Számomra Dürrenmatt a egyik bizonyítéka annak, hogy nem feltétlenül jó pedagógia a fiatalok számára, hogy az a kötelező, amit maguktól is elolvasnak. Hiába olvastam egész életemben, Dürrenmatt valahogy kimaradt, egészen, amíg a Fizikusok kötelező nem lett. Akkor azonnal beszereztem az Európa Kiadó által kiadott, kétkötetes drámáit. Amit azonnal felfaltam. És ezzel (no, meg Örkénnyel) a groteszk bevonult az életemben. 
Viszont Dürrenmatt regényei, novellái valahogy soha nem győztek meg igazán.

Ennek a szösszenetnek a fülszövege nem fukarkodik: egyenesen az Állatfarmhoz hasonlítja, sőt a párjává emeli. Ígéretnek nem kevés!

A kisregény, vagy novella egy központi bizottság gyűlését írja le. Az el- és kiszólásokból egyértelműen kiderül, hogy az párt által irányított ország elnöke, „A” a nagy sztyeppékről származik. Túl sok országnak nincsenek sztyeppéi. Vagyis elég jól behatárolható, melyik országról is van szó, hol játszódik a történet nélküli történet.

Dürrenmatt 1971-ben írta ezt a szösszenetet. Iparkodom mérlegelni, mennyire volt ez akkoriban bátorságos vagy leleplező erejű. Dürrenmatt svájci. 
Nem azt mondom, hogy a svájciaknak van a legkevesebb félnivalójuk, mert nem: rettegnek egymástól, kicsoda kit, mikor, miért miért jelent fel. De komolyan! Nem akartam elhinni, de amikor ott élő barátos házaspárunk meghívására hosszabban odakint időztünk, egy alkalommal én és Szerelmetesfeleségtársam jót akartunk tenni a távollétükben: nekiálltunk takarítani. Amikor házgazdáink a sétájukról hazatértek, rémülten szóltak ránk, hogy azonnal kapcsoljuk ki a porszívót, meg a vegyük halkabbra a zenét, meg, mert fel fogják őket jelenteni, ez ott divat. 
Azt hittük, hülyéskednek, de elmondták, hogy a svájciak nem azért fegyelmezettek, csendesek és tiszták, mert jó fejek, hanem mert egy alamuszi, rettegő, feljelentgető banda. (Nem sokkal később ugyanezt sikerült egy másik magyar tollából is konstatálnom, aki írt Svájcról egy könyvet.) Szóval volt félnivalója Dürrenmatt-nak, de semmiképpen sem attól, hogy az írása miatt lesz kellemetlensége, csupán attól, ha hétvégén porszívózni akart volna.

Arról, hogy A bukás leleplező erejű lett volna: Bacsó Péter `69-ben megrendezte A tanú-t. Magyarországon. Hruscsov, ugye, 1956-ban mondta el a sztálini önkény leleplező beszédét. Mondjuk Szolzsenyicin lemaradt a Gulág-szigetcsoporttal, mert az csak 1973-ban jelent meg. De Orwell viszont orrhosszal vezet, az Állatfarm `45-ös, az 1984 `49-es. Mondjuk Zamjatyin Mi című könyve `24-es. Koestler Sötétség délbenje 1940-es. Nem folytatom. Ennyiből is kiderül, hogy Dürrenmatt nem dicsekedhet a kommunista diktatúra leleplezésének elsőségével. Ami talán egyedivé teszi A bukás-t, hogy a fent felsoroltakkal szemben az egyetlen, amely nem a kisember látószögéből szemlélteti a diktatúrát, hanem a legnagyobbak egyáltalán nem irreális félelmén keresztül, és egy könyvjelzőnyi könyvön keresztül azonnal bizonyítja is, hogy egyáltalán nem irreális ez a félelem.

Többen szóvá tették az értékelésekben, hogy bizony A-tól P-ig simán eltévedtek a nevekben. Plusz a becenevek. S bizony: valóban követhetetlen. Jegyzetelést meg nem érdemel.

No, most, azt a helyzet, s nekem ez volt legnagyobb szívfájdalmam, hogy ebből a szösszenetnyi kötetből leginkább Dürrenmatt hiányzott. Elsősorban a humora, ami gyakorlatilag egyetlen szituációban, a maga alá vizelő tábornok felháborodásában – miért ne lenne neki joga ott vizelni, ahol csak akar? – villan fel. Egyszer. Mondom: egyszer. 
S elfogadom én, hogy a belviszonyok, függőségek, a kapcsolatok, a hierarchia tisztázása kell a kifutáshoz, de bevallom, hogy az ilyesmi engem mindig fárasztott. Olvasva is, a való életben is. Még Orson Scott Card-ot is hagytam abba emiatt. Csakhogy ennek a könyvnek ez a lényege. Ha ez nincs, nincsen könyv. Így viszont, ugyebár vannak a betűk A-tól P-ig, van a permanens politikai kavarás, függőségek, pengeélen egyensúlyozott viszonyok, meg van a csattanó. Ami számomra annyira nem volt érthető, de lehet, már lankadt a figyelmem és az érdeklődésem.

S végső soron gizdaságnak érzem, hogy Dürrenmatt azt a feltételt szabta Magyarországra jöveteléhez, hogy jelenjen meg itthon ez a könyve. Ő is tudhatta, hogy mikor fog ez megtörténni. 1990-ben történt meg. Dürrenmatt 1990 decemberében halt meg. Hahaha.

A hasonmás című könyv volt, mit Réti Lászlótól először olvastam. Ahogy közhelyesen mondani szokták, megvett kilóra. Kedvenc. Nem csupán azért, mert humoros, meg izgalmas, hanem mert van benne valami nagyon egyedi. Aztán olvastam több Rétit, és mindben az első szerelmet kerestem. Nem találtam meg. De nem volt még Réti könyv, amin unatkoztam volna.

A Rukkolán bukkant fel előttem a könyv. Olyan ismerősforma-érzéssel, hogy ezt valamikor, réges-rég már olvastam, és tetszett. Voltam annyira könyvbuzi már kamaszkoromban is, hogy marhára nem érdekelt, hogy a Pöttyös Könyvek sorában, vagyis egy lányoknak szóló sorozatban jelent meg. (Mondjuk ma volt egy kis önmosoly a dologban, amikor a Happy Kids óvodába menve gyerekekért, mint iskolabuszos, a busz oldalának dőlve, várakozás közben olvastam, és kijött az enyhén cinikus, de egyébként teljesen szimpatikus biztonsági őr: katonasapkás, szakállas, szemüveges, ötvenes pasi, lányregényt olvas: könyvpedofil.) Lecsaptam rá. Nos, nem olvastam régen. Most igen. S hogy tetszett-e? Hááát, nem is tudom.

A stílussal semmi bajom, hozta, amit kellett, azt a jellegzetes hetvenes-nyolcvanas évekbeli kamaszkönyv hangulatot, amiben van egy kis szerelem, van egy kis csatázás, van egy kis önfeláldozás, meg összefogás is. Szimpatikus a két főszereplő, és a kettejük kapcsolatának előbb finom, és utólag ugyan majdnem túlhisztizett, mégis az elfogadhatóság határán levő ábrázolása is kedves, reális. (Egek, mennyit voltam szerelemes, s mennyire hasonlóan szenvedtem. Csak nekem pechem volt, mert csak negyvenévesen találtam meg, azt akit szeret az én lelkem.) S aztán jön a konfliktus, és éppen a könyv erősen a határán lesz annak, hogy túlzássá, idegesítővé legyen az egész.

Mer' azért, hogy egy általános iskolai raj átlássa, hogy egy égetnivaló kölyök, aki lop, erőszakos és kártevő, az valóban a társadalmi környezet áldozta, és összedobják az általa okozott kár ellenértékét, igen, még az is, akit belökött a rózsabokorba, s mire az anyja gyárában a brigád („Milyen brigád?” „Szocialista.”) mégis csak állja a rosszancs által okozott kárra feláldozott hajókirándulásra félretett pízt… És boldogan élnek, amíg meg nem hallnak. Arról nem beszélve, hogy a Bori nevű főhős csimota fél kézzel megoldja nagypapa gondját. Ha már arra jár. Chuck Csimota. Csimota Norris. 

Nem túlzás ez? 

De. Érdeklődésvesztés, de nem teljesen.

