VLAGYIMIR VLAGYIMIROVICS PUTYIN.
Amit 2022-ig mindenki „tudott” róla: KGB-s, az orosz maffia főnöke, aki ellene van, jobbára rendre lelövik, vagy óvatlanul kizuhan a sokadik emeleti ablakból, a világ leggazdagabb embere, az orosz oligarchák felett ő az úr, birodalmi törekvései vannak, nosztalgia él benne a Szovjetunió iránt, agresszor, álnok, diktátor, despota, és ami ezzel együtt jár, hazug, képmutató ember.
S persze Orbán diktatúráját is minősíti, hogy jóban van Putyinnal.
Amit 2022 februárja óta még megtudtunk róla: az ukrajnai háború megkezdése végett Vlagyimir Putyin a világ főördöge, aki miatt soha ennyire közel nem került még az emberiség a nukleáris háborúhoz.
Mindenki tisztán lát és kristálytisztán látja Putyint és az ő átkozott rendszerét.
Olyannyira, hogy amikor az orosz-ukrán háború kitörésének a napján megnéztem meghallgattam Putyin bejelentését, majd megosztottam a Facebook-on, hangsúlyosan előjel és kommentár nélkül, döbbenetesek voltak a reakciók. Volt, aki csalódottan közölte, hogy azért ezt nem gondolta volna rólam. Nem derült ki, hogy mit nem gondolt volna, de a kommentből sütött, hogy ássam már el magamat, a kutya is ezt teszi a szarával maga után. Más kulturáltan elküldött a francba, hogy tegyem már tisztába a világlátásomat. Nem is tudom, ott van-e még az idővonalamon a Putyin-beszéd, illetve alatta a hozzászólások...
Én csak csóváltam a fejemet, és csak lestem kifelé belőle. Mert mondom, semmit nem fűztem Putyin szavaihoz. Talán csak valami olyasmit, hogy, íme, az indok. Vagy valami hasonlót.
A népszerűségem kicsorbultságának javítása végett mégsem tettem ukrán zászlót a profilképemre sem akkor, sem később. S nem, egyáltalán nem az orosz-szimpátiám volt ennek az oka.
Erre kiderül számomra, hogy egy neves amerikai filmrendező többnapos interjút készített Oroszország főördög vezetőjével.
Az interjú-sorozat bevallott célja, hogy helyre tegye a nyugati oldalon Putyin személyét, politikáját és –Oroszország helyzetét a geopolitikában. Hogy mire lyukad ki, már a könyv borítója elárulja. Ami mondanivaló, ha forgatom egy kicsit, nem is célt tévesztett, nem is propagandisztikus.
Szóval Putyin ma már a főördög. Mindig van valaki, akinek ez a szerep jut. S az a valaki jobbára, természetesen nem is ártatlan. (A fő-főördög egyszer és mindenkorra változatlan, változhatatlan. Nem, nem Sátánra gondolok, van, aki nála is rosszabb.)
A 20–21. századi történelme miatt a Szovjetunió és Oroszország nyilván nem tartozik a legszimpatikusabb országok közé. Meg azok közé sem, ahová az ember olyan marhára vágyna. (Bár Moszkvát azért megnézném egyszer. Legalábbis a belvárosát. Egy kedves barátosnénk jó pár éve járt ott, hát apám, a moszkvai metró, mintha egy gyönyörű, klasszicista vagy barokk múzeumban császkálnál!) Az élő sztereotípiák szerint orosz mentalitás sem az, amivel napi szintű kapcsolatra vágyik az ember. (A szerb vagy az ukrán még rosszabb, de legalábbis amolyan rokonszakma.)
A rendszerváltás előtt dívott egy nagyon rosszindulatú vicc. Arról szólt, hogy a nyelv mennyire kifejezi használóinak a mentalitását.
Vegyük alapul a magyar PAPÍR szót! Hogyan mondják más népek? (Fonetikusan fogok írni.)
