Tegnap leltem a csillaghegyi könyvmegállóban, s bár nem volt elég csere könyv nálam, nem álltam ellent becsületes embör valék, visszaviszem úgyis a tartozást.

Az összes gyerekünk távol lévén, csak Nagyi kornyadozik a meleg lakásban, belecsobbantunk másfél személyes fürdőkádunkban, kávé, tegnapi, hideg meggyleves, könyvek. Velem ez jött, többek között. Csak bele akartam olvasni, de a kezembe ragadt.

Reich Károly illusztrációi miatt csaptam le rá tegnap, de a látszat szerint Reich nem olvasta a könyvet: a szereplők életkorát módszeresen feljebb turnézza néhány évvel: ez szokatlan és zavaró.

A könyv az, amit ígér: egy nyaralás történetének kedves epizódjai. Egy (valószínűleg) nagynéni magához veszi a család négy porontyát (plusz egyet, de azt sejtetően a szülőkkel, mert olyan kicsi, és elvannak a nagy kertben. Felpörgetőn nagy történések, tanulságok nélkül. De csuda kedvesen, mókásan, életszerűen. Bakó Ágnes nem írta szét, nem gügyögte, nem magyarázta, értelmezte porrá az eseményeket, nem akart mindenáron tanítani sem, csak elmesélte egy nyár néhány epizódját.

Köszönöm, Ágnes, nagyon jól sikerült, jót szórakoztam, meg is hatódtam, tetszett nagyon!

4,5/5

(2014)

Lelőhely: óbudai gyerek -könyvmegálló. Véletlenül találtam, semmit nem mondott sem a címe, sem a szerző, sem semmi, csak nagyon megtetszett a könyv. A grafikái különösen zseniálisak, kedvesek, ötletesek, tréfásak (elkövette Viktor Csizsikov).

Történet: életképek a Babér utcából. Nem összefüggő epizódok, hanem helyi „legendák”. Az ember szakad a rötyögéstől, többször elgondolkodik. 

Zseniális húzása Osztyernek, a szerzőnek, hogy megfogalmazásában a történetek szereplői többször lehetnének felnőttek is, de mindig „elszólja” magát, hogy gyerekekről van szó.

Probléma a könyvvel: túlontúl rövid! Molyos standard kifejezéssel: még, még, még! De tudtommal nincs tovább. Haragszom a szerzőre! :-D

5/5

(2014)

De erről nem beszélünk. Pedig kellene! Megérdemli. Méltatlan a nem beszélés. Mert Jeremy Taylor könyve olyan könyv, ami méltatlanul tűnt el a süllyesztőben.

Jeremy Taylor ismeri a diktatúrákat. Az Illetőről és rendszeréről naná, hogy eszünkbe jut a Kelet-Európai múlt, jelen, jövő. Jeremy Taylor érzékletesen, szinte belülről írja le az Illető diktatúráját, kisstílűségét, az emberek miatta való nyomorát,. Annyira belülről, hogy az gyanús, és ember elkezdi böngészni a könyv adatait. S aki keres, talál: © D. Németh István, 1988.

De erről nem beszélünk, csak érthetőbbek az áthallások. Az irodalmiak is. Legyünk nagylelkűek: megbocsátva! Érdekes mód, nekem nem az 1984, hanem Erich Kästner A diktátorok iskolája jutott róla eszembe. Nem rossz, vagy fitymáló érzésekkel, hanem elismeréssel. De még erről sem beszélünk, csak önkéntelenül van így. Meg persze, naná, az Egy mondat a zsarnokságról. Csak itt sci-fi-ben.

Nagyon a helyén van!

4/5

(2014)

Jobban tetszett, mint a párja, a Királylány születik. Van történet, nincsenek megválaszolatlan kérdések (vajon ki a csudák voltak amott a boszorkány-tündérek, beszédes-e a nevük?), s kerek egész itt minden.

