Alapvetően, önmagában nem érdekelt volna a könyv. Arról nem beszélve, hogy azt már elfeledtem, milyen jó kis moly-os értékelést írt hozzá Baba082 (s most, a könyvet elolvasva még inkább értékelem, amit írt, mert nagyjából teljesen lefedi az én véleményemet). 

Akkor a könyvről. Előrebocsátom, nem leszek mosdott szájú, ahogyan a könyv sem az. (Érdekes, hogy a molyok mennyivel visszafogottabbak voltak az értékelések során a szóhasználatukban, mint a könyv, amit értékeltek. Vagyis a könyv, jobbára nem érte el a célját. :-P )

Férfi vagyok. Nembéli meghatározottságom, amióta az eszemet tudom, a szépnem felé terelte az érdeklődésemet. Mindig is szerettem a lányokat, a nőket, mindig is volt bennem mindenféle érdeklődés irányukba. Ennek szerves része volt a Tollasbál, a SZÚR Magazin lelkes lapozgatása, a megfelelő kártyanaptárok gyűjtése már közép-kamasz koromban, s ezzel párhuzamosan, csak visszafogottabban, olyan nem volt, hogy éppen ne jártam volna valakivel. Kizárólag nőneművel és emberrel. Tehát ennek megfelelően roppant módon érdekelt a nők vaginája. Ha nem is hangosan, de nagyon lelkesen, vágyakozva kiáltottam magamban: Pina!

Az érdeklődésem az évek során cseppet sem múlt. Még mindig férfi vagyok. Lám, van, ami állandó… 

Viszonyulásomat a vaginához a mindenkori barátnőim, az exem és a feleségem tudnák elmondani. (Nem fogják. :-P ) Szerintem teljesen egészséges, gyöngéd, tisztelettudó, szenvedélyes, gátlástalan, gasztronómia-teli és minden, ami kell. Úgy gondolom a viszonyulásom a saját nemi szervemhez (írnék mást, de lehet, ettől már kiakadna az erkölcsi-molyméter) is átlagos, egészséges. Soha nem volt bajom a dizánjával sem. Nem mondom, hogy nem kísértett meg hébe-hóba az irigység, mert van, amelyik erre, van, amelyik arra nagyobb, meg van, amelyik mindenféle nagyobb, de amíg ezt nem a párom teszi szóvá csak azért is elhiszem, nem kielégületlen, nincsen hiányérzete; s ha az nincs, nincsen probléma!

A baráti társaságból én vesztettem el először a szüzességemet, tizenhat éves koromban. Szép emlék az a szerelem a mai napig. 

Tisztázzunk valamit: nem exhibicionizmus miatt írtam, amit most írtam. Azt szeretném tisztázni, nem vagyok bigott, prűd és semmi hasonló. Tehát nem emiatt nem tetszik a könyv. Annak ellenére nem, hogy olyan színészek adták elő (emiatt lettem kíváncsi rá), mint Glenn Close, Goldie Hawn, Whoopi Goldberg, Susan Saradon, Jane Fonda, Brooke Shields. 

A könyv stílusáról szerintem szót ejteni sem érdemes. Nagyjából nincsen neki ilyen. Illetve csak annyi, amennyi egy általános iskolai munkafüzetnek. Mielőtt megérkezne a stílus, máris lapozhatunk a következő fejezethez. Tehát errefelé elindulni sem érdemes. 

A tartalom. Itt is van komoly baj. Mert egyfelől ha ez a munkafüzet, akkor a képzetleneket képzi. A képzetlenek két csoportba sorolhatók. A tragédiák elszenvedőivel nincsen probléma, nekik tényleg segíteni kell. A nyavalygások azonban idegesítettek.

S itt álljunk is meg azonnal! Mert akkor tisztáznunk kellene mit is olvasunk! Szépirodalmat, tényirodalmat, lelki-irodalmat vagy micsudát? Szerintem micsudát. Nem derül ki. Színházban mutatják be, tehát dráma. Nem az. Nem szépirodalom. De voltaképpen semminek sem jó. (Az igazsághoz hozzátartozik, hogy egyetlen fejezete volt, ami tényleg nagyon jó szöveg: a puskacsővel is megerőszakolt nő fejezete.) Szóval mit is olvasunk? Egyfajta propaganda-szöveghez áll legközelebb, amit nyakon öntött a szerző valamiféle negédes lelkiséggel (mibe öltözne a vaginád; egek, ha ennek fallokrata verziója előkerülne, mekkora lenne a feminista rinya!) és közben forradalmat csinál, mert untalan ismétli: vagina, pina! Még a közönséget felállítva is skandáltatja: Pi-na! Pi-na! (Újramondom: ha ennek a férfi-verziója fordulna elő? Skandáló tömeg: Pö-csöm! Fa-szom! No?)

Szóval a tragédiák áldozatainak segítség kell. Elfogadom, persze. De manapság azon nyavalyogni egy nőnek, hogy milyen a viszonya a vaginájához, nekem valahogy beteg dolognak tűnik. S ez a jobbik eset. A rosszabbik, amit aztán a könyv tartalma is megerősít: egy kőkemény feminista szöveget olvasunk. Olyannyira feministát, hogy egészséges férfi-nő kapcsolat csak felszínen érintve fordul elő a könyvben. (Akkor sincsen akció, csupán azon lamentálnak, hogyan nedvesítsék be a helytelen nevet kapott IzéMizét, aki besértődött, nem hajlandó benedvesedni az aktusra, mert nem a rendes nevén szólították.) Bakker, belegondolok, hogy a saját farkamnak külön tudatot kölcsönözve beszélek hozzá a párommal… Nem játékból: komolyan. Ez nekem nem bizarr, hanem beteges. Hát nem tudom…

Viszont van sikerült aktus, orgazmussal, szenvedéllyel, elaléllel, aztakurvázva, csakhogy: nő a nővel. Mert ugye, egy nő igazán tudja, hogy mi kell a másik nőnek. Amit egy férfi soha nem tudhat. Gondolom. (Nekem ugyanezen érv alapján soha nem jutott eszembe, hogy férfi kezébe, egyebébe tegyem magam, hátha az ismeretei miatt jobb lesz vele, mint egy tudatlan nővel… Legyen az én bajom.) De az biztos, hogy egy csodálatos aktus részletezve is van a könyvben: két ujj ide, két ujj oda, irány a csillagok! 

