(Mivel szervesen összetartoznak, ugyanezt az értékelést helyeztem el a képregény közvetlen folytatásánál, A W konszern-nél is.)

Ismét FSZEK, ismét kutakodás a képregények között, ismét találomra leemelés (és jöttek vele a folytatások is, szerencsére). Semmit nem tudtam róla, csak belelapoztam, és úgy véltem, egy próbát megér. 
Megérte.

Szemben a fanyalgókkal, nekem tetszett a történet. Igaz, alkalmam volt arra, hogy azonnal olvassam a folytatást is. És ez nagyon fontos, mert a két füzet szervesen összetartozik, a második közvetlenül folytatja ezt a történetet, és le is zárja a cselekményláncot.

Egy pörgős, jól kifundált akciókrimit látunk, olvasunk. Jobban megnézve pompás rajzokkal. De igazán! Az alapszitu sem mindennapi: Largo egy milliárdos gyermeke, aki idegenekkel nevelteti fel őt, titokban kiképzi az üzleti életre, és amikor rákos lesz és meghal, Largo válik az egyetlen örökösévé, a világ egyik leggazdagabb emberévé. Ami természetesen sokaknak rettenetesen szúrja a szemét, és Largo rettenetesn útban lesz.

Largo egyébként egy nagyon laza, a kötöttségekre nem sokat adó, jóképú és okos fickó. (Mondjuk az már sok volt, hogy jóképű és okos fckó talál egy jóképű és okos barátot, és menekülés közben a jóképű és okos pilóta viszi a gépüket.) Akinek lehet drukkolni. Mert nem csak okos, hanem mert a lazasága mellett elvei is vannak. Sőt,erkölcse is. Nem szerzetesi, nem bibliai, de igen, olyan is van neki!

Igazából nem tudom eldönteni, hogy a rajzoló vagy az író érdeme, de élnek a figurák, jó ütemben zajlik a cselekmény, nem lesz sok, egyensúlyban vannak a dolgok. S mondom, többször visszalapozgattam, mert nekem tetszenek a rajzok. Vagy jók vagy velem van a baj.

Szóval részemről teljesen oké ez a képregény (páros), nagyon jót szórakoztam az olvasásával.

Az a helyzet, hogy le a kalappal, de nagyon! Görgey Etelka alias Raana Raas sorozata simán, csont nélkül nemzetközi színvonalú munka! A történet olyan kidolgozott, olyan koherens, olyan szerteágazó és mégis konzekvens, hogy tudom, bár túlzásnak tűnik, de szerintem a legnagyobbak közé emeli a Csodaidők-et. Ugyanez igaz a jellemek kidolgozására és a történetvezetésre. Minden a helyén van, átgondoltan, következetesen.

Alapvetőn egy teljesen összefüggő történetet olvasunk a négy kötetben. Ennek vannak előnyei és hátrányai. Előnyei, hogy nem egy végtelenített szappanoperáról van szó, a negyedik kötet végén véget ér. Ez nálam pozitívum. Hátránya, hogy a köteteket érdemes közvetlenül egymás utánaolvasni, különben úgy jár az ember gyereke, mint az egyszeri mohapapa, aki itt, a negyedik kötetnél nem győzte kapkodni a fejét, hogy ki kivel van, ki kinek a kije, és kicsodák is rejtőznek az ilyen-olyan nevek mögött. A kevés memória miatt kialakult titkok felfejtésében igen nagy segítségre van a kötet végén elhelyezett névmutató, de a lapozgatás simán elsöpri a szerző által elvárt döbbeneteket. Ez nem Raana Raas hibája, hanem az enyém, az olvasóé.

Ez a negyedik kötet pompásan sikerült! Teljesen a helyén, arányosan van benne minden, akció, érzelem, vallás, filozófia, politika, fantázia. A niesi bolygón történteknél volt először olyan érzésem, hogy az író bölcs. Nem találok jobb szót. Manapság ez meg nem divatos. Mégis leírtam, mert így gondolom. Semelyik kötet felett nem gondolkodtam annyit, olyan sokfelé, mint ennél. Komolyan. Az idő, a megbocsátás, a hit, a lojalitás, a szükséges/szükségtelen tennivalók, a kötelesség, a család mibenléte, na, mondom, volt, hogy letettem a könyvet, és csak járt az agyam, járt, járt.

S ebben a kötetben kristályosodott ki, hogy a Csodaidők fő üzenete a család és a közösség fontossága. Az csak finomság számomra, már hogy mindez a vallással fűszerezetten jelenik meg, s ebben a kötetben sokkal határozottabban, mint a többiben. 
Az mondjuk nem lett világossá számomra, hogy a Bibliának ebben a felállásban mi szerepe van a Bokrával (a sorozat szent kötetével) szemben/mellett? Mert megjelenik a Biblia, de csak futólag, érintőlegesen, míg a Bokra permanensen jelen van.

S akkor, még mielőtt Görgey Etelka féllábon menne a Mennybe: vannak azért apró hibák a könyvben. 
A Nagy Konfliktus gyakorlatilag a kétszázsokadik oldalon véget ér, ((SPOILER: amikor Yaan egy lövéssel leteríti a CSU-t. )) De a könyv még tart száz oldalon keresztül. S nem akar véget érni. És csak nem akar véget érni. És minden második szereplőről kiderül, hogy nem is, akinek gondoltuk, nem is ott, nem is akkor, és különben is él, és különben is, nem olyan, ahogyan véltük, és nem az az apjaanyjagyereke, ahogy eddig sejtettük. Ez nekem kicsit sok lett. Mint egy önmagát ünneplő rockbanda, amelyik nem képes befejezni az utolsó számot, még egy pörgetés, még egy riff, még egy nyúzás, még egy sikítás, még egy pörgetés, még egy riff… S aztán csak véget ér, de ahogy véget ér, az már valahogy nem sikerült mindenestül hitelesre, valahogy túl megoldott lett. 

Ahogy előkészített ugyan a Nagy Konfliktus Megoldása, de valahogy mégis olyan kis pitty-putty megoldódik, úgy, hogy valaki mond valakinek egy mondatot, az mozdul egyet, és nesze neked Birodalom, már csak össze kell söpörni a szemetet. Túl gyors a megtérés, túl egyszerű a mozdulat (mer' azé' gondoljunk bele, hogy olyan ezerkétszáz-ezerháromszáz oldal óta erre várunk!), minden olyan kis steril valahogy ebben a megoldásban. 
Meg valahogy a végére szinte mindenki jó lett: ahogy a Macskafogó végén az összes galád macskusz rebegő bajusszal virágot szedve imádja az egereket.

Kinegatívkodtam magamat. S most azonnal tessenek felrohanni az értékelés elejére, s összevetni a negatívkodást az első bekezdésemmel. Még mielőtt a negatívum marad meg. 
Inkább idemásolom: Az a helyzet, hogy le a kalappal, de nagyon! @Eta sorozata simán, csont nélkül nemzetközi színvonalú munka. 

Ez maradjon meg!

Szóval nagyon hülye ez a kutya, ez Rantanplan! Ezt tudtuk eddig is, tehát nem okozott meglepetést, és vártuk is, hogy hülye lesz egy teljes róla szóló részben.

Mondjuk az alapfelvetés úgy marhaság, ahogyan van: egy kutya örököl egy marha nagy vagyont, ugyan már, de még éppen belefér, ha egy kicsit elvonatkoztatunk. Elvonatkoztattunk.