Mivel a másik könyv esetében valamiért kitiltattam egy róla szóló, internetes párbeszédből, itt folytatok egy ott megkezdett mondatot. Amott valaki sérelmesnek találta, hogy az okosság nem szerepelt a királylánynak adott ajándékok között. Arról folyt a polémia, hogy a bölcsességnek része-e az okosság, és nagyon kell-e egy nőnek okosnak lennie? A kérdés itt is kérdés: kell-e egy királyfinak okosnak lennie? Az ember azt gondolja zsigerből, hogy naná, hogy persze. A listát elolvasva azonban még sincsen hiányérzet. Itt sem.

Ezzel a könyvvel egyetlen bajom volt. Nagyon kedvelem Szegedi Katalin grafikáit, festményeit. De ez a Pasolini ijesztőn feminim Jézusához hasonló nőkirályfi (bakker, már borítón ábrázolt kéztartása is kihozta belőlem az elkötelezett „homofóbot”) kiverte nálam a biztit. Néha szinte hiányoltam róla a pírszingeket és a szivárvány-jelvényt. Királynő ez, nem jövendőbeli férfikirály! Nem gondolnám, hogy Boldizsr Ildikót köti a polkorrekt, de úgy fest a kiadót vagy Szegedi Katalint igen.

3,5/5

(2013)

Szintén könyvmegállós példány. Amikor beleolvastam, akkor kapcsoltam, hogy én ezt már egyszer, tán a dinoszauruszok idejében, de legkésőbb a teremtéskor, valahol egy messzi-messzi galaxisban már olvastam.

Most meg újra. 

Jót szórakoztam. Nem tudom másképpen mondani, bár félreérthető, de egy olyan kis igazi retro ifjúsági regény, a coclista korszak ifiregényeinek megfelelőn (persze, még háborús visszaemlékezés is van benne, de nem tolakodó, sőt!), csak semmi szex, kérem, annyira nem vagyunk kamaszok, kérem (én ebben a koromban már voltam annyira kamasz, bebebe!), de van szerelem, a coclista erkölcsnek persze izíg-vérig (oppárdon, vér egy szál sem, sehol, naná, hogy ohne defloráció!) megfelelő, még kézfogás se nagyon…

Amikor Padisák Mihály Éljen a száműzetésé-t olvastam (azt is a dinók, a teremtés korában, egy messzi-messzi galaxisban), akkor azt egy szem csókleírást annyira, de annyira dobogó szívvel olvastam, hogy csak na! És persze, hogy többször. 

S persze ebben a könyvben van tanulság is. Ha akarom, coclista, de nem akarom, hogy az legyen. Mert ez a tanulság jó tanulság. Csak icipicit szájbarágós. De szerencsére nem annyira, hogy fájjon!

Jót szórakoztam, jót nosztalgiáztam, jó volt olvasni.

3,5/5

(2013)

A Szívtől szívig volt az első Picoult-könyv, amit olvastam. Meggyőzött. Nem volt elementáris, de többször olvashatónak találtam. Ami Picoult-könyvet olvastam azóta (nem az összes, magyarul megjelentet), az olyan kis hullámzó volt számomra, de az első hatását egyik sem érte utol

Ami tény: Picoult tud írni. Nem míves szépirodalom, amit ír, hanem igen-igen minőségi bestseller-irodalom. Erénye, ereje a cselekményvezetése, a le nem ülő történet, a meglepően jó megfogalmazások tömkelege (csak ennél a könyvnél több, mint száz idézetet írtak ki a moly.hu olvasói!), a többszempontú történetmesélés, s a könyvek végén a szokásosnak mondható csattanó.

A Házirend jó könyv. Hasznos is a maga módján: a szokásos másság-tisztelettől eltekintve még el is gondolkodtatott! Elsősorrban arról, mi is a normális viselkedés, mi a normális gondolatmenet, s honnantól káros, kóros, ami nem tűnik annak. Ezek nem kis kérdések.

