Szerelmetesfeleségtársam ajánlotta. Meg a lányom, Szamóca. Hallgattam rájuk.

Vélem, Orwell és Huxley nagyjából mindenkinek, aki csak olvasta ezt a könyvet, eszébe jutott. Csak könnyedebben, kamaszba hangnemben. Nincs ezzel baj.

Jó a könyv, Lightos utópia, jó jellemekkel, jól felépített világgal, kiválóan csalfa felvezetéssel. Olvastatja magát.

Csak valahogy… Valahol a kilencvenedik oldalon egy kicsit le kellett tennem. Na, mondok, akkor innentől komolyra fordul a konfliktus!

Ámde alig maradt olvasnivaló oldalszámom a könyvből! Nem volt jó jel. Sajnos ennek megfelelő is volt a maradék oldalak tartalma. Miközben kétszer is gyomorszájon vág (azért sem spoilerezek), onnantól túl sok kérdés marad nyitva. A társadalom felépítéséről, a felépítés okairól, a Másholban élők társadalmáról, arról, hogy az örökítő végül is milyen feladatot végzett el, arról, hogy Máshol és Jonas otthona milyen viszonyban is vannak egymással, s nem utolsósorban arról, hogy voltaképpen melyik kaki is a büdösebb: Jonas otthona vagy Máshol (aminek a története a háborúk története, ugye)?

Nem tudom, a folytatásokban feloldódnak-e ezek a kérdések? Nem tudom, a szerző eleve sorozatra tervezte-e a könyvet? De a nyitva hagyott kérdések súlya miatt nekem csak majdnem nagyon könyv. A baj viszont az, hogy a folytatásokra nem lettem igazán kíváncsi. Szerelmetesfeleségtársam, aki olvasta őket, nagyon húzza száját, azt mondja, csak újabb bőrök erről a rókáról, a közelében sincsenek. Akkor meg minek...?

3,5

(2014)

Nem olvastam el az előző két könyvéről írt értékeléseimet. Lehet, hogy ismételni fogom önmagamat.

Scalzi jól ír. Izgalmas, gördülékeny, fantáziadús. Az is tény, hogy nem nagyon kedvelem a sorozatokat, tisztelet a kivételeknek, s azoknak, amelyek eleve sorozatnak íródtak, de azok közül is olyannak, amelyek eleve úgy indulnak, hogy az elképzelés nem fér bele egy kötetbe, s nem csak azért sorozat, mert nyúzzunk rókát!

Scalzi sorozatát megbocsátható rókanyúzásnak gondolom. Azért, mert volt a történetben és az íróban is tartalék, hogy ne feltétlenül ugyanúgy és ugyanazt a komplex világ és a jól eltalált szereplők miatt. De bevallom, immár befejezettnek találom teljesen a történetet, s mondanám, Scalzi utószavával együtt, hogy ne tovább (miközben tudom, hogy van tovább, s azt is, ha a kezembe kerül, el fogom, olvasni, van bennem mazochizmus, de előre elfogult vagyok, negatívan)!

A Gyarmat-ot könyvtárból vettem ki, nem volt most hangulatom hozzá, de ritkán van bent, kihoztam, és hangulathiányom ellenére belefogtam. Mit mondjak: körülbelül egy oldal kellett a hangulathoz. Elég jó arány, tagadhatatlan.

A Vének háborúja lenyűgözött. A Szellemhadtest elszórakoztatott, de már akkor éreztem, amikor olvastam, hogy a pergős, letehetetlen űreksönön kívül semmi nem marad meg bennem belőle. Úgy lett.

Az utolsó gyarmat zavarba ejt. Nem olyan ütős, mint az első rész, hiszen már nem meglepetés benne jóformán semmi, csak a történet csavarjai rejtenek lepődéseket, a világ már ismert. Eksönnek eksön, de nem kell nagyon erőlködnöm, hogy a lelkemnek és a könyv mennonitáinak oly kedves végső csűrcsavar erkölcsi vetületét pillanatok alatt magamévá tegyem, még akkor is, ha nem túlbeszélt, nem túlgondolt, nem szájbarágós és lássuk be, nem túl mélyen szántó az üzenet. Mindössze ennyi: mindig kell lennie egy második, pusztulás nélküli megoldásnak. 
S ebben a könyvben Scalzi többször humoros is, ami határozottan jól esett.