De azért még csavarintunk egyet a dolgon: a két főhős majdnem hisztibe fúló kapcsolata egy focimeccs miatt mégsem vesz teljesen pozitív fordulatot, mert apu, illetve a kiccsávó inkább focizni megy, mintsem hogy lerendezze végre, hogy van-e értelme féltékenykednie. A nagyobb baj, hogy anyu, illetve a kiscsaj viszont hintalovazik a pici lelkében két kiccsávó között, mert az egyik kedves, aranyos, segítőkész, ügyes, gyakorlatias, bár nem egy túlságosan árnyalt észkombájn. A másik egy kétbalkezes, szerencsétlenség, aki egy rohadt anyát nem tud kicsavarni, a kiccsajnak kell megtennie, de aki úgy tud hadoválni a művészetről, hogy annak még értelme is van. Vagyis a anyukiccsajnak választania kell a munkásság és az értelmiség között. Anyu választ, jól dönt, de mondom, a focimeccs elnyomja a vallomást.

De stop. Anyukiccsaj össze akarja ám eredetileg gyúrni a két pasast, hogy legyen egy okos, értelmes, figyelmes, kedves, ügyes, gyakorlatias krapekja (nem tudván, hogy ez a típus velem elfogyott :-D ), és miközben teljes szívével a főhőskiskrapekhoz húz, és rohadtul idegesíti az értelmiségi bénázása és nyavalygása, aközben azért kettejük összegyúrásán iparkodna, ha az lehetséges lenne. (Kill Bill: Uma Thruman, figyelem, az igazságszérűm hatása alatt azt találja mondani a kérdésre, miszerint: „Miért keféltél félre?”, hogy: „Neeeeheeem tudom!” [zokogás].)

Szóval kicsit belecsúszik a szekerünk a hurráoptimista cocializmus posványos árkába, ez bizony keserűvé teszi az édes ízt, de mindent összevetve talán mégsem. De.

Van, ugye, az elsődleges jelentés, ami miatt Theodore Dalrymple megírta a könyvét: kellenek az előítéletek, vagyis inkább nincsen olyan, hogy nincsen előítélet! De van egy másodlagos jelentés, ami miatt Theodor Dalrymple megírta a könyvét, és én meg nem tudok rájönni, mi az. Mert ezt a könyvet valami ellen írta, az hétszentség, hiába, lám az előítéleteket dicséri már a címe is.

Mondjuk nekem már a címe is nagyon tetszett. Amikor a reklámokban felszólító módot hallok, veszettül undorodni kezdek: engem ne szólítgassak fel semmire, semmiféle gyártók! Ha jön felszólító mód, már mondom is (bár ez nem túl értelmes dolog): „Nem!” 

Amikor azt hallom, olvasom, hogy valaki objektívan, elfogultság nélkül közelít meg valamit, akkor eszembe jut Hofi: „Amikor azt mondja: »Az az igazság…«, akkor hazudik!” 

Szinte egyáltalán nem hiszek már az objektivitásban. Valahogy úgy tűnik, aki nagyon objektivitásba öltözik, az valamit takargat, és azt a takargatott valamit nevezi objektivitásnak, amit át akar adni. Ezáltal az objektivitás a szubjektivitás pöpec álarca. „Légy objektív, vagyis kutya kötelességedet azt elfogadni, abban hinni, amiben én!” 

Szóval én manapság egyre inkább, egyre büszkébben vallom, hogy nem vagyok objektív már egy csomó mindenbenl szemben: hiszek abban, hogy van egy Isten, nem üres az Ég; ha a politikai hovatartozás szóba kerül, akkor azt mondom, jobboldali vagyok (de nem pártokra gondolok); képtelen vagyok objektívan megítélni a posztmodern irodalmat, mert nem találkoztam még olyannal, ami tetszene (vagy nem ismerem jól a fogalmat); zenei ízlésem leragadt a progresszív rock-nál, és annak perifériájánál, mert bár hallgatok sok mindent, mégis főleg ezt; nőkben azokat szeretem, akiken van hús, gömbölydedek, vagyis akik olyanok, mint Szerelmetesfeleségtársam (bár persze lehetnek másfajtán is szépek); hiszek a házassági hűségben, nem tartom természetesnek a homoszexualitást, sörből a barna a jobb, bár a részemről simán lecserélem narancs- vagy paradicsomlére. És így tovább.

Szóval teljesen egyetértek Theodor Dalrymple-el. Mert nem hiszem, hogy van ember előítélet nélkül. Ha van, akkor sincs: téved vagy hazudik. Pont. Azért hazudik, mert manapság az objektivitás a polkorrekt. De ami polkorrekt, az korántsem biztos, hogy igaz. Sőt! És a kötelező polkorrektség fasizmusától meg feláll a hátamon a szőr. A polkorrekt a ma nácizmusa, csak sokkal szebb ruhába öltözik. Ezt én mondom, nem Dalrymple. Ő pusztán annyit mond, hogy nincs ember előítélet nélkül. Nincs. Mert valamilyen előítélete mindenkinek van.

Vaszary Gábor a harmincas-negyvenes évek sikeres írója volt. Monpti című regénye huszonnyolc nyelven jelent meg, három filmfeldolgozás készült belőle, és Németországban állítólag kétmillió példányt adtak el belőle.

Nem vagyok Vaszary-fan, nem vagyok szakértője sem az írásainak, s nem is olvastam még minden elérhető művét. De az eddig olvasottakból megértettem, mi Vaszary titka: a humor és a szerelem. Mert Vaszary vicces, s mert Vaszary kizárólag a szerelemről ír. Az utóbbiról viccesen is, meg érzelmesen is. Nem áll távol tőle a börleszk-szerű megközelítés, de az érzelgősség sem. Nagyon valószínűnek tartom, hogy ő maga is nagyon szerette a nőket. Sőt, a könyveiből kiderül, az ismeret valós tartalmú sztereotípiákban mutatkozott meg nála.

Szóval Vaszaryt olvasni jó. Mert a szórakozáson kívül egyfajta kordokumentum is. Olyannyira, hogy például ezen a regényen keresztül csudálkoztam rá: arra panaszkodik az egyik szereplő, hogy a lányok manapság, mármint a könyv történésének idején, 1940-ben, tizennégy évesen már nem ártatlanok. Azt gondoltam volna, hogy ez csak manapság igaz, akkor még erőteljesebben álltak az erkölcs bástyái.

De Vaszarynak ezt a könyvét olvasni nem jó. Nem azért, mert ő is olyan, mint Vonnegut, Rejtő vagy Burroughs, hogy mindig ugyanazt a könyvet írja. Mert a fentieknél ez a tény, bár más-más a stílus és a minőség, ez egyáltalán nem jelent problémát, egyiknek sem von le semmit az élvezeti értékből. Alapvetőn Vaszaryra is igaz ez.

Ám a Csak te című regénnyel az a baj, hogy nem tudja eldönteni, mi is akar lenni, és ráadásul aránytalanul nem tudja. Az elejét végigröhögi az ember gyereke, minden oldalra jut valami jó beszólás, riposzt vagy bármi. Aztán ez fogyatkozni kezd, hogy végül meg is szűnjön teljesen, és az egész történet átcsússzon egy érdektelen, idegesítő melodrámába. Valami olyanba, mint amit Aszlányi Károly írt meg a Sok hűhó Emmiért-ben.

Adva van egy szimpatikus, ámde töketlen férfi, akit pillanatnyi szeszélye folytán dróton rángat egy fiatal, szép, de idegesítő hisztérika. Akibe a férfi mindenáron szerelmes. Tán, mert tudjuk, a világot mi mozgatja: a pénz és a női nemi szerv. S ahol a férfi nemi szerv akcióba lép, ott a józan ész megáll. Az emberiség felének, ha nem az egészének ez a tapasztalata. Kinek testközelből, kinek a másik testét figyelve. 

Nos a Csak te valami nagyon hasonló alapszituációval indul, mint Aszlányi regénye. Adva van a harminckilenc éves főhős, aki örökölvén nincsen a mindennapi robot időrablásához kötve, és nem szorul anyu-apu, rokonok anyag támogatására. S mivel pénze van, ráér azzal törődni, ami a legjobban érdekli: a nőkkel. Úton-útfélen szerelmes. Aztán horogra akadva az egyiket, a legszebb nőt a világon el is veszi feleségül. Nagyjából itt vált hangnemet a könyv, és kezd ellaposodni. ((SPOILER: Aztán egy féltékeny férj, hisztis asszony szituációval végképp kiöl az érdeklődést az olvasóból. S amikor a majdnem pendelyes feleség össze-vissza hazudozik, majd a apuci, párdon, a férj mégis visszafogadja, csak közben öt nővel is jól kiszexualizálta magát bosszúból,)), már csak azért olvassa végig az áldozat, az olvasó, mert a könyv legvégén jár.

Persze, lehetne azt mondani, hogy a röhögésen kívül is szólhat, mondhat sok mindent a regény. 
Mert beszélgetünk például a férfi-nő ideálisnak mondható korkülönbségéről. A főhős és a kislány között húsz év különbség van, ami hébehóba tisztességesen elő is jön: mert a lány néha kislány, néha nő. 