Parodisztikus-jelenet a könyvben, amikor az autista Jacob édesanyjának a háza előtt megjelenik egy autista hálózat főembere, és arról akarja meggyőzni „áldozatát”, hogy voltaképpen még a normalitás meghatározása is szubjektív és megkülönböztető, mert lehetséges-e, hogy a többség véleménye a téves? Egyél szart, hetvenmilliárd légy nem tévedhet, ugyebár! De ez utóbbit én tettem csak hozzá. Érdekes kérdés, Platón, Phlilip K. Dick, Mátrix, stb. óta sokszor feltett kérdés…

Hasznos könyv azért is a Házirend, mert ismeretet nyújt a neurotranszmittereken át a kriminalisztika finomságain át a táplálkozástudományig (pont most, amikor kiderült, magas a vérnyomásom, és a cukrom sincsen rendben, alátámasztotta a laktóz- és gluténmentesség fontosságát), és persze főleg az autizmusról.

Picoult asszony még azt is eléri, hogy könyvében voltaképpen nincsenek ellenszenves szereplők. Annak ellenére nincsenek, hogy valós jellemekkel dolgozik, nem sablonokkal, nem fekete-fehér alakokkal. De minden szereplő motivációja érthető, követhető, konzekvens (na, jó, az elején a némileg analog-stílusú felügyelő és az ügyvéd figurájánál nem eldöntött, ki is lesz a befutó anycinál, de ahogy eldőlni látszik, úgy különül egy egymástól a két figura.)

Naszóval: habzsoltam a szokásos Picoult-vastagságú könyvet. („Már megint lexikont olvasol?” – kérdezte fejcsóválva, nem kicsit cinikusan szerelemetesfeleségtársam, ahogy a galériára másztunk felfelé, s ő cipelte az esti olvasmányom alapját.)

Aztán, amikor becsuktam az utolsó oldalnál, mégis elégedetlen voltam. Nocsak! 
A lyányom előbb olvasta a könyvet, s úgy a századik oldalnál jártam, amikor megkérdezte, hol tartok, s a válaszomra, hogy van-e tippem a végső megoldásra? Volt. Rossz.
Egy nappal később, továbbolvasva másik tippem lett. Jó.
Ez nem lenne baj.
De baj. Mármint, hogy kitalálható a történet vége.

Azért baj, mert Picoult határozottan rámegy minden könyvében a csattanóra. Ezekre élezi ki a történeteit. Raszkolnyikov esetében nem akarunk meglepődni a gyilkos kilétén: nem arról szól a könyv. De a Házirend-et elolvasva valahogy nem dőlt el, hogy krimit olvasunk, vagy krimitörténetbe ágyazott másvalamit? Ha másvalamit, akkor nem lett volna baj, hogy nem lepődünk meg a végén, mert nem ez a lényege a sztorinak.
Ha krimit, akkor viszont lepődjünk meg, vagy legalább a elismerően csettintsünk, hogyan gubancolódik kifelé a megoldás.
Na, ez a katarzis itt elmaradt. 

Szép dolog ez a csattanósdi (szerelmetesfeleségtársam barkács-könyvnek hívja az ilyeneket: tele vannak csavarokkal), de ha a módszer elvárt kötelességgé válik, némi izzadtság-szag azért előlopakodik a hajlatokból. Előlopakodik, mert izzadni kell az írónak, hogy ki ne derüljön, ami amúgy is nyilvánvaló. (S ne már hogy nem az lenne az első kérdése egy rendíthetetlenül igazat mondó gyereke felé a szülőnek, hogy vajon ő tette-e a kérdéses galádságot?) Ezt az izzadtságszagot éreztem a Tizenkilenc perc-ben is.

