Ez a papírba merevített kiáltás több szempontból döbbenetes. 
Elsősorban azért döbbenetes, mert érthetetlen, hogy döbbenetesnek kell érezni. 
A világ annyira kifordult magából, hogy a józan paraszti észnek már jóformán semmi tere nincsen. Legalábbis a médiában és a politikában. A könyv fülszövege elmondja, hogy Fallacit ezért a papírra vetett üvöltésért többször beperelték. Mert rasszista. Mert fasiszta. Mert ki tudja? Ugyanis Fallaci nem mond mást, csak azt, hogy Európa és a muszlim világ nem integrálható egymásba. Nem, mert a muszlim vallás nem integrálódni akar, hanem elnyelni, megsemmisíteni, bedarálni és eltiporni. Fallaci azt is mondja (ne feledkezzünk el róla, 2002-ben!), hogy a szélső-liberális Európa bele fog pusztulni szélső liberalizmusába. Azért, mert ésszerűtlen és az önvédelem teljes hiányáról szól a liberalizmusa. 

Azért mostanság többször elképzeltem azt a szituációt, amikor a Kedves Betörő bejön a lakásomba, nem mutatkozik be, unszolásra álnevet mond, leül az asztalhoz, ételt, ellátást követel, majd panaszkodik, hogy kicsi a kádunk, hideg a szoba, és amikor megerőszakolja a feleségemet és a lányaimat, akkor az emberi jogaira hivatkozik, meg a rasszizmusomra, és hogy értsem meg, már vagy három hónapja nem volt nővel. Hiába mondom, hogy ez az én lakásom, ő nem tágít: ő is ember, neki ott nem volt jó, ahonnan jött, joga van a boldogsághoz és a megélhetéshez, és adjak pénzt is, neki nincsen, és szüksége van költőpénzre. Ha megkérdem, hogy honnan volt pénze idáig eljutni, ha egyszer a hazájában semmije nem maradt, ha egyszer menekülnie kellett, csak gúnyosan nevet, és okostelefonját előrántva diadalmasan mutatja, hogy neki pont ezekre a gps-koordinátákra kellett jönnie. S ha bármi ellen tiltakozom, akkor rohan a neki készségesen segítő emberjogi szervezetekhez, mert rasszista, fasiszta vagyok, hogy nem fogadom őt el. 

Életszerű? 

Ugye, hogy fityfenét? 

Pedig manapság ez az élet. Tehát szép lassan elvárássá lesz.

Döbbenetes Fallaci könyve, mert a Nagy Migráns-áradat elindulása előtt tizennégy évvel figyelmeztet arra, hogy lesz Nagy mIgráns-áradat, és lefesti a várható reakciókat is. Oriana Fallaci nem próféta, csak összerakja a mozaikokat.

Döbbenetes Fallaci könyve azért is, mert nem az íróasztal mögül keveri a purparlét, hanem saját tapasztalataiból, testi valóságában megtapasztalva sok mindent abból, amit leír. S ami tényekről Európa nem akar tudomást venni. S Fallaci azért fasiszta, mert kimondja: nem egyenrangú kultúrák találkozásáról van szó! Nincs azonos szint! Aki ezt állítja, egyszerűen téved vagy hazudik. Amikor idáig értem a könyvében, felszisszentem. Aztán még egyszer. Először azért, mert úgy fest, a polkorrekt maszlag már az én tudatomat is agymosta, és azért, nana, azért óvatosabban a vice versa-val. Másodszorra azért szisszentem fel, mert először felszisszentem: manapság, ha valaki igazat beszél, félnie kell? S nem az ellenségeitől, hanem az idióta polkorrekt szemlélettől kell tartania? Azért, mert kimondja az igazat? Azért, mert ma már, ahogyan Fallaci is mondja, ma már nem nevezzük nevükön a dolgokat, az antiszociális viselkedést, a társadalmi normától eltérő devianciákat, már mindennek álneve van. S Fallaci nem finomkodik: azt mondja, az a kultúra, amely levágja a nők csiklóját és összevarrja a hüvelyüket, hogy ne élvezhessék a szexet, majd csadorba, burkába csomagolja őket, és megtiltja a nevetést számukra, az a kultúra, amely, a tolvajokat csonkítással bünteti, az a kultúra, amely bigott vallási elveit vérrel terjeszti, és nem képes semmit mást elviselni önmagán kívül, az a kultúra, amelynek képviselői oldalba hugyozzák az európai kultúra több évszázados épületeit, templomait, szent helyeit, és szarral kenik be a falakat, nos, az a kultúra nehogy már azonos szinten legyen az európai kultúrával! 