És a Lucky Luke-Daltonok-Rantanplan, no nem trió, ugye, mert a Daltonok eleve négyen vannak, tehát itt szextettről van szó (nem, nem szex tett, azért ez egy alapvetőn ifjúsági képregény, kérem!), hozza a formáját. Semmi meglepetés, semmi flikk-flakk. Csak úgy jó az egész, ahogyan van. Én végig nevettem. Az egyik legjobb Lucky Luke füzet.

A San Marco utcai könyvmegállóban találtam rá. Most több színésszel kapcsolatos könyv volt, de önmérsékletet tanúsítottam, csak ezt hoztam el. 

Ránézésre, belelapozva hihetetlenül gagyi a könyv.
Nem győztem Technocollal ragasztgatni a könyv gerincét visszafele a borítóba, különben atomjaira hullott volna az egész miskulancia. De nem ám különleges módszerekkel való gyötrésre, hanem a rendeltetésszerű használat közben.

De gagyi a tördelés is: sem a borítója, sem a belső tükre (egek: talp nélküli, groteszk betűkkel szedni egy komplett könyvet, tipográfia, merre jársz?), sem semmije nem vall még a profizmus árnyékára sem.

Szerkesztője sem volt a könyvnek. Ha lett volna, az biztosan szól Bujtornak vagy a nyomdának, hogy a címben szereplő írásjelek kicsit sokan vannak, és értelmetlenek. Ha lett volna szerkesztő, legalább új bekezdésbe szedte volna az új történeteket, gatyába rázta volna szöveget, és legalább egy normális előszót irat, arról, hogy micsoda is ez az egész. Vagy legalább egy utószót arról, hogy mit olvastunk.

Így, ahogy van, kicsit olyan, mintha a kedvenc kiskocsmánkban Bujtor egyszer csak odaülne az asztalunkhoz, köszönés nélkül elkezdeni mesélni, a szavába se lehetne vágni, majd ahogy jött, egyszerre felpattanna, és el is rohanna. ugyanúgy, köszönés nélkül. Lenne fílingje a dolognak, de nagyon méltatlan lenne Bujtorhoz. Ahogyan ez a könyv is az, ebben a formában. 

Ámde mindezeken túl azt mondom, hogy tartalmilag csuda élvezetes ez a könyvecske. Igaz, hogy csapnivaló a szerkezete (mert nincs), nagyon ráfért volna a szerkesztés (ahogy mondtam), de úgy jártam vele, hogy beleolvastam, és a kezembe ragadt. Alig vártam, hogy olvashassam, mert nem tudtam egyvégtében felfalni.

Szóval a könyv olyan, mint Bujtor volt: nem a legmélyebb, nem hiperintellektuális, mégis, minden ellenére élvezetes stílusban előadott sztorizás. És valóban semmi más. De azt meg úgy, annyira plasztikusan, hogy az ember szinte hallja Bujtor hangját. Azt a nyugodt, mély, Piedone hangot. Nincsen trágárság a könyvben, nincsen intimpistáskodás, de a legpozitívabb, hogy önfényezés sem zajlik semmilyen fokon. 

Viszont lehet hatalmasakat röhögni, jókat mosolyogni, és vannak pillanatok, amikor elgondolkodni is lehet.

Meg az is kiderül, hogy miközben a nem kicsit Bud Spencer-áthallásos Ötvös Csöpi filmeket Bujtor megcsinálta, voltaképpen nem tett mást, mint elképzelte, hogy Bujtor István egy Ötvös Csöpi nevű zsaru, aki úgy, mint Bujtor, a nyarakat a Balaton mellett tölti, ismer mindenkit, vitorlázik, jópofa, jófej, kedves, de ha kell, kioszt egy-két pofont, de inkább nem. Szóval Bujtor filmre vitte saját magát, mindenkinek Spencer jutott róla eszébe, már csak a hangja miatt is, a magyarok imádják Spencer-t, de kedvelik Bujtort is; tök nyerő felállás. S közben azért minden magyar téblábolás ellenére jópofák ezek a filmek.

S valljuk meg, ki emlékszik arra, hogy Bujtor fiatal korában még Jancsó filmben is szerepel (mondjuk nem semmi, hogy Marina Vlady-val), meg arra sem, hogy a Gion-regényből készült „Sortűz egy fekete bivalyért” című filmben Jean-Louis Trintignant volt a partnere? Ugyan, Bujtor immár mindörökre elsősorban és mindenekelőtt Ötvös Csöpi lesz. Persze, hogy naná!

Szóval minden külső-belső hibája ellenére roppant élvezetes könyvecske ez, nagyon jó szórakozás! Talán azért, mert az jön le belőle elsősorban, hogy Bujtor szeretett élni. S nagyon-nagyon kár, hogy már nem teheti…

Bujtor Film, Budapest, 1992

5/5

(2017)

A galamb voltképpen nem szól semmiről, csak egy hihetetlenül szűk látókörű és életterű, beteg ember fóbiájáról. Nem indul sehonnan és nem jut sehová.

A galamb egy nagyon egyszerű eszközökkel megírt, roppant összetett, szimbolikus kisregény (hosszú novella). Amiről sokaknak Kafka jutott eszébe. Nekem meg Maupassant. Mert annyira tömör, annyira jól szerkesztett, annyira pöpec.

Maradjunk a második jellemzésnél, annak ellenére, hogy voltaképpen az első is teljesen igaz. 
Nézzük csak ezt a lehetetlen, unalmas, béna kis figurát, aki a főhős. Süskind a bevezetésben megadja az okát is Jonathan egész életre szóló traumájának: persze, hogy vagonban hurcolták, és persze, hogy menekülnie kellett, rejtegetni kellett őt. (Mondjuk ez volt az a pont, ahol mérlegeltem, Süskind vagy olvasás?) Ennek következtében Jonathan gyakorlatilag annyira vágyik a nyugalomra, hogy voltaképpen semmit nem csinál egész életében. Persze, végzi a mindennapi rutinjait, de semmi mást: csak a rutinokat. Alszik, felkel, mosakszik, anyagcserél, öltözik, munkába megy, dolgozik (az is statikus: őrködik egy bankban), hazamegy, eszik, alszik. Kicsit tévét néz. Ugyanabban a lukban, amit otthonának hív: egy apró szobácska, egyterű vacak élettér, és még pisálni, szarni is a folyosóra kell kimenni, a közös vécébe. 
Jonathan tehát kiszámíthatón, izgalmak, hullámhegyek-völgyek nélkül él. Nincsenek barátai, nincsen barátnője, semmi nem kavarja fel a tuti biztonságát. Tud pénzt félre tenni, meg is vásárolja a kis lukat, boldog vele.

S ezt az ütős, célba érkezett életet kavarja fel egy reggel egy undorító galamb a küszöbén. Jonathan annyira undorodik az állattól, hogy nem csupán eltakarítani képtelen a közös folyosóról, hanem össze is csomagol, mert tudja, képtelen lesz a munkából is hazajönni.

A galamb ((SPOILER: nem csupán ücsörög a küszöbön, hanem szétszórja a tollait, és teljesen összeszarja a folyosót. Jonathan úgy érzi, lehetetlenné vált a további élete, értelmetlenné a folytatása. És a napja ennek megfelelően pokollá válik, az egyik szerencsétlenség éri a másik után: nem hallja meg a bankban, hogy a főnök kocsija érkezik, majd ebédidőben elszakad a nadrágja, de nem a varrásnál, és természetesen a varrónő nem tudja azonnal megjavítani.))