Jodi asszony, kézitcsókolom, nagyon élvezetesen tetszik írni, ezért nem kellene ezt a meglepődést ennyire erőltetni! A Házirend a témája folytán önmagában is tökéletesen megállna. Élvezetes, elgondolkodtató könyv lenne, de valahogy lealacsonyítja ez a besült hatásvadászat!

De nem hagyom magamat: azért is szeretem ezt a könyvet! De négycsillag, mert bár nagyon kellett volna, de nem lepődtem meg.Vagy ne kellett volna meglepődnöm. 

4/5

(2013)

Hú! Meg: ha! Tényleg! 

Népmesei műmese! Ez eddig csak Méhes Györgynek sikerült igazán, a Szikra Ferkó-val. Na jó, és hűhátpersze, meg Adorján Viktornak a Világváltó Nevenincs-ben. Ezek hosszabb meseregények, míg ez, a királyfis akár elfogadható egy nagyobb lélegzetű, normál esti mesének is. 

Jó kis mese. Nem akar aktualizálni, modernkedni, csak elmesél egy történetet, népmesei eszközökkel, s anélkül, hogy nagyon népmeséskedni akarna. Ez utóbbi a legnagyobb erénye, s nekem ettől lett hiteles.

A könyv maga gyönyörű! A borító, a tördelés, az árnygrafikák… Le a kalappal!

Mondjuk nekem a XXXL méret helyett bőven elég lett volna egy kezelhetőbb, táska és olvasásbarátabb XL-es méret is, amihez nem kell feltétlenül asztal, s ami az ajánlott korosztálynak (7 év) nem feltétlenül szobasátor, de ízlések és pofonok. 

5/5

(2013)

Az ember elfogult a gyerek- és kamaszkora dolgaival, ugye…

A szerző könyvéből és rendezésében születt A lator a mai napig kedvencem. Nem melléks a két főszereplő Enrico Montesano és Edwige Fenech miatt, nem mellékesen szólva az utóbbi anatómiai esztétikájának lehengerlő hatásáról: gyerekkori fantáziálásom egyik kiemelkedő alanya volt Deborah (lásd a fotót!). S A lator bizony meghatározta ennek a könyvnek az olvasását is. komoly elvárásaim voltak.

Nem tudom a kornológiát, melyik született előbb, de nekem A lator volt és maradt a kedvenc. Voltaképpen semmi bajom Isidora történetével: kerek, pergős, nem rejt meglepetéseket. Kezdetben, főleg a szamárazágyban-jelenetnél azt hittem, Kaleb női párja lesz a középkorba helyezve, de sajnos nem lett az.

Kicsit tréfacsináló, kicsit lúzeresen szeretnivaló hősnő, akiről voltaképpen már az elején tudjuk, hogy önsorsrontásban maestro (maistrina? :-) ) lesz, és no, hát valóban! 

De nem volt kacagás, nem volt katarzis, csak a tudat, mesterember  mestermunkáját olvassuk. Ami szórakoztató ugyan, de nem sokszor olvasós. Nem úgy, mint naná és persze, A lator ! 

3,5/5

(2013)

Hm… Véres leszámolás-dráma, homályos bosszúhadjárat, beteg múltból fakadó beteg jelen, és nem előre tudott befejezés.

A történetről 

Akár, de nagyon nehezen elképzelhető. Mert az életkorok. Mert a lelki működés. Brrr! Mert és mert! 

De közben körülnéztem, és valóban, annyi beteg, értelmetlen, logikátlan kapcsolatot látok, annyi veszett, kétségbeesett, rossz kapaszkodást, hogy közben miért is ne, akár, és bizony. De ráz a hideg közben, mert végső soron annyira szánalmas, annyira szegény, annyira brrr, hogy naná, hogy a hátam közepére sem, hiába empátia, hiába sanyarú sors, hiába minden. Mert ennyire nem lehet hiába minden, ennyire nem lehetünk a kétségbeesésünk és az életünk drámáinak a rabjai, ennyire nem lehetünk kiszolgáltatottak és magányosak!