S itt nem tud nem eszembe jutni egy döbbenetes videó, amit a napokban láttam. A videón egy szemmel láthatón nem idén barnult fiatalember nem túl kényelmes pózban, de szemmel láthatón nagy élvezettel és elánnal éppen egy gépkocsi kipufogócsövét dugja meg…

Magyarként azért is döbbenetes Fallaci könyve, mert voltaképpen voltunk már ugyanezzel a módszerrel elfoglalva: az a gaz török csak úgy beszállingózott Buda várába, majd amikor megfelelően sokan voltak, egyszer csak kitűzték a zászlajukat, Övék lett a vár (vö.: Egri csillagok). S konkrétan: most nem ez történik? (Vö.: az új londoni polgármester, Sadiq Khan sokallja a fehérek részarányát London város önkormányzatában, és határozott ígéretet tett az arány mielőbbi javítására.)

Fallaci tizennégy évvel ezelőtt azt kiáltotta: Európának vége, mert az őt elnyelő kultúra agresszív és kíméletlen, és mert megszűnt minden egészséges önvédelmi reflexe, nincs immunrendszere, és liberális, jobbára balos hangadói pusztítják azokat, akik ki merik mondani, baj van, védekezni kellene, és ez a minden devianciával szembeni tolerancia a vesztünk lesz, mert miközben a devianciáknak hihetetlen teret biztosít, aközben az azokat befogadó rendszert belülről pusztítja (vö.: felszisszentem Fallaci kultúra-osztályzásán).

S ott tartunk manapság, hogy aki a valóságot kimondja, aki azt mondja, hogy szükség van önvédelemre, aki azt mondja, hogy a szabályoknak mindenkire vonatkozniuk kell, sorolhatnám tovább, az gazember fasiszta, rasszista szemétláda. A Kedves Betörő nem betörő, hanem Átmeneti Vendég.

Nincs kétségem: nem tér észre a világ. A polkorrekt idiotizmusban az lesz a gonosztevő, aki áldozatként ki meri mondani mindazt, amit vele tette, és ki meri mondani, hogy kik tették. 2002 óta semmi pozitív változás nincsen. Nagyon érdekes lenne, mit mondana ma Fallaci!

*

Vannak momentumai a könyvnek, amivel nem értek egyet. Ilyen 2001 szeptember 11. értékelése, megítélése. Lehetne vitatkozni Fallacival, hogy vajon hogyan olvadtak meg azok a tornyok, amelyeket eleve repülőgép-biztosra terveztek, és amelyek acélszerkezetének az olvadásfoka messze meghaladja a kerozin égési hőfokát, meg hogyan, miért dőlt össze alulról az épület (ahogyan a lakóházak közül kirobbantott épületek dőlnek a belvárosban), miközben a nyolcvanadik emelet égett, és így tovább… De itt nincsen jelentősége. Voltaképpen mindegy, hogy Oszama Bin Laden tette-e mindezt, vagy nemes egyszerűséggel csak kellett valami, ami eléggé felhergeli a közvéleményt, hogy az USA megvívhassa területszerző háborúit, mint a nemzetek csendőre. 
Azért mindegy, mert az iszlám itt van. S ők romboltak-e valóban, vagy sem, semmit nem változtat azon, hogy jönnek, nagyon sokan jönnek, nők tömegét erőszakolják meg, követelnek, jogaik vannak, autókat gyújtanak fel, embereket késelnek meg, miközben nagyon tudatosan eszükbe sincsen alkalmazkodni, eszükbe sincsen beilleszkedni: az őket befogadó világot változtatják meg a saját képükre. Egy hatalmas magyarországi mecset tervei keringenek az interneten. Muszlim területen építendő keresztény templom terveit még nem láttam keringeni…

De sebaj, utáljuk Fallacit! Utáljuk az orvost, aki felállítja a diagnózist, tagadjuk le a betegséget, köpködjük meg a gyógyszert, gyújtsuk fel a gyógyszertárat és aknázzuk alá a kórházat! 

Nevessünk vagy sírjunk? Mert a helyzet egyszerre komikus és tragikus. De inkább az utóbbi.

5/5

Művelt Nép, 2016, ISBN: 9786155617416 · Fordította: Földvári Katalin

(2016)

E körökben semmi doktor, semmi professzor, puritán egyszerűséggel csak „a” Jenő. Ez az „a” betű nem degradálás, ellenkezőleg! A Jenő sokunk szívéhez nagyon közel áll. 
Most nyolcvan éves. Egek!