Aztán lehetne beszélni arról, hogy ugye, hogy ugye, a vizualizáció és a nemi vágy nem azonos a szerelemmel. Még a pillanatnyi jó érzés sem, hogy momentán jó a másikkal lenni. Meg arról, hogy létezhet-e, működhet-e igazán a nyitott kapcsolat, a nyitott házasság. (Szerintem nem, de nem nyitok vitát. Bakker, hogy más érjen ezzel-azzal a páromhoz, a társamhoz, na nem, ehhez rugalmatlan vagyok. S magamra nézvést is kötelezőnek tartom, hogy csak ő van. Vannak csinos, szép nők, még kívánatosak is rajta kívül, persze, de nekem ő „a” társ, „a” pár, „a” minden. Pont.) 

Aztán lehetne arról beszélni, hogy, lám, a női, a férfi szerepek már 1940-ben is elcsúsztak, a férfiak már akkor sem voltak annyira férfiak, mint kellene lenniük, a nők pedig már akkor mennyire önállóan tevékenykedtek, de ez manapság parttalan vita, sőt már ideológiai is, Ákos is, szegény, hogy megkapta a magáét a szavakból nem értő (fejcsóválás) tömegektől. 

Aztán lehetne arról beszélni, hogy… De nem érdemes. Mert a vége annyi, úgyis, hogy a fehérmájú hisztérika és a töketlen apu megérdemlik egymást a kettejük közötti össznépi kibaszókában.

De a regény ettől még egyenetlen, és voltaképpen amikor komollyá válik, az ember várná, hogy szóljon valamiről, de ilyet igazából nem tesz. Evégett elveszti minden varázsát és jelentőségét.

Helikon, Budapest, 2007, ISBN: 9789632270838

Amikor körbejártunk, hogy egy-egy aláírásra levadásszuk a zenekar tagjait, Papp Gyula szinte meglepődött, amikor odaadtam neki az új cd-t, és aláírás kértem tőle. Miközben összefirkálta az aláírásval a kis füzetet, én megdicsértem a csodálatos koncertet és a teljesítményt, úgy festett, mint aki nem tudja hová tenni az elismerő szavakat. Lehet, ő tudott valamit, amit én nem vettem észre, és valójában egy vacak koncerten voltam? :-) )

S erről eszembe jutott, hogy láttam valami baromi hosszú című könyvet róla/vele. El is ugrottam a könyvtárba érte.

A KÖNY MINT KIADVÁNY

A külső semmi különös. Olyan kis semmilyen. Látszik rajta, hogy nem gyakorlott szakemberek tervezték meg és készítették el, hanem olyan valaki,  akik örülnek, hogy könyvet csinálhatnak. S teszik ezt, vagy önmagáért a könyvért, vagy Papp Gyula kedvéért. 

A címmel már komoly baj van! Utazás a Magyar Rock történelemkönyvében Papp Gyulával. Utazunk Papp Gyulával. Jó, legyünk nagyvonalúak, utazzunk! Hová utazunk vele? A Magyar Rock történelemkönyvében utazunk. Így nagy M-mel, nagy R-rel. Aham... Egy könyvben utazunk! Hogyan lehet utazni valakivel egy könyvben? Aztán kiderül, az is hogy Papp Gyula maga a magyar rock élő történelemkönyve. Vagyis a cím ezek szerint azt jelenti, hogy utazunk Papp Gyulával Papp Gyulában. Káosz!

Ráadásul a könyvből kiderül, hogy bár lineárisan halad az időben, de semmiképpen sem történelmi munka, tehát nem történelemkönyve a magyar rocknak. Simán csak sztorizgatást olvasunk, mintsem történelmi összefoglalót.

Vannak fotók is a könyvben, nem is kevés. Ez érdem. A fotók minősége már korántsem. Ahogy az elhelyezésük is több mint random, indok nélküli és fantáziátlan.

A TARTALOMRÓL

Szerencsére Papp Gyula érdekelt annyira, hogy ne ragadjak le a külcsinnél.

A könyv mintegy interjúkötet. Kérdések nélkül. Papp Gyula mesél. Mert jól tud mesélni. Ezt megtudjuk a bevezetőben a szerzőtől, s megtudjuk a végén a zenészkollégák, barátok véleményeiből is. Az a baj, hogy közben nem annyira.

Ahogy Papp Gyula mesél, azt valószínűleg látni kell. Mert, hogy partiarc, az így írva nem derült ki. Ez valószínűleg nem az ő hibája, hanem a könyvet jegyző Máthé Józsefé. Aki minden bizonnyal iparkodott Papp Gyula szavait mind hitelesebben, csorbítatlanul megőrizni. Csakhogy ami szóban él, simán leírva nem biztosan hat. Ahogy itt sem.

Ezzel együtt érdekes kis könyvecske ez. Nem alapmű, nem kordokumentum, de jó kis sztorizgatás. Papp Gyula őszintének tűnik. Őszintén beszél magáról is, bár nem merül el túlzottan a dolgokban, és őszintén vall a zenész-kollégákkal való viszonyáról is. Őszintének tűnik az is, hogy bár elmondja, mik történtek, nagyon kevés kivétellel mindenkire barátsággal gondol, s a stikliket, gazemberségeket igen nagy empátiával kezeli. Ha nem így van, akkor gyanakodhatunk, hogy itt-ott már túl nagy rúgásokat kapott. Például Schuster Lóránttól.

Őszinte abban is, hogy elárulja, az első, talán legjobb Skorpió tagjai kérlelték Freinreiszt, hogy hadd énekeljen valaki más is, és keressenek egy szövegírót a bandának. Frenreisz kiváló basszugitáros. Énekesnek nem rossz, de nem kiváló. A szövegei, hm, hogyan is legyek nagyon finom: nem teljesen kielégítőek. Mégsem engedte el soha a szövegírást. Ugyanebben a kötetben az interjúkészítő megkérdezi Török Ádámtól s, hogy nem gondolkodott vajon soha egy szövegíró keresésében? Török Ádám mereven elutasítja még a kérdést is. Kár. Mert a probléma ugyanaz mint Frenreisz esetében.

De őszinte Papp Gyula sok-sok éve végleg levedlett alkoholizmusával kapcsolatban is. És azt mondja, le lehet jönni a folyékon szerről. Ő lejött.

Papp Gyula kronologikusan végignézi az életét, mesél erről-arról az együttesről, zenészről, önmagáról. Megtudunk apróságokat a Mini-ről, a Skorpió-ról, a Dinamit-ról, a svéd-magyar Safari-ról, amiben két Abba zenész is játszott (én nem estem hasra attól a lemeztől, de a könyvben mindenki csodálja), a P. Mobil-ról, a Kormorán-ról, a feleségével, Sárdy Barbarával (jé!) alakított együttesről, a színházról, aztán megint P. Mobil, Mini, és ezer más dolog.

Mondom, nem mélyülünk el semmiben. De ahogy haladunk egyre inkább feltűnik, hogy Papp Gyula tényleg tiszteli a pályatársait. Akkor is, ha afférja adódik velük. Tiszteli bennük a zenészt, az embert Hiába vágja őt ki, nagy eséllyel MIÉP-essége miatt Zorán az együtteséből, hiába vannak afférjai Németh Gáborral a Dinamit újraindulásával kapcsolatban, mégis tisztelettel beszél róluk. Még Erdős doktorról is van egy-két jó szava! Ez már szinte gyanús! :-)

Szóval végső soron olvasmányos könyvecske ez. Nem üt nagyot, nem gondolkodtat el, de Papp Gyula szimpatikus lesz tőle. De az is lehet, hogy ebben nagy szerepe van annak a pár perces találkozásnak, Budakalászon, és annak a csudálatos billentyűjátéknak, amit a találkozás előtt hallottam. Nem tudom. Mindenesetre nem bántam meg, hogy elbattyogtam a könyvtárba a könyvért. Még kíváncsi is lettem néhány általam nem ismert lemezre, például a Papp Gyula és a Prédikátorokra.

*http://passzio.hu/modules.php?name=News&file=article&sid=38371

Az úgy volt Vonnegut-tal, hogy először a két, Réber László által illusztrált könyve, a Mesterlövész és a Börleszk került a kezembe. Valamiért azt hittem, olyan Wodehouse-os lesz. Hát nagyon nem az, és ez akkor, úgy a kilencvenes évek legelején, nekem csalódás volt. Oda is ajándékoztam mindkettőt Lontai Laci kollégámnak, aki örült neki, mint majom a farkának. Én meg egy-két évvel később már vertem a fejem a falba, mert azok a kiadások nagyjából beszerezhetetlenek voltak. S mert közben helyre tettem magamban Vonnegut-ot. S aztán nagy ráismerés volt, amikor Svájcba szakadt, egykori barátommal Ofival felvettük újra, vagy sok év után a kapcsolatot, és egykori közös hitünkről beszélgetve, a maga gunyoros módján elkezdte emlegetni a bokononisták szertartásait, talpak összeérintését, a karaszokat, miegymást. Szóval nem csupán a közös múltról, a közös szimpátiáról, hanem a közös olvasmányélményekről is szó volt.

