Tizenhat-tizenhét éves lehettem, amikor Aronson klasszikus könyve, A társas lény a kezembe akadt. Szerintem az első magyar kiadása lehetett… Nem, megnéztem a kiadásokat, az 1987-es kiadás volt, tehát már idősebb voltam, húsz éves.
Letaglózott, felemelt a könyv, úgy faltam, mint egy kalandregényt vagy egy jó krimit.
Az első adandó alkalommal, amikor átugrottam országos barátomhoz, Pipihez Óbudára (mert akkor én már sajnos nem laktam ott, kettedik számú nevelőanyám munkahelyi tartozása miatt lakást kellett cserélnünk), és nagyon lelkesen elujjongtam, micsoda kincset leltem, mennyire érdekes, amiről Aronson ír. Pipi elvette tőlem a könyvet, belelapozott, itt-ott beleolvasott, majd kétkedő arccal nézett rám.
– És ez téged komolyan érdekel? Én nem értem, de nem is fogom soha megérteni!
Ő tartotta magát ehhez. Negyvenhét éves volt, amikor meghalt. Ő tehetett róla. De az Aronson-t valóban nem olvasta el soha, tehát valóban soha nem értette meg. Így nem is vette hasznát.
A magasabbra törekvésről szóló mondata viszont éket vert közénk. Pontosabban belém. Vagy hogyan is mondjam. Úgy éreztem, én mennék feljebb, de Pipi nem fog velem tartani. Sőt, balansszá fog válni. Hamarosan hosszú évekre elszakadtunk egymástól. Csak körülbelül húsz év múlva találkoztunk újra. Igaz, akkor más ismét rendszeresen. Pipi keresett meg engem. (Ez is utal arra, hogy ki jutott magasabbra. Ugyebár.) Ő meghízott, megőszült, én szakállt növesztettem és megkopaszodtam. Amikor Újpest-központban találkoztunk csak álltunk a Burger King előtt, egymástól vagy öt méterre, és egymásra mutogatva szakadtunk a röhögéstől. Aztán összeölelkeztünk. A közönség meg nézett minket, két hülyéket. Ami minket nem érdekelt.
Pipi azóta is együtt élt azzal az érett nővé lett lánnyal, akivel elszakadásunk korában összejött, én nagyjából túl voltam egy tizenhét éves házasságon, bár a válást a találkozásunkkor még nem mondták ki. Se Pipinek, se nekem nem volt különösebb egzisztenciám, bár volt hol laknunk, volt ez meg az a birtokunkban, de nagyjából ugyanott álltunk a társadalmi szamárlétrán. Nekem sem lett több, mint egy érettségim, Pipi pedig kiváló vendéglátós szakember lett. De amikor találkoztunk, már nagyon sokat ivott. Szóval nagyjából ugyanott voltunk, csak sokkal öregebben, megtépázottan.
Pipiben, minden egyszerűsége, sallangmentessége ellenére volt valami, hm, bölcsesség. Vagy mi a fene. Mindenki szerette őt. Szerelmetesfeleségtársam számára talán az egyetlen volt, akit öleléssel köszöntött. Pipi is szerette őt, és Szerelmetesfeleségtársam senki mástól el nem tűrte volna, ha így köszönti: „Te hülye pics@ szeretetbomba, imádlak!”
Az is tény, hogy aki nem haragudott Pipire legalább egyszer az életben, az nem is ismerte őt.
Pipi sokkal egyszerűbb utakon jutott el olyan következtetésekre, mint én. Nekem kellett egy döntéshez öt könyv, ő csak megivott két sört. De tény, hogy volt, aminek eldöntését túl sokáig húzta. S ezáltal nem húzta sokáig.
Mi köze mindennek Aronson-hoz? Nagyon sok.
Egyfelől egyikünk sem volt képes az emberi viselkedés kiszámíthatóságát és az emberek pozitív befolyásolását szervesen beépíteni az életébe. Ő meghalt, én elváltam, de azóta sem mondhatom, hogy az emberi kapcsolataim egy merő fáklyás menet. A problémák felismeréséig általában könnyen és pontosan jutok el, csak a megoldásokról nincsen halvány fogalmam sem. Pipi a problémát sem vallotta be magának.
Én elolvastam több szekérderéknyi könyvet, Pipi jobbára csak sportújságokat („Mokikám, kurvára fárasztanak a könyvek, nagyon hamar elálmosodom tőlük.”), de egy évvel a halála előtt el kezdett visszaszokni az olvasásra. („Tök jók ezek a zöld Karl May-könyvek, egy csomót nem is ismerek!”)
Vagyis több és jobb egyikünk sem lett a másiknál.
De Aronson egyfajta jelképpé lett bennem. Egyfelől azé a kudarcé, hogy ha az ember félúton megreked („Te szociológus vagy, ugye? Vagy bölcsész? Olyan fejed van.” „Nem, kocsikísérő vagyok a Budapest Banknál, meg értéktáros.” „Pedig olyan értelmiségi fejed van.” „A fejem olyan…”), akkor a megoldásai is csak félmegoldások lesznek. Másfelől annak a jelképe, hogy a tudás és a műveltség csak a dolgok egyik, s talán nem is lényeges tartalma. De jelképe annak is, hogy érdemes felfelé, a csúcsra törekedni. Mert nem az ismeret a cél, hanem az emberi kapcsolatok. S ennek valahogy jelképe lett Aronson.