Angolul? – PÉPÖR
Németül? – PAPÍÍÍR
Franciául? – PAPIJÉ
Svédül? – PAPPEER
Spanyolul? – PAPPÉÉJ
Na, és oroszul? – BÚÚÚMÁÁÁGÁ
Ezzel szemben kétségtelen, hogy az orosz kultúra szerves része az európainak. Írók, zeneszerzők neveit sorolom: Dosztojevszkij, Tolsztoj, Bulgakov, Pelevin, Glukhovsky, Szorokin, Poljakov, Ulickaja, Csajkovszkij, Prokofjev, Sztravinszkij, Sosztakovics... S hol van még a sor vége...? S még csak az irodalmat és a zenét említettem.
AZ INTERJÚ RENDSZERE
Oliver Stone 2015–2017 között összesen kilenc napon át kérdezgette Vlagyimir Putyint. Ez a könyv elvileg a beszélgetéseik teljes anyagát közli. Vágatlanul. S azt is állítja a borító, hogy tabuk nélkül teszi ezt.
Az, hogy mit jelent: tabuk nélkül, más kérdés. Mert jelentheti azt, hogy mindketten az államtitkokig teljesen nyíltak, nyitottak, nincsen téma, ami ne kerülhetne szóba, s nincsen kérdés amire ne lenne teljesen nyitott és igaz felelet. Meg jelentheti azt is, hogy Stone tabuk nélkül kérdezhet bármit, Putyin meg válaszol, amire és ahogy akar.
Ha cinikus lennék, azt kérdezném: „Szerinted?”
A CÉLOK
Mármint, hogy ki, mit akart elérni az interjú elkészítésével? Tulajdonképpen Putyin célja egyáltalán nem kérdéses. Ha igaz, mindaz, amit mondott, ha nem, a cél ugyanaz marad: másfajta képet sugallni, kialakítani önmagáról, az orosz rendszerről, Oroszország egészéről, mint ami egy átlagos nyugati polgárban él.
Mert tőlünk nyugatra, elsősorban nagyon-nagyon nyugatra egyértelműen Oroszország a világ top réme, a béke és egyensúly kibillentője, aláásója. Putyin neki, nekik akarta elmondani a maga oldalát. Hogy az igaz-e vagy sem, valóban egy másik oldali értelmezés felvázolása vagy marok homok a szembe, az már egy másik kérdés. (Előrebocsátom, nekem úgy fest, fele-fele.)
Oliver Stone motivációja nehezebben meghatározható. Stone baloldali. Ezzel együtt amerikai. Hazafi. S ezzel együtt nagyon kritikus a saját kormánya tevékenységével szemben. Úgy fest, nagyon felnyomta az agyát az Oroszországról, Putyinról nyomott hivatalos amcsi propaganda. S mert nagyon szerette volna gatyába rázni a félrevezetett közvélemény korccsá torzított nézeteit, átugrott hát Vlagyimirhez dumcsizni... Vagy mi...
Mert elképzelni nem tudom, mire gondolt, amikor kigondolta, eltervezte, megszervezte, végigcsinálta az interjút. Mármint túl azon, hogy az elkészült interjú hatásával kapcsolatban mindketten nagyon pesszimisták voltak.
V(lagyimir). P(utyin).: [Meleg kézfogás.] Ha nagyon megverik majd ezért, jöjjön vissza Oroszországba gyógyulni.
O(liver). S(tone).: Majd meglátjuk. Büszke vagyok a filmre. El kellett, hogy mondja a történetet az ön szempontjából, ennyit tudtam tenni.
V. P.: Nem tudom, bárkit is érdekelni fog-e ez.
O. S.: Lehetséges, hogy nem. Jó estét, elnök úr!
Vegyük az alapkérdést! Ha az is akarna lenni, lehet-e teljesen őszinte egy állam vezetője? Különösen, ha a világ egyik meghatározó országáról van szó.
Aztán még: lehet-e őszinte, igaz egy politikus? De komolyan!