No, viszont én itt már rendesen kiakadtam. Újra mondom, nem bigottságból. Elvi szinten. 
Mert a könyv üzenete innen nem a megerőszakolt, megcsonkított, de még csak nem is a valahol félresiklott pszichéjű nők gyógyítása, de nem ám! Innentől kezdve valami nagyon tömény, liberális-feminista propaganda az egész.

Mert a testünk, önmagunk elfogadása nem önmagunkról, nem a végre bármi áron elért orgazmusokról, hanem a kapcsolatokról, ebben az esetben a párkapcsolatokról szól. Vállalva a felháborodást: az evolúció által (nem hiszek benne) is támogatott, fajfentartós szexualitás emberi, vagyis kölcsönös, örömszerzős megéléséről szól. És ebben a vérliberális, mindent megértő, minden másság előtt ájultan tisztelgő világban már szinte félve teszem hozzá: a szexualitás a férfi és nő intim szerelméről kellene, hogy szóljon. (Nem leszek népszerű…) 

Hadd mondjam el: mi férfiak, legalábbis a döntő többség, imádjuk a vaginát, puncit, punát, pinát. Kinézetével, illatával, ízével, mindenével egyetemben. Jobbára nem öncélúan, nem csupán a nemi szervünk érdekében, hanem és elsősorban a „tulajdonosuk”, a NŐ miatt. Önmagában is, naná, de magasabb szinten, síkon is. Persze! Lehet kérdezni a párjainkat. (Bár nem biztos, hogy válaszolnak.) S ebből a könyvből kimaradtak a férfiak. Vannak a férfiak brutalitása, állatsága miatt sérült nők, vannak a bármi egyéb okból sérült nők, és vannak a nő-nő sikerkapcsolatok. Más nem nagyon. A könyv szerint. 

S ezért, bár mindenestül, szőröstű-bőröstül (lehet szó szerint érteni!) vagina (stb.) párti vagyok, végeredményében nem tudok hozsannázni a vagina-mozgalomnak. Már csak azért sem, mert óhatatlanul valami elborult vallási, MLM-összejövetel jut róla eszembe, ahol mindenki a maga agymosottsága szerint skandálja a maga istennek a nevét. Azt mondják, egy szenvedélyt csak egy másikkal lehet elmulasztani. De az nem gyógyulás, csupán alany-váltás. (Vajon milyen bölcsességet vonna le erre Dr. Bubó a film végén, a kamerába „nézve”?)

Nem sajnálom senkitől, hogy végre gyönyörködhetik maga vaginájában, (stb.), de ez meg, ami itt van, a ló másik, számomra visszataszító, beteg oldala. A gyógyulás akkor lenne igazi, ha rendben, gyönyörködne, és gyógyulásával szépen, csöndben (hangosan!) örömöt, gyönyört okozna a maga férfijának is. Szerintem kevés az az egészséges férfi, aki erre ne hallelujázna, és nem egyből azon gondolkodna, ne arra mozdulna, hogy a saját vagina-tulajdonosának, hogyan okozzon még nagyobb élvezetet. Ezt egyébként nem csupán vaginizmusnak nevezhetnénk, hanem kommunikációnak is. Szeretetnek. Egészséges szerelemnek. Evolúciós szempontból is.

2/5

(2015)

Tétova vagyok… 

A hetedik fiú második részében valójában nem Alvin története folytatódik, hanem a valós történelmi személy Tecumseh és testvére, a szintén valóban létező indián próféta, Tenskwatawa történetéről szól. (Tecumseh nevéről nekem óhatatlanul és kikerülhetetlenül Gojko Mitič ugrik be, amint a film utolsó, kimerevített képkockáján a tábornoki egyenruhába öltözött [nem antagonisztikus a tábornok-indián, több ábrázoláson is így festik le Tecumseh-et) indián vezért a csata hevében lelövik. Csak ott nem támad föl, ahogyan itt, a regényben, mert pechére, a valóságban nem volt ott Alvin.

Megy ez a regény, kérem szépen, de többször olyan érzésem volt, hogy több benne a mese-elem, mint a fantasy, pedig, ugye, alapvetően az utóbbit és nem az előbbit olvassuk. Általában a mese-elemek dominanciájánál kalandoztam el. Nem mondom, szép voltpéldául a Nyolcdomb allegóriája (fehér és indián csak együtt tudják megmászni, és csak együtt tudnak lejönni óla), nem volt rossz a hurrikán jelenet sem, de valahogy a hasonló momentumok miatt (pl. a szövőszékes) mondom, el-elkalandoztam..

Ráadásul a bevezető kb. hetven oldalon Alvin meg sem jelenik, csupán két sóni tesó előéletével ismerkedhetünk, meg persze Harrisonnal és gonosz cimbora cimborájával, akit OSC is hamar megun. Untam, na. S egész végig maradt bennem valami távolságtartás, s maradt az udvarias, de nem tettetett figyelem. Mert persze, van mondanivalója a fehér-indián ellentétnek, jelent valamit, hogy végre nem csupán a szegény indián-másságot köll sajnálni (Tecumseh nem hallgat a bölcs, vértelen megoldást javasoló tesóra, lila a feje a legyilkolt sok ezer miatt, s ezért ő is vágóhídra visz ugyanennyit, azt a dicsőséget nyerve, hogy egyszer az életben összehozta a széthúzó törzseket. Ha sokra nem is ment vele, maximum a tudatra, hogy a nagyon akarják, lám képesek rá, csak éppen nagypolitikai értelme nincsen. Fájdalmas pech. 

És lehet utálni a vérgőzös fehér embert is, de annyira nem ott van, ugyebár, az idősebb Alvin is, akit pedig alapból komálunk. 

Szóval ember itt mindenki, jellemek is vannak, cselekmény is, fordulatok is, s marad a jól megálmodott világ. Csak mondom, voltaképpen mindegy, hogy olvastam-e ezt a könyvet, vagy sem.

Ja, és emlékeim szerint a keresztény vallás képviselői az első részben bebigottoltak, és összefogtak a mágiások ellen, nem? Itt meg…

Az érdekes az, hogy OSC mégsem sikerült kiábrándítani a sorozatból, azért is, még mindig kíváncsi vagyok Alvin istenné válására (mert ha ez így megy tovább…)!

