Finom!
Miért is ír az ember? A napokban bent jártam Szerelmetesfeleségtársam munkahelyén. A tulaj, aki olyan ritka arrafelé, mint a fehér holló, éppen akkor talált bejönni. Előttem a laptopunk, én meg az ő helyén ültem. Bemutatkoztunk egymásnak. Én tudtam róla ezt-azt, ő valszeg semmit rólam.
Szerelmetesfeleségtársam azt találta mondani, hogy most írtam egy drámát, a színház végül nem jutott pénzhez, nem tudta megvenni, bemutatni, nem tudna-e nagyfőnöktulaj segíteni? Annyira nem reagált (eszébe sincs segíteni, van neki baja elég), de amikor kettesben maradtunk, azt mondta, mindig úgy képzelte el az írókat, hogy ülnek egy nagy fa alatt, előttünk egy pohár bor, és milyen szabad élet! Mondtam: szakasztott így én is, de azért a látszat ellenére nem csak hűdevidámüldögélés, hanem néha gyötrelem, kétségbeesett keresgélés a végtelen lehetőségek között, vergődve a szavak,kifejezések, árnyalatok között, rohadt áldottmagányos harc. S az ember néha falhoz csapna mindent, mert erőlködik, próbálkozik, s még ha rá is talál arra, amit keresett, a kutyát sem érdekli, hiszen manapság már mindenki író.
Szóval van bennem empátia Mr.Gwyn iránt. Mert van olyan állapot, hogy az, amihez egyedül ért az ember, nos, az is teherré válik, unalmassá, gyűlöletessé. Még ha pénzt jócskán hoz is a konyhára (de szép is lenne!).
A könyv borítója zseniális! Mondjuk Szerelemetesfeleségtársam azt mondta, irányított vagyok: nem tudtam nem egy, az övéhez igen hasonlatosan formás, hmmm, nő csípőt, lábakat látni a töltőtoll hegye helyett, de mentségemre szolgáljon, hogy töltőtoll-csípőt kitöltő női hajtömeg eltérítő hatása. Mondjuk azt nem tudom, szorosan mi köze lenne egy formás, hmmmm, női csípőnek a könyv tartalmához, miközben a töltőtollnak de, csak nem akarok leragadni mellékes dolgoknál… A csípő lényeges!
Volt egy pont, amikor majdnem abbahagytam a könyvet: amikor Mr. Gwyn rákészül az embermásolásra. No, akkor kicsit lilának láttam az egészet, abnormisnak, értelmiségi nyavalygásnak. Aztán amikor elkezdődött Rebecca ideje, újra nagyon lekötött, kötözve is maradtam. S messze nem reméltem, hogy még lesz benne fordulat. Lett. S még a kíváncsiságom is kielégíttetett: sokáig azt hittem, a portrék mibenléte izgalmas homályban marad. Ami részben igaz is, de végső soron kiderült Mr. Gwyn módszere, s hogy miben, miből is álltak a végén az arcképek.
Baricco erőssége ebben a könyvben a kapcsolatok ábrázolása. Minden pasztellszínű. Tom és Mr. Gwyn sokkal több, mint munkakapcsolata, Rebecca és Mr. Gwyn érzelmei, a portrék alanyai és Mr. Gwyn közti kapcsolatok, a történelmi nevekkel felruházott izzók készítői és Mr. Gwyn: egyértelmű, de mégis kellemes, beavatottaknak szóló (és ki nem beavatott, aki a könyvet olvassa?), félhomályban tartott kapcsolatok.
Miről szól a könyv? Sok mindenről. Nekem két dologról, elsősorban: miközben az alkotók, előadók nem tudnak meglenni a visszajelzés vállon veregetése nélkül, a művészet mégis elsősorban nem reflektorfény, hanem adni-akarás. S ha nem,célját tévesztette. Másfelől: a csend néha többet mond, mint egymillió szó. (Írom én, akinél csak a saját és a nevelt lányom beszél többet.)
Szeretem ezt a könyvet. Nemcsak stílus, hanem történet, nemcsak történet, hanem mondanivaló, nemcsak mondanivaló, hanem cselekmény, s nemcsak cselekmény, hanem élvezet. Mondom: szeretem ezt a könyvet!
Nem mellesleg, adott egy indíttatást, egy halvány írásötletet.
5/5
(2013)
