Az Ivanhoe úgy maradt meg bennem, mint az egyik olyan történelmi regény, amivel középkamasz gyerekkoromban alaposan megszenvedtem.
Az az önellentmondásom, miszerint elég korán felismertem, hogy egy elkezdett könyvet simán abba is lehet hagyni annak ellenére, hogy belekezdtem, és marhára nincs szükség az utolsó oldalakig a küszködésre, nem mond ellene annak, hogy az Ivanhoe-val küzdve szenvedtem.
A feloldás a Robin of the Locksley-névben keresendő. Aki, ugyebár, nem más, mint Robin Hood. S aki egyik szereplője az Ivanhoe-nak. Nem a fő. Sajnos. Vagy mittomén. De azt a nagyon vastag történelmi regényt miatta olvastam el. Mert hallottam, hogy szerepel benne. S csakugyan.
Akkor már túl voltam A tüzes íjász című filmen. Amit utólag megnézve nem értem, gyerekkoromban miért voltam iránta annyira lelkes.
(Változik az ember: egykor, úgy öt-hatévesen bitang szerelmes voltam a Daktari című sorozat főhősnőjébe is, akit Sheryll Miller játszott. Utólag nézve sem csúnya a nő, gribedlije is van, erre érzékeny vagyok, legalább két plusz pont, de amúgy egy átlagos amerikai hölgy. Az egykori önfeledt rajongásom a mai szememmel tökéletesen indokolatlan.)
Sokkal fontosabb, hogy mire az Ivanhoe a látóterembe került, már többször elolvastam Mándy Iván alapvető regényét, amely a meglepő Robin Hood címet viseli. És akkoriban toppant elém Henry Gilbert Robin Hood-könyve is. Mándyé sokkal jobban tetszett. (Tényleg! Valamelyest ismerve az életművét, vajon hogy jutott eszébe Robin Hood-ról könyvet írni?)
Walter Scott művében azonban éppen abból volt nyúlfarknyi, ami miatt kézbe vettem: Robin Hood-ból. Robin abszolute mellékszereplő, semennyi hangsúllyal, semennyi jelentőséggel nem bír.
Zorád Ernő képregényének a történelmi hitelessége ugyancsak megkérdőjelezhető. Úgy nagyjából mindenben. De ez nem Zorád hibája, hanem Walter Scott-é.
Legalábbis ezt írja az utószóban Bayer Antal. Az utószó egyébként csuda érdekes. Azért is, mert helyre teszi a történelmi és a képzeletbeli eseményeket, és azért is, mert adalékokat ad a képregényhez.
Majd mesél ennek a képregénynek a történetéről is: hol, mikor, hányszor jelent meg, Volt például egy olyan öszvér megoldás, hogy a Képes Nyelvmester című orosz nyelvű lapban megjelentették a regény eredetijének a rövidített változatát, és ennek illusztrálására Zórád rajzait használták fel. Megtudjuk azt is, hogy németül is kiadták a képregényt. De nincsen két egyforma kiadása. Vagyis, mondom, nagyon érdekes ez a két oldal! 
Icipici történelem és a történet
Hiszek az utószónak, mert meg is indokolja a történelmi érveit. Mármint, hogy a képregény, vagyis inkább Scott regénye miért félrevezető.
Jót mosolyogtam a népi emlékezeten, amely Oroszlánszívű Richárdot valahogy úgy őrizte meg az angol köztudatban, ahogyan mi, magyarok Hunyadi Mátyást. Holott Richárd, mondja az utószó, egész életében tán ha fél évet töltött Angliában. Úgy bizony!
És a tesó, János, aki Richárd szentföldi fogsága alatt gyakorolta a királyi jogokat, és kétségtelenül vissza is élt velük, tulajdonképpen sokkal inkább volt államférfi, mint a bátyus. Legalábbis a szervezéshez, államigazgatáshoz sokkal több érzéke volt mint Richárdnak.
János mindig, mindenhol, mármint minden feldolgozásban gonosz, csalfa alak, Richárd pedig az adott helyzetben a helyi messiás. A történelem pedig, jól tudjuk, igazságtalan. Az írók szempontjai pedig egészen mások, nem mindig érdekük az igazság hangsúlyozása. Más céljaik is lehetnek.
