No, milyen jót tesz az ember gondolkodásának ismeretbővítésének, ha egy régi, jó ismerőse eszmerendszert vált! Írtam már: egy régi eszmetársam keresztényből harcos ateista lett. Megdöbbentem. Csinált egy blogoldalt, hogy új eszméit, felfedezésit másokkal is megossza. Rendszeresen olvasom az amúgy színvonalas oldalát. Gondolatébresztő ugyanis.
Már első olvasatra éreztem, hogy bár magam is posztkeresztényként szemlélek egy csomó mindent, de olyan messzire nem jutottam, mint ő. Ráadásul sok mindent írt, ami logikusnak tűnik ugyan, de valahogy nem volt gömbölyű. Csak éppen, műveletlenségem okán, nem tudtam megfogalmazni, mi hibádzik. Különös tekintettel arra, hogy bolygatja az ismeretelmélet, a tudomány nem egy témakörét, nem csupán a teológiai, bibliakritikai kérdésekre vetődött rá. A nagyobb gikszereket a tudományról kifejtett nézeteiben éreztem. Amiket, ahogy látom, bőven tanulta Dawkinstól is.
Dawkins biológus. Ateista biológus. Harcos ateista biológus. Mondhatnám, a biológia apologetikája az életműve.
Dawkins könyvei a nagy hatású ismeretterjesztő irodalom polcára valók. Jól ír, logikus és meggyőző. (Az Isteni téveszmé-t hagyjuk… Az nem ide tartozik.)
Nem véletlen, hogy Alister McGrath, aki doktori címét molekuláris biológiából szerezte, de jelenleg, vagy legalábbis a jelen könyv kiadásának idején az Oxford Egyetem teológia professzora. S mint ilyen, ugye mindkét területen érintve van. Mindkettőn: a vallásén és a tudományén.
McGrath Dawkins ismeretterjesztő könyveinek fő mondanivalóját szedi mestermódon ízekre.
Fő kiindulási pontja, hogy a tudomány és a vallás nem ellenségek. Nemcsak azért nem, mert a vallás által jócskán előrébb lépett a tudomány (nem kevés tudós szerzetes gazdagította a tudományos ismereteket), hanem azért sem, mert a vallás és a tudomány gyakorlatilag nem ugyanazon illetékességi területet jelentenek. Egymás ellen kijátszani őket jobb esetben botorság, rosszabb esetben csúsztatás és gonoszság. Ellenben semmi esetre sem tudományos
Dawkins alapállása az, hogy a kereszténység rosszindulatú, bigott, buta dolog. Természetesen ezt bizonyítani nem tudja. Isten nem létét lehetetlen bizonyítani. (Ahogy jelen ismereteink szerint a létét is.) Következtetni a tényekből lehet. De egyre egyértelműbb, s ezt már én mondom, hogy a prekoncepciók a következtetések eredményét jócskán befolyásolják.
McGrath viszont azt mondja, hogy a tudomány esetében is történhet hasonló. Ha valaki kísérletet végez, akkor a kísérlet körülményeinek felállítása gyakorlatilag befolyásolja az eredményt is. Különösen, ha kvantumfizikáról van szó. J. J. Thompsonn a XIX. század végén azért kapott Nobel-díjat, mert bebizonyította, hogy a fény részecske. A fia, George Thompson a ’20-as években azért, mert bebizonyította, hogy az elektronok hullámként viselkednek. S ez McGrath másik nagy érve (és a blogíró barátom egyik legnagyobb tévedése): Dawkins és jobbára az emberek (nem a tudósok) döntő többsége a tudományt, főleg a fizikát statikusnak, kauzálisnak, változhatatlannak hiszik. McGrath jócskán hoz példákat arra, hogy hány olyan tézise volt a tudománynak, ami mára idejét múlte, tévesnek bizonyult, holott tévedhetetlenül biztosnak hitték egykor, de mára már csupán mosolyogtató badarságok.