A rendszerváltás óta ismerem. Nem vagyunk barátok, de minden ellentmondásossága ellenére mindig nagyon kedveltem őt. Több mint tíz éve nem találkoztunk. Két napja az egyes villamoson utazva összefutottam Tyentés Lacival, aki, mint kiderült, csinált vele egy interjúkötetet, Jenő „rövid és eseménytelen” életéről. (Az idézőjelbe tett mondatot a Jenő minden előadásában és prédikációjában elmondja. Legalábbis azokban, amiket én hallottam.) Laci elmondta, hogy éppen a napokban beszélgetett a Jenővel, aki éppen lábadozik, és Jenő érdeklődött felőlem, mi van a Mohácsi Zolival? Ez igen meglepett. Mert rendben, hogy 1990-ben ő adott össze minket az exemmel, az is rendben, hogy a sashalmi gyülekezet egykori gyülekezetvezetőjeként meghívtam egy sorozatra őt, de olyan pici pont voltam mind az egyházban, mind Jenő életében, hogy nem is reménykedtem abban, hogy egyáltalán emlékszik rám. És de.

A Jenő nyugdíjas lelkész, egyház- és irodalomtörténész, az utóbbi időkig egy csomó helyen tanított, gyülekezeteket látogatott, előadásokat, Isten-tiszteleteket, evangelizációs sorozatokat tartott, pörgött, mint a ventilátor, bizonyára dupla Duracell van benne.

S akkor a FSZEK-ben ott várt az újdonság asztalon ez a könyv a Jenőről, a Jenőtől. Isten áldja meg a kiadót és annak vezetőjét, hogy rávette a Jenőt a megírására! Mert a Jenő komoly tanúja egy letűnőben levő kornak, egy feledésbe hajló egyháztörténeti múltnak. S mert a Jenő, bár mondhatom, hogy megosztó személyiség, de biztos, hogy sokkal többen tisztelik, kedvelik és szeretik, mint akik nem. Azzal együtt, hogy mindig voltak, akik az utóbbi csoportba tartoztak. Mert a Jenő jóformán semmit nem szokványosan csinál. Na, és ezt most végre le is írja!

A könyv, mint könyv, nagyon egyben van. Kemény fedeles, fűzött, strapabíró. A borítója stílusosan fehér, rajta egy stilizált földgömb-szerű rács, aminek celláit a Jenő fényképei töltik ki. Nem ütős igazán, de nem is silány. A belső tipográfiával viszont van baj. Az a helyzet, hogy a kiadó (amely elsősorban a tiszteletre méltó, hiánypótló munkát végző Varga házaspárt jelenti) minden könyvére jellemző, hogy miközben a tartalom érdekes, figyelem felkeltő, aközben a külső kicsit mindig sok. A könyveknek mindig van legalább két sorozatcíme, legalább egy, de van, hogy több alcíme is, és jellemző, hogy a fejezetcímek, élőfejek, élőlábak más betűtípussal szedettek. Ebben a könyvben is következetesen ez történik. Azonban amikor a fejezetcím és a Jenő valamelyik verse például egy oldaltükörre kerül, zavarón soknak tetszik a kézírás-szerű fejezetcím, az élőfej és a kurzívval szedett vers. Káprázik tőle a szem. Sajnos nincs igazából helye a fényképeknek sem, úgy tűnik, csak úgy esetlegesen odapottyannak az oldalak valamelyik részére, a szöveg meg csináljon amit akar. 

Itt írom, mert szerintem ez nem annyira a Jenő hibája: a könyv tele van helyesírási hibákkal. Némelyike súlyos: biblia, Rákoscsabai. Több csak szemzavaró: a számok rendszeresen számjegyekkel írottak, okkal és ok nélkül. Mintha nem lett volna szerkesztője a kéziratnak, vagy a Jenő tudása, műveltsége, tudományos címei miatt nem mert szólni neki, nem merte javítani a szöveget. De mert egy tudományos ember szövegéről van szó, a hibák még szembetűnőbbek.*

A Jenő meg a lovak közé csap, és indul is a története. 
S máris akad bajom, pedig Isten látja a lelkemet, nem akarok kekeckedni! 
Nekem, mint posztkereszténynek, van fogalmam arról, hogy miről ír a Jenő. Abban az egyházban, ahol ő az egész életében szolgált, jómagam tizenhét évet töltöttem el. Így az általa említett nevek, személyek, események nem lógnak a semmiben, van mihez kötnöm a szereplőket, az eseményeket. Legalábbis nagyon sok mindent. Viszont akkor tartok, hogy azok, akik semmit vagy nagyon keveset tudnak az Adventista Egyházról, a könyv olvasásakor csak kapkodják majd a fejüket. S sajnos sem lábjegyzetben nincsenek információk a szereplőkről, sem névmutató nincsen a könyv a végén. Valamint nagyon kellett volna egy elő- vagy egy utószó arról, hogy mitől is érdekes, figyelemre méltó a Jenő személye. Mondjuk Tokics Imre tollából**

A szerkezetről pár szót. A könyv első fele sztorisabb, személyesebb, a második fele távolságtartóbb, statisztikusabb, számomra, ebben a formában érdektelenebb. Ebben az időszakban mintha több lenne a sérelem, s ezért kevesebb lenne a név szerint említett személy.