3,4/5

(2014)

Aszlányi regénye(i) nem akar több lenni, mint ami: szórakoztató, nevettető irodalom. Azonban ennek az Emmi-nek vannak olyan pillanatai, amiken át-átsejlik valami más, valami több is. Nem erőltetetten, nem tolakodón, nem elütve az általános stílustól, csak szépen, finoman. Úgy. hogy az ember közben nagyokat röhög, nagyokat dühöng Emmi viselkedésén és legszívesebben felpofozná Málnássy Gábort a puha pöcssége (a’la Csernus) miatt.

Persze képtelen az egész szituáció: valaki, ahelyett, hogy aki az anyagilag pont megfelelő feleségével enyelegne a nászéjszakáján, egy olyan leányzat szerelmét kezdi üldözni, aki életkorát tekintve szinte pedofil kapcsolatnak tekinthető; aki hülyére veszi és annak nézi, húzza, hazudik, mint a vízfolyás, aki megfosztja a méltóságától, feladatja vele a büszkeségét, porban csúsztatja, gilisztává teszi, köpjük, le utáljuk, phü, phü, phü. Törölgesd magadat, Málnássy!

Aztán a történet végén, láss csodát, Málnássy magára talál. Megunja a nyálkásságát, talpra áll, férfi lesz, és hopp, Emmivel is mi nem történik: beáll normálisba, szerelmesbe, miegymásba, ami jó!

Rózsaszín mondhatnánk, mert ilyen nincsen. De felesleges ilyet mondanunk, mert ilyen van.

Egyfelől , mert van- e férfi, aki meg nem tapasztalta még a kutyáztatásnak e fokát, aki még soha nem ment túl a büszkesége értelmes határain, aki nem vált nyáladzó, szeretet-görcsgombóccá, aki eldobva méltóságát, beszopta, hogy a kapcsolatért harcol, küzd, ad fel magából mindent, ami miatt a kiszemelt ember-nőstény felnézhetne reája? Na, ugye!

Férfitársaim, mondjátok, megérte-e egy pillanata is ezeknek a kapcsolatoknak a reá áldozott energiát, érzelem-hegyeket, és önfeláldozásokat? Lófittyfenét, nemdebár! Akkor sem, ha ezeket a nőket utólag izgalmasnak, érdekesnek tartjuk. Aztán, ahogy telnek-múlnak az évek: ütnivalónak, gennyládának és szóra sem érdemesnek.

A tapasztalat, hogy soha ilyet többet, no, amiatt volt értelme, ugyebár; ha ilyen jönne, elhajtani a fenébe, de a nagyon messzire valóba.

S miért baj ez az egész? Mert felborítja a teremtés rendjét, a nemek Istentől rendelt szerepét felcseréli és a kapcsolatok tőle való harmóniáját feláldozza az önzése, szűklátókörű pillanatnyi érzelmi érdeke oltárán. Ezáltal megakadályozza a férfiúi és a női-mivolt teljességének a megélését. Belemegy egy arckaparós hatalmi játszmába, aminek voltaképpen csak a liberalizmus gender-ökörségéhez való elméleti alkalmazkodás és a szingli-lét nevetséges, melldöngető, önigazolásra kényszerítő a hazug célja a tét. S csak áldozatai lehetnek.

Másfelől: döbbenetes Aszlányi végső megoldása. Mert a való életben meglepőn valóságos. [Össznépi hördülés.] Málnássy elveri a feleségét és voltaképpen kényszeríti a házasságuk elhálására, a szeretkezésre ezt a kis szűz kurvát. Aki a verés után, az első betevő után, láss csodát, hunyászkodik, törleszkedik, szerelmet vall. Mondhatnánk, hogy hopp, hogy valótlanság. De nem mondhatjuk. Illetve mondhatjuk, de nem igaz. Két okból nem.