Addigra nekem nagyjából „megvolt ” az addig megjelent Vonnegut-összes. Először megtanultam, hogy Vonnegut más. Minden és semmi. Szépirodalom is, sci-fi is, humoros irodalom is, társadalomkritika is, önéletrajz is, de nem a szokványos szépirodalom, semmiképpen nem sci-fi, a humor nem öncélú, sőt, úgy társadalomkritika, hogy közben szeret minden díszletet, amiben él, nosztalgikus, de mégis távolságtartó a fiatalkora Amerikájával. Egyedül a háborút és az erőszakot utasítja el eredendően. Ha valamilyen izmust kell ráhúzni, akkor humanista. De néha az emberekkel, illetve a hülyeségükkel is tele van a töke. Vonnegut leginkább Vonnegut.

Szóval akkoriban olvastam az Éj anyánk-at is. Nem tett rém mélyebb benyomást. Akkoriban még nem volt akkora dömping a második világháború, holokauszt-témában, mint manapság, de azért már akkor is minden bokor alatt lehetett találni valamit, ami nem engedi feledtetni egy pillanatra sem a kérdést. Mintha a második világháborún kívül nem is történt volna semmi igazán lényeges a történelemben. De mondom, amikor én találkoztam Howard Campbell történetével, még nem sokalltam ettől a témától.

Mára igen. Sőt, már ingerültté tesz. Utálom a kisajátítást. Visszataszító, ahogyan a győztesek írják a történelmet, és visszataszító a pozitív diszkrimináció is, még akkor is, ha a szenvedésről van szó. 

És itt jön a csavar!

A napokban vettem kezembe Vonnegut magyarul megjelent életrajzát, és arról meg eszembe jutott, meg kellene néznem, milyen Vonnegut-könyvekből csináltak filmeket. Például az Éj anyánk-ból. A YouTube-on leltem egy Puzsér-értékelést, ami kíváncsivá tett. Levadásztam a filmet, megnéztük Szerelmetesfeleségtársammal. Nick Nolte játssza Campbell-t. Nagyon ügyesen Campbell. Sőt, nagyon ügyesen Vonnegut. Ez akkor jön le igazán, amikor egy jelenetben Vonnegut szembe jön az utcán Campbell/Nolte-val. 

A film viszont kíváncsivá tett a már olvasott, de teljesen elfelejtett könyvre. S lőn. Elolvastán meg jött a csudálkozás, hogy még nem értékeltem.

Szóval: az alapsztori ismert. Norman Campell amerikai állampolgár a második világháború idején Berlinben él. Beszervezik, hírszerző lesz, de maga sem tudja, pontosan milyen híreket áramoltat ki antiszemita, uszító beszédeiben elrejtett kis hangsúlyokkal, köhécselésekkel, egyebekkel. A beszédei viszont élnek, nagyon sokaknak megadják a tömör ideológiai tartalmat, a kapaszkodót, hogy van értelme és célja Németország háborújának. Még a saját apósa is azt mondja, amikor kezdte elhagyni a hite, és úgy érezte, mégis csak Németország tébolyodott meg, akkor mindig Campbell szavaiba, rádiós adásaiba kapaszkodott. Maga Eichmann úgy fogalmaz, hogy nem ragaszkodik a hatmilliós számhoz*, egy részt szívesen átenged Campbell-nek.

A háború után Campbell az Egyesült Államokban él, egy idő után szabadon, a saját nevén. Amíg be nem indul körülötte az őrület, és amíg el nem jut egy izraeli bíróságra. Campbell-nek ugyanis senki nem akarja elhinni, hogy kém volt, hogy az egész, háború alatti tevékenysége egy bődületes kamu. Nincs ugyanis, aki ezt bizonyítaná. A titkosszolgálat előre megmondta, hogy tagadni fognak mindent, mert a trükk jól jöhet még egy következő háborúban.

És Campbell rájön, hogy senkiben sem bízhat. De tényleg senkiben. A felesége meghalt a háborúban. Hogy ki a barát és ki az ellenség, igen hamar viszonylagossá és illékonnyá válik. Illetve de, mégis van, aki Campbell számíthat: az egyesült Államokban tevékenykedő idős nácik szervezetében és annak elnökében, akit feltétel nélkül tiszteli és védi Campbell-t. Róka fogta csuka, elfogy a tér, elfogy a levegő, elfogynak a kérdések, de főleg a célok. Ha már semmi helye a bizalomnak, illetve ha ha bízni csak az őrületben lehet.

– Aha, és tulajdonképpen miről szólt a film? – kérdezte Szerelmetesfeleségtársam. 

Nem tudtam azonnal válaszolni neki. Azt tudom, miről nem: nem a holokausztról és nem a második világháborúról. Szerintem leginkább a célokról és az eszközökről. Meg az eszközzé válásról és a lelkiismeretről. Meg arról, a politika, a hatalom kezében mennyire lehet eszköz egy ember. Arról, mikor kell nemet mondani. A bevezető egy mondatáról: „azok vagyunk, amiknek kiadjuk magunkat, így hát vigyáznunk kell, minek adjuk ki magunkat.” Vagyis arról, hogy van-e olyan cél, o olyan eszme, ami megéri, hogy az egyén az érdekében elveszítse a saját életét. Nem, nem elveszítse, hanem: feladja, másnak maszkírozza, elhazudja.

Emlékeim szerint ez Vonnegut leglineárisabb, legkönnyebben követhető regénye. Nem válik kárára. De van is némi hiányérzet emiatt a Vonnegut-fan embergyerekében. Meg hiányzik a márkavonássá érett gunyorosság. Ez talán egy jelenetben köszön vissza vérvaskosan: amikor megjelenik a színen a fekete bőrű náci, aki a japánok segítségével irtaná a kínaiakat, miközben utálja bőrszín alapján való megkülönböztetést, és ennek érdekében a kínaik nem színes bőrűek. Bravúros!

Szóval jó kis regényke ez, továbbra is, második olvasásra is.

*Most azon ne vitatkozzunk, hogy mennyi az annyi, mert nyilvánosan úgy sem szabad, s a számokon csak a Jad Vasem változtathat (de hazánkban még csak azt sem veszik alapul, pedig egész más, mint a rendszeresen hangoztatott).

Bár nem hiszek a véletlenekben, se pro, se kontra, de ezzel a kötetecskével véletlenül találkoztam a Pók utcai könyvmegállóban. Görgey Gábor neve mondott valamit, de olvasni még nem olvastam tőle semmit. A kötet címadó komédiájának (?) címe mondott valamit, de konkrét ismeretem semmi nem volt róla, nem láttam, nem hallottam (ott sem voltam). 

Ráadásul a felére zsugorodott élettércsökkenéssel immár meggondolom, mennyi könyvet viszek haza, illetve miket tartok meg. 

Na, beleolvastam, ez jött velem. 
Beleolvastam, és a kezemben maradt, igaz, voltképpen csak az első két, bár a kötet döntő részét kitevő két drámát olvastam el, a maradék három egyszerűen nem olvastatta magát. Tehát ez amolyan kis félértékelés (és nem felértékelés).

Komámasszony, hol a stukker? 

Zárt térben több ember, egy meg nem magyarázott, de végső soron magyarázatot sem igénylő szituációban. Az alvilági figura, a méltóságos úr, a paraszt, az értelmiségi és a köpönyegforgató vannak a zárt térben, és felváltva tartják sakkban egy pisztollyal a többieket. A remény csak a darab legelején kezd feltápászkodni, amikor a fegyver a méltóságos úrhoz kerül, de onnan már sejthető, hogy senki sem kivétel, mindenki a maga céljait iparkodik érvényesíteni a hozzá került hatalom által. 

Van kiút a zárt térből, egy nagy kapu, a kulcsa ott lóg a falon, mindenki ácsingózik utána, amikor éppen nem nála van a hatalom, de amikor lehetőség lenne, amikor végre szabadulhatnának, senki sem mozdul, visszatáncolnak a sakkban-tartós alapszituációba. 

