Emlékszem, nem sokkal a módszerváltás után Örök Sógorom nyomta a kezembe életem első Wass Albert könyvét, A funtineli boszorkányt. Hihetetlenül lelkes volt, azt mondta, inkább semmit nem mond a könyvről, az majd magáért beszél. Akkoriban protestáns keresztény liberális korszakomat éltem, de szerencsére már fertőzve voltam Sütő Andrással, miközben a Hócipő-t és a 168 órá-t olvastam. (Azóta is hálás vagyok Sütőnek, Nyírőnek és Tamási Áronnak, hogy szinten tartott.)
A funtineli jött, látott, győzött, lehengerelt, gyönyörködtetett, megríkatott, haragot keltett, s örök vágyakozást szült a lelkemben, hogy mifenét keresék én voltaképpen ebben a pokoli nagy, büdös, zajos városban.
S persze felkeltette az érdeklődésemet Wass Albert iránt.
Sorban olvastam jó pár könyvét, nem sorolom melyeket, hosszú lenne. Óhatatlanul kialakult egy kép bennem róla. Mert persze. A konfrontációm a 168 órával nagyjából ott kezdődött, amikor olvastam benne valamit Wass Albert fasiszta, nacionalista mivoltáról. Nem fért a fejembe, hogy az az író, aki A funtineli-t írta (többször leírtam: a könyvben, amely Erdélyben játszódik, kettő, azaz kettő magyar szereplő van, és egyik sem pozitív), s aki nem nációk felemelésével és porba tiprásával foglalkozott, nem a politikai nézeteit sulykolta egyik könyvében sem (miközben a tetteik alapján persze nagyon nem szerette a kommunistákat, s fájdalmasan írt arról, hogyan került Erdélyben is kisebbségbe a magyarság), hogy a tehéntőgybe lehetett fasiszta gyilkos? Ma már csak azt nem értem, bár voltaképpen de, hogy a viharba élhet még róla a fasiszta író hazug képe sokakban? Erről a dilemmáról könyv is született már.
Nos, a Se szentek, se hősök is a fenti Wass Albert hozzáállásra reflektál. A bevezető szerint ez az egymáshoz lazán kapcsolódó novellafüzér már az Egyesült Államokban született, kinti olvasóinak mutatja be milyen volt a hazája.
Wass ebben a könyvében nem tör nagyra. Olvastán Hašek és Čapek jutott eszembe: a mesélés öröme, a kis történetek melegsége, az emberek szeretete és az ironikus, de nem ellenséges távolságtartás. Wass mesél, mert vannak jó történetei. S ez esetben semmi több célja nincsen. De ez nem csekélység! Mert ahogyan a mondatokat formálja, ahogy a cselekményt viszi, azt hatalmas esztétikai örömöt jelent az olvasónak. (Egyetlen dramaturgiai hibát véltem felfedezni az utolsó, kísértet- novellában. Illetve a könyv hirtelen ért véget. Nem a történet lezáratlan, hanem maga a könyv. Mert van bevezetése, de nincsen lezárása.)
Wass hőseinek van nációja, de tetteiket, hozzáállásukat nem a nációjuk határozza meg, hanem az ettől független emberségük, erkölcsük. Az egyik fájdalmasan szép történetben a falu értelmisége, a magyar gróf vezetésével versenyt röhög a falu bolondján, csúffá teszik. Magyarok, románok vegyesen. Amikor a pópa csodáiról ír, akkor azt sem a görög-keleti egyház ellen írja, s különösen nem Isten ellen: jelenséget mutat be. A hiszékenység sem egyedül román tulajdonság, ahogyan a reális megközelítés sem kizárólag magyar; ezt bizonyítja az utolsó kísértethistória, illetve, hogy a könyv legbölcsebb, legigazságosabb embere a több novellában is felbukkanó román bíró. Külön bravúr, ahogyan a Kazi királybanban az erdélyi cigányságot mutatja be; ma semmiképpen nem lenne politikailag korrekt, miközben csupán reális. De észre kell venni, hogy nem degradál: bemutat. S közben a vajdát, Kazimirt olyan közel hozza az emberhez, hogy a közelség szerethetővé teszi. Egyszóval: Wass nem sztereotípiákban gondolkodik, hanem emberben. Ez süt a novellafüzérből. És ettől hihetetlenül jók.
4/5
(2014)