S akkor ennyit a könyv negatívumairól. 
Minden más pozitívum. Akkor is, amikor negatívum.

Mert lássuk csak, hogy a fentieken túl miért érdekes még a Jenő, mint ember, mint lelkész! A Jenő akkor volt az egyház prominens értelmiségije, amikor az egyháznak még alig volt értelmiségije. A Jenő akkor volt az egyház elnöke, amikor az egyház elnökeit jobbára a kommunisták választották meg. A Jenő akkor is megosztó személyiség volt: nyitott személyisége, párbeszédre való alapvető hajlama miatt az egyik fő célpontja volt az egyházban 1975-ben bekövetkezett nagy szakadásban eltávozott adventista csoportnak. Azzal vádolták, hogy teljes mellszélességgel támogatja az ökuméniát. (Amiről voltaképpen, helyes olvasatban szó sincsen.) A Jenő mindig a műveltség, a kultúra és a művészet pártján állt. A Jenő volt az, aki akkor, amikor elindult az Adventista Teológiai Főiskola, John Bright teljesen Biblia-kritikán alapuló Izrael története című könyvét vette alapul, egy olyan egyházban, amely alapvetőn fundamentalista mód értelmezi a Bibliát. (Tényleg, erről a könyvben egy szó sincsen.) 
Ami feltűnő a könyvben, hogy a Jenő ezzel az írásával, nyolcvan év ide vagy oda, sem leplez le senkit, nem a feszültségeit beszéli ki. Talán két személy van, Palotai Sándor és Szakács József, akik személyükben gyakorlatilag egyházi személyekként az egykori pártállam kiszolgálói voltak, akikről Jenő keményen fogalmazott meg dolgokat. (Érdekes azonban, hogy ezzel szemben Miklós Imréről, a volt Állami Egyházügyi Hivatal vezetőjéről korántsem fogalmaz ilyen keményen.) 
Bevallom, engem leginkább az 1975-ös szakadás és a Jenő egyházelnöksége érdekelt. Tudniillik, hogy mit tett, milyen szerepe volt a Jenőnek 1975-ben, s hogyan látja ő ezt, illetve hogyan lehetett egyházelnök abban az időben, amikor minden egyházelnök a pártállam embere volt?

S itt egy pillanatra megállok. Mint mondtam, a Jenőt a rendszerváltás idején ismertem meg. Vagyis éppen akkor, amikor III/III-as kérdés a felszínre került. S ez volt a nagy leleplezések ideje is, amikor kezdett felsejleni a valóság, hogy ki hol is áll valójában, milyen szerepe volt az államnak az egyházak életében? 
Nagyon keveseknek fogalmaztam meg megboldogult adventista-létem idején is, hogy mindig volt bennem ambivalencia a Jenő egyházelnöksége és az általam ismert Jenő személye, személyisége miatt. Soha nem tudtam őt nem kedvelni, nem tisztelni, és nem figyelmesen hallgatni, ha Isten-tiszteletet, ha előadást tartott, ha csak beszélgettünk valamelyik gyülekezetben, ha együtt buszkirándultunk, és spontán idegenvezette a társaságot (micsoda Zichy-előadást rögtönzött a Somogy megyei Zala faluban, a Zichy nyaralóban a zseniális A rombolás géniuszának diadala című kép előtt)! S persze azt sem tudom feledni, hogy tőle kaptam meg a legfontosabb mondatot, hogy rendezni tudjam a saját életemet.***

Olvastam a könyvet, és egyre világosabb lett számomra, hogy a Jenő szereti az embereket. Mert bizonyos értelemben még a történelem részleteinek érdekességéről sem beszél sem 1975-el kapcsolatban, sem a közelmúlttal kapcsolatban, amikor is az egyház félretette őt, anyagilag is megalázta, és az utolsó gyülekezetének munkáját is lerombolták. Nem mond neveket, nem említ személyeket, nem mocskol. Még úgy sem, hogy a tények mögé bújva kibeszélje magából a bántásokat, a sértéseket, a sérelmeket.