A könyvről

Szikár irodalom, minimalista. Kánikulában egy fürdőkád-vízhűlésnyi, úgy, hogy még más olvasásához is hozzá tudtam fogni. Nem túlbeszélt, nem túlmagyarázott, és mégsem kimódolt. Annyi, amennyi, ahhoz, hogy ne tegyem le, és a végén mégis gondolkodjak rajta. Egy kicsit. Egy értékelésnyit. De nem többet. 

3/5

(2013)

S valóban, egy együttes, ami már akkor létezett, mikor néztem már kifelé a porból, amikor eszméltem, amikor rácsodálkoztam a múlt rendszer álságosságára, amit kint a Hajcsi szigeten láttam először, Nagyferó a Balkáni Tigris, negyven golyóval a testében medvetáncolt és hiába próbálták ijesztegetni, nem félt, miközben könyörgött, könyörögtünk, hogy „Hagyjanak, hagyjanak!” 
S aztán bár soha nem mentem el mielőtt, kértem én is, hogy fújja az asszony, ne remegjen az ujja, miközben nem tudtam másképpen mondani, ébredés után, a tűzfalon háborgó tengert utálva, s felültem, fejem a lábam közt a nyakamra, s néhány évig még ferde vigyázzban jártam a nagy találkozásokra a fene nagy jólétben. Közeli helyeken adtam helyet magam mellett, s úgy integettünk bátyuskának, aki a kibelezett kőbányák üregéből egy fagyival integetett a széles, tágas téren át, de mindketten tudtuk, hogy hazudtunk egymásnak. Aztán megváltozott minden, ám még mindig csak nekünk kellett jónak lennünk, a szél fújt, nekidőltünk, megadtuk magunkat a mának; tudtuk, ha volna még időnk, akkor se lennék árulók, akkor sem, ha a szabad életben elfogytak a szavaink, s csak annyi maradt egy álmos hajnalon, azt kérjük: ne ébressz fel. Azon a temesvári vasárnapon, ki ne emlékezne, robogott felénk a jövő, legalábbis úgy hittük, de csak lyuk volt a zászló közepén. Olcsó vigasz volt, hogy részegen mindig volt valaki, aki hazavitt, aki elnézte a káromkodós rossz szokásunkat, bécsi kapu méretű reményeinkbe fúló izzó tavaszi délutánjainkban már csak a szőrös bunda nyújtott vigaszt, hogy az élet veri, verihepi, és a szabadság rabszolgái hiába könyörögnek, hogy dolgozni ne kelljen, csak eltűnt az élet az utcából, bár idehallatszott, hogy a világ végén a máról dalolnak a boldog bárányok, mert a réten már jól kihallgatták magukat. S ha hiányzott is pár dolog, egy kedves dal miatt boldogok lettünk, s boldog volt velünk a sírós ég, és a fejünkre hullt egy könnycsepp a mennyből, lezuhant, mint egy népmese szép története. A jó barátokkal sejtettük, hogy hiába minden, nem lesz ennek jó vége, múlhat az idő, csak egy dolog van: szeress, szeress még, mert sem egy korsó, sem egy pohár, eh, de igen, minden gondunk messze száll, mindörökre felszállunk magasra! De októberben elcsendesedünk, mondunk egy imát, kitisztul a lelkünk, mintha álomból ébrednénk, várjuk a tavaszt, de legbelül sejtjük, hogy ez ugyanaz a cirkusz, semmi sem változott, nem ér a nevünk ebben a vízióban, de szerencsére még látom a szemeden, hogy nem ér az én nevem sem, ezért veled akarok a pokol tűzén elégni! Láda sör az asztalon, mint elhaló angyali üdvözlet ebben a vadkeleti borzalomban. Elmélázok, mennyi mindent elhittem, miközben a messzeség csak hív, csak hív. Ki kell jutnom a mennyország felé, őrizni akarom a lángot én is, ami a szívemben van! Tűzvigyázó szabadíts meg, minden, minden úgy történt, ahogyan kellett, a magányos napon a lányok nem térnek vissza a körhintából, de ez tudjuk jól, rossz idők ezek! S csak lemondón hajtogatjuk egyre: adjon az isten mindig jobbat! Felnézünk a hegyekre, az őrtoronyból a a Hold keresői nem mentek, el, hiába múltak el az illúziók, Az utolsó pohár után még elmondom: szép vagy, szép vagy, itt a végtelen lába előtt.

