Nagyjából elfogult vagyok Vámos Miklóssal. Nagyjából, mert nem borulok térdre bármi előtt, ami Vámos, de az egész jelenség, ami ő: nagyon szimpatikus.
Nagyjából elfogult vagyok Bródy Jánossal. Nagyjából, mert nem borulok térdre bármi előtt, ami Bródy, de az egész jelenség, ami ő: nagyon szimpatikus.
Ebben az esetben, ugyebár, nagy szellemek, ha találkoznak: ők ketten, meg én, hogy többen legyünk. :-)
A nagyjából való elfogultság sugallta, hogy szeretni fogom ezt a könyvet. (Bár megmosolyogom, megviszolygom ezt a Molyos prekoncepciót, de, lám, nem vagyok, ment' tőle.)
Mert Vámos generációs társ, meg így-úgy zenésztárs is (mármint Bródyé), meg értelmiségi ő is, meg minden is, ami indokolná, hogy csuda jó könyvet írjon Bródyról, aki a szellemes, az okos, a higgadt ellenzéki megtestesítője volt sokunk számára évtizedekig. Akinek a dalait kívülről fújtuk, akivel össze-összekacsintottunk, ő színpadon, mi előtte, s aki nem egyszer megnevettetett (KISZ-kacsa, miegymás), megríkatott („Ha én zászló volnék…”; miegymás), egyenes gerincet adott, reményt keltett, és sok minden más.
S Vámos róla ír könyvet. Valamiféle dokumentumkönyvet. Aminek a legjobb pillanatai azok, amikor az önkritikus Vámos Bródyhoz méri önmagát. De ez nagyon kevésszer fordul elő. Marad a visszaemlékezés, a kis színes, a dokumentum. Amiben Koltay Gábor az A koncert környékén már letett valamit az asztalra, s az nyomja az asztallapot rendesen, fel kell gyűrnie az inge ujját, aki hozzá akar tenni valamit (hacsak nem a múló idővel kialakult új információkkal nem egészíti ki; de Vámos nem ezt teszi). Mert az az iformáció, hogy mind Szörényi, mind Bródy szellemi alkatából fakadó politikai hovahúzása kinek miféle, információnak kicsit kevés. Még akkor is, ha ezt megerősítjük nációbeli hovahúzással is, bár Bródy ezt csak nagyon osztva vállalhatja be (ezt is a könyvből tudtam meg). S még az az infó sem ment semmin, hogy Vámos (nyilván) Bródy hovahúzásával szimpatizál. (S bizonyos értelemben az sem jelent semmit sem, hogy szimpátiájuk tárgya a könyv megírása után néhány pillanattal összefeküdt azokkal, akik ellen adig küzdöttek, majd tizenévek múlva teljesen, senkinek nem hiányozva a semmibe enyészett. Azért nem jelent semmit, mert ők, tudniillik Vámos-Bródy megőrizték az önazonosságukat, miközben poltikai szimpátiájuk tárgyáról inkább szó se essék.)
S ebben gyakorlatilag kimerült az értékelésem. Vámos kedveli Bródyt, Mohácsi kedveli mindkettőt, kicsit elcsevegtünk, egy-két pohár bort lehajtottunk, de semmi több. Nem tudtam meg újat Bródyról semmit, maximum megerősödtem abbéli nézetemben, hogy a Fonográf jobb volt zeneileg, mint az Illés, de gyengébb volt szövegileg (viszont amiről Vámos nem ír: akkor oszlottak fel, amikor megcsinálták a legjobb lemezüket, a Jelenkor-t; ej, de kár!). S ez sem sok…
3/5
(2015)