3/5

(2015)

Sátáni istenek: ilyenek nincsenek a teológiában. A való életben vannak, ha nagyon helyesen kis i-vel írjuk az isteneket: önjelölt istenek, akik imádatot követelnek és szadista autoriterizmussal, diktatúrával ki is követelik azt maguknak. A hitük, rögeszméjük vége általában halál, néha a sajátjuk is, és köztörvényes bűnözés.

Borovička négy, XX. századi esetet dolgoz fel.

1. A legismertebb történet: a Népek Szentélyében Jim Jones „tiszteletes” vezetésével kilencszáz (!) ember választotta a ciánkális öngyilkosságot, de voltak, akiket fegyverrel kényszerítettek a halálba, miután a Szentély tagjai kivégeztek jónéhány újságírót és egy szenátort.

2. A számomra eddig ismeretlen Naptemplom egyfajta szabadkőműves páholyként működött. Vezetőjük Joseph Di Mambro zseniális szélhámos volt. A közössége tagjai mégis tragikus véget értek: fejüket összedugva, hason fekve, lábukkal Napot formázva golyót eresztettek/ereszttettek a fejükbe, majd előre elkészített technikai berendezésekkel, amelyet az utolsó indított el, magukra gyújtották az épületeket. Két helyen történt ilyen öngyilkosság, összesen közel hatvanan haltak meg.

3. A texasi Waco esete David Koresh-el a magyar híradókba is bekerült. „Keresztény” közösségének a farmját végül az FBI ostromolta meg, a tagok fegyverarzenállal védték magukat. Nyolcvankét ember halt meg teljesen értelmetlenül.

4. Az általam eddig soha nem hallott történet Roch (és nem Rock, ahogyan a könyvben végig említik) Thériault története. Bár az ő keze alatt senki nem lett öngyilkos, és közvetlenül „csupán” egy embert ölt meg, a története véres, darabolós thrillerbe úsztatott horror.

Ami egyezik ezeknek az őrülteknek a történetében az a vallási téboly, a messianisztikus önkép, a világvége várása, a parttalan, állandó, kényszerített szexuális kapcsolatok, korra való tekintet nélkül, az empátia teljes hiánya, a kiválasztottság biztos tudata, és a világtól való elzárkózás és áradó karizma, kiváló kommunikáció (már ami az akaratuk átvitelét illeti.

Ami nehezebben érthető: mindig vannak követőik. De MINDIG. S a követők követése nem társadalmi helyzet függő, mert amíg Jones jobbára a tudatlan, egyszerű embereket vonta magához, addig Di Mambro a svájci elitet szédítette halálba. S ha voltak túlélő követők, azoknak utólag fogalmuk sem volt, miért nem akadályozták meg a tragédiákat, miért nem léptek le (mondjuk Jones meghülyítettjei fizikailag nem tudták megtenni), miért nem fogtak össze, és miért nem léptek fel közösen az őrültek ellen.

Borovička stílusa roppant élvezetes. A történetek szerkesztett, izgalmas történeteket, háttérinfókkal, kis színesekkel. Nem von le tanulságot, csupán beszámol, bemutat. A tanulság levonását az olvasóra bízza. Ebben vastagon benne van a tévedés lehetősége. Benne van, mert úgy gondolom, sokak számára annyi a tanulság, hogy, na, azok hülye vallások! S ez a sommás végkövetkeztetés alapvetően tévedés. Azért az, mert bármilyen eszme eltorzítható a végsőkig. Amíg például Richard Dawkins a vallást szapulja a rengeteg kifolyt vérért, és dicsőíti a rációt, a tudományt, addig hihetetlen nagyvonalúsággal ügyet sem vet, sem a francia forradalom észközpontú emberirtására, sem az ateista kommunizmus ötszázmilliójára. Ezekért a hihetetlen számokért nem felvilágosodás vagy az ateizmus hibás, hanem őrült vezéreik, a követőik és a sátáni rend, amit kialakítottak. 

A címben olvasott sátáni jelző itt válik egyértelművé. Sátán, a Diabolos, a szétdobáló fel- és kiforgatja a rendet, az eszméket, a hitet, a Bibliát, a társadalmakat, az erkölcsöt, mindent ellenkező előjelűvé tesz, és általában a legmagasztosabb, legfennköltebb, legszentebb eszmék, hitek nevében teszi ezt. A kezében rossz lesz jó és szent a gonosz. S dicsőséges, szent cél a halál.

Borovička nyitva hagyja azt a hihetetlenül izgalmas kérdést is, milyen lelkület, milyen pszichológiai alapállás kell, ahhoz, hogy valaki egy szektavezér parancsára levágja baltával a felesége lábának a kisujját? Mert természetesen, olvasva mindegyikünk azt gondolja magáról, hogy a baltát (jelen esetben) Thériault fejébe vágta volna, vagy ha megerőszakolja a lányát a vezér (Jones, Koresh), akkor annak szakadnának le a kezemtől a nemzőszervei… De nem ez történt. S hátborzongató belegondolni, hogy persze, én nem, de mi lenne ott, abban a helyzetben?

4/5

(2015)

Szerelmetesfeleségtársamtól kaptam áthelyezett névnapomra (március nyolcadikáról, mert hetedikén születtem, június huszonháromra, hogy ne akarja mindenki egy ütemben letudni az ilyenkori gazdasági kötelességeit), egy másik Pratchett-könyvvel egyetemben. 

Nagyot cuppantottam a szellmei kéjtől, amikor a kezembe vettem: a fülszöveg sokat ígér, és szeretem, amikor az összetartozó dolgok egymásra találnak, csak úgy, maguktól. Mert az nem lehet véletlen, hogy akkor, amikor egykori ismerősöm keresztényből ateistává lesz, blogot indít nézetei terjesztése érdekében, nos akkor csak úgy hullanak elém az olvasnivalók e témában. Ahogy tessék, itt is mit olvasok már megint? 