Ismerem magam, aki tettem megfelel mindent egy menthetetlen, de annál hosszabb kapcsolatban, s a menthetőség érdekében egyszerre csak a porban arccal, lábfej alatt eszméltem. Aztán volt, hogy másik kapcsolatban, feladva az egyik legfontosabb elvemet, szintén azon voltam, hogy megfelé tegyek mindent önnön nyálkásodásomért, miközben aktuális Emmim csak húzta az orrom előtt a mézesmadzagot, és eszébe sem volt semmin változtatni, közelebb lépni. 

De ismerek olyat, aki keresztényként a házassága első hónapjaiban örömlányhoz fordult. 
Meg olyat is, aki megtalálta élete párját, a neki legpasszentosabb lelki társát. Kár, hogy az egy nővel él, egy ágyban alszik vele… 

Ismerek olyan fiatal házastpárt, ahol apci szexuális spontenitása megközelíti a tölgyfák nyilvánosan megmutatkozó libidóját, pedig anyci ugyancsak szemrevaló, kedves, okos asszony, és van neki nagyon működő, de partra vetve vergődő libidója.

Nem sorolom tovább.

Harmadfelől, és ez a legdöbbenetesebb. Emmi az elseggelés és a rákényszerített aktus után váltott. Életszerű ez? Az, barátaim, az bizony! Vajon, na, vajon miért? Egyszerű:az előzményekből már ismerte, hogy Gábor mit meg nem tesz érte, mennyire szereti őt, mennyi mindent hajlandó feladni, stb. De nem ismerte Gábort, Aki Odavág. Aki Férfi.

Mondom: életszerű, mert egyszerűen így működik. Tapasztaltam. A saját életemben is. Még mielőtt leszáll a vérvörös köd, tisztázzuk: nem a családon belüli erőszak programbeszéde ennek a könyvnek az értékelése. Életemben egyetlen egyszer, úgy tizennégy éves koromban ütöttem meg nőt. (Utólag is bocsánat, Sophi. Bár lehet, ma sem tennék másképpen.) Hacsak a gyereknevelési seggeseket nem számítom, de azokat nem számítom.

Az önmagunkért, a kapcsolatért, a bennünk élő férfiért való kiállásra gondolok. Helyreáll tőle a férfiúi stabilitás. A férfiban is, de a nőben is: lám ez a pasi tud férfi is lenni, miközben szeret; én a pasi tudok férfi is lenni, és talpon állva is képes vagyok rá! Azta! De hangsúlyozom: a kettő, szeretet és határozottság együtt!

Három hónapja ismertem életem szerelemét. Tudtam, mindenben őt rendelte nekem az Ég, a külső megjelenése, a gribedlije, a zöld szeme,széles álkapcája, a széles csípeje, karcsú dereka, még a mellmérete is, a libidója, a viselkedése, a humora, az élethez való hozzáállása, az optimizmusa, úgy, ahogy volt, bruttó, na! De három hónap tán kiskutya lettem. Azt hittem beledöglök, mondom, tudtam, Életem Nője. De kirúgtam. Mondok: ez nem pálya, nem egymásmellettiség, ez alárendelés, jogom van megalázkodni, pitizni, és ezt nem! Se telefon, se sms, se emil, se postagalamb, se nyílvessző, amíg nem dönt. Biztos voltam benne, hogy most fejeztem le a kapcsolatot, mert határozott volt a drága, amolyan leszarompont-személyiség. Húsz perc múlva visszahívott. Mondtam, hogy minek, döntést várok tőle, nem csevegni akarok. Azt mondta, döntött. És tényleg.

Egy év múlva összeköltöztünk, azóta együtt élünk. Pofon, seggelés nem volt, hacsak azt nem veszem, hogy milyen jó érzés néha rácsapni arra a gyönyörű, igencsak fogható méretű fenekére, de az erotika, nem fenyítés. 

Szóval nagyokat röhögtem a könyvön, írogattam ki az idézeteket sorban, aztán a végén rájöttem, hogy kicsit több ez, mint poénok sora. S emiatt is érdemes elolvasni. Nagyon.

