt Oroszországban az ellenzéki tevékenység, és lett nyilvánvaló, hogy az ellenzéki tevékenység nem legális. (Cikk az orosz vezetés módszereiről.)
Eszembe sincsen mentegetni sem Putyint, sem a neki tüsténkedőket, de azért az ördög itt ül a vállamon, és egyre azon morfondírozik a fülemben, vajon ez máshol teljesen máshogyan van? Jó, rendben, Magyarországon gyakorlatilag nincsen politikus, politikai gyilkosság. De ha csak egy ország nyugatabbra nézünk, és azt mondom, Jörg Haider...
Természetesen az, hogy itt is van, nem legalizálja, hogy ott is van. Az is tény, hogy bár Haider azonnal az eszembe jutott, de a közelmúltból más nem nagyon. Hacsak JFK nem. Ő meg már félmúlt. És más kontinens. S persze az sem indokolja ezt... Csak az meg a demokrácia hazájában esett meg, Oroszország pedig soha nem demokratikus ország. S ez sem mentegetés.
Érdekes azonban, hogy bár SzBZ ezt a fejezetet kőkeményen kihasználhatta volna egy alapos jólmegmondomra, mégsem tette. A beszámolója tulajdonképpen reális és hűvös maradt. Talán azért, mert a könyve alakította összképet nem akarta elbulvarizálni.
*
A könyv egyik legfontosabb mondanivalója, hogy a Putyin vezette Oroszország gazdasága nagyon jelentősen lemaradt. Úgy mindenről, és mindenkitől. Sehol sincsen semmijük az ipar, a számítástechnika, a fegyverkezés, autógyártás élvonalában. Meg az élvonal közelében sem.
A könyvből csak az maradt ki, nem kapott jelentőséget, hogy Oroszország a mai napig világhatalom. Igen veszélyes világhatalom. Nem csak és nem elsősorban a rendelkezésére álló emberanyag miatt, hanem azért, mert atom-nagyhatalom. Nagyon nagyhatalom. Igaz, én a könyv 2019-es kiadását olvastam, akkor ennek a szempontoknak messze nem volt akkora jelentősége mint manapság. Ezt persze eszembe sincsen SzBZ szemére vetni. Nem jóskönyvet írt, hanem rövid történelmi összefoglalást.
*
Szóval azt mondom, aki közérthető, könnyedén olvasható gyorstalpalóra vágyik az utóbbi majd negyedszázad orosz történelméről, és annak fő alakjáról, annak kézenfekvő választás lehet ez a kötetecske a be- illetve kitekintésre. Valamint ajánlható azoknak is, akik bármiben, akármiben és mindenben Orbán Viktort akarják utálni. (Ez utóbbiaknak szerencséjük van, mert SzBZ semelyik másik ország Oroszországhoz való vszonyát nem taglalja, csak Magyarországét. Ezáltal úgy fest, „egy csak egy legény van talpon a vidéken”.)
Noran Libro, Budapest, 2019, 174 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155900822
7/10
2023 áprilisának szép lassan vége, előttünk van egy hétvége, aztán hétfőn máris ünnepeljük a munkát. Munka nélkül persze.
Olyan kis szorgos-dolgos hét van mögöttünk. Annak ellenére, hogy semmi különös nem történt. Hacsak azt nem veszem, hogy vasárnap Roger Waters budapesti koncertjén voltunk. A benyomásaim már a koncerten vegyesek voltak, aztán minél többet gondolkodtam rajta, annál kevésbé tetszett. Írtam is róla. , az írás a koncert.hu-n is megjelent, igaz valamelyest szerkesztve, hogy ne essünk ugyanabba a hibába, amibe Waters is beleesett, mondta a szerkesztőm. Nem tiltakoztam, mondtam, a blogon teljes verziójában van fent az írás.
Most meg az új Metallica-lemezt, a „72 Seasons”-t hallgatom, itthon az ágyunkon ülve. Ma hallottam A Rock rádióban, hogy megjelent. Erre lejátszották a „Nothing Else Matters”-t.... Eddig nem volt egy Metallica lemez sem, amit egy az egyben végig tudtam volna hallgatni. Egy-egy szám, az rendben van, a telefonon is a „Suicide & Redemption” egy részlete a csengőhangom. Amikor lelassul a pergés és belép az a gyönyörű gitárszólam... Ennek a lemznek most fogtam neki másodszor, folyamatosan hallgatva.
*
Három napja valami szúr jobb oldalt, a bordáim alatt. Olyan mintha a levegő szorult volna be, csak rosszabb. Nem permanens a fájdalom, de nehezebben tudok tőle mozogni. Tegnap hátba vágott a kis Kangoo rosszul kinyitott ajtaja. Máskor észre sem vettem volna, illetve, de, csak nem vágott volna végig rajtam a villám, hogy még fel is kiáltottam. Szerelmetesfeleségtársam azt mondja, a tüdőm. De az alsó borda alattról jön a fájdalom. Nesze nekem! Nem vagyok egy hipochonder-alkat, ha nem fáj nagyon les szoktam kakkantani mindent, de ma rákot vizionáltam magamnak.
*
A helyzet az, hogy manapság többször eszembe jutottak, akik így-úgy hozzám tartoztak és már elmentek. Túl vannak egy tapasztalaton. Amin egyszer majd én is túl leszek. Csak az a baj, hogy ha nem jó a tapasztalat, nincsen már add vissza a babaruhát. De néha olyan kilátástalannak látok küzdelmeket, vergődéseket, s annyira reménytelennek a kitörést a lúzer-létből, hogy néha azt sem bánnám, ha már vége lenne. Semmi szuicid baromság, csak belefáradás ebbe-abba, de k*rvára. Itt is, ott is, amott is...
*
Kaptam egy kis papírszatyrot a munkahelyem nagy emberétől. Mert öt éve ott dolgozom. Átvettem, illendőn megköszöntem. Csak az irodájából kijőve néztem bele a szatyorba. Három dolog volt benne: egy emléklap, egy üveg bor, meg egy nagyon finom mogyorós étcsoki desszert. S az egész úgy volt megalázó, ahogyan volt. Akkor is, ha nem annak szánta, szánták. Ha nem szólnak, észre sem veszem, hogy novemberben öt éve leszek a cégnél. Ha itt leszek. A csoki tényleg finom, de mégis lehet, hogy jobb lett volna, ha semmit sem kapunk. Ez nem csak az én véleményem.