Banális? Lássuk be, csak annyira, amennyire a legtöbbünk helyzete is teljesen banális. Akkor is, amikor úgy érezzük, túl sok a teher. Na, jó, van kivétel, ami nem banális. De ne bújjon senki a kivétel mögé: nem minden kivétel. Szóval, ami belülről pokol, kívülről sokszor banális apróság. Ahogyan a legtöbbször utólag is annak tűnik, amikor túl vagyunk a krízisen, a feldolgozáson. Csak amikor benne vagyunk, nos akkor elviselhetetlen.

Aztán: voltaképpen rójuk a köröket a magunk mindennapjainak karója körül. S közben azt hisszük: élünk. 
Ismeritek a mesét? A sebesült fióka sast a vadász megmenti, gyógyítja, és egy karóhoz kötve tartja magánál. A fióka sas, ahogy gyógyul, úgy rója a köröket a kötél végén a karó körül. Hónapokig, majd' egy évig. Aztán amikor a vadász leveszi a lábáról a kötelet, a közben felcseperedett sasfiók körülnéz, megrázza magát, kiterjeszti a szárnyait, majd összezárja, és folytatja megszokott napi sétáját a karó körül. Mi is az, ami fogva tartja? Fogoly még vagy sem? Repülhetne, szárnyalhatna, de rója a megszokott köröket, miközben vágyakozva tekint a fel, fel az ég felé. (Vagy az Ég felé?) De marad lent a porban, mert nem hiszi el, hogy ha kiterjeszti a szárnyát, elhagyhatja a földet, a spárgát, a karót. Ami egykor a gyógyítója, a védelme volt, a lelke halálává válik. Érted, ugye, Jonathan és a galamb…

Majd jön a feloldás. ((SPOILER: Vihar kerekedik az éjszakában. S a vihar rádöbbenti Jonathant, hogy a sajátjánál is kisebb, koporsószerű kis bérelt szobában nincsen otthon. Az ő otthona a saját, ennél a koporsónál nagyobb szobája. És megkönnyebbülünk, mert Jonathan gyorsan összepakol, és hazamegy. Ott, a hatodikon már nincsen galambszar, nincsen galambtoll és ami a fő: nincsen galamb. Itt a feloldás!))

STOP! STOP! STOP! Ez nem feloldás, hanem a halál! Mert Jonathan-sas, ha kényszerűségből is, de felszállt, elszakadt a karótól, a szokott köröktől, a kötéltől, de az első adandó alkalommal megkönnyebbülten visszatér hozzájuk, mert a biztos szar rabság kényelmesebb, mint a bizonytalan szabadság. Át vagyunk verve, emberek. Jonathan és Süskind alaposan átvert bennünket!

S jó ez a kis könyv, komolyan mondom! Rendesen, alaposan asszociatív.

P. S.: 
Miután kiolvastam a könyvecskét, becsuktam, letettem apró íróasztalom sarkára. Cipőt húztam, felcsatoltam a hasitasimat, vállamra dobtam a hátizsákomat, füles fülbe, telefon zsebbe, ajtó kinyit és megtorpantam. A lakásunk fehér biztonsági ajtaja előtt, a fekete lábtörlő mellett ott hevert egy galambtoll. Nem tudtam nem meglátni. 
Szerelmetesfeleségtársam, amikor együtt hazaértünk, rezignáltan magyarázta: 
– A fiadtól kaptál egy álomfogót, annak a tolla. Leesett, te kihoztad magaddal. 
De a tegnap befejezett Szigeti Jenő önéletrajzban „a” Jenő azt mondta, hogy a véletlenek Isten lehetőségei. És még gyönyörűzöld-szemű szerelmesem sem hisz bennük. 
Csak fogalmam sincsen, erről mire következtessek.

Mondom, hogy jó ez a könyv!

Esküszöm, hogy nem a keresztény múltam mondatja velem, még csak nem is a tömény blaszfémia, de ennyi logikátlanul egymásra dobált információ-töredékből levont sületlenséget egy rakáson… Eh! 

És még belső koherenciája sincsen semminek semmivel. Csak egyetlen példa a könyv legelejéről: a Biblia menjen a csudába, mennyivel szebb, praktikusabb és kézenfekvőbb, hogy egy univerzális maszturbáció következménye a világ, a kilövelés még össze is cseng a Nagy Bummmal. Ezután jön a bibliai teremtéstörténet cafrangolása. S pár száz oldallal később az apokrif iratok magasztalása, mondván, hogy akik azokat olvassák, naná, hogy nem hisznek a Bibliának, mert azokban van a frankó megírva. Akkor böszme ellentmondás, hogy még kifejteni sincsen kedvem mekkora... Butaság, csúsztatás, tisztességtelen, aljas módszer!

A Da Vinci-kódra való hivatkozás puszta reklám. Az is egy eszement ökörség (szekérderéknyi irodalma van, magyarul is, párat értékeltem is, elég beírni itt, a blog-keresőkébe, hogy Da Vinci), de e könyv alcíme lám, egy eszement ökörséggel legitimizálja magát, és hivatkozik egy egyébként megnevezhetetlen, forrástalan ősi tudásra. Hogy ez miben áll, a fene se tudja. Én valahol ott maradtam el a dolgok követésével, hogy Jézusnak azért volt ördöge, mert magához láncolta az általa meggyilkolt Simon mágus szellemét. Vagy valami hasonló… Ez az abszolút MIVAN???

Tovább is van, de nem mondom még. Juszt se! Feleim, nem szoktam ilyet mondani, de ez még csak nem is szar: ez egy híg fos. 

Szigeti Jenő bizonyos körökben fogalom. 

E körökben semmi doktor, semmi professzor, puritán egyszerűséggel csak „a” Jenő. Ez az „a” betű nem degradálás, ellenkezőleg! A Jenő sokunk szívéhez nagyon közel áll. 

Most nyolcvan éves. Egek!

A rendszerváltás óta ismerem. Nem vagyunk barátok, de minden ellentmondásossága ellenére mindig nagyon kedveltem őt. Több mint tíz éve nem találkoztunk. Két napja az egyes villamoson utazva összefutottam Tyentés Lacival, aki, mint kiderült, csinált vele egy interjúkötetet, Jenő „rövid és eseménytelen” életéről. (Az idézőjelbe tett mondatot a Jenő minden előadásában és prédikációjában elmondja. Legalábbis azokban, amiket én hallottam.) Laci elmondta, hogy éppen a napokban beszélgetett a Jenővel, aki éppen lábadozik, és Jenő érdeklődött felőlem, mi van a Mohácsi Zolival? Ez igen meglepett. Mert rendben, hogy 1990-ben ő adott össze minket az exemmel, az is rendben, hogy a sashalmi gyülekezet egykori gyülekezetvezetőjeként meghívtam egy sorozatra őt, de olyan pici pont voltam mind közös egyházunkban, mind Jenő életében, hogy nem is reménykedtem abban, hogy egyáltalán emlékszik rám. És de!

A Jenő nyugdíjas lelkész, egyház- és irodalomtörténész, az utóbbi időkig egy csomó helyen tanított, gyülekezeteket látogatott, előadásokat, Isten-tiszteleteket, evangelizációs sorozatokat tartott, pörgött, mint a ventilátor, bizonyára dupla Duracell van benne.