30 év, az én életem is. S bár nem az enyémek, mintha az én soraim is lennének, amiket énekelek.

Fejet hajtok. 
Köszönöm!

5/5

(2013)

Disztopia. MInt ilyen: sci-fi. Tényleg -fi is, már ami a genetikát illeti. Némileg szókimondón erotikus (értsd: pornográf), de ez valahogy nem fáj, annak ellenére, hogy val'szeg kapnék ejnye-bejnyét, ha idéznék ezekből a részekből, sőt, igen sokszor, hm, hm, naeztmosthogy, magamra ismertem. 

A felépítés is tetszetős a párhuzamos fejezetekkel, amiket így-úgy ugyanaz a személy ír, kétezer év különbséggel. 

Ha a Epilógus nem lett volna, a sarokba hajítom a könyvet. Azzal viszont kerek lett, egésszé vált a történet. 

S vajon a szerző, a főhőse(ei?) pesszimisták, nihilisták valójában, ahogyan azt sokan vélték, vagy sem? Mert kerestem a könyvben a nihilizmust, a mindennekvégeszarazegész-érést, de nem leltem. Mert mind Daniel1, mind Daniel25 a maga módján megleli, amit keres. Az, hogy semmi sem tökéletes (mondta a süni, és elégedetten lemászott a súrolókeféről), tény; mindig van valami, ami elrontja az egészet, a kérdés az, hova teszem a hangsúlyokat. Daniel1 keresi a tökéletes kapcsolatot, Daniel25 keresi az emberlét érzéseit, vágyait, mozgatórugóit. Mindkettő boldog lehetett volna a saját életével, ha az kiegészítődik a másik életével, de valószínűleg még úgy sem. Mert az ember vagy a még távoli célokra nézve elnéz a mai nap felett, vagy szorongatja, amije van, és elfelejti élvezni. Vagy túlgondolkodik mindent (én, azt mondják, ezt szoktam), és a szürkeállomány szürke diadalt vesz az élet mezei élvezetén.

Ami kicsit hiányzott: a szekta vallásának kifejtése, mozgatórugóinak valahogy tartalmasabb megmutatása, bármilyen jót is röhögtem Steve Jobs és Bill Gates csatlakozásán.

Szóval, azt hiszem, kézbe kell még majd vennem a sziget történetét. Mert úgy sci-fi, hogy nem sci-fi. S voltaképpen még az sem zavart, hogy a bokononizmus kidolgozottabb vallás, mint az elohimiták vallása, és az a világvége , mindennel együtt, mégis kedvencebb volt/most/lesz, mint emez (hommage a maestro Vonnegut); ámde minden párhuzam ellenére nem volt plágium érzésem.

4/5

(2013)

A régi Delfin-könyves Az ifjú mesterdetektív-et és az Öcsi és a repülő bácsiká -t (manapság Háztetey Károly címen fut) annyira szerettem!  Lindgren neve ezért egyfajta garancia volt, és ezért olyan kis lelkesen kezdtem bele ebbe is… De ez a kötet nem nyert meg magának. Pedig pompás, szép a borítója, a belső illusztrációk megnyerők, és az a fajta könyv, amit kellemes kézbe venni. 

De a tartalommal már baj van. Olyan kis naiv az egész valahogy. A testvérek kapcsolata annyira szép, hogy már túlontúl szép.