Az idő szeletelése! Ami majdnem ugyanebben a formában előfordul egy másik könyvben, csak ott tudományos ismeretterjesztésként. Ebben: A multiverzum nyomában. S ez is most került elém. Az ilyen-olyan idők, időben való csúszkálások, egymásra pakolt idősíkok meg a Csillagok között című filmben, amit szintén a napokban láttam/tunk Szerelmetesfeleségtársammal.*

Az időtolvaj című jelen könyv, ahogyan Mia_Wallace megfogalmazta, nyögvenyelős. Jóformán rá sem ismerni Pratchett-re. Nehezen indul, aztán az egész olyan lesz, mintha egy betépett délután agyi eseményeibe pottyantam volna, de a közepibe ám! Ez a finisben aztán konkrétan csőstül gyön, ez már komplett hippikorszak, körbejár a joint, mindenki látja, ahogy rózsaszín elefántok úsznak az égen.., stb. 

Valahogy úgy voltam az egésszel, mint a Pink Floyd régi, pszcihedelhikus lemezeivel: normál esetben marhára idegesít, de ha jó, megfelelő hangulatban ér, pazarul elkap, kikapcsol, megforgat, elrepít. (Önmagában, külső segítség nélkül.)

Mert be kell látnom, hogy miközben az olvasás során egészen végig hiányérzetem volt (még csak olyan igazán nagyot sem röhögtem), miközben a sztori annyira nem kötött le (ha belegondolok, volt egyáltalán? Mert az az öt sorban megfogalmazható semmiség, no…), a szereplők, az egyetlen Lu-ce kivételével, marhára távol maradtak tőlem, ésígytovább, nos eközben, miközben mindezek, aközben bizony folyamatosan és mindenhol olvastam a könyvet. Ezért a trükkért tisztelet Pratchett mesternek, jól átvágott!

Trükkért, mondom, mert olyan érzésem volt mindvégig, hogy Pratchett csak azért írt, mert volt egy ötlete, ami csak azért sem, akart kibontakozni igazán, de ő csak azért is megírta. Nem véletlenül, ez számomra az egyik legvastagabb könyve; s azt mondják, hogy aki öt mondatban mondja, amit öt szóban is el lehet mondani, az bármi egyéb galádságra is képes.

No, ennyire ambivalens bennem ez a könyv. De rossz hírem van: nem megy a Rukkolára. Nem bizony, mert Szerelmetesfeleségtársamtól kaptam. S számomra ez a legfőbb értéke.

* http://www.port.hu/csillagok_kozott_interstellar/pls/w/…

3/5

(2015)

Az egyik óbudai könyvmegállóban találtam. Poénból hoztam el: a feleségem Márta. S melyik férfi nem kívánná, hogy a felesége/barárnője/élettársa amolyan privát rosszlány legyen (s akkor már csak a konyhában kell séfnek lennie, hogy teljesen tökéletes feleségstb legyen)? :-)

Aztán beleolvastam, és ígéretesnek tűnt, bár egyáltalán nem az volt, mint amire először gondol az ember fia/lánya. Mivel kis füzetről van szó, hamarost a végére is értem. A kezdeti ígéretesség hamar messze száll, krimivé alakul a történet, majd amolyan sekélyes coclista bűn ellenei példabeszéddé silányul.

Kár érte. Ha maradt volna a kezdeti stílus, valami egészen más kifutással, akkor még jó is lehetne.  

1,5

(2015)

A könyv címe nagyon izgalmas. A témát még izgalmasabbá teszi, hogy a szerző a fizika és a vallás emeritus (nyugállományba vonult) professzora. Vagyis a természettudományban és a vallásban is „érdekelt”.

Mivel a Kalligram Kiadó Tudomány és vallás-sorozatában jelent meg a kötet, nem okoz meglepetést, hogy a végső konklúzió roppant egyszerű: nem szükségszerű, hogy a tudomány és a vallás „fasírtban” legyen egymással. Ahogy az alcím is megfogalmazza: Ellenségek, idegenek vagy társak?

Ha a tudományt és a vallást arénába engedik, rendszerint a fizika, a biológia, az archeológia és a történelem szállnak ringbe. De az bizonyos, hogy a párbeszéd/gyilkolás elsődleges témája a teremtés vs. evolúció lesz. Manapság már sokszor szóba kerül a kvantummechanikai is, ami, ugye, jócskán felülírta/ja a statikus, hagyományos fizikát.

Barbour nem árul zsákbamacskát az eszmei hova-állásában. Ripsz-ropsz kiderül, hogy vallásos, Isten-hívő embernek tartja magát, de nem hisz a Biblia szó szerinti értelmezésében, vagyis elveti a teremtés tényét is. Álláspontja a folyamatos teremtés. Vagyis Isten útnak lehetővé tette, indította és kézben tartja az evolúciót, de ez nem jelent mégsem kikerülhetetlen determináltságot.

A könyv átgondolt, nagyon megszerkesztett munka. A szerző beszél a tudomány és a vallás kapcsolatának szemléletmódjairól. Tisztázza, mi a tudomány és mi a vallás, mi a definíciójuk, hol vannak a határaik, és e tisztázás nélkül, ugye, nehéz lenne a kapcsolatukról beszélni.

Majd, mert mondom, e témában egykettőre a létezésünk hogyanjánál vagyunk, tisztázza a csillagászat és teremtés kapcsolatát.

Ezután (hol máshol?) a kvantumfizikánál kötünk ki, s kiderül, hogy ez az a tárgy, amit nagyjából senki sem ért, még a legnagyobbak sem, mert Einstein, Bohr és Heisenberg sem voltak egy állásponton Vagyis botorság azt állítani, hogy a tudomány egyöntetűen állít vagy bizonyít valamit: egyfelől, mert mire egyöntetűvé válik a vélekedés, addigra kiderül, hogy úgy, ahogyan egyöntetűen hiszik, mégsem igaz; másfelől gyakorlatilag nincsen egyöntetűség a tudomány művelői között sem. Mármint a kvantumfizikát illetően. Sem. (Nekem ez a fejezet volt a legérdekesebb.)

A következő nagy falat az evolúció és a folyamatos teremtés kérdése, ahonnan csak egy apró lépés a genetika, idegtudomány és az emberi természet. Ez a fejezet gyakorlatilag az antropológiával foglalkozik.

Az utolsó témakör címe: Isten és a természet. Itt áttekinthetjük a XX–XXI. század legfontosabb tudományos ellen-Isten eszméit, és ugyanezeket az Isten-hit oldaláról vizsgálhatjuk meg.