Közben pedig mosolygunk, elképedünk, cöccögünk folyamatosan. Mert Görgey nagyon ütős darabot írt a hatalomról, a politikai, gazdasági érdekről, a kisszerűségről és a bosszúról. S mert nagyon plasztikus metaforáját olvashatjuk a szabadság elutasításának, a rossz is jobb, mint a bizonytalan jó-alapvetés megvalósulásának. 
S minden metaforikusságuk ellenére élnek a szereplők, jellemek, illetve jellemük a tökéletes jellemtelenség, a bosszú és az eszmei megkövesedés különböző megközelítésében, de azonos fázisában. 
Pazar, nagyon szerettem!

Rokokó háború 

A kérdés újra a hatalom, de most nagyjából egy diktatúra fenntartójának és egyszemélyes ellenzékének szemüvegén keresztül. Az Elnök a katonái által háborút folytat, amely, mint egy haditanácsból kiderül, egyértelműen területszerző, gazdasági érdekekért folytatott háború. A hátországban a háború közben is „Pax!¨ a kötelező köszöntés, és éltetni kell az Elnök tartalmatlan, ostoba, klisé beszédeit, örülni kell a háborúnak, miközben az Elnökön és szűk körén kívül senki nem tudja, miért is vívják, de a hölgyek hihetetlen szorgalommal kötik az érmelegítőket a dzsungelben harcoló hős fiaknak. 

Az Elnök ellenzéke pedig, a Professzor, aki gyerekkorában játszótársa volt az Elnöknek, kiderül, előjogokkal bír a többi ellenzékivel szemben. A többi ellenzéki a Professzor lányának, a Lánynak a vőlegénye, a Fiú. Akinek, hiába is vallja ugyanazokat az eszméket, mint a Professzor, kötelező hordania a parókát, pedig utálja. S azt, hogy a Lány hozzámehet-e a Fiúhoz, az Elnök mondja meg a Professzornak, aki hazudik a saját lányának. Az már csak hab a tortán, hogy az elnök hős fia, a Katona, a Nemzet Hőse végső soron egy elmeháborodott vadbarom, akit a civilizált hátországból mielőbb visszaküldendő a frontra, mert a végén még kiírtja a hátországot. 

Arról nem beszélve, hogy az Elnök konyháján hétről-hétre magasabb a zsírszámla, és ez már több a soknál, ezt hamar beláthatjuk! Miközben az Elnök is tudja, hogy a margarin jót tesz az agyi ereknek… Mit is írtam utoljára? 
Mert minden felesleges, olyan, mint a lepkefing a tavaszi szélben, elszáll, súlytalan, következmények nélküli. Csak mint manapság. S aki odalent van, ugyan már! S aki ellenzéki, az is kiváltságos, ha megfelelő szinten ellenzéki. De semmi nem az, aminek látszik, és semmi nem azt jelenti, amit jelent. 

Mondom, csak mint manapság. Csak mint mindig. Mert Elnök, Katona, Professzor mindig volt, mindig lesz. S aki valóban él, mint a Lány és a Fiú, az esélytelen arra, hogy igazán élete legyen, nem él, csak éldegél, csak vergődik a létezésben. 

Bár az utóbbi valójában mindenki másról elmondható, egytől-egyig. 
Feltupírozott paróka van az egész világon. Mintha még élhető lenne, mintha lennének eszmék, mintha lenne cél, s mintha lehetne ilyen szisztémában élete bárkinek, bárminek is.

* 

Nem tudom, Görgeynek mennyire általános mondanivalója a hatalom kérdése. De érdekel, hogy mennyire. És éppen, mert ez a két dráma, tragikomédia nagyon ütősre sikeredett, a maradék három, terjedelmében szösszenet, már egyáltalán nem kötött le, nem is keltett bennem érdeklődést. Mazochista pedig nem vagyok, s ötvenen túl már nem vagyok hajlandó magam választotta olvasmányt kötelességből olvasni. De ez a két mulatságos, szívszorító, groteszk komédia, ez igen! És senki nem olvasta a Moly-on?

Az úgy van, köztem és Arthur C. Clarke között, hogy voltaképpen 
a) nem olvastam még olyan ACC-könyvet, ami olyat ütött volna, mint egy lengő boxzsák, 
b) olvastam már olyan ACC-könyve, amely annyira hidegen hagyott, mintha egy tarka szuka-kutya vallana szerelmet, 
c) több ACC-könyv, amit olvastam, valahogy bennem maradt, akkor is, ha igaz volt rá a a) pont, mert volt benne valami, amit még utólag sem tudtam magamnak megmagyarázni.

Egyértelműen a c) ponthoz tartozik a 2001 űrodesszeia és a Randevú a Rámával, amikből a lokális, pillanatnyi történéseket értettem ugyan, de a Nagy Egészet soha nem tudtam felfogni. Ám meglepő módon soha nem volt olyan érzésem, na, jó, Kubrick filmje láttán tizenvalahány évesen de, hogy valami lila maszlagot látok. Mindig éreztem, hogy van itt valami, csak nekem nem áll össze a kép, magamra vessek.

A város és a csillagok hasonló kategória. Nem vágott földhöz, nem nyűgözött le, de még csak nem is „szippantott be” (nem tudom miért, de ettől a kifejezéstől égnek áll a mindenem a szőr, csak éppen ott nem). Voltaképpen egy darabig le sem kötött igazán. Mégsem tettem le, annak ellenére többször deklaráltam, tök simán megteszem ezt bármilyen könyvvel. (S ezzel meg azt deklarálom, hogy végleg leszámoltam a sznobizmussal.*) Nem tettem le, mert ott van benne, ebben is az a valami. Arthur C. Valami Clark. Bár kétségtelen, hogy ez a könyv sokkal-sokkal lineárisabb, értelmezhetőbb, mint a másik kettő.

S ami ezzel kapcsolatban nagy különbség, ez a valami, most mert nem erőltette rám magát, csak azért is fejtsem meg, elemezgessem, komolyan vessek össze jelenkort ACC-vel, allegóriát szálazzak, metaforát bontogassak, s miegymás. Voltak gondolataim olvasás közben, de nem izzadtam vért, hogy megértsem ACC szándékát a könyvvel. Pusztán csak élveztem az olvasást. De hogy egészen őszinte legyek, azt sem úgy, ahogyan az ember belecsobban egy megfelelő méretű kád kellemesen forró, fürdősótól illatos vizébe, hanem csak olyan őszi napsütés-élvezettel, tudod, a parkban, alkonyi órán egy kis padon. Ha érted, mire gondolok.

Mert lehet itt gondolni, kélek szépen, persze a gondosan felépített művilágok életképtelenségére, a Felsőbb Bölcsesség által félrevezetett tömegek öntudatlanságára, életnélküliségére, a mátrixra, amiben élünk, aztán lehet gondolni a vallás feleslegességére (szerintem nem az, nem felesleges, de nem feledjük, ACC a sci-fi nagy veteránja, annak a kornak a gyermeke, amelyik még vakon hit abban, hogy a tudomány mindent megold; ebből mára csak az maradt, hogy a tudomány felsőbbrendűbb, mit a vallás, ha másért nem, mert csak, de ebbe most nem megyek bele). Gondolni lehet a másság elfogadására, pedig az akkor még nem volt ennyire hangsúlyos, mint észszerűtlen, önfeladó, önvédelemre egyre képtelenebb liberális napjainkban. Gondolni lehet arra, hogy „aki tehát azt gondolja, hogy áll, vigyázzon, hogy el ne essék!” (1Kor 10:12)**, és ez vonatkozik bárkire, bármilyen hatalomra, ami ebben a regényben, ugye, ((SPOILER: a terjeszkedő emberiség, akit simán hazazavarnak a Támadók, és akik fülüket-farkukat behúzva bezárkóznak a Földre, legalábbis sokáig így gondoljuk.)) Aztán akár aktualizálhatjuk is a történetet (na, ez nem lesz polkorrekt!), mert, ugye, van itt az ((SPOILER: a bazi nagy Fekete Szellemiség, a gonosz fekete hatalom, amelyiket időlegesen sikerült ugyan pángalaktikus összefogással bezárni valahová, de mindenki tudja, hogy lesz jaj, ha mégis kiszabadul; az emberiség ennek ellenére bezárkózik a Földre, és homokba dugja a fejét, és inkább tudomást sem vesz róla, tudatosan elfelejti a veszélyt. Nekem ez nagyon ismerős!)) Lehet szó még arról, hogy csak összefogással lehet túlélni, egy nemzet, náció sem állhat meg önmagában, szüksége van a másikra, stb., stb. Meg arra is, hogy hiába nézünk fel magunkra, mindig lesz jobb, több nálunk. 
Nem folytatom, lehet egy csomó mindenre gondolni. Elindulhat az asszociáció ezerrel, mindenfelé. Csak nem tudom, érdemes-e, mert még úgy járhatunk, mint ahogy az városi legenda állítja Aranyról, aki egy verse magyarázatához azt a megjegyzést fűzte, hogy: „Gondolta a fene!”***

Tehát a marad a tény: A város és a csillagok jó kis könyv, valószínűleg nem formál jellemet és életet, de olvastatja magát, van benne fantázia és minket, olvasókat meg érdekel, micsuda is történik Alvin-nel (mókusok nélkül, és nem Orson Scott Card által fogalmazva). S mondjátok meg, feleim, úgy igazán, kell ennél több?