Aztán mindig mindenki a jó helyen van ahhoz, hogy ne történjen semmi rosszul, mindig meghallják, kikerülik, stb., amit éppen hallani, kikerülni kell. Szóval valahogyan nem. A kezdeti lelkesedésem hamar ellankadt, és egyre kedvetlenebbül olvastam tovább. 

Biztos velem van a baj, mert egyébként a könyvnek olyan nagyon lelkes tábora van, hogy csak na!

2,5/5

(2013)

Finom!

Miért is ír az ember? A napokban bent jártam Szerelmetesfeleségtársam munkahelyén. A tulaj, aki olyan ritka arrafelé, mint a fehér holló, éppen akkor talált bejönni. Előttem a laptopunk, én meg az ő helyén ültem. Bemutatkoztunk egymásnak. Én tudtam róla ezt-azt, ő valszeg semmit rólam.

Szerelmetesfeleségtársam azt találta mondani, hogy most írtam egy drámát, a színház végül nem jutott pénzhez, nem tudta megvenni, bemutatni, nem tudna-e nagyfőnöktulaj segíteni? Annyira nem reagált (eszébe sincs segíteni, van neki baja elég), de amikor kettesben maradtunk, azt mondta, mindig úgy képzelte el az írókat, hogy ülnek egy nagy fa alatt, előttünk egy pohár bor, és milyen szabad élet! Mondtam: szakasztott így én is, de azért a látszat ellenére nem csak hűdevidámüldögélés, hanem néha gyötrelem, kétségbeesett keresgélés a végtelen lehetőségek között, vergődve a szavak,kifejezések, árnyalatok között, rohadt áldottmagányos harc. S az ember néha falhoz csapna mindent, mert erőlködik, próbálkozik, s még ha rá is talál arra, amit keresett, a kutyát sem érdekli, hiszen manapság már mindenki író.

Szóval van bennem empátia Mr.Gwyn iránt. Mert van olyan állapot, hogy az, amihez egyedül ért az ember, nos, az is teherré válik, unalmassá, gyűlöletessé. Még ha pénzt jócskán hoz is a konyhára (de szép is lenne!).

A könyv borítója zseniális! Mondjuk Szerelemetesfeleségtársam azt mondta, irányított vagyok: nem tudtam nem egy, az övéhez igen hasonlatosan formás, hmmm, nő csípőt, lábakat látni a töltőtoll hegye helyett, de mentségemre szolgáljon, hogy töltőtoll-csípőt kitöltő női hajtömeg eltérítő hatása. Mondjuk azt nem tudom, szorosan mi köze lenne egy formás, hmmmm, női csípőnek a könyv tartalmához, miközben a töltőtollnak de, csak nem akarok leragadni mellékes dolgoknál… A csípő lényeges!

Volt egy pont, amikor majdnem abbahagytam a könyvet: amikor Mr. Gwyn rákészül az embermásolásra. No, akkor kicsit lilának láttam az egészet, abnormisnak, értelmiségi nyavalygásnak. Aztán amikor elkezdődött Rebecca ideje, újra nagyon lekötött, kötözve is maradtam. S messze nem reméltem, hogy még lesz benne fordulat. Lett. S még a kíváncsiságom is kielégíttetett: sokáig azt hittem, a portrék mibenléte izgalmas homályban marad. Ami részben igaz is, de végső soron kiderült Mr. Gwyn módszere, s hogy miben, miből is álltak a végén az arcképek.

Baricco erőssége ebben a könyvben a kapcsolatok ábrázolása. Minden pasztellszínű. Tom és Mr. Gwyn sokkal több, mint munkakapcsolata, Rebecca és Mr. Gwyn érzelmei, a portrék alanyai és Mr. Gwyn közti kapcsolatok, a történelmi nevekkel felruházott izzók készítői és Mr. Gwyn: egyértelmű, de mégis kellemes, beavatottaknak szóló (és ki nem beavatott, aki a könyvet olvassa?), félhomályban tartott kapcsolatok.