S akkor a FSZEK-ben ott várt az újdonság asztalon ez a könyv a Jenőről, a Jenőtől. Isten áldja meg a kiadót és annak vezetőjét, hogy rávette a Jenőt a megírására! Mert a Jenő komoly tanúja egy letűnőben levő kornak, egy feledésbe hajló egyháztörténeti múltnak. S mert a Jenő, bár mondhatom, hogy megosztó személyiség, de biztos, hogy sokkal többen tisztelik, kedvelik és szeretik, mint akik nem. Azzal együtt, hogy mindig voltak, akik az utóbbi csoportba tartoztak. Mert a Jenő jóformán semmit nem szokványosan csinál. Na, és ezt most végre le is írja!

A könyv, mint könyv, nagyon egyben van. Kemény fedeles, fűzött, strapabíró. A borítója stílusosan fehér, rajta egy stilizált földgömb-szerű rács, aminek celláit a Jenő fényképei töltik ki. Nem ütős igazán, de nem is silány. A belső tipográfiával viszont van baj. Az a helyzet, hogy a kiadó (amely elsősorban a tiszteletre méltó, hiánypótló munkát végző Varga házaspárt jelenti) minden könyvére jellemző, hogy miközben a tartalom érdekes, figyelem felkeltő, aközben a külső kicsit mindig sok. A könyveknek mindig van legalább két sorozatcíme, legalább egy, de van, hogy több alcíme is, és jellemző, hogy a fejezetcímek, élőfejek, élőlábak más betűtípussal szedettek. Ebben a könyvben is következetesen ez történik. Azonban amikor a fejezetcím és a Jenő valamelyik verse például egy oldaltükörre kerül, zavarón soknak tetszik a kézírás-szerű fejezetcím, az élőfej és a kurzívval szedett vers. Káprázik tőle a szem. Sajnos nincs igazából helye a fényképeknek sem, úgy tűnik, csak úgy esetlegesen odapottyannak az oldalak valamelyik részére, a szöveg meg csináljon amit akar. 

Itt írom, mert szerintem ez nem annyira a Jenő hibája: a könyv tele van helyesírási hibákkal. Némelyike súlyos: biblia, Rákoscsabai. Több csak szemzavaró: a számok rendszeresen számjegyekkel írottak, okkal és ok nélkül. Mintha nem lett volna szerkesztője a kéziratnak, vagy a Jenő tudása, műveltsége, tudományos címei miatt nem mert szólni neki, nem merte javítani a szöveget. De mert egy tudományos ember szövegéről van szó, a hibák még szembetűnőbbek.*

*

A Jenő meg a lovak közé csap, és indul is a története. S máris akad bajom, pedig Isten látja a lelkemet, nem akarok kekeckedni! 

Nekem, mint posztkereszténynek, van fogalmam arról, hogy miről ír a Jenő. Abban az egyházban, ahol ő az egész életében szolgált, jómagam tizenhét évet töltöttem el. Így az általa említett nevek, személyek, események nem lógnak a semmiben, van mihez kötnöm a szereplőket, az eseményeket. Legalábbis nagyon sok mindent. Viszont akkor tartok, hogy azok, akik semmit vagy nagyon keveset tudnak az Adventista Egyházról, a könyv olvasásakor csak kapkodják majd a fejüket. Sajnos sem lábjegyzetben nincsenek információk a szereplőkről, sem névmutató nincsen a könyv a végén. Valamint nagyon kellett volna egy elő- vagy egy utószó arról, hogy mitől is érdekes, figyelemre méltó a Jenő személye. Mármint azoknak, akik kívül esnek azon a bizonyos körön, akiknek fogalmuk sincsen, ki ő. Mondjuk Tokics Imre tollából.**

*

A szerkezetről pár szót. A könyv első fele sztorisabb, személyesebb, a második fele távolságtartóbb, statisztikusabb, számomra, ebben a formában érdektelenebb. Ebben az időszakban mintha több lenne a sérelem, s ezért kevesebb lenne a név szerint említett személy.

S akkor ennyit a könyv negatívumairól. 

*

Minden más pozitívum.
Akkor is, amikor negatívum.

Mert lássuk csak, hogy a fentieken túl miért érdekes még a Jenő, mint ember, mint lelkész!
A Jenő akkor volt az egyház prominens értelmiségije, amikor az egyháznak még alig volt értelmiségije. A Jenő akkor volt az egyház elnöke, amikor az egyház elnökeit jobbára a kommunisták választották meg. A Jenő akkor is megosztó személyiség volt: nyitott személyisége, párbeszédre való alapvető hajlama miatt az egyik fő célpontja volt az egyházban 1975-ben bekövetkezett nagy szakadásban eltávozott adventista csoportnak. Azzal vádolták, hogy teljes mellszélességgel támogatja az ökuméniát. (Amiről voltaképpen, helyes olvasatban szó sincsen.) A Jenő mindig a műveltség, a kultúra és a művészet pártján állt. A Jenő volt az, aki akkor, amikor elindult az Adventista Teológiai Főiskola, John Bright teljesen Biblia-kritikán alapuló Izrael története című könyvét vette alapul, egy olyan egyházban, amely alapvetőn fundamentalista mód értelmezi a Bibliát. (Tényleg, erről a könyvben egy betű nem szerepel.) 

Ami feltűnő, hogy a Jenő ezzel az írásával, nyolcvan év ide vagy oda, sem leplez le senkit, nem a feszültségeit beszéli ki, hanem az életét meséli el. Talán két személy van, Palotai Sándor és Szakács József, akik személyükben egyházi tisztségviselőként az egykori pártállam kiszolgálói voltak, akikről Jenő keményen fogalmazott meg dolgokat. (Érdekes azonban, hogy ezzel szemben Miklós Imréről, a volt Állami Egyházügyi Hivatal vezetőjéről korántsem fogalmaz ilyen keményen.) 
Bevallom, engem leginkább az Adventista Egyház 1975-ös belső szakadása és a Jenő egyházelnöksége érdekelt. Tudniillik, hogy mit tett, milyen szerepe volt a Jenőnek 1975-ben, s hogyan látja ő ezt, illetve hogyan lehetett egyházelnök abban az időben, amikor minden egyházelnök a pártállam embere volt?

S itt egy pillanatra megállok. Mint mondtam, a Jenőt a rendszerváltás idején ismertem meg. Vagyis éppen akkor, amikor III/III-as kérdés a felszínre került. S ez volt a nagy leleplezések ideje is, amikor kezdett felsejleni a valóság, hogy ki hol is áll valójában, milyen szerepe volt az államnak az egyházak életében? 
Nagyon keveseknek fogalmaztam meg megboldogult adventista-létem idején is, hogy mindig volt bennem ambivalencia a Jenő egyházelnöksége és az általam ismert Jenő személye, személyisége miatt. Soha nem tudtam őt nem kedvelni, nem tisztelni, és nem figyelmesen hallgatni, ha Isten-tiszteletet, ha előadást tartott, ha csak beszélgettünk valamelyik gyülekezetben, ha együtt buszkirándultunk, és spontán idegenvezette a társaságot (micsoda Zichy-előadást rögtönzött a Somogy megyei Zala faluban, a Zichy nyaralóban a zseniális A rombolás géniuszának diadala című kép előtt)! S persze azt sem tudom feledni, hogy tőle kaptam meg a legfontosabb mondatot, hogy rendezni tudjam a saját életemet.***

*

Olvastam a könyvet, és egyre világosabb lett számomra, hogy a Jenő szereti az embereket.
Mert bizonyos értelemben még a történelem részleteinek érdekességéről sem beszél sem 1975-el kapcsolatban, sem a közelmúlttal kapcsolatban, amikor is az egyház félretette őt, anyagilag is megalázta, és az utolsó gyülekezetének munkáját is lerombolták. Nem mond neveket, nem említ személyeket, nem mocskol. Még úgy sem, hogy a tények mögé bújva kibeszélje magából a bántásokat, a sértéseket, a sérelmeket.