S ha Putyin olyan, mint ami vádak alól Stone felmenteni igyekszik őt és az országát, akkor pláne őszinte lesz-e, igazak lesznek-e a szavai? Ugyan, menj már! Most elképzeltem, hogyan zajolna egy ilyen őszinte párbeszéd:
– S mondja, elnök úr, mi a helyzet az országában az oligarchákkal? Azt állítják önről, hogy simán kinyírja, aki nem az ön kottájából játszik, véletlenül sorra zuhannak ki az ellenfelei mindenféle kontrollálatlan ablakokon, ütik el őket nagy, fekete autók, és találnak a szívük közepében géppisztoly-sorozatot.
– Igen, ez így van. Nem tudnám másképpen finanszírozni sem Oroszország birodalmi terveinek a gigantikus költségeit, sem a családom monumentális igényeit. S azért itt vagyok én is, magam is vágyok erre-arra.
– De kivégezni embereket, elnök úr...
– Igen? Mi baja van vele? Nem ezt csinálja-e minden állam? Miért pont én lennék a kivétel? Most komolyan várjam meg, amíg ténylegesen baleset éri őket, vagy elviszi valami betegség? Egyszer mindenki meghal, előbb vagy utóbb. Legyen előbb, ha láb alatt van. Ez az élet rendje, én meg kicsit besegítek neki.
– S valóban teljhatalomra tör, elnök úr?
– Már miért tennék ilyet egy demokratikus országban. Egyáltalán nem törekszem rá: már nálam van minden hatalom, ennél feljebb nincsen semmi. S ez olyan megnyugtató, olyan kis megnyugtató kuss van az országomban, hogy csuda. Ha valami sutyorgás támad, hát... úgy kell a sutyorgónak, hogy nem tudja befogni a sutyorgóját!
– Szokott ön lopni, elnök úr?
– Már a kérdés is abszurd! Nincs szükségem lopásra: én alakítom a törvényeket. S hozzá nem nyúlnék máséhoz: elveszik nekem az embereim, ami kell!
Stb., stb., stb.
Vajon Stone valami ilyesmi válaszokra számított?
Még egy dolgot tudok elképzelni. Stone olyannyira kiábrándult a saját országának a politikájából, céljaiból és módszereiből, hogy kétségbeesetten iparkodik bebizonyítani azoknak fehérségét, akiket az USA kormánya szerecsenesít. Hogy a fehérségük rámutasson Amerika feketeségére. S mert hazafi, jobbítási szándékkal.
Az utolsó tipp: Putyin simán megvásárolta vagy kikényszerítette az interjút.
Így elsőre több tippem nincsen.
A TARTALOM
szerteágazó. Van szó Putyin múltjáról, a KGB-ről, Jelcinről, Gorbacsovról, a Szovjetunió széthullásáról, a hatalomba kerülésről, a gazdaság megszilárdításáról, a széthulláskor megvastagodott oligarchák megrendszabályozásáról, az orosz gazdaság stabilitásáról, a közel-keleti terrorizmusról, Grúziáról, Ukrajnáról, a nyugati kapcsolatokról, a NATO bővítéséről, a kelet-európai országokról, Törökországról, és nagyon sokszor Amerika érthetetlen lépéseiről, amelyekkel destabilizálja a világot. S van szó egy kicsit a belviszonyokról is.
Nem veszek sorra mindent. Putyin elmondja a maga álláspontját, a kötelezőt. Amit mond, kerek egész. Mondja is, amikor nem emlékszik valamire, ha valaminek utána kellene néznie. Azt is szóvá teszi, ha valamire nem felelhet, mert nem teheti meg, hogy feleljen.
S van, amikor teljesen egyértelműen félre beszél.
A könyv háromnegyedénél jöttem rá, hogy majdnem felesleges végig olvasnom. Azért az, vagy legalábbis majdnem az, mert alapvetőn egy politikusnak sem hiszek teljes mértékben. Meg azért, mert rengeteg mindenről nincsenek pontos információim, s gyakorlatilag mindennek utána kellene néznem, amit Putyin állít. Csakhogy a politikusoknál csak a sajtónak hiszek kevésbé. Majdnem patthelyzet.