Miről szól a könyv? Sok mindenről. Nekem két dologról, elsősorban: miközben az alkotók, előadók nem tudnak meglenni a visszajelzés vállon veregetése nélkül, a művészet mégis elsősorban nem reflektorfény, hanem adni-akarás. S ha nem,célját tévesztette. Másfelől: a csend néha többet mond, mint egymillió szó. (Írom én, akinél csak a saját és a nevelt lányom beszél többet.)

Szeretem ezt a könyvet. Nemcsak stílus, hanem történet, nemcsak történet, hanem mondanivaló, nemcsak mondanivaló, hanem cselekmény, s nemcsak cselekmény, hanem élvezet. Mondom: szeretem ezt a könyvet!

Nem mellesleg, adott egy indíttatást, egy halvány írásötletet.

5/5

(2013)

Érdekes ez a könyv! Önmagában is, meg az előző folytatásaként is, meg értékelendő alanyként is. 

Nem tudtam letenni (wc, fürdőkád, tópart, utca, lépcsőház, stb.) mert olvasni akartam, mert tudni akartam mi fog történni, mi lesz a megoldás. 

De miután elolvastam, lenyugodtak az izgalmak, úgy összességében túl sok mondanivalóm nincsen róla.

Akkor az a kevés, ami mondanivaló maradt a következő. 

Az előző részhez képest ennek a kötetnek van összetartó vezérfonala. Jared „előzményének” a kiiktatása. Ebből indul ki minden, s nagyjából ezzel zárul minden. Ez, az előző részhez képest határozottan pozitívum. 

A másik mondanivalóm: Scalzi határozottan hagy gondolkodni a klónozás erkölcsi, etikai kérdésiről, a személyiség egyediségéről, értékéről (lásd a Szellemhadtest katonái) és az egyén vs. közösség a fontosabb súlyos kérdéséről. 

Hoppá, találtam még egy feledik mondanivalót: Jared „előzménye” halálra ítéli az emberiséget, s kiderül (?), hogy voltaképpen az információ helyesek voltak, csak éppen hiányosak. S a hiányok ismeretében val'szeg eszébe sem jutott volna olyan erkölcsi ítéletet hozni a Földről származó humanoidokról, amilyet hozott. (Még így sem tudom megváltoztatni a politikusokról, bíróságokról, s „bizonyos” diktatórikus megoldásokról kialakult véleményemet… :-( )

Akkor a „refrén”, amit manapság többször írtam már: fogok még Scalzi-t olvasni, ha módom lesz rája. Szórakoztat. De valahogy lanyhuló figyelemmel...

5/5

(2013)

Jókait a kötelező Kőszívű óta nem szeretem. Valahogy soha nem fogott meg. Se előtte, se utána, se közben. 

Zorád Ernőt, amióta az eszemet tudom, szeretem, az pedig még a Füles képregényeinek idejéből, a ’70-es évekből való. Mármint az eszem tudása.

Namost: meg nem válnék tőle, de valahogy így volt felemás nekem ez az ormótlan alakú füzet. Mert Zorád rajzai lenyűgöztek. Az egyoldalas festmények gyönyörűek. 

Viszont nem egyszer vissza kellett lapoznom, hogy akkor voltaképpen kicsoda is a Névtelen Várban olyan nagy szenvedéllyel őrzött leány, akiért ennyien vállalnak hűmennyi kockázatot, lemondást, egyikük még a poklot is? S voltaképpen, ajjaj, annyira felületes voltam, fogalmam sem volt róla… 

De maga a történet szép, s ahogyan mondtam, Zorád ernő az Zorád Ernő! És ebben az esetben ez nagyon jót tesz Jókainak. 

3,5/5

(2013)