Nem akarom életében szentté avatni a Jenőt. De a könyvet olvasva még jobban tisztelem őt. S nem csupán a tudása, a műveltsége, a Biblia-ismerete miatt, hanem azért is, mert sokkal jobban megértettem a viszonyulásait. Nem csupán az elvi kérdésekhez, hanem elsősorban az emberekhez.

S ezen a ponton fontos ez a könyv. Mert nemcsak egyháztörténet, amit írt. Sőt, elsősorban nem az. Hanem egy ember története. Egy hívő emberé. Viszont erről, az Istennel való kapcsolatáról szívesen olvastam volna többet, részletesebben a könyvében.

* Itt jegyzem meg: a villamoson Tyentés Laci a kezembe nyomta ennek a könyvek a füzetnyi kistestvérét, amelyben Laci készített egy interjút a Jenővel. Az interjút 2011-ben adta ki a Boldog Élet Alapítvány. A füzetnek mind a külseje, mind a belső képe hibátlan. Gratulálok! 
** Tokics Imre: a Hetednapi Adventista Egyház másik igen művelt promininse, a Jenő munkatársa. 
*** Egy, a házasságról szóló előadásban mondta a Sashalmi Gyülekezetben: „A házasság akkor szűnik meg, amikor valamelyik felet elkezdi nem érdekelni a másik fél valamilyen igénye.”

4/5

Ernest Cline mindezeket frappánsan ötvözi, a szereplők akár egymást is ritkíthatják, de van központi ellenségük is, a nagy és gonosz cég, amely le akarja nyúlni és teljesen fizetőssé szándékszik tenni a korcs, szürke, lepusztult 2045 Föld egyetlen, mindenkit érintő, napi betevő szimulációs játékát, az OASIS-t, ahová a mocskos, szegény valóságból, az egymásra pakolt konténerházak mélyszegénységben, durvaságában élnek az emberek.

A történet röviden, spoiler-mentesen annyi, hogy ennek a giga számtech-világnak a megalkotója meghal, és végrendeletül azt hagyja, hogy készített az OASIS-ban egy plusz játékot, amelynek a fődíja a cége teljes birtoklása. A konténerházak egyik gyermeke, aki az OASIS-ban is niemand, naná, hogy útnak ered. S mint minden mesében, a végeredmény sem kétséges. Kell hozzá fifika, kell hozzá az elhunyt kedvenc korszakának, az 1980-as éveknek a beható ismeret, elsősorban a számítógépes játékoké, a sci-filmeké és a rockzenéé. Főhősünk Wade, avatarja nevén Perzival fejest ugrik ebbe a kultúrába, tanul, biflázik mind a valóságban, mind a szimulációban kijárt iskolában. Felkészül a fentiekből és persze az elhunyt zseni tulaj személyéből,életéből is. Javára válik.

A regény érdekes, izgalmas, egy-két helyen icipicit lecsüccsen, de aztán belehúz. Lehet izgulni, drukkolni, van benne agyalás, szerelem, vannak benne gondolatok (amikor Perzival a szimulációban elkezd játszani egy szimulációs játékkal, és már kicsit identitászavarba kerül, az nem semmi ötlet!), lehet irtózni attól a világtól, ahol mindenki a cybertérbe menekül a valóság elől, és a valós életét teljesen elhanyagolja, lehet utálni a multik mindent eltiprását, szóval van benne sok minden.

Mondjuk nálam egy kicsit kiverte a biztit az a polkorrektség, amikor Perzival találkozik OASIS-beli legjobb barátjának, H-nak az eredetijével, akiről kiderül, hogy nő, fekete bőrű és leszbikus, nekem ez szájbarágós volt kőkeményen, kicsit el is ment a kedvem. De rosszul tettem volna, ha leteszem a könyvet, mert azért a vége, ha didaktikus volt is kicsit, szépre sikeredett.

Kiderült, hogy voltaképpen van két dolog, amiért érdemes a valóságban élni: a barátság és a szerelem. S mindkettő sokkal tartalmasabb a valóságban, bármennyire, mocskos és szürke is legyen az. Igaz, eddigre a főszereplő és barátai már multimilliomosok. Lehet, úgy egy kicsit könnyebb. Erről azonnal eszembe jutott egy évekkel ezelőtt, a tiszavirágokról írt mesém, Zsomborról, a csodálatos és nagyszívű kertészről, aki ért az állatok és a növények nyelvén (akkor még nem volt köztudatban, hogy a paradicsomok jobban nőnek a klasszikus, mint a rockzenére, és ha szidják, gúnyolják őket, sokkal csenevészebbek, mintha dicsérik és ajnározzák).