5/5

(2014)

Ez a könyv így értékelhetetlen. Mégis értékeltem. Azt, amit tudtam. Lássuk csak!

OSC az előszóban elmondja, hogy milyen hihetetlenül sok temetési beszédeket hallott már életében: nyomokban tartalmazta az elhunytak valóságát, de ha a nevük nem hangzott volna el, senki fel nem ismerte volna őket. Mert a mondás, „halottakról vagy jót vagy semmit” igazából így fest: „halottakról vagy igazat vagy semmit”. Az igazság azonban, valamiért így gondoljuk: kegyeletsértő. 

OSC szerint a temetési hazugságok sértők. 

Egyetértek vele.

A második rész nincsen meg. Ez az első, így ebben a brutálcsonkolt formában semmilyen. Erről a kiadó tehet, nem az író. S utálom ezért a kiadót, mert a második kötet beszerezhetetlen, úgy fest, meg kell vennem az újonnan kiadott teljes művet.

4/5

(2014)

Ami a maga műfajában színvonal, ami sorozatként hozza a maga megszokott színvonalát, arról kicsit unalmas értékelést írni, olvasni. Lucky Luke történetei nem hullámzanak, maximum van, amelyik jobban sziporkázik. Nos, ez a füzet azok közé tartozik. Marha jókat röhögtem, és még a véső megoldás kicsi csavarja is nagyon tetszett.

Egyetlen bajom volt a füzettel. Nem tudom, az eredeti szövegben hogyan lehetett, de az indiánok nevei mindvégig angolul szerepeltek. Persze, lefordítja az ember, meg manapság illik angolul tudni, de azért sokkal nagyobb poén lett volna, ha Tea Spoon neve helyett Teáskanál áll. Már csak azért is, mert az indián törzsben ott van Little Fish Knife. Aki, ugyebár, Teáskanál mellett a másik gasztronómiai indián: Kis Halkés. A varázsló segédje, a kisebb Frankenstein (ez is mekkora poén) álarcot viselő Small Face. Aminek ugye, egyenesági következménye a Nagy Arc. 
Így icipicit gondolkodni kellett ezeken a poénokon, a lefordítás erejéig, s ez pöttyet csökkentette az élvezeti értéket. S mondjuk ha valaki még annyira sem tud angolul, mint én (a spoon-nak utána kellett néznem), fel sem fogja, hogy itt poén van.

De ez a füzet kedvenc lett.

5/5

(2014)

Emmi_Lotta értékelésének a hatására szereztem meg a könyvet a Rukkoláról. Köszönöm az ajánlással felérő értékelést!

Az összbenyomásom vegyes. Még azon is gondolkodtam, hogy mit írjak, írjak-e róla egyáltalán. Mert számomra a könyv a „válámi ván, de nem áz igázi”-kategória. Nem tettem le végleg, de nem is kívánkozott veszettül a kezembe.

Valóban váltakozó a három elbeszélés színvonala. 

Ilyen az élet: bár benne van a sziklaszilárd kommunista dolgozó heroizáló felvillantása, s ezáltal kicsit cöccögésre késztető fejcsóválása, mégis szép történet. Úgy fest, a gyerekek mindig bejönnek, ha meg kell hatódni.:-) 

Búcsú a tajgától: A meteor (?) valós. A történet olvastán azért nem tudod nem eszembe jutni a Sztalker, mert persze, hogy nem. Volt benne valami Lem-es is. Miközben nem sci-fi, bár mégis az valahol. Finoman adagolt izgalom és misztikum is volt benne, sejtetéssel, lezáratlanul. S még, valóban, a tunguzokon mosolyogni is lehetett, és szeretni őket a bölcsességük miatt (a'la Derszu Uzala). 

Pásztortűz: Ezzel nem tudtam mit kezdeni. Főleg ez volt a majdnem, majdnem, majdnem, de aztán mégsem. Voltak pillanatai, ami felkeltette az érdeklődésemet, ami felvillantott valamit (az a jelenet, amikor apci elmegy otthonról és a lakáskulcsot a folyóba hajítja: zseniális), még az alapszitu (szeretem anycit, de hülye, letiplizek, és naná, eszembe jut a tizenhét évvel ezelőtti szerelemem, és reménykedem, hátha ő is mindvégig rám várt, miközben bennem csak a félhomályos zugokban volt ő jelen, mert szerettem én az asszonyt, persze, hogy, csak nem annyira, mint múltam asszonyát; még ismerős is…) is érdekes, a befejezés is hihető, csak nem tart fogva, amikor olvasom.

