Moha olvasónaplója

Vámos Miklós: Szitakötő

Nemzedékünk regénye

2018. augusztus 09. - Mohácsi Zoltán

vamos_miklos_szitakoto.jpgKedves Vámos úr (Á, mi vagyok én, NAV-ellenőr?) 
Szia Miki! (Vámosúr azért vagy tizenöt évvel idősebb nálam, és nem árultunk együtt malacot…) 
Kedves Író úr! (És máris készíti a tollát az autogrammhoz, nem jó!) 
Kedves Vámos Miklós! (Majdnem, de nem…) 
Kedves Miklós! (Talán még ez, de nem megy a magázás ebben az értékelésben; pedig így ötven felé néha irritál, hogy a boltban lesziáznak a huszas eladólányok, fiamkorú nagykamasz srácok. Pedig nem vagyok hiperkonzervatív. Csak valahogy olyan… S most, kedves Miklós, mégis, fiatalabbként, nonémként, a tegezést kezdeményezve írok Neked, s ezt élőszóban meg nem tenném, de a könyved késztet erre!)

Nemzedéketek regénye, írod. Én a hatvanas évek utolsó harmadában születettem. Tehát majdnem húsz évvel idősebb vagy nálam. Ha pöttyet belehúzol, a fiad lehetnék (van ilyen, a gyermekvédelemnél dolgozom; mármint nem, hogy ott a fiad vagyok, hanem tizenhét éves apák). A könyv, már megbocsáss, nem csak a Te nemzedéked regénye. Az én nemzedékemé is. Meg még a az ötvenes évek végén születetteké is. Rendben, én nem ismerem a csengőfrászt, nem hallottam a tankok lánctalpainak zörgését a Nagykörúton, nem ittam Bambit, és mire ráeszméltem, hogy létezik a Beatles, már nem is létezett, az Illést már legendaként, az Omegát meg az Időrabló-nál csíptem el. De az alufóliás Túró Rudi, a Sokol rádió, a mávval a hévvel egy az utunk nekem is élmény, és Szabadságot Corvalan-nak!, fáklyákkal körbe-körbe felvonulva a Harrer-parkolóban, meg a tömegnek a tribünről integető Apánk, Losonczival és Aczéllal az oldalán, a kötelezőn szabadon választott május elsejei felvonulásokon, meg ezer minden más: közös élmény. Csak némi időcsúszással.

Szóval, szomorú vagy vidám, de a könyv az én nemzedékem könyve is. Meglehetős rendszerességgel lejárok szerelmetesfeleségtársammal szombat esténként az óbudai Fő tér közvetlen közelében levő kis zugkocsmába, a Bánba. Kulturális hely, nem csak ivoda. Sőt!

Két napja egy jogtanácsossal ültünk egy asztalnál, meg egy bíróval. Nem ismertük őket előtte. Kb. egy hónapja egy volt halacskás-tévés rendező ült le mellénk, nem régen jött vissza keleti szomszédunktól, és könyvet adott ki az útjáról. De van itt ügyvéd, kereskedő, zenész, stúdiós, földmérő, ki tudja, ki mindenki. Ide járt drága Pipi barátom is egy időben, egészen a tavaly ilyenkori haláláig. Ő pincér… oppárdon, felszolgáló volt. (Pusztai tanár úr elmondta az iskolában: pincér az a Zokogó Majomban, a Zöld Takonyban van, felszolgáló meg a Hyatt-ben, Hilton-ban.) 
Tudod, Miklós, nagyon szívesen meghívnálak Téged ott egy-két sörre, fröccsre, forralt borra, mit szeretsz? És szombatonként a tulaj, Palika főzni is szokott (ezt többször írtam már itt), ingyen adja a pia mellé! 
Nem azért hívnálak meg, Miklós, mert függő lettem. Hanem azért, hogy lásd: a könyved az én nemzedékem könyve is!

Mert nekem két dologról szólt az írásod, ha nagyon leegyszerűsítem a kérdést. Egyfelől a barátságról. A baráti kapcsolatokról. Amik átívelnek a politikán, a nőkön, az életkorokon. S hogy ki kell mondani, barátok vagyunk. Meg kell hozzá alakulni, hogy legyen mihez kötni a dolgot, és kapcsolatot kell tartani. Mert ahogy a kapcsolatok fogynak, úgy süllyed el az ember.