Nem akarom életében szentté avatni a Jenőt. Adventista, protestáns berkekben ez nem is divatos. Elvi szempontból nem az.
De a könyvet olvasva még jobban tisztelem őt. S nem csupán a tudása, a műveltsége, a Biblia-ismerete miatt, hanem azért is, mert sokkal jobban megértettem a viszonyulásait. Nem csupán az elvi kérdésekhez, hanem elsősorban az emberekhez.

*

S ezen a ponton fontos ez a könyv. Mert nem csupán egyháztörténet, amit írt. Sőt, elsősorban nem az. Hanem egy ember története. Egy hívő emberé. Viszont erről, az Istennel való kapcsolatáról szívesen olvastam volna többet, részletesebben a könyvében.

*

Szomorú utóirat:

Szigeti Jenő 2020 augusztusában elhunyt. Még most is elszorul a szívem. Nyugodj békében, Jenő! Átmeneti ez az állapot!

* Itt jegyzem meg: a villamoson Tyentés Laci a kezembe nyomta ennek a könyvek a füzetnyi kistestvérét, amelyben Laci készített egy interjút a Jenővel. Az interjút 2011-ben adta ki a Boldog Élet Alapítvány. A füzetnek mind a külseje, mind a belső képe hibátlan. Gratulálok! 
** Tokics Imre: a Hetednapi Adventista Egyház másik igen művelt prominense, a Jenő munkatársa. 
*** Egy, a házasságról szóló előadásban mondta a Sashalmi Gyülekezetben: „A házasság akkor szűnik meg, amikor valamelyik felet elkezdi nem érdekelni a másik fél valamilyen igénye.”

A történet kicsit suta, de akkor most én citálom ide a Marvelt: vajon azok a történetek mennyire épkézlábak? Van látvány és más sincsen. Pont. 

Szerintem itt sem annyira a sztori miatt van hiányérzetem, sokkal inkább azzal, hogy kicsit elnagyolt lett a történet. Ugye a történet két jól elkülöníthető idősíkon zajlik: ’56-ban és ’88-ban. Az ’56-os múlt nagy teret, sok oldalt kap, ellenben a ’88-as kicsit elkapkodottnak és történetileg kiforratlannak tűnik.

Az ’56-ban történtek valahogy a jellemek és a történések szempontjából is kerekebbek, konzekvensebbek, összetartóbbak. A ’88-as cselekmény elkapkodottnak, motiválatlannak tűnik. Kellett volna még időt, teret, jó pár oldalt hagyni neki, ráérősebben, lelassítva kifuttatni a végére a sztorit.

Esetleg megmagyarázni, miért várt Budapest Angyala harminc évet a bosszúval, miért kellett megvárnia Pavlov budapesti kinevezését, ha milliárdos, miért nem küldött már valahova néhány megfizetett bérgyilkost, vajon a ’88-as Budapesten valóban ennyi lett volna a szovjet nagykövet likvidálása? Szóval ez a szál kicsit átgondolatlan, vagy pozitívabban: kiforratlan. 

A befejező jelenet Isti önfeláldozásával kicsit hatásvadász, ennek ellenére kimondottan tetszett. Olyan kis Marveles. :-)

A magam részéről gratulálok az alkotóknak: csak így tovább, és teljesen kiforrhatja magát a dolog!

* https://kronika.ro/szines/elkeszult-az-elso-magyar-kepr…

Merthogy minden könyvet, ami érdekel, megvenni lehetetlen, és főleg felesleges, mert kétszer ritkán olvasom el ugyanazt, ismét a FSZEK-ben kutakodtam a képregények között. Ezt találtam. Semmit nem tudtam róla, csak megtetszett. Nem lehengerlőn, csak jobb híján.

Öko-thriller. Nem hangzik jól. Számomra kicsit szájbarágós. De azért sem hagytam magam elijeszteni.

A történet úgy indul, hogy múltat fejtünk. Mi történt mikor az elsüllyedt városokkal, miért süllyedtek el, hogyan süllyedtek el, mikor süllyedtek el. Az a gáz, hogy voltaképpen nem tudom, kapunk-e erre választ, és hogy mi jelentősége van a kérdésnek. Egy darabig azt hittem, arról fog szólni a történet, hogy az emberiség eszmélése sokkal korábban bekövetkezett, mint ahogy azt ma a tudomány tartja, és sokkal magasabb rendű volt az elsüllyedt civilizáció, mint ahogy ma gondolunk az egykori civilizációkra.

De aztán a történet egyszerre más vágányra vált, és máris a főhősök majdani sorsáért, no meg az egész világéért aggódhatunk. Aztán már aggódni sem kell, mert a szar, amit az emberiség alkotott, a fekükre dől, és máris itt vannak az új elsüllyedt világok a globális felmelegedés következtében, hiába indul be a hidegcsinálás a sarkokon, hiába állnak le az atomerőművek, késő bánat, ebgondolat.

S hogy azért a történet vége összekötődjön az elejével, a két főhős(orosz és indiai tudós házaspáros) rájön, hogy ők ugyanazt a szerepet töltik be, mint a bizonyos mitológiai alakok: meg kell őrizniük a civilizáció morzsáit.

A történet lehetne jó. De az eleje másról szól, mást ígér, mint ami a vége lesz. A szerzők (vagy szerző, hiszen megjelent könyv az alap) nem döntötte, mit kar írni: múltfejtést, katasztrófa-könyvet vagy mitikus disztopiát. S emiatt valahogy nem kerül hozzánk közel sem a történés, sem a szereplők. Akkor sem, ha vannak nagyon jó pillanatai a képregénynek.

A rajzok először semmilyenek. De amikor elkezdtem jobban figyelni, rájöttem, hogy jók. (Így jártam valahogy a Watchmen-nel is.) Néhol kimondottan pompásak. Például a befejező képsorokban, az elsüllyedő könyv, no az zseniális!

A történet tudományos háttere bizonyára megalapozott. Nem tudom, így van-e? Az mondjuk szöget ütött a fejembe, hogy, jelenleg mi baszkuráljuk el a dolgokat, pontosabban ők, mert rajzunk vajon mi múlik? Nem hiszem, hogy a szelektív szemétgyűjtés, amiben tisztára kell mosnom a műanyagokat, ahogy a plakát mondja a kapualjban (vagyis a trutyi nem a műanyag szemétbe megy, hanem a szervetlen mosogatószerrel a lefolyóba, a szemét mosogatására felhasznált ivóvízzel együtt) megmenteni az emberiséget. Ezzel együtt, persze, szelektívezek. Meg nem szemetelek, meg nem villanyfelhasználok feleslegesen. De nem hiszem, hogy ez túlságosan sokat számítana. Legalábbis, ha hihetek a képregénynek. 
Volt, hogy az ok-okozatok között fonalat veszítettem, ezáltal egy kicsit érdeklődést is, de azért az adott szint feszültsége megmaradt. Ezzel együtt kicsit váratlan és mégis előkészítetlen volt a végső katasztrófa, és a disztopiába fordulás.