2,5/5

(2014)

Tegnap leltem a csillaghegyi könyvmegállóban, s bár nem volt elég csere könyv nálam, nem álltam ellent becsületes embör valék, visszaviszem úgyis a tartozást.

Az összes gyerekünk távol lévén, csak Nagyi kornyadozik a meleg lakásban, belecsobbantunk másfél személyes fürdőkádunkban, kávé, tegnapi, hideg meggyleves, könyvek. Velem ez jött, többek között. Csak bele akartam olvasni, de a kezembe ragadt.

Reich Károly illusztrációi miatt csaptam le rá tegnap, de a látszat szerint Reich nem olvasta a könyvet: a szereplők életkorát módszeresen feljebb turnézza néhány évvel: ez szokatlan és zavaró.

A könyv az, amit ígér: egy nyaralás történetének kedves epizódjai. Egy (valószínűleg) nagynéni magához veszi a család négy porontyát (plusz egyet, de azt sejtetően a szülőkkel, mert olyan kicsi, és elvannak a nagy kertben. Felpörgetőn nagy történések, tanulságok nélkül. De csuda kedvesen, mókásan, életszerűen. Bakó Ágnes nem írta szét, nem gügyögte, nem magyarázta, értelmezte porrá az eseményeket, nem akart mindenáron tanítani sem, csak elmesélte egy nyár néhány epizódját.

Köszönöm, Ágnes, nagyon jól sikerült, jót szórakoztam, meg is hatódtam, tetszett nagyon!

4,5/5

(2014)

Lelőhely: óbudai gyerek -könyvmegálló. Véletlenül találtam, semmit nem mondott sem a címe, sem a szerző, sem semmi, csak nagyon megtetszett a könyv. A grafikái különösen zseniálisak, kedvesek, ötletesek, tréfásak (elkövette Viktor Csizsikov).

Történet: életképek a Babér utcából. Nem összefüggő epizódok, hanem helyi „legendák”. Az ember szakad a rötyögéstől, többször elgondolkodik. 

Zseniális húzása Osztyernek, a szerzőnek, hogy megfogalmazásában a történetek szereplői többször lehetnének felnőttek is, de mindig „elszólja” magát, hogy gyerekekről van szó.

Probléma a könyvvel: túlontúl rövid! Molyos standard kifejezéssel: még, még, még! De tudtommal nincs tovább. Haragszom a szerzőre! :-D

5/5

(2014)

De erről nem beszélünk. Pedig kellene! Megérdemli. Méltatlan a nem beszélés. Mert Jeremy Taylor könyve olyan könyv, ami méltatlanul tűnt el a süllyesztőben.

Jeremy Taylor ismeri a diktatúrákat. Az Illetőről és rendszeréről naná, hogy eszünkbe jut a Kelet-Európai múlt, jelen, jövő. Jeremy Taylor érzékletesen, szinte belülről írja le az Illető diktatúráját, kisstílűségét, az emberek miatta való nyomorát,. Annyira belülről, hogy az gyanús, és ember elkezdi böngészni a könyv adatait. S aki keres, talál: © D. Németh István, 1988.

De erről nem beszélünk, csak érthetőbbek az áthallások. Az irodalmiak is. Legyünk nagylelkűek: megbocsátva! Érdekes mód, nekem nem az 1984, hanem Erich Kästner A diktátorok iskolája jutott róla eszembe. Nem rossz, vagy fitymáló érzésekkel, hanem elismeréssel. De még erről sem beszélünk, csak önkéntelenül van így. Meg persze, naná, az Egy mondat a zsarnokságról. Csak itt sci-fi-ben.

Nagyon a helyén van!