Izgalmas témák, izgalmas kérdések. De a kidolgozás nem annyira izgalmas. Sajnos. Barbour, bár a könyv tartalmát, szerkezetét minden bizonnyal maga találta ki, s miközben megvan a maga jól kialakult véleménye is, mintha nem vállalná mindezt mégsem. Hoz innen érveket, szembeállítja amazokkal, ez ezt mondta, az azt mondja, s persze, hiszen erről szól a könyv, de mintha mégsem merne egyenesen állást foglalni, nem csak összevetni, ki mit mondott, hanem összegezni is, hogy na, akkor lássátok, feleim, ebből ez következik.

Elfogadom én, hogy pártatlan akar maradni, de mi a csudának ,ha egyszer úgysem az?

S valahogy a rengeteg kimitmondott között számomra felaprózódott a lényeg… Aliester McGrath sokkal karakánabbul csinálja majdnem ugyanezt a műfajt! Hamarosan jön az értékelésem az ő könyvéről is (maradjatok velem, a reklám után folytatom; bár nem ma!).

3,5/5

(2015)

A Dűne számomra az ellentmondások könyve. Nem vagyok egyedül azzal, hogy vagy sokszor nekiveselkedtem, de mindig legyőzött, pár oldal után mindig félretettem. Aztán pár hónapja a Garmadában szembejött velem a Szukits-féle böszme nagy kiadás. Otthagytam, pedig héccá' forint volt csak. Egy hét múlva mentem, még mindig ott volt. Megint otthagytam. Harmadszor már nem tettem ilyet. Elhoztam, majd a Rukkolára jó lesz alapon.

Valamikor a filmmel már randiztam, végig is néztem, de nagyon nem jött be (Sting ide-oda), csak az maradt meg bennem, hogy nagyon nyolcvanas évek, különösen a rettentő nyálas Paul, akinek egy percig sem bírtam elhinni, hogy Muad-Dib lehetne…

Aztán a polcon is hónapo2ig állt. Majd mintegy oda sem figyelve, egyszerre óvatlanul levettem, beleolvastam. S olvasva maradtam. Onnan tudom, hogy nagyon tetszik egy könyv, hogy nem olvasok mellette másikat. A Dűne mellett nem olvastam semmi mást.

Herbert cseppenként adagolja csak az infót erről a világról, hagy időt a megértésre, a kikövetkeztetésre, a tűnődésre, a találgatásra. Nem rágja szájba sem a szereplői státuszát, sem a képességeiket, sem a különböző házak Dűne-történelmi szerepét, sem gyakorlatilag semmit.

A csepegtetés közben a cselekmény halad. Ugyan ez a szokása, de Herbertet dicséret illeti: a vaskos kötetnek nincsenek (Szukitsban pláne, de a KFK sorozatban kiadott kiadás is két kötetes volt) holtjátékai. Nem videoklipet olvasunk, még sincs idő az unatkozásra.

S lássuk, mi is ez a könyv? Mondhatnánk, a mára már szokásos: az űrbe kirajzott emberiség ilyen-olyan csoportjai küzdenek egymással, ki-ki a maga céljai érdekében, hatalomért, pénzért, vallási eszmékért, az emberiség túléléséért. Van itt császárság, vannak boszorkányok, vannak emberen túli képességek, gazdasági társulások, elitt-alakulat, gerilla-csapat (nemzet), tőr, kard, atomfegyver, kábítószer, gigantikus, fogakkal gyilkoló, hasznos „kukacok”, űrhajók, minden és az ellenkezője is.

Belecsöppenünk a sűrűjébe (miért pont ide?), és indul is a mandula, Majd eljutunk valahová (miért pont oda?) egyfajta feloldással, de nem a megoldással. Ha nem is lenne meg a biztos tudás, hogy Herbert és leszármazottja bőven gyúrt még az alaphoz mindenfelé, jobbra-balra, előre-hátra, fel-le, akkor is evidens lenne, hogy lesz ebből folytatás, naná! Mert, ahogy mondom, szinte kurta-furcsa a befejezés, vagyis inkább abbahagyás.

A Dűne szereplői nem férkőznek az ember szívébe. Izgulunk értük, drukkolunk nekik, természetesen mindenki Atreides-párti (ahogyan máshol a Stark-ház az evidencia), de ha jól belegondol, meg nem mondja, miért az… S mindenki egyöntetűen utálja a Harkonnen-eket 

Paul sem az a szakasztott hős-típus, ráadásul az egyszerre rászakadt megvilágosodása a regény legrosszabb, leghiteltelenebb pillanata. Mégis kedveljük. Ahogyan édesanyját, Jessicát is. És így tovább…

Letehetetlen a könyv. Komolyan. Aztán amikor letettem, valahogy úgy jártam, mint a Jim Carrey-film végén a két biztonsági őr: leszakadni nem bírtak Truman élő show-járól, de amikor katarzissal véget ért az addigi története, csak belenyúltak a sültkrumplis (vagy mifenés) zacsiba és unottan így szólt egyik a másikhoz: 
– Kapcsolj át, mi megy a másikon!

De két folytatás már itt van a polcomon. :-)

3,5/5

(2015)

Nagyjából elfogult vagyok Vámos Miklóssal. Nagyjából, mert nem borulok térdre bármi előtt, ami Vámos, de az egész jelenség, ami ő: nagyon szimpatikus. 

Nagyjából elfogult vagyok Bródy Jánossal. Nagyjából, mert nem borulok térdre bármi előtt, ami Bródy, de az egész jelenség, ami ő: nagyon szimpatikus.

Ebben az esetben, ugyebár, nagy szellemek, ha találkoznak: ők ketten, meg én, hogy többen legyünk. :-) 
A nagyjából való elfogultság sugallta, hogy szeretni fogom ezt a könyvet. (Bár megmosolyogom, megviszolygom ezt a Molyos prekoncepciót, de, lám, nem vagyok, ment' tőle.)

Mert Vámos generációs társ, meg így-úgy zenésztárs is (mármint Bródyé), meg értelmiségi ő is, meg minden is, ami indokolná, hogy csuda jó könyvet írjon Bródyról, aki a szellemes, az okos, a higgadt ellenzéki megtestesítője volt sokunk számára évtizedekig. Akinek a dalait kívülről fújtuk, akivel össze-összekacsintottunk, ő színpadon, mi előtte, s aki nem egyszer megnevettetett (KISZ-kacsa, miegymás), megríkatott („Ha én zászló volnék…”; miegymás), egyenes gerincet adott, reményt keltett, és sok minden más.