* Mondjuk. 
** Magyar Bibliatársulat új fordítású Bibliája 
*** http://www.urbanlegends.hu/2015/04/gondolta-a-fene-mond…

Tizenhat-tizenhét éves lehettem, amikor Aronson klasszikus könyve, A társas lény a kezembe akadt. Szerintem az első magyar kiadása lehetett… Nem, megnéztem a kiadásokat, az 1987-es kiadás volt, tehát már idősebb voltam, húsz éves.

Letaglózott, felemelt a könyv, úgy faltam, mint egy kalandregényt vagy egy jó krimit. 

Az első adandó alkalommal, amikor átugrottam országos barátomhoz, Pipihez Óbudára (mert akkor én már sajnos nem laktam ott, kettedik számú nevelőanyám munkahelyi tartozása miatt lakást kellett cserélnünk), és nagyon lelkesen elujjongtam, micsoda kincset leltem, mennyire érdekes, amiről Aronson ír. Pipi elvette tőlem a könyvet, belelapozott, itt-ott beleolvasott, majd kétkedő arccal nézett rám. 
– És ez téged komolyan érdekel? Én nem értem, de nem is fogom soha megérteni! 
Ő tartotta magát ehhez. Negyvenhét éves volt, amikor meghalt. Ő tehetett róla. De az Aronson-t valóban nem olvasta el soha, tehát valóban soha nem értette meg. Így nem is vette hasznát. 

Aronson, bár könyve a szociálpszichológia dicsőítése továbbra is, most memoár-irodalom, önéletrajz, szépirodalom. Érdekes, kedves írás. Aronson nem sminkeli sem a múltját, a családját, a személyeket, sem önmagát, a tetteit, az érzéseit, sem a cselekedeteit. A tényeket tényekként kezeli a helyükön, nem von le belőlük messzemenő következtetéseket: zsidó, munkás család, rossz anyagi körülmények, közepes képességek, stb. 
Viszonylag részletesen bemutatja a családját, édesanyját, édesapját, a gyerekkorát, a nyomorukat, a szülei kapcsolatát, a saját személyes vergődését a bátyja árnyékában. Aronson jól ír. Annyira jól, hogy leköt a gyerekkorának az olvasása. S ez nagy dolog! Nagy, mert lássuk be, minden embernek az egyik legkedvesebb témája a saját gyerek-, kamaszkora, az iskolák, az első szerelmek, a bandázások, a szellemi eszmélés ideje. De azt sem nehéz belátni, ha egy híres ember életéről olvasok, bizony ez érdekel legkevésbé. Egy Freddie Mercury életrajzban a Queen megalapításáig nagyjából minden érdektelen. Ugye, hogy ugye? S Aronson eléri, mondom, hogy érdekel a gyerekkora! Érdekel az ifjúkora. Érdekel az egész élete. Érdekelnek a barátságai, a munkatársi kapcsolatai, a szellemi fejlődése, a fel- és ráismerései, érdekel a szociálpszichológia egyik legnagyobb alakjának a fejlődése.

Aztán valahol, úgy az élete derekán tartunk, bicsaklik a stílus. Megértem én, hogy a számára nagyon fontosak a kísérletek, amiket kitalált, levezényelt, végrehajtott, de ebben az amúgy kellemes vastagságú könyvben túl nagy szerepet kapnak. Érdekesek, izgalmasak, de az nem áll össze teljesen, hogyan kapcsolódnak szervesen Aronson saját életéhez. Félreértés ne essék: amikor például egy rasszistának tartott vendégprofesszort hív meg előadást tartani, és apró lázadás tör ki ellene, amelyet szerencsére nagyon bölcs szavakkal sikerül megfékeznie, nos ezek a történetek kapcsolódnak az életrajzhoz. Az, amikor az egyetem hallgatóit próbálja egy szociálpszichológiás trükkel rávenni, hogy húzzanak már kotont az életük védelme érdekében, mert bár nem annyira jó kotonban szeretkezni, de sokkal jobb, mint AIDS-ben elpusztulni. De van néhány olyan kísérlet, amelynek részletes leírása nekem a levegőben lógott, és nem kapcsolódott szervesen az életrajzához. 
Belátom: az élete teljes mértékben a szociálpszichológiáról és a családjáról szólt. S ugye, tudjuk, hogy egy boldog családról nagyon nehéz írni. Akkor marad a munkája. S ez kellett feloldania valahogy. Na, nem is sikerült.

De végső soron egy nagyon érdekes ember érdekes életének leírását olvashatjuk. S bár néha sugallja a frankót, még sincsen Coelho-érzésünk, meg az sem, hogy sumákolna, amikor például az utolsó oldalon Jason tizennégy éves korának bölcsességét megosztja velünk: ne legyenek a hullámvasúton kedvenc szakaszaid, mert akkor a többi csak szükséges rossz, nem fogod élvezni, mert csak a kedvenc szakaszra koncentrálsz. Jason ezzel, mondja Elliot, megadja az élet legfontosabb metaforáját. S tényleg!

Aronson úgy főhőse a saját életének, hogy nem kell imaszőnyeget borítanunk a lába elé, nem kell egy tökéletességgel izolált steril, tömör szürkeállománynak látnunk. Egy csetlő-botló, de tudni, tanulni akaró ember, egy néha töprengő, döntéseiben bizonytalan férfi áll előttünk, aki alapvetően úgy működik, hogy szereti, szeretni akarja a családját, szereti a munkáját, és közben élvezi azt, hogy él. S megpróbálja abban a gyötrelmes kínban is megtalálni a jót, hogy megvakult.

P. S.: Azon gondolkodom, hogy milyen szívesen beszélgetnék Aronson-nal egy ismerősömről, akit, ilyet még nem láttál, nem lehet sem pozitívan, sem negatívan motiválni. S akit nagy ívben elkerül a kognitív disszonancia alapfeltevése, miszerint mindenki a pozitív énképre törekszik; ugyanis ő nem törekszik pozitív énképre, pont letojja, egy dolog érdekli csak: a pillanatnyi, azonnali kielégülés. S ezáltal semmiféle erkölcsi aggálya nincsen a céljai elérése érdekében. 

Kedves Elliot, egy sört a sarki kocsmában? 
Azt mondja, keressem meg A társas lény-t a polcomon, és lapozgassam újra? Sajnálom, hogy a személyes találkozás elmarad, de köszönöm!

Nagyon-nagyon-nagyon-nagyon dühös vagyok ennek a könyvnek a tervezőjére és a kiadójára! Csináltak egy csuda izgalmas, érdekes de formailag tökéletesen OLVASHATATLAN könyvet.

Nem a szerző tehet róla, hogy olvashatatlan. A tartalma nem tudom milyen, pedig veszettül kíváncsi voltam rá. Lettem volna rá. Nézzék csak a fülszövegét, csuda ínycsiklandó!

Lemértem a könyvet, de most sajnos nem találom a cetlit, ezért csak az emlékeimre tudok hagyatkozni (könyvtári példány volt, visszavittem olvasatlanul), bocsánat, ha pontatlan leszek, de tutira nem nagyságrendet tévedek. 
Lássuk: puha borítós, vagyis nincs tartása. Ha kinyitom 64 cm széles a két oldal! Vagyis sem egy kézben, sem két kézben nem tartható, utazás közben nincs annyi hely, wc-re nem vihető, mert lenyaklik, mindenképpen asztal szükséges neki, vagyis felejtős az ágyban, fotelban olvasás is. De asztalon is kényelmetlen olvasni, mert túl széles, és nagyon magas a kiadvány. A magassága is harminc centi körül volt. Az impozáns képanyag mellett nagyon sok a folyószöveg, vagyis az album méretű könyv, mondom, egyszerűen olvashatatlan.

Gratuláció a kiadónak, ezzel minden bizonnyal elérte, hogy ember ne legyen, aki ezt elolvassa! Nagyon-nagyon sajnálom a szerzőt! És magamat is, hogy egy idióta tipográfiai löket végett megfosztattam a könyv tartalmától. Fú, mondom, nagyon dühös vagyok!

