Égető téma, húsba vág mind társadalmilag, mind családilag. Röviden: egyre több a hülye, önző, egoista, másokra teljesen fittyet hányó kiscsákó, aki magasról kakkantja azt, hogy mindenképpen vannak szabályai a közösségi együttélésnek. Statisztikailag megnőtt ezeknek a gyerekeknek a száma, és a szerző szerint az exponenciális növekedés enyhébb társadalmi megrázkódtatással is fog járni. Csúf jövőkép, de csak nézzünk szét a játszótéren, meg az iskolapadokban…
A szerző két fő okot nevez meg a gyerekek elzsarnokiasodására, s mindkettő, természetesen a szülőktől függ, rajtuk múlik.
Az egyik ha a gyereket túl korán mellérendelő viszonyba hozzuk magunkkal, ha olyan döntések meghozatalára késztetjükk a demokrácia és a partnerség jegyében, amiket képes ugyan meghozni, de a következmények mérlegelésének legcsekélyebb képessége nélkül.
A másik hibás forrás: ha a gyermek a szülő meghosszabbítása, ha szimbiózisban él vele, és nem képes kellő távolságból nézni elviselhetetlenné vált csemetéjét.
Mindkét esetben ugyanaz a következmény: a gyerek képtelen attól az általa vélt ténytől elszakadni, hogy ő pottyantotta ki a spanyolviaszt, ő a világegyetem közepe, s az ő akaratának kell minden körülmények közöttt érvényesülni. Nincs kivétel. Az ilyen gyerekek számára nem létezik a tisztelet, nem létezik a határok elfogadása, nem létezik struktúrákban való gondolkodás, nem léteznek szabályok, nem léteznek határok, és nem léteznek következmények. Nem léteznek más emberek: a skacok gyakorlatilag a kényelmüket szolgáló és kötelezőn kisolgáló tárgyaknak tekinti őket.
Érintettségem jogán rengeteg aha-élményem volt az olvasás közben. Nagyon pontosan felismertem, hogy mit rontottunk el én és az exem gyerekével és a saját gyerekeimmel, és mit rontott el a szerelmetestárspárom az ő családjával a sarját illetőn, s felismertem a saját-srácok belső mozgatórugói közül is néhányat.
A bajom csak az, hogy akkor mi van? Mert a könyv kiváló figyelemfelhívás. De ebben a témában, ettől a szerzőtől már volt egy ilyen. A probléma valóban akut, valóban megér még sok-sok misét is.
De miközben elfogadom, hogy nem lehet 10 pontos, mindenkire érvényes tevékenységi listával egycsapásra megoldani a problémát, azért VALAMIT vártam volna.
Mert egyfelől a gyerek ne legyen társ, ne legyen szimbiotikus kiterjesztésem, oké. Másfelől a büntetés-jutalmazás rendszere elavult, a testi fenyítés Isten ments, a „ha -akkor”-érvek eszünkbe se jussanak, könyörgöm, mi marad? A szerző a szeretetre hivatkozik. Konfliktushelyzetben szelíden, szeretettel küldjük be a szobájába az utódot. Kiváló. De ha nem megy? Ha az Istennek se azt csinálja, amit kellene? Ha reggel az öltözködésre vállat ránt, fogat nem akar fogat mosni, és abszolút nem érdekli, hogy idő van, mindjárt becsengetnek? Ha nem érdeklik az ok-okozatok, mert bár felfogja őket, de inkább kirúgatja magát a suliból, inkább tönkrevágja az összes kapcsolatát, csak változtatnia ne kelljen? Stb., stb., stb. Akkor mi van? A kötelező, semmitmondó liberális-nevelést nyomja szerzőnk ezerrel, de még abból is a leghigítottabb tapusút.
Jóformán csak néhány aha-érzéssel tarkított kérdés maradt bennem a könyv elolvasása után. Oké, a problémát már nem csak látom, hanem az okait is jobban megértettem. Ebben különben is jó vagyok. De akkor mi van? Hogyan tovább nekem és a szülőtársaknak, nagyszülőknek? A sovánka utolsó fejezet, amiben a hogyantovábbot fejtegeti, szól a Nagyoknak, odafent, a politika és különösen az oktatáspolitika csinálóinak, de nekünk szülőknek egy sor sincs benne. Hacsak az nem, hogy itt a lelet, itt a betegséged, változtass rajta: bedöglött a kocsid, cseréld ki a szimeringet – mondaná az autószerelő. De mi tehén az a szimering, hol a francba van és hogyan kell kicsrélni, ha én kertrendező vagy adószakértő vagyok?
Ezzel együtt döbbenetes a könyv. Elolvastatnám minden szülővel, nagyszülővel, mert ki tudja, talán az önmagunkra-ismerés megszüli a kreatív megoldást is. Mindannyiunk érdekében. Csak tegyék közzé!
Ajánlott: Egy elrontott generáció
3/5
(2012)