S Vámos róla ír könyvet. Valamiféle dokumentumkönyvet. Aminek a legjobb pillanatai azok, amikor az önkritikus Vámos Bródyhoz méri önmagát. De ez nagyon kevésszer fordul elő. Marad a visszaemlékezés, a kis színes, a dokumentum. Amiben Koltay Gábor az A koncert környékén már letett valamit az asztalra, s az nyomja az asztallapot rendesen, fel kell gyűrnie az inge ujját, aki hozzá akar tenni valamit (hacsak nem a múló idővel kialakult új információkkal nem egészíti ki; de Vámos nem ezt teszi). Mert az az iformáció, hogy mind Szörényi, mind Bródy szellemi alkatából fakadó politikai hovahúzása kinek miféle, információnak kicsit kevés. Még akkor is, ha ezt megerősítjük nációbeli hovahúzással is, bár Bródy ezt csak nagyon osztva vállalhatja be (ezt is a könyvből tudtam meg). S még az az infó sem ment semmin, hogy Vámos (nyilván) Bródy hovahúzásával szimpatizál. (S bizonyos értelemben az sem jelent semmit sem, hogy szimpátiájuk tárgya a könyv megírása után néhány pillanattal összefeküdt azokkal, akik ellen adig küzdöttek, majd tizenévek múlva teljesen, senkinek nem hiányozva a semmibe enyészett. Azért nem jelent semmit, mert ők, tudniillik Vámos-Bródy megőrizték az önazonosságukat, miközben poltikai szimpátiájuk tárgyáról inkább szó se essék.)

S ebben gyakorlatilag kimerült az értékelésem. Vámos kedveli Bródyt, Mohácsi kedveli mindkettőt, kicsit elcsevegtünk, egy-két pohár bort lehajtottunk, de semmi több. Nem tudtam meg újat Bródyról semmit, maximum megerősödtem abbéli nézetemben, hogy a Fonográf jobb volt zeneileg, mint az Illés, de gyengébb volt szövegileg (viszont amiről Vámos nem ír: akkor oszlottak fel, amikor megcsinálták a legjobb lemezüket, a Jelenkor-t; ej, de kár!). S ez sem sok…

3/5

(2015)

Ha nem lenne vérfagyasztó mindaz, amit olvasok, azt mondanám, vicces a könyv. Ugyanis kicsit olyan, mint a mese, amikor a főhős azt az utasítást kapja, hogy övé a nagy kincs, ha x napig nem gondol a majomra. S naná, hogy lehetetlen valamire tudatosan nem gondolni, mert ha arra gondolok, hogy nem gondolok rá, naná, hogy gondolok rá.

Szerzőnk ilyen majomútravalót ad a könyvével: ne gondolj arra, hogy az olvasottakat bárkire is alkalmazod, nyájas olvasó, magadra sem, másra sem, mert egy ilyen könyv elolvasása nem ad képzettséget ehhez, és a pszichopata-állapot olyan komplex valami, ami egy outsidernek tutira nem sikerülhet. S aztán nyomja az infókat ezerrel.

Amitől az ember hátán futkározik a hideg, rettegni kezd, s gondol erre-arra, s naná, hogy másodperceken belül a majomra, mert, ugye, megtudjuk, egyre több és több pszichopata vesz körül bennünket. Csak idő kérdése, hogy a közvetlen közelünkben is felfedezzük valamelyiket.

Majom!

4/5

(2015)

Igen nagy érdeklődéssel vettem kézbe a könyvet. Fő indítékom egyfelől a kíváncsiság volt, de sokkal inkább az, hogy egy régi ismerősöm indított egy blogoldalt, amiben azt fejtegeti, miért ad több szellemi tartást az ateizmus, mint a keresztény hit. Ez utóbbi azért volt meglepő, mert az ismerős nagyon aktívan missziózni akaró keresztény volt még abban az időben, amikor én is aktív gyülekezetjáró voltam. Dolgoztunk együtt is a közös hit érdekében.

Picknett könyvétől sokat vártam. A műfaj ugyanaz, mint Dawkinsé*: észérvekkel bebizonyítani, hogy miért észszerűtlen a kereszténység, és milyen inkoherens annak alapműve, a Biblia.

A nagy elán, amivel belefogtam hamar elhagyott. Ahogyan Dawkins esetében is. Pedig nagyon komolyan mondom, nem akartam elfogult lenni. Meg akartam győzetni. Nem sikerült.

Elolvastam vagy sok oldalt, amikor eszembe jutott egy másik könyv, ami éppen ellenkező oldalról közelíti meg a kérdést. Egy bűnügyi újságíró ered a nyomába annak, hogy logikailag, észérvekkel bizonyítható-e a kereszténység igaza. A címe: A Jézus-dosszié. A szerzője, Lee Strobel ugyanazt a szerkezeti sorrendet követi, amit a jelen könyv szerzői. Nyílván, mert így logikus. Kezdik tehát a Biblia, azon belül is az Újszövetség megbízható megbízhatatlanságával. Logikusan.

De az a vicc, hogy ugyanazokból a tényekből homlokegyenes más-más következtetéseket vonnak le. Mivel természetesen mindkét könyv ezer apr mozaikból áll össze, engedtessék meg csupán egyetlen példa. Az ÚSz megírásának időpontja vitatott, de abban nagyjából megegyezik hívő-hitetlen egyaránt, hogy Jeruzsálem Kr. u. (vagy i.sz.; tetszés szerint) 70-ben, Jeruzsálem Titus által végrehajtott lerombolása előtt már megvoltak az iratok. (Ez természetesen nem jelenti azt, hogy mai formájukban, hagyjunk helyet a későbbi változtatások lehetőségének). A legtöbb ókori irat megtalált példánya és a megtörtént események között sokkal nagyobb az időeltérés. Az ÚSz esetében, ugyebár, így kb. negyven évről beszélünk: Jézus Kr.u. kb harmincban végezte a munkáját, 70-ig eltelik negyven év. Nem kevés. De más ókori dokumentumok esetében több száz évről beszélhetünk. Strobel példánk hozza Nagy Sándor esetét, aki Kr.e. 323-ban halt meg. Róla Arrianosztól és Plutharkosztól tudunk legtöbbet. Akik mintegy négyszáz évvel később éltek. Mégse vonja senki kétségbe, amit írtak. A Krisztus álarcai szerzői viszont azzal érvelnek, hogy az a negyven év nagyon nagy idő, megkezdődött a misztifikálás mind tartalomban, mind a szerzőket illetően. Egy pofon innen, egy pofon onnan.

