A múlt héten (valamikor 2013-ban) voltunk Szerelmetesfeleségtársammal az Eötvös-klubban egy Csernus-előadáson. (Drámán?) A doki bejött, belecsapott a lecsóba, kicsit zilált volt, amit mondott, mintha keresgélné egy előzőleg befejezetlen mondat végét.
Aztán magához tért, és felvitt magával a színpadra előbb egy férfi Y, majd egy nőit. A férfi a párjával jött az előadásra, mert kíváncsi volt, milyen a doki élőben. Megtudta. A női Y önmagát keresni jött. A férfi nem volt túl magabiztos, a nő igen. Idővel felkerült a színpadra a férfi szerelmese (avagy utóbb kiderült, ki tudja kije) is.
S amit láttunk: élveboncolás volt. Minden színpadon levőről kiderült, hogy nagy a kaka, mert hazudnak maguknak, egymásnak, nem fogalmazzák meg nyíltan a legfontosabb dolgokat, hogy kennek, mázolnak, mismásolnak. A magabiztos hölgy rommá vált, a doki parancsára, a'la Cipolla, négykézlábra állva bizonyította be, hogy a mindennapi munkájával öngerincét töri, a páros hölgy tagja fintorogva vallotta be, hogy nem tud a pasijára felnézni, nem is tudja, szereti-e még, a pasi tartotta magát, és a presszió hatására őszintén bevallotta, hogy impozáns izmai ellenére teszetosza, bizonytalan, s a céljaiért jelenleg semmit nem tesz, rabszolga valami vasas munkában.
Nem volt feloldása az estének. Csernus nem oldotta meg a problémáikat. Csak (?) rávezette őket, hogy vannak, és otrombán vaskosak, csoda, hogy eddig nem vették észre őket (gorilla-effektus). Vagy nem akarták észrevenni?
Vegyes benyomásaim voltak az eseményeket figyelve. Egyfelől, tán, mert magamat is érintve találtam a mindennapi robot, álomfeladás, beletörődés kérdésében. Másfelől, mert ilyen élveboncolásomba, több száz ember előtt jómagam nyilván nem mentem volna bele, akármennyire is exhibicionista tudok lenni. Kinek mi köze ahhoz, hogy ki mikor kefél félre, akár gondolatban (ahogyan Csernus egy kérdésben feltetette a levegőt sem kapó fiatalembernek, akiről ezerrel lesütött, hogy nincs nyilvános szerepléshez szokva, s hogy csak a csaj miatt ment fel a színpadra)?
Az is nyilvánvaló, hogy a kezdetben magabiztos hölgy helyében sem mentem volna bele a térdelős-négykézlábas demonstrációba. Négyszemközt akár, tömegben nem. S nem a büszkeségem miatt nem. Vagy nem elsősorban amiatt, hanem azért nem, mert irtóztatott volna, hogy a személyem nem más, mint eszköz a doki fantasztikusan plasztikus előadásához. De nem szeretek eszköz lenni. Demonstrációs sem. Ha már van választásom; ahogyan Csernus mondja.
Már előadás közben gondolkodtam azon, hogy vajon a színpadon levők (már ha nem beépítettek voltak, mert ez is felmerült bennem), vajon miért nem kérdeztek soha vissza semmire; hiszen a doki többször hangsúlyozta, hogy beszélgetnek. Vagyis nem leleplező kihallgatás folyik. Minimum azt megkérdeztem volna, hogy a barátnője mellett ő mikor rántott rá utoljára, s mire, kire gondolt közben. Kölcsönösségi alapon.
A vicc az, hogy közben nagyon tetszett a mondanivaló.
Ahogyan a könyvéé is.
A másik vicc, hogy három Y-al beszélgettem pár nap múlva. Az előadást ecseteltem. Mindhárman egyszerre háborodtak fel: „Na, Csernus jól belemászott a magánéletükbe, és tönkretette, ami addig működött!” Hiába mondtuk, hogy nem, nem működött, csak azt hitték, csak úgy csináltak, csak strucc-politika folyt. „De ha azt hitték, hogy működik, nekik úgy nem volt jobb, mint most, hogy a doki szétb@aszta, amiről azt hitték, müxik?” Érvelhettem a látszat és a tartalom értékéről, a valóság meglátásáról és az elfogadásról, ők hárman nemet mondtak Csernusra. De a doki személyében mintha elutasították volna a szókimondást, a szembenézést is. Legalábbis ahogyan a színpadon levők látszatát védték a valóságukkal szemben.