4/5

(2014)

Jobban tetszett, mint a párja, a Királylány születik. Van történet, nincsenek megválaszolatlan kérdések (vajon ki a csudák voltak amott a boszorkány-tündérek, beszédes-e a nevük?), s kerek egész itt minden.

Mivel a másik könyv esetében valamiért kitiltattam egy róla szóló, internetes párbeszédből, itt folytatok egy ott megkezdett mondatot. Amott valaki sérelmesnek találta, hogy az okosság nem szerepelt a királylánynak adott ajándékok között. Arról folyt a polémia, hogy a bölcsességnek része-e az okosság, és nagyon kell-e egy nőnek okosnak lennie? A kérdés itt is kérdés: kell-e egy királyfinak okosnak lennie? Az ember azt gondolja zsigerből, hogy naná, hogy persze. A listát elolvasva azonban még sincsen hiányérzet. Itt sem.

Ezzel a könyvvel egyetlen bajom volt. Nagyon kedvelem Szegedi Katalin grafikáit, festményeit. De ez a Pasolini ijesztőn feminim Jézusához hasonló nőkirályfi (bakker, már borítón ábrázolt kéztartása is kihozta belőlem az elkötelezett „homofóbot”) kiverte nálam a biztit. Néha szinte hiányoltam róla a pírszingeket és a szivárvány-jelvényt. Királynő ez, nem jövendőbeli férfikirály! Nem gondolnám, hogy Boldizsr Ildikót köti a polkorrekt, de úgy fest a kiadót vagy Szegedi Katalint igen.

3,5/5

(2013)

Szintén könyvmegállós példány. Amikor beleolvastam, akkor kapcsoltam, hogy én ezt már egyszer, tán a dinoszauruszok idejében, de legkésőbb a teremtéskor, valahol egy messzi-messzi galaxisban már olvastam.

Most meg újra. 

Jót szórakoztam. Nem tudom másképpen mondani, bár félreérthető, de egy olyan kis igazi retro ifjúsági regény, a coclista korszak ifiregényeinek megfelelőn (persze, még háborús visszaemlékezés is van benne, de nem tolakodó, sőt!), csak semmi szex, kérem, annyira nem vagyunk kamaszok, kérem (én ebben a koromban már voltam annyira kamasz, bebebe!), de van szerelem, a coclista erkölcsnek persze izíg-vérig (oppárdon, vér egy szál sem, sehol, naná, hogy ohne defloráció!) megfelelő, még kézfogás se nagyon…

Amikor Padisák Mihály Éljen a száműzetésé-t olvastam (azt is a dinók, a teremtés korában, egy messzi-messzi galaxisban), akkor azt egy szem csókleírást annyira, de annyira dobogó szívvel olvastam, hogy csak na! És persze, hogy többször. 

S persze ebben a könyvben van tanulság is. Ha akarom, coclista, de nem akarom, hogy az legyen. Mert ez a tanulság jó tanulság. Csak icipicit szájbarágós. De szerencsére nem annyira, hogy fájjon!

Jót szórakoztam, jót nosztalgiáztam, jó volt olvasni.

3,5/5

(2013)

A Szívtől szívig volt az első Picoult-könyv, amit olvastam. Meggyőzött. Nem volt elementáris, de többször olvashatónak találtam. Ami Picoult-könyvet olvastam azóta (nem az összes, magyarul megjelentet), az olyan kis hullámzó volt számomra, de az első hatását egyik sem érte utol

Ami tény: Picoult tud írni. Nem míves szépirodalom, amit ír, hanem igen-igen minőségi bestseller-irodalom. Erénye, ereje a cselekményvezetése, a le nem ülő történet, a meglepően jó megfogalmazások tömkelege (csak ennél a könyvnél több, mint száz idézetet írtak ki a moly.hu olvasói!), a többszempontú történetmesélés, s a könyvek végén a szokásosnak mondható csattanó.

A Házirend jó könyv. Hasznos is a maga módján: a szokásos másság-tisztelettől eltekintve még el is gondolkodtatott! Elsősorrban arról, mi is a normális viselkedés, mi a normális gondolatmenet, s honnantól káros, kóros, ami nem tűnik annak. Ezek nem kis kérdések.