Viszont rámutat arra is, hogy főleg a kvantumfizika előretörésével sok esetben a valószínűsíthető dolgok kategóriájában felmerült például egy alkotó (figyelem: nem feltétlenül és főleg nem megnevezve Isten!) gondolata is.*
Aztán persze sort kerít arra is, hogy megvizsgálja Dawkins kereszténységről, vallásról vallott nézeteit. Siralmasak. Ahogy fogalmaz: Dawkins alkotott magának egy ellenségképet, ami képnek a valósághoz vajmi kevés köze van, de aztán tűzzel-vassal kűzd ez ellen a maga alkotta ellenség ellen. S teszi ezt úgy Dawkins, hogy szemmel láthatóan a legkisebb késztetés sincsen benne az ellensége megismerésére.
A küzdelembe nem átall, és ez már valóban szomorú, olyan tudomány által korántsem bizonyított, megtámogatott vélekedéseket is bevetni, amiknek semmi valós alapjuk nincsen, s a tudóstársadalom zöme is értetlenül csóválja a fejét. Dawkins mém-elméletéről van szó. Azt mondja, hogy a genetika kódok továbbadására a gének szolgálnak az össznép tudattalan kulturális továbbélésére pedig a mémek. Arra, hogy hol vannak ezek, miből állnak, hogyan működnek, „természetesen” meg sem próbál választ adni. S csak hab a tortán, hogy ha az Isten-hit kulturális mém, akkor az ateizmus – ha már törvényszerűségről beszélünk – nem lehet az? Hehehe!
McGrath tiszteli Dawkins-t, mint tudóst, elismeri a vitathatatlan tudását, műveltségét, ismeretterjesztő képességét. De bátran kiáll az általa ismert tudóssal szemben, amikor az kivívott pozíciójához (nem tanszékre gondolok, hanem szellemire) méltatlan érvekkel, eszközökkel küzd. Rámutat Dawkins érvelésének hibáira, csúsztatásaira.
Olvasmányos a könyv, bár nekem kellett hozzá, hogy valamilyen szinten érintve legyek (blogos ismerősöm) a témában. Viszont majdnem folyamatosan olvastam, úgy, hogy közben viszont mást nem. Nálam ez jelent valamit. :-)
* Most olvasom John Gribbin: A multiverzum nyomában című könyvét. Nagyon óvatosan fogalmazva, de ő is utal arra, hogy a kvantumfizika egyre mélyebb ismeretében (ahol fő alapelv, hogy semmit sem értünk, csak alkalmazzuk, amit tudunk) a valószínűsíthető és a valószínűtlen eddigi tudományos kategóriái jócskán átalakultak; ő ezt például a szénatomok Nagy Bummm utáni viselkedéséhez fűzi hozzá: valószínűtlen, hogy úgy alakultak a dolgok, hogy az élet szénalapú lett, erre semmi értelmes magyarázat nincsen, hacsak…
5/5
Kalligram, Budapest, 2008, ISBN: 9788081010484 · Fordította: Both Előd
(Megírás: 2015)
Dawkins előbb felépít egy képzelt ellenfelet, majd megsemmisítő csapást mér rá. Nem túlságosan nehéz, és nem is különösebben igényes szellemi hőstett. (108.)
Nos, talán Dawkinst túlságosan leköti a vallásellenes könyvek írása, ezért nem marad ideje vallásos művek olvasására. Azon ritka esetekben, amikor klasszikus teológusokat idéz, általában másodkézből teszi, gyakorta riasztó eredménnyel. Dawkins kipécézi magának Tertullianus (kb. 160 – kb. 225) kora keresztény írót, akit különösen csípős megjegyzésekkel illet két, az írásaiból kiszemelt idézet okán: „ez bizonyos, mert lehetetlen” és „ezt mindenképpen el kell hinni, mert abszurd.” (…) Tertullianus sohasem írta le az alábbi szavakat: „ezt mindenképpen el kell hinni, mert abszurd.” A téves idézet minden bizonnyal azért kerülhetett elő, mert Dawkins másodkézből idézett.(124-125..)