Megtudhatjuk azt is, hogy Cs. Horváth Tibor annyira polkorrekt volt a polkorrektséget megelőző időben, hogy a zsidó szót sehol, semelyik történetben nem mondta ki. Ennek a történetnek a két zsidó főszereplője, a gyönyörű Rebecca és édesapja, Isaac idején, vagyis Oroszlányszívű Richárd korában (legalábbis a Szentföldre menetele után) tiltott volt a zsidók elleni erőszak Angliában. Vagyis Rebecca sem kerülhetett máglyára, ahogy ennek a történetnek a végén.
Lássuk, csak, miről van tehát szó! Az alap az, hogy Richárd, az Oroszlánszívű elment harcolni a Szentföldre, ahol fogságba vetették és éveket rabláncon töltött. A trónjára az öccse, János ült, akivel annyira nem elégedett senki. Ezért Anglia megváltóként várja vissza Richárdot.
S amíg meg nem érkezik, az irodalmi szempontból galád János és a hozzá hasonszőrűek elnyomják a népet, rabolnak, embert is: férfit is, ha érdek fűződik hozzá, nőt, ha szép, érdeknek ez is elég. Nem is részletezem a vastag regényből született, így vastagon kivonatolt képregény általam még jobban slankított történetét. Kalandos történet. lovagi tornával, elrabolt zsidóval, szép lánnyal, íjászversennyel, vívással, várostrommal, szerelemmel, igazságtétellel. Ahogy annak lenni kell. Emiatt a képregény jó.
Zorád Ernő meg Zorád Ernő
Van-e, aki e nevet nem ismeri? S van-e, aki nem szereti a rajzait? Falhoz vezetni, és évekig nézegesse majd meg nem mondom kinek a képregényeit (lenne tippem!).
Én például kamaszkoromban annyira nem kedveltem a rajzait. Utólag rájöttem, hogy ennek Cs. Horváth volt az oka: Zórád képregényeihez túl sok szöveget írt. Legalábbis ez a benyomásom alakult ki. Például a Heltai Jenő kisregényeihez írt szövegei hihetetlenül végtelennek tűntek.
Aztán az volt a vicc, hogy éppen ezek miatt pálfordultam Zóráddal kapcsolatban. Előbb szerettem a Family Hotelt és a Jaguárt, mint a Néma revolverek városát. Ami nem kis dolog, hanem nagy. Mert az utóbbi Rejtő Jenő, aki jobbára mindent visz mindenkivel szemben, képregényben is.
De a művészetébe való beleszerelmesedés után átestem a ló másik oldalára: Zórád bármit adott is ki a kezei közül, illetve bármivel is találkoztam, amit kiadott a kezei közül, feltétel nélkül, ájult lelkesedéssel fogadtam. Elsősorban azért, mert bármilyen korban, környezetben is játszódott a történet, az ábrázolás teljesen hitelesnek és korhűnek tűnt. Mondom ezt anélkül, hogy bármelyik korban túlságosan otthon lennék. De Zórád képes volt elhitetni velem, hogy amit látok, az jellemzően jellemző környezet, ruha, eszköz, bármi.
Arról nem beszélve, hogy Zórád egyszerre volt humoros, szép, életszerű és művészi.
Éppen ezért nem csudálkoztam egy pillanatra sem, amikor kiderült számomra, hogy festő is volt, aki a művein keresztül méltó emléket állított az egykori Tabánnak. S bár a festészeti stílusa jottányit sem tér el a képregényeitől, ránézve bármelyik egyértelműen viseli Zórád jellegzetes stílusának a jegyeit, mégis egyértelműen festmények. Nem csupán azért, mert színesek, hanem azért, mert azok. Életképeinek a részletessége, komponáltsága ránézésre meggyőző. Bevon a cselekménybe, a jelenlét érzetét adja. Mert természetes és életszerű.
Ez az életszerűség teszi felettébb élvezhetővé az Ivanhoe-t is.
Gar-Wind, Ócsa, 2021, 44 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155201455
9/10
2022 májusának agóniája. Vasárnap hajnal van. Ahogyan nem egyszer mondtam: felettébb kedvelem ezeket a hajnali keléseket. Csemete ágyában heverek, az első kávémat már lenyeltem, a reneszánsz-rock-os Morild zenél a fülembe, a Time To Rest albumot. Az előbb levettem a fülest: kutya ugatott, kakas kukorékolt. Lakótelepen lakunk, de közel van a hányatott, vitatott Mocsáros-dűlő. Vagyis a házunk után már csak egy tízemeletes van, utána egy hatalmas füves, bokros, fás placc. Természetvédelmi terület. Én meg írok, képszerkesztek, és várom, hogy Szerelemetesfeleségtársam felébredjen, hogy összebújhassunk.