S akkor végre eljutottunk ehhez a könyvhöz! Voilá!
Aronson, bár könyve a szociálpszichológia dicsőítése továbbra is, most memoár-irodalom, önéletrajz, szépirodalom. Érdekes, kedves írás. Aronson nem sminkeli sem a múltját, a családját, a személyeket, sem önmagát, a tetteit, az érzéseit, sem a cselekedeteit. A tényeket tényekként kezeli a helyükön, nem von le belőlük messzemenő következtetéseket: zsidó, munkás család, rossz anyagi körülmények, közepes képességek, stb.
Viszonylag részletesen bemutatja a családját, édesanyját, édesapját, a gyerekkorát, a nyomorukat, a szülei kapcsolatát, a saját személyes vergődését a bátyja árnyékában. Aronson jól ír. Annyira jól, hogy leköt a gyerekkorának az olvasása. S ez nagy dolog! Nagy, mert lássuk be, minden embernek az egyik legkedvesebb témája a saját gyerek-, kamaszkora, az iskolák, az első szerelmek, a bandázások, a szellemi eszmélés ideje. De azt sem nehéz belátni, ha egy híres ember életéről olvasok, bizony ez érdekel legkevésbé. Egy Freddie Mercury életrajzban a Queen megalapításáig nagyjából minden érdektelen. Ugye, hogy ugye? S Aronson eléri, mondom, hogy érdekel a gyerekkora! Érdekel az ifjúkora. Érdekel az egész élete. Érdekelnek a barátságai, a munkatársi kapcsolatai, a szellemi fejlődése, a fel- és ráismerései, érdekel a szociálpszichológia egyik legnagyobb alakjának a fejlődése.
Aztán valahol, úgy az élete derekán tartunk, bicsaklik a stílus. Megértem én, hogy a számára nagyon fontosak a kísérletek, amiket kitalált, levezényelt, végrehajtott, de ebben az amúgy kellemes vastagságú könyvben túl nagy szerepet kapnak. Érdekesek, izgalmasak, de az nem áll össze teljesen, hogyan kapcsolódnak szervesen Aronson saját életéhez. Félreértés ne essék: amikor például egy rasszistának tartott vendégprofesszort hív meg előadást tartani, és apró lázadás tör ki ellene, amelyet szerencsére nagyon bölcs szavakkal sikerül megfékeznie, nos ezek a történetek kapcsolódnak az életrajzhoz. Az, amikor az egyetem hallgatóit próbálja egy szociálpszichológiás trükkel rávenni, hogy húzzanak már kotont az életük védelme érdekében, mert bár nem annyira jó kotonban szeretkezni, de sokkal jobb, mint AIDS-ben elpusztulni. De van néhány olyan kísérlet, amelynek részletes leírása nekem a levegőben lógott, és nem kapcsolódott szervesen az életrajzához.
Belátom: az élete teljes mértékben a szociálpszichológiáról és a családjáról szólt. S ugye, tudjuk, hogy egy boldog családról nagyon nehéz írni. Akkor marad a munkája. S ez kellett feloldania valahogy. Na, nem is sikerült.
De végső soron egy nagyon érdekes ember érdekes életének leírását olvashatjuk. S bár néha sugallja a frankót, még sincsen Coelho-érzésünk, meg az sem, hogy sumákolna, amikor például az utolsó oldalon Jason tizennégy éves korának bölcsességét megosztja velünk: ne legyenek a hullámvasúton kedvenc szakaszaid, mert akkor a többi csak szükséges rossz, nem fogod élvezni, mert csak a kedvenc szakaszra koncentrálsz. Jason ezzel, mondja Elliot, megadja az élet legfontosabb metaforáját. S tényleg!
Aronson úgy főhőse a saját életének, hogy nem kell imaszőnyeget borítanunk a lába elé, nem kell egy tökéletességgel izolált steril, tömör szürkeállománynak látnunk. Egy csetlő-botló, de tudni, tanulni akaró ember, egy néha töprengő, döntéseiben bizonytalan férfi áll előttünk, aki alapvetően úgy működik, hogy szereti, szeretni akarja a családját, szereti a munkáját, és közben élvezi azt, hogy él. S megpróbálja abban a gyötrelmes kínban is megtalálni a jót, hogy megvakult.
P. S.: Azon gondolkodom, hogy milyen szívesen beszélgetnék Aronson-nal egy ismerősömről, akit, ilyet még nem láttál, nem lehet sem pozitívan, sem negatívan motiválni. S akit nagy ívben elkerül a kognitív disszonancia alapfeltevése, miszerint mindenki a pozitív énképre törekszik; ugyanis ő nem törekszik pozitív énképre, pont letojja, egy dolog érdekli csak: a pillanatnyi, azonnali kielégülés. S ezáltal semmiféle erkölcsi aggálya nincsen a céljai elérése érdekében.
Kedves Elliot, egy sört a sarki kocsmában?
Azt mondja, keressem meg A társas lény-t a polcomon, és lapozgassam újra? Sajnálom, hogy a személyes találkozás elmarad, de köszönöm!