Az azonban igaz, hogy a nyári alma nyár elején, a szőlő ősszel érik. Ahogy Nagyim mondja: még két ujjunk sem egyforma. Éppen ezért lehet másokat a kúthoz vezetni, de inni nem lehet helyettük. Ha pedig olyan kicsik, hogy fel sem érik a kávát, legyinthetünk az egészre.
Mert le a kalappal, a dokinak rengeteg mindenben, döntő részben igaza van: kedveljük a játszmákat, megalkuvók vagyunk, nem nézünk szembe önnön érzéseinkkel, nem vállaljuk a felelősséget (a felnőttség legbiztosabb jele a vállalás), nem fogalmazunk világosan, tisztán, s nem tudunk nemet mondani, hárítunk, mosakszunk. Tiszta sor. Kalap le, mondom. De a doki az előadáson és a könyvben végig hangsúlyozta, hogy ő maga is átment egy csomó érési, megértési fázison. Vagyis a dolgok kellő időben, kellő súllyal találták őt meg. S val'szeg, ha korábban jöttek volna a felismerések, azok nem tudatosultak volna nála sem.
Nem, nem felesleges sem a könyv, sem az előadásai! Dehogy azok! Istenem, ha korábban nyomta volna ki vele a szememet valaki…! Hm… Akkor mi van? Negyven voltam, amikor megértettem, ki kell állnom magamért, mert az életem az enyém. Nem a nőé, akinek egykor igent mondtam. De még csak nem is a gyerekeimé, akik egyszer úgyis elmennek saját fészket rakni. Hanem az enyém egyedül, magamnak alakítom. Akkor fogalmazódott meg, hogy csak a nyílása miatt nekem nem kell nő (pedig…), s nem leszek hajlandó alább adni annál, mint amit a szívem diktál. S ha kell, újra ajtót mutatok bárkinek. Szükség is volt rá, meg is kellett tennem, pedig beledöglöttem. (Akkor nem tudtam, de ezzel nyertem meg.)
Ámde! És bizony! Az, hogy idáig eljutottam, lépcsők, felismerések, kisebb-nagyobb halálok sora volt. Út, aminek a szakaszai nem felcserélhetők. Nem tudok először az utolsó és csak később az első lépcsőre lépni.
Ismeretet, információt át tudok adni. S az majd hat a kellő időben, a kellő helyen. Vagy nem. De az már nem az én dolgom.
Csernus Cipolla erőszakos szemkinyitása színpadon ezért nem volt túl szimpatikus (mondtam: az a három ember demonstrációs eszköz volt). Mert lehet, felismerték, aggyal megértették, amit a doki át akart adni, de vajon megértek a felismerésre, az erőszakos szemkinyitásra a lelkük legmélyén, a szívükben is? Ha mindennek rendelt ideje van?
A könyv a háromnegyedéig fantasztikus. Csupa-csupa „aham”-érzés, csupa olyan szempont, ami nagyon-nagyon megfontolandó, átgondolandó, megvalósítandó. A szokásos plasztikus, kellemes-plasztikusan trágár, szemnyitogatós, többször olvasós. Aztán valóban egy kicsit leül.
Majd nyitva marad a kérdés: végülis mi a kiút? Vagy, aham, a felelősségvállalás és az önmagamhoz való ragaszkodás? Öööö… de akkor miért a könyv utolsó fele-harmada?
S főleg: miért Y? Oké, a Facebook-os kapcsolódások, függések, persze, azok ők, de minden más nagyjából bárkire, bármikor igaz lehet, ABC-től KLMN-ig, VWZZS-ig.
Összességében: köszönöm, doki, gondolkodnom kellett az előadása alatt is, után is, a könyv olvasása közben is, és az elolvasása után is, mert van min. Ha más nem a munkámon, amit másfél év után leltem, s végre egy kicsit fellélegezhettünk általa, de ami olyan, amilyen, s annyit fizet, amennyit… S ez csak egy szegmens. Holott az Y-ok miatt vágtam bele a könyvbe…
P. S.:
A könyv borítóján a Minotaurusz látható. Ehhez kötődik a kiút kérdése, mert, ugye a labirintus közepiben él. De akkor ki az, aki bemegy a labirintusba, ki a Minotaurusz, és kinek kell kitalálni onnan? Dante Pokla pedig egy másik témakör, másik metafora.
S egy nem apróság: a könyv nagyon könyv technikai szempontból: jó kézbe venni, megfelelő a mérete, jó a kötése, jó a borítója, jó a belső tükör! A Jaffához méltatlanul viszont meglepően sok volt benne az elgépelés, a helyesírási- és elválasztási hiba.
4/5