S a kérdés, hogy ha a mi világunk a mi ökológiai felelőtlenségünk miatt süllyed a tenger alá, akkor a tizenötezer évvel ezelőtti vajon mi okból tette ugyanezt? (Ökológiai szempontból a bibliai vízözön felejtős, mert ott etikai, morális szempontok játszottak, és bár az ok szintén az ember felelőtlensége volt, mégis egészen más tészta az egész.) 
Aztán még fontos kérdés: ők, a nagyok, elolvassák-e a képregényt, és rögvest változtatnak-e bármin is? (Ez, ugye, nem komoly kérdés…)

Szóval ez a képregény olyan valami van, majdnem j történettel,jó rajzokkal, de nagyon nem az igazi,

Megfigyeltem: egy Pratchett-könyv után kell pár hónap regenerálódási idő számomra, amíg a következőt kézbe tudom venni, és amikor kézbe vettem, kell minimum ötven oldal, hogy visszaszokjak a néha kicsit komplikált asszociációs elbeszélés technikájához. Ez utóbbit iparkodtam érthetőn fogalmazni, de nem sikerült. Na, újra nekifutok: arr a a mondatszerkesztési technikára gondolok, amikor nem egyenest azt írja le, amit mondani akar, hanem csak viccesen körbeírja, utalva vagy az alanyra, vagy állítmányra, vagy bármire. Én meg csak forgatom a fejemet, és rendre újraolvasok, hogy oké, a szavakat értem, de a mondatot már nem, és egyáltalán, hogy kerül ide az a rengeteg, összefüggéstelen betű? S ezek az asszociációk, komplikált megfogalmazások megtörik a szövegértést, és nem csupán a mondatok lesznek tőle kuszák, hanem a történés is. Aztán mindig rájövök, hogy a hiba az én készülékemben van, Pratchett nyert. S az a helyzet, ha nem így fogalmazna, sem ennyire vicces, sem ennyire Pratchett-es nem lenne. Mert végső soron emiatt érdemes olvasni. Meg a humora miatt. Meg amiatt, hogy az elsődleges sztorin túl is mindig van mondanivalója. Mikor mi. Hol egy kis filozófia, hol egy kis vallás, hol egy kis morál, hol, mint most, egy kis társadalom-lélektan etikával és pszichológiával nyakon öntve. 
Arról van szó, hogy mire jó, hogyan működik az újságírás. Hogy érdekel-e bárkit az igazság? Mármint az igazi igazság. S ha érdekel is mindenkit, akarja-e mindenkit, hogy mindenki más tudja, mi az igazság?* Jó, ez utóbbi adja magát: nem. 

Egy szinttel alább szállva, földközelbe: az újságírás önmagáért van, vagy az olvasókért? Informálni akar vagy kaszálni? Gazdagodni vagy gazdagítani? Hír-e a hír vagy a valóság tök érdektelen eseményeinek a tupírozása? 
Még alább: érdeklik-e a hírek igazán az olvasókat vagy csak ráharapnak-erre-arra (többször elhangzik, hogy a hír olyan dolog, amit csinálnak és ami csak ma fontos, holnap már kuka, mert kit érdekel a tegnapi hír)? Igen, csak ráharapnak. És van-e a hírnek igazi súlya egyáltalán? Az ankh-morkpor-i puccs felfejtése közben hangzik el valaki szájából, hogy jó, de azért lesznek még vicces zöldségek (általában sikamlós testtájak megformázói) is a lapban, ugye? Szóval a hírek sokszor letarolnak mindent, de valójában olyanok, mint a már az általam többször említett Truman-show zárójelenete. Mindenki feszülten nézi, figyeli a tévében, hogy mi lesz Truman sorsa, hogyan dönt, sírnak, üvöltenek, drukkolnak a képdoboz előtt. Így tesz két biztonsági őr is a kis fülkéjében. Aztán amikor Truman dönt, letörlik a könnyeiket és az egyik odafordul a másikhoz: 
– Te, mi megy a másik csatornán? 
Seperccel Truman szabadság-döntése után. 

S ez elmondj a hírek valódi súlyát. A hír voltaképpen: rágógumi. Szavak, hogy legyen miről beszélni, legyen kit szidni, legyen kivel foglalkozni. De mert egyfelől a hírrel kapcsolatban csak nagyon keveseknek van valódi cselekvési lehetősége, ezért igazából csak porhintés az egész. 

Viszont száll a por, és ha a szembe megy, fáj, elvakít, megszünteti a látást. Reggelente, a munkába menet átlapozom a világ legokosabb napilapját, a Lokál-t. A derültség kedvéért teszem. Voltaképpen iskolapéldája annak, hogyan nem lenne szabad újságot csinálni. A második oldal mindig a kedvencem: egyfolytában Vona Gáborról és a Jobbikról szól. Leleplező cikkeket olvashatunk a második legtámogatottabb párt elnökének és testületi egészének a felháborító dolgairól. Nagyon jókat röhögök ezen az izzadtságszagú, kétségbeesett, mindent elmondó próbálkozáson: van egy napilapunk, csökkentsük csak a másik támogatottságát! S minden reggel eljutok arra a felismerésre, hogy én vagyok a nevetséges a röhögésemmel, hiszen már Illetékes elvtárs is megmondta a nyolcvanas évek végén. „Ha azt mondom, hogy TomiTomiTomi, hát nem megy mindenki azonnal Tomi mosóport vásárolni?” Mert a duruzs előbb-utóbb megül a fülekben, és ha van valóságalapja, ha nincsen, ott lent a mélyben egész biztosan munkálkodik, Akármennyire kilóg is a lóláb, akármennyire egyértelmű, hogy itt nem újságírás, hanem lejáratás folyik.** 

Pratchett könyvében is felvetődik a kérdés: rendben, lehozzuk a zöldségek mellett a lényegi kérdést is (s igen, persze, mi, akik lehozzuk, mi döntjük el, mi lényegi igazából), de vajon mi van akkor ha lehozzuk? Mennyi cikk könyv jelenik meg leleplező célzattal, mennyi mindenről kiderül, hogyan volt igazából, hogyan nem volt igazából, mi is történt valójában, valójában mi nem történt. Elolvassuk, tudjuk, s aztán persze minden marad a régiben. Vagy ha lesz is változás, semmi köze ahhoz, amit olvastunk. S közben persze van, hogy újságírók mégis tragikus váratlansággal haláloznak el… Biztos, ami biztos. 

Pratchett becsületes: elmondja azt s, hogy még a legelkötelezettebb újságírók is emberek, kapcsolatokkal, családi háttérrel, anyagi érdekekkel. S hogy a nyilvánosságnak is vannak határai, ha a saját érdekeimet, ilyen-olyan lojalitásomat sértené. Nem szép dolog, de hát a fekália sem szép, mégis az élet mindennapi velejárója. 
És becsületes Pratchett azért is, mert elmondja, az újságíró jobbára nem tevékeny részes, hanem csak elbeszélő: amikor valakit elsodor egy szekér, nem az újságíró fogja megmenteni, ő elsőnek a jegyzetfüzetéért nyúl, hogy leírja, ami történik. Legyen is ennek bármilyen erkölcsi súlya. 