0/5 

(2017)

Kamaszkorom óta, ami azért már elég régen volt, kerestem, kutattam a magyar beat, pop, rock történetének hanghordozóit, írott nyomait. Kezdetben csak csurrant-cseppent a dolog, de azért akadtak nyalánkságok! Ugyan ki emlékszik még arra, hogy beszerezhetetlen volt valami lemez? Ki érti manapság, hogy milyen volt akkor rábukkanni az LGT első két lemezére, az Omega alumínium lemezborítós, első Presser nélküli élő lemezére, a Kex kislemezére? Mit jelenthetett, ma, a torrent és a streamelés korszakában? Mára ez teljesen érthetetlen.

Ahogy az is, hogy egykor megjelent rocktörténeti könyvek mennyire kuriózumnak számítottak! Kincs volt, amikor egy antikváriumban váratlanul rábukkantam Miklós Tibor számomra addig ismeretlen interjúkötetére. Felfaltam. Hihetetletn likakat foltozott be, és veszett kíváncsiságot keltett addig nem ismert zenék felé.

Amikor ebbe, az értékelésem alanyát képező kötetbe belelapoztam, azonnal a fenti, Miklós Tibor kötet jutott eszembe. Okos, értelmes interjúk olvashatók, és bizony néha-néha jókat röhögtem. Aztán amikor belegondoltam, hogy egy csomó mindennek közönségként részese voltam (Fekete Bárányok koncert, Rolls az Ifiparkban, LGT-Mini a Tabánban, stb., stb.), s már az is mikor volt, egek, nos, akkor volt, hogy letettem a könyvet, és méláztam egy kicsit. A könyv csupa öreg emberrel készített interjúkat tartalmaz. Olyan öreg emberekkel, akik hatalmas dolgokat tettek le a magyar rock asztalára, akik, mi is szokott lenni a szakszó, igen, megkerülhetetlenek, ha a magyar rockzenéről van szó. S akik roppant jó zenéket csináltak, akiknek a zenéit nagyjából likasra hallgattam.

Kicsit büszke is vagyok magamra, mert találtam egy-két olyan véleményt, ami megegyezett az enyémmel, holott nem értek a zenéhez, csak hallgatom. Ilyen érdekesség volt, amikor Kóbor Mecky lefikázta a XI. lemezüket, amit soha nem szerettem, mert egyáltalán nem Omegás a rengeteg szinti, a szólógitár, basszusgitár és a dobok hiánya és valahogy xarul van keverve az egész. Mecky azzal fikázta a saját lemezüket, hogy túl sok az elektronika, nincs basszus, nincs dob és vacakul lett keverve. Ja és nem érezte magáénak, Omegásnak „Az arc” című lemezt sem (én sem). S ahogy én úgy éreztem, a „Babylon” egy összecsapott lemez, úgy Mecky azt mondta, nem voltak ötletek, nem voltak kidolgozva a számok. 

Aztán: Szörényi Levente az állítja, hogy ha a Jelenkor című Fonográf lemez lett volna az első lemezük, akkor talán egészen más úton indulnak el, és máshová jutnak. A Jelenkor-t nem tudom megunni, máig hallgatom az egészet, és mindig is az volt a véleményem, kár, hogy nem csak ilyen lemezeket csináltak, és kár, hogy pont ennél hagyták abba! 
Szóval így valahogy...

Tény, hogy nagyon szűk a keresztmetszet, nagyon-nagyon sokan kimaradtak, akik megérdemelnék, hogy interjú-alanyok legyenek. Ahogyan az is tény, hogy mind a riporterek, mind az interjúalanyok nagyon őszintének tűnnek. Néha megdöbbentően annak. Emberek beszélgetnek emberekkel. S ettől él a kötet.

Részemről nagyon köszönöm!

Háááát…

Véghelyi Balázs hatalmas fába vágta a fejszéjét. Olyan hatalmasba, hogy bele is csorbult az eszköz.

Kíváncsi voltam, mi lesz a koncepciója, amikor a magyar könnyűzene (de utálom ezt a szót) szövegeit elemző könyvet ír. A koncepció egyértelműen az lett, hogy nem elemzi a szövegeket, csak megemlíti őket, miközben végigfutunk a magyar beat, pop, rock,stb. történetén.

A baj csak az, hogy ennek a végigfutásnak túl sok értelme nincsen. Elsősorban azért, mert a végigfutás nagyban támaszkodik Sebők János és Jávorszkí Béla Magyarock című könyveire, csak azokban sokkal részletesebben találjuk meg mindazt, amit itt olvasunk. S annak a két kötetnek valóban a magyar rock történetének a bemutatása a célja. De a fenti két köteten túl született már számtalan történeti és interjú-kötet, monográfia, amelyben a történések megtalálhatók. 

A fő baj az, hogy ebben a könyvben, a Zene nélkül-ben a szerző a történéseken túl a szövegeket valóban pusztán megemlíti. Holott ebben a kötetben azokon lenne a hangsúly. Van néhány előadó, ainél hosszasabban elidőz, de a hosszas is maximum két oldalt jelent. S egyértelmű, számára kik a szívcsücskök. Ami nem lenne baj, de akkor róluk kellene könyvet írnia: Zene nélkül az ezredfordulón. S akkor ott elmélyedhetnénk ezeknek az előadóknak a szövegeiben. Nem is lenne az baj, sőt!

De így, hogy az Illés történetéről viszonylag sok mindent megtudunk, csak éppen Bródy szövegeiről alig valamit (jó, legalább a Ha én rózsa volnék megjelenik), vagy Dusán szövegeiről szinte semmit, Horváth Attila mintegy sehol, de hogy Hobó szinte totál kimarad, és a Vadászat is jóformán széljegyzet… S ezt nem azért mondom, mert nekem meg ők a szívcsücskök, hanem azért, mert a témához képest ijesztően nagy a lépték, amit Véghelyi Balázs alkalmaz, és a végtermék válik méltatlanná a választott témához.

Szóval nem kellett volna ennyi történet. Mert a lóápolásnál nem a lovak nemesítéséről, evolúciójáról (amiben nem is hiszek) beszélek, hanem a lóápolásról. Hm, stimmt? Az egyetlen, aki méltó mennyiségű oldalt kapott, az Seres Rezső. Aki nem írt szöveget (illetve de, ám azt a kutya sem ismeri), hanem zongorált és énekelt. Vagyis szükség lenne erre a könyvre, de nem így. Sok is, meg rettentő kevés is ebben a formában. Mert ezek így nem fejezetek, hanem széljegyzetek a magyar dalszövegírás történetéből.

Szóval valami van, de nagyon nem az igazi.* Sokat akart a farka, de nem bírta a szarka.

* Azt azért köszönöm, hogy Lovasi András szövegeire felhívta a figyelmem! Ez eddig valahogy, hihető vagy sem, de soha nem került számomra a fókuszba. De azért is fintorgok: ha nem szeretné igazán Lovasi szövegeit, nem jutott volna rájuk ennyi oldal, és nem tudta felhívni a figyelmemet rájuk.

Mára már unalomig ismert urban-legenda, hogy mohapapa nem szereti Stephen King-et. Az is közismert, hogy valami pszichés vagy genetikus hibája miatt mégis, unos-untalan próbálkozik vele, inkább több mint kevesebb sikerrel, mert jobbára az derül ki, hogy SK mindent összevetve, annak ellenére, hogy tuti pszichiátriai eset, mégis csak jó író. Mohapapa erre azzal szokott önmagával szemben védekezni, hogy persze, SK írni tud, a hangulatteremtése zsírpöpec, de valahogy mindig elszúrja a sztorikat: logikai hibái vannak, vagy túlzásokba esik, vagy pusztán gusztustalan. Nos, Mohapapa boldog lehet: ez a könyv vacak.

Vacak, mert vérbeli SK: van ötlet, van hangulat, de az ötlethez képest marha hosszú, erőltetett és érdektelen. Viszont kellőn beteg, belátom.

Az ncore-on olvastam, hogy filmet csinálnak belőle. Volt egy trailer-e* is, amit a pc-n néztem meg, némafilmként, mert így költözés után sehol nem találom az 5.1-es hangrendszer nyüves kábelét, a laptopot meg nem volt kedvem emiatt bekapcsolni. Nos a trailer piszok jól sikerült! Kb. két-három percben elmondja a filmet. A film meg a könyvet. A baj az, hogy tényleg elmondja. Mert sokkal több a könyvben sincs. A trailer megnézése viszont akkora kíváncsiságot ébresztett bennem, hogy azonnal az ágy mögötti könyvespolc elé kuporodtam. Az alsó polcra tettem a SK könyveket, s tudtam, hogy a Bilincsben** ott van valahol. Ott volt.