Parodisztikus-jelenet a könyvben, amikor az autista Jacob édesanyjának a háza előtt megjelenik egy autista hálózat főembere, és arról akarja meggyőzni „áldozatát”, hogy voltaképpen még a normalitás meghatározása is szubjektív és megkülönböztető, mert lehetséges-e, hogy a többség véleménye a téves? Egyél szart, hetvenmilliárd légy nem tévedhet, ugyebár! De ez utóbbit én tettem csak hozzá. Érdekes kérdés, Platón, Phlilip K. Dick, Mátrix, stb. óta sokszor feltett kérdés…

Hasznos könyv azért is a Házirend, mert ismeretet nyújt a neurotranszmittereken át a kriminalisztika finomságain át a táplálkozástudományig (pont most, amikor kiderült, magas a vérnyomásom, és a cukrom sincsen rendben, alátámasztotta a laktóz- és gluténmentesség fontosságát), és persze főleg az autizmusról.

Picoult asszony még azt is eléri, hogy könyvében voltaképpen nincsenek ellenszenves szereplők. Annak ellenére nincsenek, hogy valós jellemekkel dolgozik, nem sablonokkal, nem fekete-fehér alakokkal. De minden szereplő motivációja érthető, követhető, konzekvens (na, jó, az elején a némileg analog-stílusú felügyelő és az ügyvéd figurájánál nem eldöntött, ki is lesz a befutó anycinál, de ahogy eldőlni látszik, úgy különül egy egymástól a két figura.)

Naszóval: habzsoltam a szokásos Picoult-vastagságú könyvet. („Már megint lexikont olvasol?” – kérdezte fejcsóválva, nem kicsit cinikusan szerelemetesfeleségtársam, ahogy a galériára másztunk felfelé, s ő cipelte az esti olvasmányom alapját.)

Aztán, amikor becsuktam az utolsó oldalnál, mégis elégedetlen voltam. Nocsak! 
A lyányom előbb olvasta a könyvet, s úgy a századik oldalnál jártam, amikor megkérdezte, hol tartok, s a válaszomra, hogy van-e tippem a végső megoldásra? Volt. Rossz.
Egy nappal később, továbbolvasva másik tippem lett. Jó.
Ez nem lenne baj.
De baj. Mármint, hogy kitalálható a történet vége.

Azért baj, mert Picoult határozottan rámegy minden könyvében a csattanóra. Ezekre élezi ki a történeteit. Raszkolnyikov esetében nem akarunk meglepődni a gyilkos kilétén: nem arról szól a könyv. De a Házirend-et elolvasva valahogy nem dőlt el, hogy krimit olvasunk, vagy krimitörténetbe ágyazott másvalamit? Ha másvalamit, akkor nem lett volna baj, hogy nem lepődünk meg a végén, mert nem ez a lényege a sztorinak.
Ha krimit, akkor viszont lepődjünk meg, vagy legalább a elismerően csettintsünk, hogyan gubancolódik kifelé a megoldás.
Na, ez a katarzis itt elmaradt. 

Szép dolog ez a csattanósdi (szerelmetesfeleségtársam barkács-könyvnek hívja az ilyeneket: tele vannak csavarokkal), de ha a módszer elvárt kötelességgé válik, némi izzadtság-szag azért előlopakodik a hajlatokból. Előlopakodik, mert izzadni kell az írónak, hogy ki ne derüljön, ami amúgy is nyilvánvaló. (S ne már hogy nem az lenne az első kérdése egy rendíthetetlenül igazat mondó gyereke felé a szülőnek, hogy vajon ő tette-e a kérdéses galádságot?) Ezt az izzadtságszagot éreztem a Tizenkilenc perc-ben is.

Jodi asszony, kézitcsókolom, nagyon élvezetesen tetszik írni, ezért nem kellene ezt a meglepődést ennyire erőltetni! A Házirend a témája folytán önmagában is tökéletesen megállna. Élvezetes, elgondolkodtató könyv lenne, de valahogy lealacsonyítja ez a besült hatásvadászat!