Szóval, nem, nem boncolgatja ezeket a kérdéseket Pratchett, még csak fel sem veti őket: ott vannak a szövegben. Nem rágódnak szájba, nem billentenek ki az egyensúlyunkból, nem bizgetik a szöveg olvasmányosságát sem, nem lesz itt tanmese, fabula, egyszerre csak ott van mindez a szöveg mögött. Miközben maga a szöveg: egy vicces, olvasmányos paraván. Pratchett-módra, szóviccekkel, börleszkes jelenetekkel, meglepő alakokkal (akikről normál esetben nem lennék hajlandó olvasni: vámpírok, zombik), és a Korongvilág teljes hangulati arzenáljával. 
Azt mondom, tehát: ha akarom, Pratchett tömegíró. Mármint tömegeknek író író. Ha akarom, egyáltalán nem az, csak kapargassuk meg, amit olvasunk. De ne kapargassuk, mert ha adja magát, jó, ha meg nem, akkor minek erőlködni? 

De Pratcett-et olvasni jó. 

Nők, figyelem, még szerelem is van benne! 

* Erről a utolsó mondatról az LGT mindenkis-korszakának több száma eszembe jutott. Például, evidens, a Mindenki című dal. 
** Hangsúlyos: itt nem a Jobbikon, hanem az újságírási technikán van a hangsúly.

Az Irgum-burgum sorozat befejező darabja, a következő kötetben a Digedagok már a Vadnyugaton kalandoznak majd. S ez, mármint, hogy ez az utolsó része Bendegúz lovag szerencsétlenkedéseinek valahogy túlságosan érződik is a könyvön. A kalandok nekem nagyon izzadtságszagúak voltak, olyan kis natörténjenmégvalamideújötletemmégnincsen-esek.

Bendegúz hazatér, de ott sem nyugodhat le, mert a szomszéd lovag rablólovag lett, aki alaposan alátesz Bendegúznak is, több esetben is.

Egy epizódban maga Bendegúz is rablólovagnak áll, teljesen váratlanul és motiválatlanul, de Digedagék megszégyenítik, és észhez térítik, hogy aztán ő tudja megszégyeníteni a szomszéd lovagot.

De nagyjából ennyi, az energia, minden bizonnyal, már a folytatásra koncentrálódott.

*

A 22. kötet az alábbi MOZAIK újságokat tartalmazza: 
Esküvő Répaváron 
Sárkányharc és medvevadászat 
Bendegúz lovag görbe utakon 
A répavári ünnepi játékok 
Kakukkvár ostroma 
Bendegúz lovag nagy napja

Ez még mindig az eddig Magyarországon nagyjából ismeretlen Irgum-burgum Bendegúz lovag története. Persze, még mindig a könyvtárból kiragadott rengeteg Mozaik-kötet egyike, de már a sor végéről.

Digedag megkerül, mert évekre elszakadt a barátaitól. A kán udvarában lett főember, illetve ő manó (mi a manó?), tehát főmanó, vagy mi. Digedag előkerül, és a kán követeként rendet tesz, megszabadít, levált, és végül visszavedlik a Digedagok egyikévé. 

Úgy tűnk, Bendegúztól megszabadulunk, de amilyen kis béna, egy tömlöcben látjuk viszont, és a Digedagok nem győzik ismét kiemelni a bajból, ahová mászott.

Jó hangulatú könyv volt ez, olyan kis Mozaikos izgalommal, megoldásokkal. Kimondottan tetszett.

*

A 21. kötet az alábbi MOZAIK újságokat tartalmazza: 
Az aranypáncél 
A kambaluki követ 
A láthatatlan 
A sivatagi vár foglyai 
Fogadó a Paradicsom-völgyben 
Bendegúz lovag hazatérése

A FSZEK nem konzekvensen szerezte vagy kapta meg a magyarul reprintben megjelent Mozaikokat. Amikor megtaláltam, hoztam, amit találtam, de messze nem hiánytalan a sor. A harmadik kötet után a tizennyolcadik következett az olvasási sorrendben, ismét egy olyan történet-sorral, amiről még nem is hallottam. Úgy tudom, ez sem jelent meg eddig magyarul. Digedagék ezúttal Bizáncban kalandozgatva, megfogyva (Digedag ideiglenesen valahogy elkavarodott tőlük) viszont van helyette Bendegúz lovag.

Ebben a könyvben tűnt fel, hogy bár a Mozaikokra nem jellemző az összetett személyiségek szerepeltetése, Bendegúz kilóg a sorból: nem fekete-fehér, egyszerűen nem tudom eldönteni, hogy szimpatikus-e vagy sem. S ez jó.

Kár, hogy ez a történet-folyam is lóg számomra a levegőben, mert már csak két könyv van hátra, de a következő előtt is kimarad három kötet. :-(

*

A kötet az alábbi MOZAIK újságokat tartalmazza: 
Az „Isteni nedű” hadművelet 
A sziget ostroma 
A felhasogatott hajó 
A győztes serlege 
Menekülés a Dardanellákon keresztül 
Partraszállás Kis-Ázsiában

Ratius, Budapest, 2010, ISBN: 9789639791275 · Fordította: Viszocsánszki Mihály, Nagy János

4,5/5

(2017)

Ez a Digedag-füzet már olyan történet, ami, tudomásom szerint, nem jelent meg eddig magyarul, csak ebben a változatban. A baj az, hogy sem az előzményei, sem az utózmányai nem állnak a rendelkezésemre, tehát ez az egész függ a levegőben. De mert Mozaik, csak azért is élveztem! S továbbra is az a véleményem, hogy Digedagékat jobban szeretem, mint Abrafaxékat.

Mivel se eleje, se vége, csak egy pillanatra megmerítkeztem Digedagék török kalandjaiban, igazából sokat írni nem tudok a történetről. Ez csak a reklám helye: Szeretem, mert Mozaik!

*

A kötet a Németországban 1975. március, április, május és június folyamán megjelent MOZAIK újságokat tartalmazza: 
A szép Fatima nyomában 
Riadó a kikötőben 
A nagy fogás 
Fatima hazatér

(infó: moly.hu)

Barátaim, egy dolog kétségtelen: a világ két mozgatórugója a hatalom és a puna. De inkább fordított fontossági sorrendben.

Az első soha nem érdekelt, a második mindig is, nagyon is. Az egyik az ördög eszköze, a másik azzá vált, holott az alapvetően Isten ajándéka a férfinak. És persze a nőnek is. (Igen, ilyen homofób, heteroszexuális megközelítésben, mert a szexualitás alapvető célja a szaporodás. Ám a Teremtő volt annyira jó fej, hogy kimondhatatlan élvezeti faktort is épített a gépezetbe. Erről szól például a bibliai Énekek éneke: tömény, gyönyörű erotika!)

A bűn (értsd: önzés, megtartás, elvevés) által megromlott emberiség mindkét nemének magától adódó fegyelmező eszköze a nemi szervük megvonása a másiktól. Vö.: „Lesz neked ne mulass!” És a másik máris nem mulat.

Az is tény, hogy a nemi szerv megvonása jobbára a férfiakat sújtja, mert sokkal, de sokkal jobban függ a puncitól, mint amennyire a női nem függ a fallosztól. Erről szól ez a remek könyv.

