Ove egy kiállhatatlan, morgós, agresszív, erőszakos, empátiamentes megkeseredett, besavanyodott idősödő ember, akit jobb elkerülni, jobb nem a szeme elé kerülni, jobb nem vitába bocsátkozni vele. Jobb, ha nem egy helyen él vele az ember. Ove egy baromi idegesítő pasi, szinte autista mód rend- és hagyománykövetelő, és mindenkitől azt várja, hogy ő is az legyen. A hideg futkározik az ember hátán Ove stílusától. Az ő szavaival élve: rohadt idegesítő és fárasztó egy krapek!

Frederik Backmen pedig Ove alakjával és történetével megteremtette számomra az év könyvét. Le a kalappal előtte! 
Olyan finoman, olyan kedvesen, olyan mulatságosan és szívszorítón mondj el Ove történetét, annyira frappánsan, egymást magyarázó fejezetekkel csalinkázik az időben, olyan egyszerű, de hihetetlenül határozott vonásokkal mutatja be az alakjait, hogy a mellékszereplők is komoly jellemekké válnak.

S itt válik az értékelésem gejllé. Mert a könyv az emberi kapcsolatokról szól. Sőt és elsősorban: a könyv a szeretetről szól. Meg arról, hogy nem minden fénylik, ami arany. Meg arról, hogy ne ítélj első látásra. Meg arról, hogy hámozd meg a narancsot, csak a hája keserű! Szóval mindenféle közhelyekről. De semmiképpen és egyáltalán nem ám közhelyesen!

Mindössze két apró dolog bizgette a bennem sompolygó, ravaszdi kritikai érzékemet. A fontosabb: ha Ove annyira, de annyira szerette Sonja-t, ahogyan én szeretem Szerelmetesfeleségtársamat, akkor Sonja hogy-hogy nem tudta még életében mindazt elérni, amit halálában sikerült neki? Hm… Talán Ové-nak meg kellett tapasztalnia a magányt, hogy harmóniába, egyensúlyba hozza az életét, és belerakja azt is, amit addig Sonja tett bele? Elképzelhető és logikus… 
A másik, számomra zavaró és minden belső kapcsolódás nélkül a levegőben lógó homocekcuális esküvő a könyv vége felé. Nem tudtam vele mit kezdeni, és nem csupán azért, mert (hogyan is kell polkorrekten mondani, megvan!) gyűlölet nélküli homofób vagyok, hanem mert kilógott, és nem hivatott semmit bemutatni vagy alátámasztani, csak egy kis sunyi kikacsintás volt, hogy Ove még ezt is, mert az ember a szíve legmélyén nem csak alapvetően jó, ha sikerül ezt kimagozni belőle, hanem alapvetően aki jó, az tuti, hogy vérliberális is, mindenféle szempontból az, mert hát lám-lám. Hiszen Pavaneh is perzsa, a macska is más (cakkozott fül, tömpe farok, stb.)!

De hangsúlyozom: a két ellenvetésem csak jéghegy csúcsa, és a lényeg odalent van, az pedig az, amit az elején kifejtettem: Ove története egy csuda szórakoztató, mosolyogtató, néha elandalító, néha szívszorító, pompás regény az összetartozásról és az egymásra szorulásról. Meg arról, hogy a fehéringesek ellen nem lehet győzni;illetve de, de csak ő módszereikkel (a' la Vonnnegut: ha az angyalok is úgy szerveződnének, mint az ördögök, lenne esély a győzelemre). De egyébként esélytelen az ember. (Ez most mindennapi tapasztalat…)

Mert hát figyeljétek, végső soron ne mondjátok már, hogy aki ilyen képekkel dolgozik, azt nem érdemes olvasni! „Ove fekete-fehér ember volt. A felesége pedig színes. Ő volt Ove összes színe..”

5/5

(2016)