De nem hagyom magamat: azért is szeretem ezt a könyvet! De négycsillag, mert bár nagyon kellett volna, de nem lepődtem meg.Vagy ne kellett volna meglepődnöm. 

4/5

(2013)

Hú! Meg: ha! Tényleg! 

Népmesei műmese! Ez eddig csak Méhes Györgynek sikerült igazán, a Szikra Ferkó-val. Na jó, és hűhátpersze, meg Adorján Viktornak a Világváltó Nevenincs-ben. Ezek hosszabb meseregények, míg ez, a királyfis akár elfogadható egy nagyobb lélegzetű, normál esti mesének is. 

Jó kis mese. Nem akar aktualizálni, modernkedni, csak elmesél egy történetet, népmesei eszközökkel, s anélkül, hogy nagyon népmeséskedni akarna. Ez utóbbi a legnagyobb erénye, s nekem ettől lett hiteles.

A könyv maga gyönyörű! A borító, a tördelés, az árnygrafikák… Le a kalappal!

Mondjuk nekem a XXXL méret helyett bőven elég lett volna egy kezelhetőbb, táska és olvasásbarátabb XL-es méret is, amihez nem kell feltétlenül asztal, s ami az ajánlott korosztálynak (7 év) nem feltétlenül szobasátor, de ízlések és pofonok. 

5/5

(2013)

Az ember elfogult a gyerek- és kamaszkora dolgaival, ugye…

A szerző könyvéből és rendezésében születt A lator a mai napig kedvencem. Nem melléks a két főszereplő Enrico Montesano és Edwige Fenech miatt, nem mellékesen szólva az utóbbi anatómiai esztétikájának lehengerlő hatásáról: gyerekkori fantáziálásom egyik kiemelkedő alanya volt Deborah (lásd a fotót!). S A lator bizony meghatározta ennek a könyvnek az olvasását is. komoly elvárásaim voltak.

Nem tudom a kornológiát, melyik született előbb, de nekem A lator volt és maradt a kedvenc. Voltaképpen semmi bajom Isidora történetével: kerek, pergős, nem rejt meglepetéseket. Kezdetben, főleg a szamárazágyban-jelenetnél azt hittem, Kaleb női párja lesz a középkorba helyezve, de sajnos nem lett az.

Kicsit tréfacsináló, kicsit lúzeresen szeretnivaló hősnő, akiről voltaképpen már az elején tudjuk, hogy önsorsrontásban maestro (maistrina? :-) ) lesz, és no, hát valóban! 

De nem volt kacagás, nem volt katarzis, csak a tudat, mesterember  mestermunkáját olvassuk. Ami szórakoztató ugyan, de nem sokszor olvasós. Nem úgy, mint naná és persze, A lator ! 

3,5/5

(2013)

Hm… Véres leszámolás-dráma, homályos bosszúhadjárat, beteg múltból fakadó beteg jelen, és nem előre tudott befejezés.

A történetről 

Akár, de nagyon nehezen elképzelhető. Mert az életkorok. Mert a lelki működés. Brrr! Mert és mert! 

De közben körülnéztem, és valóban, annyi beteg, értelmetlen, logikátlan kapcsolatot látok, annyi veszett, kétségbeesett, rossz kapaszkodást, hogy közben miért is ne, akár, és bizony. De ráz a hideg közben, mert végső soron annyira szánalmas, annyira szegény, annyira brrr, hogy naná, hogy a hátam közepére sem, hiába empátia, hiába sanyarú sors, hiába minden. Mert ennyire nem lehet hiába minden, ennyire nem lehetünk a kétségbeesésünk és az életünk drámáinak a rabjai, ennyire nem lehetünk kiszolgáltatottak és magányosak!

A könyvről

Szikár irodalom, minimalista. Kánikulában egy fürdőkád-vízhűlésnyi, úgy, hogy még más olvasásához is hozzá tudtam fogni. Nem túlbeszélt, nem túlmagyarázott, és mégsem kimódolt. Annyi, amennyi, ahhoz, hogy ne tegyem le, és a végén mégis gondolkodjak rajta. Egy kicsit. Egy értékelésnyit. De nem többet. 

3/5

(2013)