Na jó, még egy példa: szerzőink hivatkoznak arra is, hogy az ÚSz átírása szakadatlanul folyt az idők során. Aztán felhívják a figyelmet arra, milyen ellentmondások vannak az egyes evangéliumok között (Pálról nem is beszélve, aki gyakorlatilag Krisztussá tette Jézust a teológiája által.) Az már annyira nem zavarja a szerzőket, hogy az átírások meglétével kiküszöbölhetők lettek volna az ellentmondások is… Ha már átírták a szövegeket.

Haladt előre a könyv, érv született érvre, ismeret ismeretre, de én meg egyre kevésbé lettem meggyőzve az igazáról (vö. Dawkins könyvével). Mert, ne legyek igazságtalan, felbukkannak keresztény érvek is a sajátjaik mellett, de az érvek nem ütnek igazából az érvekre, nem alakul ki egyensúly. Félreértés ne essék, nem várok ebben a témában középutas könyvet!

De egyvalamiben ismét megerősödtem: nem csupán a vallás és a teológia feltételezi a hit meglétét, hanem a történelem és a tudomány is. A tények csoportosítása, majd a csoportosított tényekből levont következtetések erősen függnek, ha nem az határozza meg teljesen, a szerzők világnézetétől, prekoncepcióitól.

Meg az olvasókétól is.

* Álljon itt azonnal Dawkins kritikája is, mert nem venném a lelkemre, ha valaki nagy lelkesen teljesen és kritikamentesen komolyan venné őt!

3/5

(2015)

Harry Hole kedvelt figurám. Mondjuk nem tudom, hogy a mindennapokban is elviselném ezt a depis, munkamániás, zseniális alkoholistát, de ahogy így írva vagyon, nekem nagyon tess.

Nem akarok általánosítani, ez csak a kettedik Nesbø könyv, amit olvasok, de nem hiszem, hogy bármelyik karón varjú lenne. S nyilván lesz még a kezemben könyve (el kellene már mennem a happolt Fejvadászok-ért, csak olyan kis kuszán van a nyitvatartása a Kócosnak). Mert izgalmas, mert összetett, mert átgondolt, mert barkácskönyv (vö.: csavaros).

S ezzel itt le is zárhatnám az értékelést, mert micsudát várna még az ember lányafia egy krimitől, thrillertől. Jó, van vér is, meg ide-oda rejtett, ilyen-olyan állapotban levő hullák, Hole küzd a gaz ellen ellen (hehehe), aki egyfelől a gyilkos, másfelől a korrupció (milyen szerencse, hogy ilyen csak Norvégiában van! :-P ).

Azonban és de: ez a második könyve, mondám már, a szerzőnek, ami a kezembe került. Az első sem volt hibátlan. Írtam miért nem. 
Ez sem az. Ebben nincsen akkora logikai bakugrás, mint a Megváltóban. Itt szerkezeti gond van. A cselekmény, ami ugye, megegyezik a gyilkosságok számának növekedésével és a nyomozás előrehaladtával, a könyv háromnegyedénél leül. Mivel van hátra még vagy sok oldal, egyértelmű, hogy akire gondolnak, nyilván nem az (gondolkodtam, hogy ez spoiler-e?), s hogy lesz még itt ezmegaz, s ráadásul a lezáratlan a Főkorrupt szála is. 
S nem csupán az a bajom, hogy a feszkó megszűnik, hanem, nem is tudom, hogyan mondjam, mi a jó szó, végül a Főkorrupt-szál rendben van, de a sorozatgyilkos vonal olyan kis szájhúzós. Erőltetett, vagy mifene. (Mellesleg hova a csudában is tűnik a fószer a beszélgetés közepén, és aztán…?) Motiválatlan. Illetve izzad a motiváció. Majdnem jó, de mégsem az. Túl komplikát. Ahogy ezt Hole is szóváteszi, mert ezek szerint Nesbø is érezte, hogy az.

De úgy fest, Nesbø-t már csak így szeressem. Mer' minden ellenére jó ez, komolyan. Csak szőrözök kicsit.

3,5/5

(2015)

Hoppá! Amikor a ceglédi Coop-ban lelt Szex és Szekszárd-ot elolvastam, bármennyire jókat rötyögtem rajta, nem lettem túl lelkes. Az értékelésem végén megkérdeztem, milyen Réti, amikor nem Szex és Szekszárd-ot ír? Galagonya33, Robinson és brigg siettek a segítségemre, és kedvet csináltak a folytatáshoz. 

Amikor a könyvtárban megálltam a krimi-polc előtt, az Üveghegyen túl és az Óperencián messze is híres vacak memóriám természetesen nem hazudtolta meg magát, fogalmam sem volt, melyik könyvet ajánlották: mintegy a család legkisebb gyermekeként (nincs testvérem) ezt emeltem le a polcról.

In medias res: nem bántam meg. Nagyon nem. Minden más olvasnivalómat félretettem, A hasonmás bankot robbantott. Köszönöm, feleim!

Mert: a poénok nagyon ülnek, s tényleg csak egy-két helyen éreztem, hogy a cselekmény, a párbeszéd pusztán azért van, hogy megágyazzon a viccnek. (Az egyik ilyen hely, amikor a főhős megkéri a kollégáját, hogy hallgasson ki helyette valakit, mire az közli, hogy rendben, úgyis tartozik egy vallomással. Se füle, se kapcsolata, se borja sem az éppen folyó cselekménnyel, sem az egésszel, bár jó kis szóvicc.) Tény, hogy egy idő után már nem fogtam vissza magam a BKK közönsége előtt sem, hadd legyenek kíváncsiak, mi a francot olvasok!

Mert: a cselekmény döntő részben következetes, meglepő (és mulatságos; bár ezt már írtam), fordulatos, izgalmas. Komolyan: filmre való. De egészen komolyan! Akkor is teljesen így van, ha ezt a könyvet nem emiatt őrzöm meg a legjobb emlékeimben (emlékhelyeimben, tudod, Óperencia, Üveghegy, stb.), hanem a főszereplő alakja és humora miatt.