Nos, az érdeklődésem úgy az egyszázötvenedik oldalig tartott. Addigra kiteljesedik mindaz, amit a fülszöveg és a trailer elmond. Illetve a trailer már sokkal előbb. Gondolta is Mohapapa, hogy mi a franc lesz akkor a maradék sok-sok oldalon? Hát az lett, amit Mohapapa valami marhára nem szeret: 1.) annak részletes taglalása, mit kezd az adott helyzettel a főhősnéni, hogyan küzd a tárgyakkal 2.) annak ugyanilyen aprólékos részletezésével, hogy mit kezd skizó agya szellemeivel, látomásival, álmaival 3.) annak ugyanilyen aprólékos fejtegetésével, mit kezd a múltjával, elfojtott történésekkel. 
Az 1. pont mindig fárasztott, egyedül Az öreg halász és a tenger esetében tudtam ezt elviselni. untatott mindig az ilyen egyszemélyes, legyőzöm a tárgyakat, környezetet történet. Nem volt az én könyvem sem a Robinson, sem A marsi, de nem szerettem Tom Hanks A számkivetett-jét sem. 
A 2. pontot mindig utáltam. Ez a Hugó, a víziló álombetétjénél tudatosult bennem: tök simán ötlet nélküli időhúzásnak éreztem. Nem volt semmi, ami előre vigye a történetet, hát utazzunk egy kis szürreálisat. Azóta nem tudom elviselni az ilyesmit. Nos, itt is simán ennek éreztem az egokkal való társalgást. S valahogy az ((SPOILER: apucival való marha beteg kapcsolat igen részletes taglalása is)) is ugyanebbe a kategóriába esett. 
A 3. pontból van egy tökéletes történet. A Hullámok hercege. Elég annyi.

Bár az utóbbinál egy vörös lámpa kezdett villódzni bennem: metafora, metafora. 
S akár. Mert van bilincs vasból, van bilincs szavakból, van bilincs közös titkokból, van bilincs rohadtságokból, a rohadtságokból eredő elfojtásokból, az ilyen-olyan pozíciókkal való visszaélésekből, meg bármiből. 
S akár. Mert bár látjuk, Jessie-vel együtt szenvedjük az F-17-es, férfi-rendőrbilincs viselésének minden kínját, fájdalmát, azért ott a kétség, hogy ki tudja, melyik a rosszabb, a fizikai vagy a lelki bilincs? Az a rosszabb, ami testileg torzít, ami a testi halált hozza, vagy az ami a lelket torzítja, öli meg?*** 
S akár, mert bár a könyv elsősorban Jessie háromszáz oldalas küzdelme a vasbilinccsel, közben azért húsz éves küzdelme a múltjával, ((SPOILER: apucival beteg viszonyulása által a túl korán megismert merev falosszal és a ruhát összekenő gecivel (amúgy SK módra)).

De van több baj. Egyfelől, ugye, hogy „bár a könyv elsősorban Jessie háromszáz oldalas küzdelme a vasbilinccsel”, van ((SPOILER: még több, mint nyolcvan a bilincs lekerülése után)), és ez nagyon nagy baj. Azért, mert egyfelől még az előzményen is unatkoztam, oly annyira, hogy volt, egyfajta gyorsolvasást gyakoroltam, anélkül, hogy tudnék villámolvasni. Másfelől azért baj, mert nyúlik a történet, mint a rétestészta, aztán ((SPOILER: SK kitalál egy dermesztően gusztustalan, tökéletesen aberrált, buzeráns, nekrofil, hullagyalázó, fazont, aztán megfelelteti Jessie szörnyű élményének, hogy csavarhasson egyet a történeten.)) Vagy több oldalra volt szerződése, és terjeszkedni kellett a sztorival, különben nincs lóvé. Vagy csak a szokásos: nem tud megállni, aztán persze, hogy megint túlzásba esik.

Szóval ez egy vacak könyv volt, jól megírva. Irány a Rukkola, kapja el, akinek kell, semmi keresni valója a polcomon! Elolvasni is kár volt.

SK nyilvánvalóvá tette: nem akar az írásaival semmi különöset elmondani, csak történeteket akar mesélni, kicsit borzongatni akar. Írni akar, hogy olvassák.

P.S.: A borító is xar. Én hasonfekvős, alvós csajost olvastam. Jessie soha nem aludt a hasán a könyvben. Pláne nem békésen. Mondjuk a másik két kiadás is brutál vacak. Mondom, hagyjuk!

P. S. 2.: Szerelmetesfeleségtársam megnézte, mit akarok olvasni. Végigfutatta a szemét a fülszövegen,és tömören ennyit mondott. 
– Ilyen zs-kategóriás szart fogsz olvasni? 
– Ez Stephen King! – védtem a könyvet. 
Pedig Szerelemetesfeleségtársamnak volt igaza.

* https://www.youtube.com/watch… 
** Azért azt soha nem fogom megérteni, hogy kiadók, forgalmazók milyen jogon változtatják meg művek, könyvek, filmek címeit? A Bilincsben eredeti címe: Gerald játéka. S EZ mennyivel okosabb, kifejezőbb, mint az átírt, barom cím! Különös tekintettel ara, hogy valamikor az ötvenes évek végén született egy A megbilincseltek című film, és a két cím nagyon összecseng, csak éppen semmi közük egymáshoz. Vö.: https://port.hu/adatlap/film/tv/a-megbilincseltek-the-d… 
*** A bibliai válasz: „Ne féljetek azoktól, akik megölik a testet, de a lelket meg nem ölhetik. Inkább attól féljetek, aki a lelket is, meg a testet is el tudja pusztítani a gyehennában.” (Máté 10:28)

Oriana Fallaci haragszik az iszlámra. Nem zsigerből, de nagyon mélyen, felháborodva és érvekkel, indokokkal alaposan, súlyosan megtámogatva. Ezért három könyvet is írt arról, hogy az iszlám módszeresen, következetesen birtokba fogja venni Európát. Európát, amelynek egyszerűen nem működnek az önvédelmi reflexei, amely önként tartja oda a nyakát a marcangolásra, és borítja a pénztárcáját a NEM politikai, NEM háborús, hanem gazdasági menekültek millióinak az ölébe. Fallaci első könyve hihetetlenül ütős, logikus, érdekes, informatív. A második és ez, a harmadik már nem annyira. Mintegy amolyan maradék. Nem tesznek hozzá különösebben semmit az első kötethez, bár kétségtelen, hogy így is nagy érdeklődéssel olvastam.

Azaz, mégis. A könyv első fele egy öninterjú. Nagyjából az olasz politikai helyzetről. Annyira nem csigázott fel. Különösen, hogy azért a kétezres évek elejének Olaszországára kaphatunk rálátást. Ami a gyorsan pörgő világpolitikai eseményekben már félmúlt, és bizonyos értelemben érdektelen. Legalábbis innen, Magyarországról, a szobánkból. Idáig: pont, ennyi. Ámde Fallaci folytatja. A folytatás címe: Apokalipszis. És ebben az apokalipszis-vázlatban* említi meg a nagy diktatúrák kialakulásának pszichológiáját, törvényszerűségeit. Elsősorban azt, hogy nem pusztán a diktatórikus eszmék kiagyalói, alkalmazói felelősek az erőszak mindent elsöprő elterjedéséért, hanem azok a tétova, bizonytalan, döntésképtelen erők is, amelyeknek a hatalma meg lenne az eszmék, szervezetek megfékezésére, de félreértett politikai értelmezésből, kifacsart filozófiai, etikai álláspontjuk, félreértett rugalmasságuk, rossz helyzetelemző képességük miatt nem tesznek semmit. Fallaci azt mondja, bizonyos történelmi időben igenis, lett volna lehetőség mind a fasizmus, mind a kommunizmus megállítására. De vagy akarat nem volt rá, vagy háttérérdekekből nem tették vagy csak egyszerűen elszalasztották azt a lehetőséget, ami több százmillió ember halálát akadályozhatta volna meg. S Fallaci azt mondja, Európa most (értsd: a kétezres évek elején) ismét döntés előtt áll, de szemmel láthatón, a hírekben nap, mint nap olvashatón megbukott. És ennek hihetetlenül súlyos következményei lesznek. 
Ákos szavai jutottak eszembe: Aki megöl, azt is ölelnéd.

S vajon mit mondana ma Fallaci, ha látná, mi zajlik Európában? S érdekelne-e bárkit, hogy mit mond Fallaci? Hogy mit mond a józan ész?

* Ateistaként is hivatkozik a bibliai János apostol apokalipszisére, a Jelenések könyvére. Aminek sokféle magyarázata létezik (pl. egy nagyon érthető, okos a kínálatból: Jézus Krisztus apokalipszise), de azért mindegyik az evangéliumra, a jó hírre, a megváltásra , az üdvösségre fut ki; nos Fallaci megáll a világégésnél.