Általában fenntartással, előítélettel vagyok a túl népszerű könyvek iránt. Ez talán a sznobizmusom maradéka. Vagy az antisznobizmusom. Vagy előítéletes vagyok. Valahogy ezzel a könyvvel is az voltam, de maga téma, talán mert időszerű és valószínűleg sokáig az is marad. Vagy még inkább az lesz.
Voltaképpen van irodalmi előzménye, tehát a önmagában nem új. Nagyon hasonló volt az alapmű Battle Royal, amiből aztán minden olyan könyv született, aminek a középpontjában egy játék van, amelynek egy és csak egy nyertese van, és a szereplők egymást irtják. De voltaképpen alapvető előzménynek tekinthető Stephen King A menekülő ember-e. Olyan filmek is van nem kevés, amelyekben egy virtuális játék áll a középpontjában.
Ernest Cline mindezeket frappánsan ötvözi, a szereplők akár egymást is ritkíthatják, de van központi ellenségük is, a nagy és gonosz cég, amely le akarja nyúlni és teljesen fizetőssé szándékszik tenni a korcs, szürke, lepusztult 2045 Föld egyetlen, mindenkit érintő, napi betevő szimulációs játékát, az OASIS-t, ahová a mocskos, szegény valóságból, az egymásra pakolt konténerházak mélyszegénységben, durvaságában élnek az emberek.
A történet röviden, spoiler-mentesen annyi, hogy ennek a giga számtech-világnak a megalkotója meghal, és végrendeletül azt hagyja, hogy készített az OASIS-ban egy plusz játékot, amelynek a fődíja a cége teljes birtoklása. A konténerházak egyik gyermeke, aki az OASIS-ban is niemand, naná, hogy útnak ered. S mint minden mesében, a végeredmény sem kétséges. Kell hozzá fifika, kell hozzá az elhunyt kedvenc korszakának, az 1980-as éveknek a beható ismeret, elsősorban a számítógépes játékoké, a sci-filmeké és a rockzenéé. Főhősünk Wade, avatarja nevén Perzival fejest ugrik ebbe a kultúrába, tanul, biflázik mind a valóságban, mind a szimulációban kijárt iskolában. Felkészül a fentiekből és persze az elhunyt zseni tulaj személyéből,életéből is. Javára válik.
A regény érdekes, izgalmas, egy-két helyen icipicit lecsüccsen, de aztán belehúz. Lehet izgulni, drukkolni, van benne agyalás, szerelem, vannak benne gondolatok (amikor Perzival a szimulációban elkezd játszani egy szimulációs játékkal, és már kicsit identitászavarba kerül, az nem semmi ötlet!), lehet irtózni attól a világtól, ahol mindenki a cybertérbe menekül a valóság elől, és a valós életét teljesen elhanyagolja, lehet utálni a multik mindent eltiprását, szóval van benne sok minden.
Mondjuk nálam egy kicsit kiverte a biztit az a polkorrektség, amikor Perzival találkozik OASIS-beli legjobb barátjának, H-nak az eredetijével, akiről kiderül, hogy nő, fekete bőrű és leszbikus, nekem ez szájbarágós volt kőkeményen, kicsit el is ment a kedvem. De rosszul tettem volna, ha leteszem a könyvet, mert azért a vége, ha didaktikus volt is kicsit, szépre sikeredett.
Kiderült, hogy voltaképpen van két dolog, amiért érdemes a valóságban élni: a barátság és a szerelem. S mindkettő sokkal tartalmasabb a valóságban, bármennyire, mocskos és szürke is legyen az. Igaz, eddigre a főszereplő és barátai már multimilliomosok. Lehet, úgy egy kicsit könnyebb. Erről azonnal eszembe jutott egy évekkel ezelőtt, a tiszavirágokról írt mesém, Zsomborról, a csodálatos és nagyszívű kertészről, aki ért az állatok és a növények nyelvén (akkor még nem volt köztudatban, hogy a paradicsomok jobban nőnek a klasszikus, mint a rockzenére, és ha szidják, gúnyolják őket, sokkal csenevészebbek, mintha dicsérik és ajnározzák).
Szóval nem rossz könyv ez, ötletes, pörgős, izgi, meg minden. Szerintem az általános értékelése túlárazott, de mindenképpen megéri elolvasni.
Agave Könyvek, Budapest, 2018, ISBN: 9789634194613 · Fordította: Roboz Gábor