Egy alapvető körülményt azonban nem szabad figyelmen kívül hagynunk. XX. századi sorsunk egyik legnagyobb iróniája az, hogy számos sajnálatos gyilkosságot, intoleranciát és elnyomást éppen azok követtek el, akik úgy gondolták, hogy a vallás gyilkos, intoleráns és elnyomó – ezért az emberiség iránti jóakaratból gyökerestül ki akarták irtani bolygónk színéről. Még a legkevésbé kritikus olvasó is elcsodálkozhat azon, vajon Dawkins furcsa módon miért nem említi az ateizmus XX. századi véres nyomait. (142-143.)
Dawkins tökéletesen tisztában van azzal, hogy „ a tudománynak nem áll módjában, hogy bebizonyítsa egy természetfölötti lény nemlétét”. Érvelése szerint azonban nem engedhető meg, hogy ebből arra következtessünk, miszerint „egy magasabbrendű lénybe (vagy annak tagadásába) vetett hit tisztán egyéni hajlandóság kérdése”. De ki beszél itt egyáltalán „tisztán egyéni hajlandóságról”? Honnan származik ez az elgondolás? úgy tűnik, mintha Dawkins ebből arra következtetne, hogy ahol nem alkalmazható megfelelően a tudományos módszer, ott ismeretelméleti anarchia uralkodik. Mintha a természettudományos módszer nélkül az egyéni vélemények puszta szubjektivitására lennénk kénytelenek hagyatkozni.
Ez a félrevezető magyarázat egy tökéletesen komoly és legitim, a tudományos módszer határairól folyó vitáról lehetővé teszi Dawkins számára a lényeg kikerülését. Ha a természettudományos módszer sem bizonyítani, sem pedig cáfolni nem képes Isten létezését vagy természetét, akkor vagy megválaszolhatatlannak minősítjük és félredobjuk a kérdést (Dawkinsnak ez esze ágában sincs), vagy más alapon válaszoljuk meg. (72.)
Ám a vita – jóllehet roppantul értékes és szellemileg lenyűgöző – vallási értelemben nem döntő. Dawkins a darwinizmust az ateizmushoz vezető szellemi autópályaként mutatja be. A valóságban azonban úgy tűnik, hogy a Dawkins által felvázolt intellektuális pálya megreked az agnoszticizmus kerékvágásában. És ha megrekedt ott is marad. Alapvető logikai szakadék tátong a darwinizmus és az ateizmus között, amelyet Dawkins legszívesebben ékesszólással, nem pedig bizonyítékokkal próbál áthidalni. Ha megalapozott végkövetkeztetésekre akarunk jutni, akkor azokat máshonnan kiindulva kell elérnünk. Akik pedig komolyan valami mást akarnak állítani, azoknak megfelelő magyarázattal kell szolgálniuk.
Ez tisztán elvezet bennünket ahhoz, hogy fontolóra vegyük a bizonyítékok szerepét a tudományban és a vallásban, vagyis azt a kérdést, amelyről Dawkinsnak még sok mindent el kellene mondania. (102.)
Semmi kétségem sincs afelől, hogy Dawkins meggyőződéses ateista. Mindamellett, ettől a helyzet még nem meggyőző a nyilvánosság számára. Dawkins kénytelen az agnoszticizmustól az ateizmusig egy „hitbéli ugrást” tenni, ahogyan mások ugyanilyen ugrást tesznek az ellenkező irányban. Az elgondolás, amely szerint az ateizmus a vallásos hit egyik válfaja, problémamentes. Alig valamivel többet állít, mint amit mindenki amúgy is igaznak fogad el: nevezetesen azt jelenti ki, hogy az élet valóban fontos dolgai rendszerint a bizonyíthatóság hatókörén kívül esnek. Senki sem akarja Isten létezésének a kérdését teljes bizonyossággal eldönteni. Ez egyszerűen nem abba a kategóriába tartozik, mint annak eldöntése, hogy sík-e a Föld, vagy valóban kettős spirál alakú-e a DNS-molekula. A kérdés sokkal inkább annak eldöntéséhez hasonlít, hogy jobb-e a demokrácia a totalitárius rendszereknél. Ez nem dönthető el tudományos módszerekkel – ez azonban nem akadályozza meg az embereket saját véleményük kialakításában a kérdésről. Ugyanakkor ez nem jelenti azt, hogy az ilyen jellegű kérdésekre vonatkozó döntéseik irracionálisak lennének. (120.)
