Úgy vagyok a Dűnével mint sorozattal, hogy se vele, se nélküle. Egyfelől úgy zseniális az egész, ahogyan van, másfelől meg piszokul nem haladok a sorozattal. Pedig a Corrini csata kivételével itt van az összes, Szukits-os kiadás mögöttem, a polcon. Igen, nem csupán az eredeti sorozat köteteit szereztem meg. Az érdeklődésem tehát permanens, de nem fejveszett.
Itthon valahogy szóba került valami részlet az első kötet történéséből.
– Dűne? Melyik is volt az? – nézett rám gyönyörű, macskazöld szemeivel Szerelmetesfeleségtársam. Mondom neki a hívószavakat a tavalyi filmmel kapcsolatban.
– Te nagyon gáz, hogy semmire sem emlékszem belőle?
– Két hónapja láttuk, kedvesem!
– Tényleg?
Az a gáz, hogy valahogy én is így vagyok vele. Nem ragadnak meg bennem a részletek. Pedig, SzFT-vel szemben engem még érdekel is.
Viszont így, amikor a könyvtárban összetalálkoztam ezzel a kötettel, azonnal jött velem. A megjelenésének a tényéről tudtam, csak még nem volt alkalmam belelapozni. Ott, a könyvtári polc előtt állva megtettem, és meggyőzőnek tűnt. Az, hogy ez nem a Herbert-féle Dűne, hanem a fia-féle utózmánya, csak itthon tűnt fel. A könyvet, amiből a képregény készült, még nem olvastam.
Szerintem ez lesz az egyik legrövidebb értékelésem. Majd meglátod, miért.
Leszögezem, nem olvastam az eredeti regényt. Ezáltal szándékomban sem lehet elmerülni a nagyjából általános fikázásában. Ugyanis, akik szeretik Frank Herbert eredeti, hatkötetes sorozatát, azok jobbára veszettül rühellik azokat a regényeket, amiket a fia, Brian Herbert írt, Kevin J. Andersonnal.
A Dűne az írófi és a munkatársa jóvoltából univerzummá nőtte magát. Ahogy említettem a sorozat atyja, Frank Herbert hat eredeti könyvet írt. A csemetéje és az írótársa ezt a hatot kiegészítette még kettővel.
Aztán nem bírtak magukkal és univerzumot csináltak a Dűnéből. Három kötetben megírták a Dűne legendái sorozatot. Majd újabb háromban az Előjáték a Dűnéhez címűt. Majd a két kötet jelent meg A Dűne hősei címmel. Sőt, volt egy vegyesvágott kötet is, A Dűne ösvényei. S ne feledjük, a 2020-ban megjelent Caladan-trilógia első kötetét sem, amely már magyarul is olvasható.
Van egy képregény feldolgozása Herbert alap-Dűnéjének. Aztán meg itt van ez az album, Az Atreides-ház című könyv képpé-dolgozásának az első része. Vagyis önmagában nem teljes a kötet. S mivel az Előjáték a Dűnéhez-alsorozat első kötete alapján készült, ezáltal még önmagán túl sem teljes. Vagyis azt várni tőle, hogy a képregény kiadja a teljes élvezeti értékét: balgaság. Nem adhatja ki.
Beláttuk, hogy nem egyszerű az élet! :-D
Úgy általában
Mivel az alapművet nem olvastam, viszonyítani nem tudok. Így a képregényt csak önmagában tudom megítélni. Ez akár elsülhet így is, úgy is.
A cselekmény nem lineáris. Abban az értelemben nem, hogy több főszereplője van, akik azonban egymástól függetlenül cselekszenek, kik-ki a maga bolygóján. A két szerző biztosra ment: az alakok nem ismeretlenek, kapcsolódnak az eredeti, Frank Herbert-féle sorozathoz. Konkrétan, hogyan máshogyan is, az egész miskulancia arra épül.
Ez egyfelől jó megoldás, mert a rengeteg ismerős név, kapcsolódási pont miatt otthonosan érezhetjük magunkat a közegben, a szereplők, a fogalmak, a későbbi események előzetes ismerete miatt. Tényleg jó érzés. De azért átfutott az agyamon, hogy ugyanez lehet a halála is ennek a képregénynek. Ugyanis ha valaki nem ismeri az előzményeket (amik ebben az esetben, ugye, utózmányok) annak úgy lesz lila az egész, ahogyan van. Ugrálunk egyik bolygóról a másikra, nézzük egy kicsit ezt a szereplőt, majd egy másikat, majd egy harmadikat, közben csapkodnak a semmit se mondó fogalmak is (melanzs, homokféreg, Bene Gesserit Rend, fremenek, stb). Tehát senkiről és semmiről nem tudjuk meg igazán, hogy kicsoda, micsoda.
Nem tudom, hogy aki teljesen Dűne-szűz, annak ez a képregény mond-e így bármit is, s főleg, csinál-e kedvet, hogy kézbe vegye a folytatást is? (A második kötet már megjelent magyarul.)
Az tény, hogy aki túl van már néhány Dűne-könyvön, -filmen, abban a kapcsolódási pontok megbizgetik a beavatottsági érzést. Ismét mondom, nem tudom, milyen a képregény a könyvhöz képest. Nekem, aki nem ismerem ennek a képregénynek az eredeti regényét, kimondottan tetszett mind a szereplőváltásos szerkezet, mind maga a történet. Vagy inkább a történetek. Képzeld, kedvet csinált az eredetihez! Most mondd!
A rajzok
önmagukért beszélnek, úgy gondolom. A tetszési indexem minden bizonnyal emiatt is szól a kötet mellett. Jellegzetesek, következetesek a karakterek, dinamikusak a mozgások, nagyon jók a terek és a látószögek, érzékletes a színezés. Szóval semmi baj nincsen vele. Mutassam, milyen?
Vagyis nem csupán a történet, a látvány is kézben tartatja a könyvet. Ami egy képregény esetében, ugyebár, nagyon nem mellékes.
Mivel egy regény adaptációjáról van szó, nem fenyeget az a veszély, hogy parttalanná, majd egy idő után lapossá válik a történet, mint ahogyan az a nem lezárt történetek esetében lenni szokott.
Összefoglalva tehát bevezetésnek nagyon jó, amit láthatunk, nézhetünk, s a teljes élvezet feltétele annyi, hogy legalább valamelyik Dűne-film már mögöttünk legyen. De leginkább Herbert alapregénye. Némi előismeret nélkül, úgy gondolom, teljessé válhat a káosz és a tanácstalanság. Alapismerettel kimondottan élvezetes.
GABO, Budapest, 2021, 112 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789635662180 · Fordította: Tamás Gábor
8/10
2022 március legeleje. Lili unokám hét hetes, emeli a buksiját, gügyög, mosolyog és szép és kedves. Én meg büszke vagyok rá is, az anyjára is. És amennyire xar most a helyzet az ukrán-orosz balhé miatt, aggódhatok is értük. Értük is. De inkább imádkozom. Bármit is ér.