A másik dolog, Miklós a regényed vége. Írogatok én is, de eddig csak két teológiával foglalkozó könyvem jelent meg. A szépirodalmi próbálkozásaim eddig nem nagyon érdekeltek senkit. Tavaly kezdtem el egy valamit, ami Pipinek állítana emléket. Abban írtam le, ilyentájt, csak egy évvel ezelőtt, hogy voltaképpen, ha elmúlik az ember, úgy igazán kicsudának fog hiányozni, egy-két év, egy nemzedék, és már sehol sincsen belőle semmi. Megy a levesbe minden, ami ő volt, a vágyai, az álmai, a tervei, az indulatai, minden. 
Ezzel a gondolattal a Te regényedben is találkoztam. Nem üdítő gondolat, gyorsan fel is oldottad azzal a nemtudomhovátenni utolsó fejezettel. 
Nem üdítő ez a gondolat, mert ezen mérleg serpenyőjén bizony mindenki lúzer. Leteszünk ezt-azt az asztalra, de mi marad belőle pár hónap, év múlva? Utánad a regényeid, nyilván. De maradnak? (Ez most nem értékítélet, értsd jól, kérlek!) S mi van, ha maradnak? 
Igen, egy bizonyos életkor után az ember már nem esküvőre, hanem inkább temetésre jár. Nem belső kényszerből, szükségszerűségből. Illemből. Szeretetből. Lehangoló.

Ahogyan a könyved nem az, hiába is érnek benne véget dolgok, életek, tervek, hiába is érzik úgy a szereplők, hogy velük kicseszett az elmúlt század, a rengeteg, követhetetlen változás, miközben lényegét tekintve nem változott semmi, csak nyíltan lehet szidni Viktort, lehet Gyurcsányozni, ufózni, pökhendizni a miniszterelnököt. Mondjuk ez is valami… De közben a kis sorsok, életek, jogtanácsosok, bírók, kocsmárosok, ügyvédek, zenészek, rikkancsok, sofőrök, kofák, politikusok saját kicsi élete valahogy soha nem szputnyik vagy csellendzser, hanem olyan kis pici semmiség, nagy-nagy lukakkal és kérdőjelekkel, ami az egész értelmét illeti.

Tudod,Miklós, amikor Pipi barátom tavaly meghalt, ott volt, s azóta is ott van bennem a kérdés: vajon, amikor suhant ki belőle az élet, vajon megkérdezte-e, hogy rendben, el kell osonni a létből, de mifaszról szólt az egész? A küszködésről, a pénzért való gályázásról, a megfelelésről, szülőnek, tanárnak, főnöknek, nőnek, barátoknak? Vagy csak azokról a pillanatokról, amit Pipi is megélt pár hónappal a halála előtt: ülni egy motoron, utasként, egy felszisszentett sörrel a kezében, és úgy száz körül suhanni Esztergom felé a parti úton, üvölteni, hogy „borntubivájd”? 
Egyre inkább hajlok rá, hogy az utóbbi a lényeg. Ahogyan Ofi barátom mondta Svájcba szakadva: „Mondjunk bármit is, végső soron az dönti el az életünk minőségét, hogy a női szerv, ami a napi betevőnk alanya, milyen sűrűn és milyen minőségben áll a rendelkezésünkre; mert ez minősíti az adott nőt és az egész kapcsolatot!” (Ugye, érzed, Miklós, hogy nem antifeminsta, és különösen nem szexista, fallokrata szöveg? Te biztosan érzed, tudom!)

De persze nem depiképző a könyved. Nagyon jókat is vidultam rajta olvasás közben. Köszönöm a mosolyokat, Miklós! Szelavi, ugye! S úgy különben: köszönöm az egész könyvet! Na!

P.S.: 
A Bán kocsmában általában délután négy-öt között készül el a csócsa szombatonként. De Palika mindig feldobja a Fészbúkra, hogy mit főz! 
(https://www.facebook.com/kocsma.ban…)

5/5

(2014)

Európa, Budapest, 2013, ISBN: 9789630794862

 

A bejegyzés trackback címe:

https://mohabacsi-olvas.blog.hu/api/trackback/id/tr2414172383

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.