Szóval nem rossz könyv ez, ötletes, pörgős, izgi, meg minden. Szerintem az általános értékelése túlárazott, de mindenképpen megéri elolvasni.

Agave Könyvek, Budapest, 2018, ISBN: 9789634194613 · Fordította: Roboz Gábor

3,5/5

(Megírás: 2018)

Coleman alapállása az, hogy a szólás- és véleményszabadság gyakorlatilag a demokrácia alapja. Ha e kettő nincsen, akkor gyakorlatilag a demokrácia alapja sérül. Ha az emberek nem mondhatják, nem vélhetik azt, amit mondani akarnak, nem vélekedhetnek úgy, ahogyan vélekednek, akkor előbb-utóbb súlyosan sérül a szabadság. Sőt, tovább is lép: diktatúra lesz. Mintegy: liberálfasizmus. 

Azt is mondja, hogy gyűlöletbeszéd-törvénnyel nem lehet a szélsőséges nézeteket megállítani. Erre jó példa, hogy valamilyen szintű gyűlöletbeszéd-törvény a weimari köztársaságban is volt, de ez semmiben nem gátolta a nácik hatalomra jutását. 

A nyilvánosan megjelenő, másokra tett állításoknak, kijelentéseknek természetesen kell, hogy legyenek korlátai. Ha valaki azt állítja rólam, hogy tegnap este két gyereket erőszakoltam meg, holott tanúkkal tudom bizonyítani, hogy aznap a helyi óvodában én voltam a Télapó, nem lehettem én az erőszakoló, akkor ezt úgy hívják: rágalmazás. Kell, hogy rendelkezésemre álljanak jogi eszközök ezzel szemben fellépni. (Bár a sajtó erejéről, a megrágalmazott lehetőségeiről Heinrich Böll sok mindent elmondott.) Csakhogy ez polgárjogi és nem pedig büntetőjogi kérdés. És ez hatalmas különbség. 

Ráadásul liberális demokráciák gyűlöletbeszéd-törvényei jobbára értelmezhetetlen, gumi-törvények, amelyeknek az alkalmazása teljesen szubjektív. Ugyanolyan vagy nagyon hasonló törvények mellett a bírói ítéletek a legszélesebb skálán mozognak. Van, hogy egy országon belül is. Vagyis teljesen a bíróság szubjektivitására van bízva a vádlottak sorsa. Hangsúlyozom: szubjektivitására. 

Ha a gyűlöletbeszédről szóló törvények alkalmazása nem áll meg a konkrét tettekre való buzdításnál („Öljük meg a rohadt …kat!”), akkor van a nagyon nagy baj. A törvényi szabályozás ugyanis a sértést fogja szankcionálni. Pereskedni pedig az fog, aki sértődékenyebb. Vagy aki peres úton akar másokat simán elhallgattatni. A sértés tematikája mára jobbára behatárolható: rasszizmus, szexuális vonzalmak, vallás, holokauszt. (A könyv idéz számos konkrét példát a perekre. Érdekes, olyat nem találtam, amelyben keresztények pereskedtek volna a vallásukat ért sértések miatt. Vagy nem sértegetik őket [hahahahaha] vagy türelmesebbek és toleránsabbak a tolerancia liberális bajnokainál és haszonélvezőiknél.) 

Coleman szerint a gyűlöletbeszéd jelenlegi alkalmazásának egyetlen következménye lehet: az öncenzúra megjelenése. S ahol öncenzúra van, képtelenség bármit megvitatni, körbejárni, érvelni mellette vagy ellene, megvizsgálni, és dönteni. Ahogy Illyés írta: „Ahol cenzúra van, ott cenzúra van.” Az öncenzúra működésbe lépésének esetében az történik, hogy a szemlélete utolér kormányzati szerveket, intézményeket, az oktatást, a kultúrát, mindent. 

Egy gondolatkísérleten könnyen lemérhető, mennyire él máris bennünk a cenzúra: „ha nem félnél, mit tennél?”, hogyan fogalmaznál a kötelező polkorrektség nélkül a holokausztról, a homoszexualitásról, a homoszexuálisok, leszbikusok házasságáról, örökbe fogadásáról, a cigányság problémájáról? (Természetesen nem az anyázós, trágár, gyilkosságra felhívó, hanem a józan megfogalmazásokra gondolok.)

Erről (természetesen nem konkrétan erről az esetről) beszél Coleman: a gumi törvényi szabályozás cenzúrát, félelmet hoz létre minden résztvevőben. 