Tegnap egyébként rádöbbentem, hogy nem tudom, tavaly februárban mi volt az a konkrét indok amiért az oroszok bevonultak Ukrajnába. Kicsit lapozgattam, klattyolgattam, de nem leltem semmi konkrétumot. Amit leltem az a jelenlegi helyzet ellentmondásos értelmezése volt. Egyfelől a kötelező, kincstári szegény Ukrajna, Putyin dögöljön meg, másfelől meg a tök érthető, hülye ukránok, nyugatiak mégis, mit vártak? Miért, ugyan, mi volt a kubai válság idején? Nem-e összefosta-e magát-e Amerika, tök jogosan, hogy orosz, oppárdon, szovjet atomrakéták lesznek a szomszédban? S vajh' tetszett-e nekik a lehetőség? Na, ugye! Aggya magát az analógia!
De ahogyan mondtam, Putyin félrebeszélése az orosz belviszonyok minimális taglalásakor is egyértelművé válik. Oroszország demokratikus ország, nem, a bíróságok nincsenek állami befolyás alatt, van ellenzék, de mit tud csinálni a kormány, ha az emberek rendre őket választják meg, hetven százalék körüli arányokkal, önként, dalolva, s ennyire jók, na!
Stone egy szót sem kérdez sem a politikai gyilkosságokról, sem a csecsenföldi kegyetlenkedésekről, sem az oligarchák hatalmáról, sem a gigantikus gazdasági umbuldákról. Szó alig esik Hodorkovszkijról, a meggyilkolt Politkovszkajáról, egyáltalán, az ellenzékről és a sajtó szabadságáról sem.
Stone olyan fehér kesztyűs, hogy az csuda! Elég egy határozott félmondat Például: „A mostani oligarchák megtartják a törvényeket, tudomásul vették, hogy vannak gazdasági, társadalmi kötelezettségeik.” és Stone máris csöndben van.
EZZEL EGYÜTT
volt olyan érzésem, hogy több mindenben igaza van az orosz elnöknek. Mindenben nem hazudhat, nem tévedhet, nem csúsztathat. (ugyan, miért nem?)
Tény például, hogy a szovjet birodalom széthullása után az orosz gazdaság a béka feneke alatt volt, s ma már nincsen ott. Nem az életszínvonalról beszélek. Az is tény, hogy Amerika külpolitikája hihetetlenül agresszív, céljaiban pedig idealisztikus és jobbára megvalósítási alap nélküli. Legalábbis, ha a demokrácia exportálási kényszerítésére gondolok. Meg tényleg, vajon Amerika nem nyávogna, dehogynem, ha mondjuk orosz szövetségesek pakolnák tele a határait nehézfegyverekkel? S így tovább.
Voltak olyan témák is, amelyek esetében azt mondtam, logikus.
Például Snowden esete, aki felhívta az amerikaiak és a világ figyelmét arra, hogy a CIA mintegy háromszor annyi lehallgatást, adatgyűjtés, megfigyelés végez amerikaiakkal kapcsolatban, mint bármely más országgal kapcsolatban. A kérdésre, hogy az oroszok miért nem adták ki ezt a gazembert az USÁ-nak, Putyin így felelt: semmi köztörvényeset nem csinált, még csak nem is kémkedett. Ha azt tette volna, még nanább, hogy nem adják ki. De Snowden mindössze azt hozta nyilvánosságra, hogy a CIA megfigyeli a saját országuk polgárainak a többségét. Mintegy preventív célokkal. S ugyan a nyilvánosságra hozással Putyin nem értett egyet, de nem tudta belátni, miért kellene a manust visszacsomagolni az Államokba? Különös tekintettel arra, hogy nincsen kölcsönös kiadatási egyezmény Amerika és Oroszország között.
Nyílván, ha tájékozottabb és műveltebb lennék, csípőből sorolnám Putyin mondandójára az ellenérveket, tényeket, cáfolatokat. Üvöltve tiltakoznék az ordas hazugságai ellen.