Ez a könyv, amely megcáfolja a kettővel ezelőtti mondatomat, és azt mondja, menj a fenébe, Moha, a nők számára ugyanúgy fizikai kín a kielégületlenség, az érintés, ölelés megvonása, ahogyan a férfiaknak, és bizony, lám, a nők is szeretnek nézni és látni, maximum nem ismerik el, hogy igen.

Finn írónőnk könyvének zsenialitása abban áll, hogy úgy mond ki közhelyeket, úgy mutat be teljesen sematikus helyzeteket, hogy azokban minden izzadtságszag nélkül simán magunkra ismerünk. Szerintem bármelyikünk, majdnem akármikor.

S erről nem tud nem eszembe jutni életem két fontos párkapcsolatának a vége. (A legfontosabb most zajlik; úgy a kipusztulásomig tervezem fenntartani.)  Mert hogy pont úgy folyt le mindkettő, ahogy a könyvben Heli története. Csak az életben persze én, a férfi voltam a kiéheztetés alanya. Mind kamaszkorom nagy szerelme esetében, tizennyolc évesen, mind több mint másfél évtizedes házasság után, negyvenen éppen innen. Egyik esetben sem lett kimondva, hogy slusszpasszeriggy, hanem ment a mismás, de punci az bizony nem volt. Illetve volt, csak nem férhettem, nem engedtek hozzá. Én balga kapcsolatmentő, meg mindig kerestem, mifenét változtassak, micsudát csináljak, hogy visszaállítsak, renováljak, reformáljak, puncizhassak. 

Nos, sajna, csak a második esetben, és annak is csak a legvégén értettem meg, hogy a nemi szerv megvonása soha nem önmagában következik be. (Tekintsünk el a szervi problémáktól!  A megvonást mindig megelőzi a kiábrándulás, a kiszeretés. Mondom: MINDIG. Akár van oka, akár nincsen: aki megvon, az elfordul, az nem akarja a másikat. 

Ha nem így lenne, akkor a szexelni nem akaró fél még akarna szexelni, mert akarna adni és akarna kapni. De aki nem akar szexelni, az nem akar már éppen attól kapni és éppen annak adni, akinek adni és akitől kapnia illene a lineáris forgatókönyv szerint. S ezért képes tök simán hagyni, figyelmen kívül hagyni, elmismásolni, hogy a másik szenved, falat kapar, nyüszít.

S ezért képes egy kurva laza mozdulattal a kiéheztetett félre kenni az összes felelősséget,  ha az csak megemlíti (persze, ez is játszma), hogy már ránézett a másik nem valamelyik formás képviselőjére, s jutott eszébe számtalan szebbnél szebb gondolat. (Ami egyébként számára, ha alapvetően normális, hűséges egyedről van szó, még a maszturbáció magányában is lelkiismeret-furdalást okozott volna.) Erre mit mond a kiéheztető? „Ez a te felelősséged, hallod, ha úgy gondolod, hogy ez neked megengedett…” Érezze magát szarul, akit veszettül elhanyagoltak, tegyen, kezdjen, amit akar a nemi vágyaival. Tény, ami tény, nyilvánvaló, hogy annak megemlítése, hogy más nőre néztem, egészen biztosan nem nedvesíti be az enyém bugyiját. Ami részemről segélykiáltás, az számára további hüvelyszárító skandallum. Örvény.

S az éppen szarrá menő kapcsolatban, egyre kevésbé kerül szóba a nemiség. Ha a férfi (nő) szóba hozza, egyre inkább szexmániásnak érzi magát, aki aljas mesterkedéssel lelkiismeret-furdalást próbál kelteni (és tényleg!). De a lelkiismeret-furdalás sem nedvesíti a bugyit (tölti meg vérrel a barlangos sejteket)… A szexre vágyó így nem csak megaláztatik (hagyja hogy megalázzák) hanem lassan pusztán azért is szégyellnie kell magát, mert nemi vággyal teremtett ember, mert ösztönei vannak, és ráadásul még lát is a rohadék! 

Pöpec a játszma, feleim?

S érdekes, ahogy a könyv főszereplőnőjének, nekem is magamnak kellett kitörnöm a kapcsolatok megaláztatásából. Mindkét esetben nekem kellett (bár mindkét esetben hosszú kutya-lét után) nemet mondanom, és kijelentenem, hogy vége.

Csernus is erről, a méltóságról, a tartásról, a kellő büszkeségről agresszorkodott, amíg csak nem lett Noszvajon saját kis pöpec kávézójának a tulaja, pincére.

(Nagyon tuti a kávéja, és tényleg takaros a kávézó/kiállítóterem/koncert helyszín, érdemes elmenni, tényleg van feelingje, ha olyan szerencsés vagy, hogy a Doki teszi eléd a kávét. Szerintem a Doki szarik rája. Legalábbis amikor ott voltunk, úgy festett az ábrázata.)

Szóval mindezek miatt teljesen és tökéletesen empatikus voltam a főhősnénivel. (Aki nem mellesleg ugyanúgy negyvenéves kora körül krízisel, ahogyan én is tettem.) A mondatok, amiket mond, az érzések, amiket érez: mintha én mondtam volna, mintha én éreztem volna. A logika, aminek mentén érvel, mintha magam érvelnék. A kétségbeesett kapcsolatmentési kísérletek: mintha a magam baromságait olvasnám. A tényekkel való szembe nem nézése: én voltam.

Szeretem ezt a könyvet. Nem tudom nem szeretni, mert akkor saját múltamat kellene megtagadnom. 
Heli Valkonen, bár nem én teremtettem, én vagyok.

S még ez is: ahogy Heli tépetten, megalázottan, csöpögő bugyival fejest ugrik a nagyon ritkán megeső, disztingvált szeretkezések világából a lucskos b@szások világába, nos, az is törvényszerű. Ahogyan az is, hogy ez nem vezet sehová, csak a hormonok tombolásának időleges csillapítására való.

Elér vele néhány nehezen feledhető orgazmust, érintést, látványt, élményt, de mert egy sem önmagában, sem sehogyan le nem zárt kapcsolatból kefélget kifelé, semmiképpen nem lehet nyertes. Alapigazság.

(Azoknak is, akik egy méglenemzárttal kefélgetnek: vegyék tudomásul, hogy ők a szamár a ló helyett, ők a kellékanyag, az egészségügyi eszköz! De nem több. Erről is írtam hosszabban, saját tapasztalatból.)

Mondanom kellene már valamit a könyvről is, ugye? Jól megírt. Olvasmányos. Teljesen életszagú. Kedvencemmé lett. Pedig viszonylag ritkán kedvencelek. 

(Utánanéztem, ez irgalmatlanul vaskos tévedés. Az olvasmányaim mintegy tíz százaléka a kedvencem.)

S nem spanyol viasz, de komolyan meghökkentett, hogy vannak nők, akik ugyanúgy működnek, mint mi, férfiak. Ezek szerint Szerelmetesfeleségtársam nem teljesen egyedi példány.

 S hogy vannak olyan puha pöcs pasik (a' la Csernus), akik viselkedésükben voltaképpen nők. (És most nem a Nőkre, gondolok, hanem a nőkre.)

Keressétek, olvassátok, ismerjetek magatokra és a mellettetek levőre!

A könyv szerzője

Napkút, Budapest, 2017, ISBN: 9789632636894

5/5

(2017)