Coleman azt is mondja, hogy bizony a liberális demokrácia tartalmában benne kell lennie annak, hogy elhangozhatnak sértő vélemények, gondolatok. Ezeknek elhangzása, megjelenése sokkal kevesebb rizikóval jár, mint az, ha a szólásszabadság, ezáltal a demokrácia sérül. Lehet, ezek a vélemények sértenek bizonyos személyeket, érdekcsoportokat, de ez mind a liberalizmussal, mind a demokráciával együtt jár. Ezt tudomásul kell venni. Legalábbis együtt kellene járnia, és tudomásul kellene venni. Az, hogy nem jár együtt, az mind a demokráciára, mind a liberalizmusra nézve fából vaskarika. Ráadásul, logikusan újabb és újabb érdekcsoportok vonják magukat a gyűlöletbeszéd-törvény magukra való alkalmazásának a lehetőségei alá. Már eldőltek az első dominók. Hol lesz a sor vége? 

A könyv utolsó fejezetében Coleman idézi az európai országok vonatkozó törvényeit. Ami önmagában szomorú, mert ez azt mutatja, hogy nincs már ország, amely ki merné vonni magát az ostoba, következetlen és veszélyes trend alól. Bár van ok a bizakodásra, írja Coleman: egyfelől néhány ország már finomított a törvényén, másfelől pedig Magyarország elég jól áll a kérdésben. Legalábbis a könyv megírásának az idején, 2013-ban jól állt.

Személyes utószó

1997–2004 között főszerkesztője voltam egy kis keresztény folyóiratnak, a Szövétnek-nek. Mint minden eszmei csoportosulás esetében, itt is voltak konzervatívabb és liberálisabb munkatársak. Meglepő fordulat, én a liberálisok közé tartoztam. Akkoriban pályája delén futott a Harry Potter-sorozat. Ami keresztény szemszögből több okból is igen megkérdőjelezhető. Nem az irodalmi értékéről beszélek, hanem az eszközeiről és a mondanivalójáról. De többekkel ellentétben jómagam felháborodtam, azon, érveltem ellene, cikket jelentettem meg, hogy érdemes-e, szabad-e máglyát rakni a mágiának. Nem, nem szabad. Sőt, nem érdemes. Ezt vallottam, ezt vallom ma is. Elsősorban, mert a máglya semmit nem mond a szeretetről, csupán a gyűlöletről és a félelemről beszél.

Akkoriban a gyülekezetben is arra törekedtem, vezetőként is, hogy soha semmilyen vélemény ne legyen elfojtva. Még a nyilvános istentiszteleteken sem. S bevallom a kint levők behívás jobban érdekelt, mint a bent levők irtózata a kint levők nézeteitől. Úgy gondoltam, nem akkor kell beengedni őket, ha megváltozott a véleményük, hanem be kell engedi őket, hogy megváltozhasson a véleményük. 

Lehet, ezért értek mélyen egyet Coleman könyvével.

5/5

Kairosz, Budapest, 2013,  ISBN: 9789636626457

(Megírás időpontja: 2018

Legutko lengyel katolikus filozófus, politikus. Ahogy az utószó mondja, ebből mindegyik lényeges. A szemlélete, a világnézete és a mélysége miatt is.

Azt mondják, a kellő könyvek megtalálják az embert. Meg hogy egyik könyv vezet a másikhoz. Jelen esetben velem ez úgy esett, hogy a valahol találkoztam Alexander Dugin könyvével, aminek a címe: A negyedik politikai eszme. Dugin azt állítja, hogy a XX. században már volt három domináns politikai eszme, ezt kell követnie majd a negyediknek. Sajnálatos módon a negyedikről túl sok konkrétumot nem mond, annál inkább tárgyalja az előző hármat: a kommunizmust, a fasizmust és a liberalizmus. Azt mondja, hogy az utóbbinak sokkal nagyobb és rafináltabb hatalma van, mint az első kettőnek volt. Már csak azért, mert alig van ember, aki megkérdőjelezné, hogy van egyáltalán bármi alternatívája, és mert szinte észrevétlenül lett domináns eszmévé. Viszont annyira domináns lett, hogy manapság ember nincsen, aki a legitimitását megkérdőjelezné. Nos, Dugin gondolatait fejti ki Legutko nagyon részletesen.