Mert: miközben nem éreztem plágiumnak cseppet sem, nagyon kedves olvasmányélményeket, vagy inkább azoknak érzetét elevenítette fel bennem: Rejtő, Fable, és (a sajnos nagyon magában álló) az Őfelsége magánnyomozójá-t. Ez pedig nem kevés, de nem ám!

No, kb. egy hét, és megyünk megint könyvtárba!

P.S. (vagy sok héttel később): A könyvet odaadtam a nem éppen könyvmoly, s ha már olvas, akkor is inkább ismeretterjesztő irodalmat olvasó, huszonegy éves fiamnak. Egy hét alatt kiolvasta, és ez nála nagy szó! (A Korongvilág első részét fél éve olvassa, és azt mondja, tetszik neki… Érzékeltettem?) Aztán a vége felé járva szólt, ha megyünk könyvtárba, hozzunk még Rétit, s hogy ezt tervezem-e állandóra megszerezni, s ha igen (igen), akkor jó! Hoppá, hoppá! – a' la Cipő. 

Hoztunk Rétit a könyvtárból.

4,5/5

(2015)

Biztosan velem van a baj: az előző kötetnél nyavalyogtam, hogy nem az eredeti szerzők, és jó-jó, de azért nem az igazi. 

Erre kapok eredeti szerzőpárost, s mégis azt mondom, hogy jó-jó, de nem az igazi.

Mintha azért született volna meg, mert kellett egy következő füzet. Olyan, mint a borítója, szürke alapon némi szín, itt-ott. 

A mércém: hányszor nyerítek fel olvasás közben. Most egyszer sem… 

S nem is tudok többet írni erről a füzetről.

3,5/5

(2015)

Ha nem lenne félreérthető, azt mondanám: selyemcukor, meg azt, hogy pasztell színek. De ez csilivili, félreérthető, enyhén feminim, esetemben tehát furafiús, ezért nem mondom.

Tájolás: nem, ez nem Végjáték-sorozat akció, és még csak nem is Bűvölet-mese; visszafogottabb, jólesőn lassabb, ráérősebb.

Tehát más, de nem rosszabb. Más, mert Card világnézete lényegesen tettenérhetőbb, megkerülhetetlen. Akkor is, ha voltaképpen nem is jön át a saját vallása (mormon), pusztán csak az Amerika alternatív-valóságában is kikerülhetetlen kereszténység, illetve a kereszténység Ó- és Újszövetségében egyaránt megfogalmazott, Istentől független spiritualitás és praktikák, varázslatok elítélése. No, de kérem, ez itt úgy ítéltetik el, hogy azért jöve a marmaládé-sűrűségű kognitív disszonancia: mert ha az ember alapvetőn keresztény szempontból olvassa a könyvet, azért van abban valami bájos, hogy drukkol azoknak, a keresztény lelkésszel és a mélyen hívő Vértezettel szemben állóknak, akik túllépnek a Biblián, és bűbájt alkalmaznak a mindennapokban!

S itt érhető tetten OSC mormonizmusa. Mert azt nem tudom, nem találkoztam ilyen forrással, hogy mormonék alkalmaznak-e bűbájt, bár nem hiszem, de az tény, hogy a Biblia kizárólagosságán a Mormon könyvé-vel jócskán túlléptek.

Egy darabig szimpatikus volt, hogy OSC a kereszténységet és a bűbájt fej-fej mellett futtatja, de nem ám narrációban, hanem a szereplők, naná, hogy a női szereplők viszonyulásaiban; aztán a bűbáj persze a könyv végére kifricskázta a kereszténység mély-követőin keresztül a keresztény vallást is. Azért sem tántorodom el! :-)

Nem tudom, minek is olvastam, sci-finek kezdtem, de erről egy-kettőre letettem, aztán fantasyként folytattam, de leginkább bájos, izgalmas mesekönyvként fejeztem be. Meggyőzetve az alakok és a történet megformálásától.

Kérdés: 
Van különbég a Delta Vision és a Kalandor-kiadás között? Én az utóbbit olvastam, de úgy fest, az előbbi könnyebben beszerezhető.

P.S.: Szerelmetesfeleségtársammal rávetődtünk a 2014-es, A hetedik fiú című filmre. Hiba volt. Nagyon nagy. Köze sincsen semmihez, ami OSC. De tényleg. (Legalábbis őszintén remélem, hogy a folytatásokhoz sincsen!) Ellenben gyalázatosan rossz film. Még Lebowsky, akarom mondani Jeff Bridges sem menti meg, hiába játssza a laza sárkányboszimindengonosz-gyilkost az alkoholizmus alapállásából.

4/5

(2015)

Nem rohanok tőle a falnak és nem hidalok le, bár jó a történet, érdekes a kivitelezés is.

De valami hiányzik belőle, hogy igazán ütős legyen. Olyan érzéssel olvastam, ahogyan egy B-kategóriás filmet néz az ember: nézi, de egyfelől deja vu-érzése van, meg az a határozott, hogy meg nem tudná fogalmazni pontosan miért, de nagyon nem profi, amit néz. De mégis leköti, mert azért nem überfos, és a színészek itt-ott még villantanak is, az operatőr a helyén van, vannak rendezői ötletek is, a történet sem alapjaiban elfuserált.

Csak éppen holnap már gondolkodni kell: „Tegnap láttam azt a filmet, a na, tudod kivel, a' izével a főszerepben, a címe is itt van a nyelvemen, de meg nem mondom, öcsém, na, tudod, az a sci-fi az agyhártyagyulladásról, meg a titokdokikról. Nem zoknikról! Nem zombikról! Dokikról! Hjaj má'!!”

Egyvalami titok azonban részben megmagyarázódott a könyv által. Igaz, nem az irói- , hanem a fülszövegből. Soha nem értettem a PKD film-feldogozásnak sem az angol, sem a magyar címét. A Blade Runner sehogyan sem illett hozzá, egy fia kapcsolódási pontja sem volt a filmhez, a Szárnyas fejvadász-változat legalább a fejvadászban stimmelt. No, a fülszövegben itt a válasz: Ridley Scott-ot érdekelte a jelen könyv filmjoga,meg is vásárolta magának. Aztán összekeverte a mappákat, és a Blade Runner-feliratút használta a forgatás során: hozzánőtt. :-)

3/5

(2015)