De bevallok valamit: valahogy úgy álltam neki a könyv olvasásának, ahogyan Stone az interjúnak: emerről már annyi galádságot, csalárdságot, hazugságot hallottam, hogy úgy gondoltam, most talán megismerem a másik oldal véleményét is. Megismertem, persze. A nyilvános, hivatalos, kozmetikázott véleményét. És olvasás közben persze meg rájöttem, hogy naiv vagyok: nem csupán az emerről véleményét ismerem, hiszen tulajdonképpen az amarrolét is, hiszen huszonkét évig éltem a rendszerükben és olvastam is róla eleget. Igazat csak véletlenül mondtak, akkor, ha nem figyeltek oda.
S még mindig volt, ezen túl is volt érdekesség-faktora a könyvnek. Hiába a kincstárit olvastam, de volt valami megnyugtató abban, hogy olvasom a másik oldal véleményét is, legalább ezt, a hivatalost megismerem. Mert eminnen persze, hallom, amit hallanom szabad, de a helyzet az, hogy én nem hogy másnak, néha már magamnak se hiszek.
Viszont a Putyin-interjú felbiztatott arra, hogy keresgéljek olyan könyveket, amelyek az orosz ellenzéktől származnak. Olyasféléket, amilyen Kaszparov könyve is volt. Találtam. Kettőbe bele is fogtam, de ki is estek a rostán. Ha a harmadik marad, arról majd írok.
EGY APRÓSÁG, DE JÓSÁG
A könyv végén találhatók a végjegyzetek. Hazafelé jöttem, de már a második buszmegállóban a végére értem a könyvnek, és volt még sok. Mármint megálló. Akkor kezdtem olvasni a végjegyzeteket.
Alapvetőn nem szeretem, ha egy könyvben végjegyzetek vannak. Lábjegyzetek legyenek, ne kelljen lapozgatnom, keresgélnem, kizökkennem! De itt ügyes és okos megoldással éltek, akik végjegyzeteltek: minden végjegyzethez tartozik egy QR-kód, amely a megfelelő cikkekhez vezet. S ügyesen, az adatok alátámasztására nem orosz forrásokat használtak, hanem nyugatiakat.
S onnan is olyasféléket mint ez a pár név: New York Times, Encyclopedia Britannica, Forbes, CNN, Washington Post, Guardian, Newsweek, LA Times, Fox News, The Economist, The Telegram, Financial Times, BBC, The New Yorker, Time, Reuters, Indipendent, stb.. S hogy a kiadó/fordító is beleturkált a végjegyzetekbe az egyértelmű, hiszen vannak magyar oldalakra mutató források is.
Alexandra, Pécs, 2022 , 36 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789635823376
7/10
2023 márciusa, egy nappal a hónapközepi nemzeti után. Vannak, akik egyébként már ezt is vitatják. Mármint, hogy a '48-as forradalmak azok voltak amiknek tudjuk őket.
Úgy festett, hogy ma nagyon zilált napom lesz, s úgy is indult. Aztán lassan kisimult az egész, simán összejött a logisztika, elmaradtak fuvarok, volt, amit kiszerveztem a kollégámnak. Kicsit aggódtam, hogy az ELMÜ-vel (utólag kiderült, hogy az E-on-nal) megbeszélt randevú Ofi barátom garázsánál (óracsere) hogyan fog összejönni. Hát simán és csont nélkül összejött és megtörtént az akció. Ráadásul ugyancsak gyorsan is. Kettő óra környékén már hazafelé ballagtam. Igaz, a diszpécserünk felhívott, hogy visszamegyek-e még, de mondtam, hogy ilyen galádságra, azért nem lennék képes. Mire ő: de lehet, hogy lesz még valami, amit el kell intézni... Beletörődtem, jó, szólj, ha lesz, csak kalkuláld bele, hogy oda is kell érnem. Végül nem kellett mennem, drága jó kollégám azt mondta, ha menni kell, elintézi. Így negyed három felé már itthon voltam.