Kedvcsináló 

Azt mondják, aki fiatalon nem liberális és öregkorára nem lesz konzervatívvá, az valamit nagyon nem tud az életről. Én is liberálisként kezdtem. Naná! Még ha nem is ideológiaként, eszmeként kezeltem a liberalizmust, akkor is. Minden heti betevőm volt a „168 óra” és a „Hócipő”, ha nem is voltam vallásellenes, de hivőnek semmiképpen nem mondtam volna magamat, még akkor sem, ha mélyen hatott rám például a „Napfivér, Holdnővér”. De az egyházzal, bármilyennel, soha nem szimpatizáltam. Aztán mindez a visszájára fordult. Rájöttem, hogy a balos, liberális nézetek voltaképpen teljes ellentétben vannak a saját nézeteimmel. És akkoriban a másság ájult imádata messze-messze nem tartott ott, ahol ma tart. Mintegy harminc évvel ezelőtti dolgokról mesélek. 

Manapság ezek a dolgok már ott tartanak, hogy lízingelt lányom figyelmét fel kell hívnom arra, hogy bizony-bizony, kedvenc sorozatában az, hogy a két nagypapa egymással folytat szerelmi viszonyt, az nem a természetes mindennapok ártatlan visszatükröződése, hanem kőkemény agymosás láthatatlan propagandája. S nem, nem okos Facebook-kiírás, hogy a Pride nem a homoszexualitás, hanem a jogok ünneplése, és nem, nem okos érv, hogy heteroként örüljek, hogy nekem nem kell Pride-ot szerveznem, és bizony, jól látjuk, a két állítás egy gondolatban összefoglalva több mint ellentmondás, sokkal inkább vaskos baromság és hazugság, bár valóban jól hangzik.

Lényeg 

Legutko könyvének alapállása az, hogy alkalmazott módszereiben bizonyos fokig igen, de lényegében semmi különbség nincsen a kommunista és a liberális politikai berendezkedés között. Ennek bizonyítását öt területen keresztül végzi el: politika, ideológia, vallás, ember. 

Nagy a kísértés, hogy elmerüljek a részletekben, de végtelenné válna a könyv bemutatása. A zanzája a következő: mindkét rendszer az alsóbbrendű embert állítja a középpontba, a színvonalat folyamatosan az alsóbb társadalmi régiók felé közelíti, irtózik, fél a múlttól, sutba dobja az általános társadalmi erkölcsöt, értékeket, vadul vallásellenes, és összemos minden mindennel, de közben szemernyi kritikával sem él az uralkodó eszmével, politikai renddel szemben, sőt, azt nyomja minden téren, gazdaságban, jogban, társadalmi erkölcsben, művészetben egyaránt. Aki nincs velük, ellenük van, könyörtelenül, gondolkodás nélkül. (Az utóbbi két hónapban háromszor találkoztam ezzel a hihetetlenül ostoba megfogalmazással: Mindennel toleráns vagyok, kivéve az intoleranciát.) Legutko kifejti: a tolerancia önmagában semmit sem jelent, a mércévé emelése pedig ostobaságokhoz vezet. 

A liberalizmus fel- és kiforgatja az erkölcsöt, elsekélyesíti a gondolkodást, és miközben a sokszínűségre hivatkozik kocka-embereket termel. És végtelenül intoleráns mindennel, mindenkivel szemben, ami, aki megkérdőjelezi az a nézeteit, az igazát és a mindenekfelettiségét. 

Valamint levezeti, hogy Kelet-Európában a volt politikai elit hogyan tudott pillanatok alatt liberális demokratává válni. (Végre felfogtam, hogyan volt képes az MSZP az SZDSZ-el, és vissza koalícióra lépni. Ez számomra permanens ellentmondás volt.)

Ez a könyv alapmű. Olyan tisztán, világosan fogalmaz, hogy liberális oldalról nagyjából egy dolgot lehet vele tenni: el kell hallgatni, ha már elhallgattatni nem lehetett. Aláhúzottan ajánlott mindenkinek, aki csudálkozva néz szét, hová jutott ez a világ, és miért tartunk ott, ahol tartunk. Szerintem mindenkinek lesz jó néhány aha-élménye. Külön erénye, hogy nem kell sem filozófusnak, sem politológusnak lenni a megértéséhez.

Vélem, hogy a liberális demokrácia egyik vívmányát, az öncenzúra óhatatlan megjelenését (ennek módszertanát is kifejti Legutko) is ezért alkalmazta a szerző: a közel háromszáz oldalas könyvben az egyik legfőbb, a liberálisok szemében talán legvörösebb posztót, az antiszemitizmust és a holokausztot jóformán meg sem említi. (Megteszi ezt egy másik, korántsem és egyáltalán nem revizionista könyv, de erről majd később, egy másik értékelésben.)

5/5 

Rézbong, Göd, 2018, ISBN: 9786155475252

(Megírás időpontja: 2018)